Somogyi Néplap, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
(Xantus Gyula rajza) HALLOTTA MÁR? Á nő, a fátyol és a O lyan köd ttH *-«kai, hogy látni is alig lelehet, ; legfeljebb té* pelődní» álmodozni. Amikoí benyitott, csengettyűzni kezdett aa ajtó, hogy figyelmeztesse a cukrászt, vendég érkezett. De a cukrász nem sietett elő, nyilván a sütőkemencénél foglalatoskodott, s a vendég letette kabátját. A három kis asztal egyikéhez ült, a sarokasztal hoz, az egyetlen parányi ablak mellé, szembe a tükörrel, és csodálkozva nézte magát. Ebben a hihetetlenül finom öltözékben alig ismert magára. Egyszínű, szürke öltöny, fehér ing, sötétbarna kockás nyakkendő. Egyetlen szép öltönye, amelyet ma viselt először, tegnap délután hozta meg a szabótól. Ebben a Dunakanyari községben akár valami átutazó holland úrnak is nézhette volna bárki, ha fölismeri rajta a holland gyapjúszövetet, i de nem ismeri föl öt magát; két községgel odébbról, egy özvegy mua- kásassaony egyetemista fiát, aki volt. Fekete oldalszakálla; férfiasán futott le arcán, s ’ homlokára fésült haja meg csak növelte ezt a hatást. Csupa zártság, csupa titokzatosság, csupa ígéret. Épp az ellentéte, ami volt, ábrándos lélek — afféle ábrándszövő, ahogy Valéria, hajdani menyasszonya nevezte. Valéria pesti lány volt, pontosabban budai, és az egyetemen ismerkedtek meg. Hamar beleszeretett a nem hangoskodó, férfias arcú fiatalemberbe, aki olvasottságával kitűnt a népművelőkönyvtáros szakon. De ahogy találkozgattak, s az olvasmányokról áttért a beszélgetés a való életre, Ferenc, a fiú, terveket kezdett szőni. Elhívta a lányt az Érdért vállalat telepére, hogy nézzék meg a mintaházakat, noha a lány nem akart vidéken lakni; számolják ösz- sze mibe kerül az építési anyag (az édesanyja közelében, Tahitótfaluban építik föl majd a házat), s elhívta a bútorüzletbe, írják össze milyen bútordarabokra lesz kezdetben szükségük. És amit kiválasztott, az Valériának is mindig tetszett. N emcsak jó ízléséről győzte meg a lányt, hanem különös fantáziájáról is. Egyszer még a Szervita téri autószalonnál is elábrándozott kicsit, és kifejtette, csakis lehajtható ülésű autóra tesznek majd szert, mert így nem kerül pénzbe a szállás, és ennivalót is visznek magukkal, egy termoszban feketekávét, megállnak majd valahol az erdőszélen és övék a világ. ■ — És mit csinálunk az erdőszélen? — csodálkozott el a lány, akit másfelé vonzottak a vágyai. — Hát megcsókollak. — Bolondnak nézel? Az erdőbe menjek csókolózni veled? — Nem azért megyünk oda. Járjuk gyalog a vidéket, eszünk, cigarettázunk, és este megcsókollak. — A lány furcsálkodva nézte, de egyszer aztán kifakadt ; — Te csak ábrándozol, Feri! Ez mind levegő, amit mondasz. Ha bekerülsz egyetem után egy könyvtárba, abból amit keresel ott, még csak egy kosztümöt se veszel nekem, nemhogy házat építesz. É» nődből veszel autót? Mit akarsz egy vidéki könyvtárosi fizetéssel? — Majd összerakjuk 4 pénzt. — De ha nem marad mit összerakni! — Külön Is dolgozom, — Mit? Erre hamarjában nem tudott válaszolni. Valéria szinte megsajnálta. — Idefigyelj! Tudom, hogy mindezt szeretnéd, amit eltervezel. De én nem szeretem az üres ábrándozást. És sima arcbőre megteszült, barna tekintete megkeményedett. Most még joo- ban tetszett a fiúnak. — Ne beszélj többé a terveidről! — kérte a lány. — Előbb teremtsd meg a lehetőségét vagy azon járjon az eszed, hogyan teremted meg. — Akkor már könnyű! — szaladt ki a fiú száján. — Akkor már nem is olyan jó... . — Bolond vagy! Ábránd, szövő! A fiú csak nézte és furcsán elmosolyodott. Akkor már megvette a finom szövetet, s átadta a faluban a szabónak. Pedig nehezen vette. Külön dolgozott meg érte, ismerősöknél. Sokat kellett dolgoznia, míg összejött az ára. Az eljegyzésre akarta felvenni ezt a ruhát. S ezentúl hallgatott. Valami mosolyféle ült ki az arcára, ha találkoztak, , és némán itták a feketét. Valéria csodálkozva nézte. — Mi van veled, Feri? Miért nem beszélsz? Azelőtt csak úgy áradt belőled a szó... E " lővett egy cigarettát, rágyújtott, és úgy látta a tükörben, hogy meg-megvillan a szeme. Mintha ráébredt volna valamire, és sovány, hosszúkás arcából kicsit előreugrottak a pofacsontok. 1 Ekkor jött be a cukrásznő. Fiatal, csinos asszony. Amikor meglátta Ferit, osz- szecsapta a kezét. — Mi történt magával ? Megnyerte a főnyereményt? És milyen csinos férfi lett. A fiú elmosolyodott. — Szegényebb vagyok; mint valaha. — Sohasem volt gazdag. Egyetemista még. Vagy befejezte már a tanulmányait? Esztendeje járt itt. És úgy önkéntelenül ráfeledkezett szeme a fiún, homlokára fésült haján, oldalszakállán, finom szürke öltönyén. — Most júniusban fejezem be. — De hát miből vette ezt az öltözetet? Egyáltalán alig ismerek magára. — Eljegyzés előtt álltam. Egy pesti lánnyal, az egyetemről. De szakítottunk. Nem valók vagyunk egymáshoz. Én még nem tudok felmutatni semmit, csak tervezgetek. Hogy ez Kellene majd, meg az, közben meg nem érek el semmit. — Mit akar elérni közben? Hiszen tanul még. — Mit tudom én? Semmit. Ö nem szerette a ter- vezgetést. Olyan ábrándozásnak fogta fel csak. De hát ojyan nagy a különbség a kett$, közt ? Kétségtelen, nem ugyanaz. De mégis... A fiatalasszony felsóhajtott: — Tudja, hogy meghalt az uram? Majd egy éve már. — Nem — csodálkozott a fiú. — Akartam is kérdezni, hogy hol van. — Meghalt, és egyedül maradtam. De nem bírom egyedül a munkát. Pedig menne, úgy-ahogy, ez a kis cukrászda. Elhallgatott. A fiú a levegőbe bámult, s úgy álomban hallotta csak az asszony szavait. — Ha legalább szombat- vasárnapra akadna valaki segítségem. Figyelni a sütőt, segíteni bevásárolni az anyagot. Megfizetném szívesen. És szólnék valakihez néha. Megbeszélném vele a problémámat. Szünnapon I meg sétálnék vele egyet. A vízparton. Vagy fel- szállnánk a buszra és elmennénk akár Esztergomba is, a városba. Vinnénk szendvicset, legfeljebb meginnánk ott egy feketét. Hát nem lenne jó? Róni egész nap a várost, kiülni a hajóállomáson egy padra, egymás mellé... — Hogyan mondja? — riadt fel a fiú. Az asszony arca komoly volt. — Nem szóltam semmit. A fiú tágra nyílt szemmé nézte. — Mintha valamit mondott volna. — Semmit. Hallgattunk. Mit mondhatnék? Rámszakadt a munka, az élet. Az a gyanúm, jövőre feladom az ipart és bemegyek dolgozni itt a nagy étterembe. Sokkal gondtalanabbá élek majd és meg lesz a kosztom is. A fiú még mindig nyel- dekelt és úgy kiszaladt a száján: — Jó magának. — Jó? Nekem. Ugyan mi jó van az életemben? — Tervezgethet. — Azt megtehetem. Maga is megteheti. — Nem hallgat meg senki. — Engem sem. A fiú egy kicsit félrenézett, az ablak felé. — Én meghallgatom. — Maga? — csodálkozott el a nő. És kitört belőle a nevetés, mint amikor az ajtó cáengetyűzik, ha belép egy vendég. H em szólt semmit, csak odaállt a kis kávéfőző masina elé, s kérés nélkül letett egy csésze gőzölgő kávét a fiú elé. — Erre én hívtam meg. De hogy miért, és hogy mit gondol, hogy sajnálja, vagy ő is tetszik neki, arról nem ejtett egy szót sem. S akkor a fiúnak újra az a férfias vonás éleződött ki az arcán, amiből annyi erőt, szilárdságot és ígéretet olvasnak ki a nők, és hangtalanul újra tervezgetni kezdett. Udvariasan, gyöngéd ötlettel lepte meg hölgyismerőseit egy Ramon Escuder nevű, 1931-ben elhunyt columbiai nőbarát Elrendelte, hogy hamvasszák el, s a hamvakat osszák szét bizonyos úrhölgyek között. Őket pedig arra kérte; tegyenek belőle I néhány csipenyit egy-egy medalionba, és hordják állandóan a nyakukban. Neki ugyanis nagy megnyugvást jelent az a tudat, hogy holta után is szép nők kebelén fog pihenni. Escuder úr nem volt körültekintő. Kihagyta számításaiból azt a lehetőséget, hogy a hölgyek keblére előbb-utóbb mások is ráhajtják fejüket. S gondolom, nem annyira helyhiány, mint inkább erkölcsi okokból nem illő, ha egyszerre két férfi igyekszik megnyugvást találni ugyanazon nőnek a kebelén. * Moldova György A szent tehén című riportköhyvében írja az egyik textilgyári lányszállásról: „A lányok hazulról is kapnak ennivalót. Elviszik a csomagot a portáról, sokszor épp csak megnézik, hogy mi van benne, aztán egy pár nap múlva bedobják a szemétbe. — Engem már sokszor hívtak el innen — mondja az igazgatónő —, de mindig itt maradtam, mert más helyen nem tudnám ilyen színvonalon tartani a kutyámat”. Tudomásom szerint legtöbben azért vállalnak vezető beosztást, mert hivatás- tudat, kötelességérzet, a szakma szeretete fűti 'őket, s a, rátermettség dominál. Azt' hiszem, a hazai igazgatónők történetében egyedülálló. eset, hogy egy kutya legyen e fontos funkció betöltésének indítéka. Hiába, akinek az isten hivatalt adott, előbb-utóbb kutyát is ad hozzá! Vagy egy kis öniróniát. * A XIV—XV. században a szűz menyasszonyt friss virágból font koszorú illette meg — írja Nyerges Ágnes Mai fiatalok? című kötetében. — Akkoriban még a fátyol megbélyegző tartozéka volt az esküvői ruhának: a romlott hajadonnak kellett vele magát eltakarnia. Nürnbergben pedig a „bukott” lány szalmakoszorúval a fején ment a templomba, ráadásul a szomszédok a szertartás napján szecskával szórták teli a nászház udvarát. Az egyre szaporodó lakótelepeken, emeletes, szövetkezeti házakban élő korfar- saink számára ennek a szokásnak a fölelevenítése rendkívül sok gondot okozna. Még elképzelni is rossz: egy-egy esküvő után tele lenne szecskával a lépcsőház, és lakógyűlésen, szövetkezeti közgyűlésen vitatnák meg, hogy ki takarítson ... Jobb, ha a fátyolnál maradunk! Az sok mindent eltakar. * A Magyar Nemzet adta hírül: egy ravasz svéd szállodatulajdonos különös módját eszelte ki a veszekedős %'irágok hatalma. Ta«sy Klára »obelinj«. Ajekszej Bondar Tökéletes alibi Tegnap egy eldobott cigarettavégtől tűz keletkezett a hivatalban. Mivel az osztályon egyedül csak én dohányzom, a gyanú mindjárt rám esett. A kényes helyzetben nem volt más választásom, mint hogy tökéletes alibivel igazoljam magam. Föllapoztam emlékezetem, és megpróbáltam kideríteni, hol is voltam, amikor a tűz kiütött. Tizennégy óra harminc perckor elvittem az öltönyöm a vegytisztítóba. Fél óráig álltam sorban, Három óra öt perctől fél négyig borbélynál voltam. A borbélyok jól emlékeztek rám, mivel én voltam akkor az egyetlen kliens. Fél négytől 15 óra 35 percig a mozi felé tartottam. Jegyet váltottam, és háromnegyed négytől tizennyolc óráig megnéztem egy kétrészes filmet. A jegyet, szerencsére, eltettem. A hivatalban tizennyolc órakor ér véget a munkaidő, gondoltam, már nem érdemes bemenni. 1 Miután bebizonyítottam, hogy egész délután nem is voltam amunkahelyemen, nyugodt szívvel nézhettem munkatársaim szemébe... fordította? P*lá#yi Lajos Dobrin Dorev A szokás hatalma Bemegyek az üzletbe és azt modom: — Ivanov elvtárstól jövök. És tömött szatyorral jövök ki. Bemegyek a ruhaszalonba. — Ivanov elvtárstól jövök — mondom szigorú hangon. Rögtön megvarrták, legyenek nyugodtak. Elindulok az autószervizbe. — Ivanov elvtárstól jövök. Két nap múlva a kocsim olyan, akár egy új. Beugróm a zöldségeshez. — Ivanov elvtárstól jövök. Rögtön kapok egy csomag zöldhagymát és egy csomag mandarint. Hazamegyek. — Ivanov elviárstól jövök — mondom megszokásból. A feleségem nyomban a karjaimba hull, és elkezd gyengéden csókolgatni. Juhász László fordítása Örvös Lajos AZ ÁBRáHDSZÖVÖ Herceg Árpád Kinek ember vala szép neve Ügy jöttem ide mint aki csodákat akar játszani égig nőni a prés alatt kócolni lecsonkolt lombokat Mert szeretni — azt is kellene kinek ember vala szép neve hozzákocódni tömegben ahhoz ki örök-szeretetlen S ahogy vándor halad levervén százados falat virágok uralmát hagyva hátra belékötnék sumák halálba Ezért is jöttem mint aki csodákat is tud játszani cipelve magammal Földem — reménynek napszámosa — foga-törten világ házaspárok kibékítésének. A férj kívánságára a jelzett időben fehér lepedőbe burkolt „kísértetet” küld a szobába. A hatás frappáns. A duzzogó feleség megijed, és férje karjában keres menedéket. A szolgáltatás díja hetven korona. Nálunk ez az ötlet megvalósíthatatlan. A hetven svéd korona elég szép summa. A szállodaköltséget is beszámítva, mi — bérből és fizetésből élő magyar férjek — ekkora összeget nem tudunk áldozni hitvesünk kiengesztelésére. Különben is, a legtöbb magyar férj, ha szállodába megy, nem a feleségét viszi magával. Érdekes, hogy a házasság előtti nemi élet szigorú tilalmai ellenére a régebbi századokban nyoma van a hallgatólagos szokássá vált „próbaházasságnak”, más néven „vendégéjszakának” is. Különösen a Fekete-erdő vidékén. Az eladósorba került lány — anélkül, hogy ez bujálkodásnak számított volna — a vőlegényjelöltet ágyban is fogadta. Az is gyakran megesett, hogy a fiatalok egy-két próbaéjszaka után elhagyták egymást Lám, mennyivel erkölcsösebbek a mi lányaink, mint elődeik voltak! Hiszen a divatos szóhasználat szerint ők csak „együtt járnak” a fiúval. S hogy azért nálunk is akadnak leányanyák, meg sürgősen tető alá hozott, gyorsan megkötött házasságok? Hát istenem. „Együtt járás” közben elfáradtak szegénykék, s lepihentek egy kicsit. K. Gy. M. Szirmay Endre Felszabadultan Leszámolni minden fáradt mosollyal, minden érzelmes tekintettel, . minden hamis filozófiával, és belehallgatni az esti csöndbe, és fütyörészni a hajnali ködben, és várni a kövek konokságával, s bólintani a józanságnak felszabadultan. SOMOGYI NÉPLAP m
