Somogyi Néplap, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

Utánam szólna a harang

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Jól emlékszem Horváth néni aggodalmat

leplező hangjára.

öreg este volt. Az udvar mozdulatlanságában néhány szál virág porcelánmerev mosolya derengett.

— Horváth Jánosékat keresem — szóltam.

A villanyfénnyel terített küszöbön árnyék

rebbent.

— Mink vagyunk.

— Itthon a gazda?

— Éppen fej. Mindjárt szólok nefcl 111 "Adudig tessék a szobába... — Zavart kendőigazítás, gyors, sutára sikerült mozdulatok, — Már megvetettem az ágyat.. 1

A szobában dörmögve mondott fogadj Istent az öregemberes kályha, Horváth néni végígsimitott a dunyhán.

— Korán fekszünk — mentegetőzött, r— Nem számftottunk vendégre.

Kisietett a szobából, meghitt estedet és puritán rendet hagyott maga mögött Egy múlt századi kereskedésben vásárolt sseni- képre emlékszem, s egy szekrényre, amelyhez hasonlót Gárdonyi egri hálószobájába» és tanító nagyapám házában láttam.

Szikár öregember jött be a friss tej Illa-;

fával.

— Elnézést! A fejést nem hagyhattam ab; ha. ’*

—' Hány tehenet fej? i

— Kettőt. A harmadik borja* i

Leült. Ezüstös fejét a tenyerebe hajtotta.

— Hol van az a legény, aki a csizmására kával egykor tűzforrásokat fakasztott? —j kérdeztem.

Repedezett ujjai közül mosoly szivárgott.

— Itt van, bár túl a hatvanon — mondta csendesen.

Egy ideig hallgattunk. Az ablak mögött, odakint, hűvös csillagfény szemerkélt. Tudtam: a dombokra kapaszkodó, az italos ember szeszsélyes, erre-arra kanyarodó járására emlékeztető utcákban füstszagú a levegő. Tűzhely mellett a falu népe. az öregek és a gyerekek lefekvéshez készülődnek. Egyikmásik Kevi Pál-arcú nagyapa odaül unokája ágyához, és mesél. Talán a régi, elhervadt puszták csontos arcú, karikásostoros népéről vagy valamelyik virtusos legényről, aki a bicska hegyével írta a balladákat... Esetleg világháborús lövészárkokról, amelyek úgy kanyarogtak a4 fájó mezőkön, mint a karádi utcák, s a rögök közé taposott agyagszínű bakát a lengedező lőporfüst néha az otthoni füstök vánkos formájú felhőire emlékeztette.

A Horváth nemzetség főként férfiakat termett. János bácsi apjának két fia volt, neki is kettő van. Az idősebb fia is két férfigyerek apja, csak a fiatalabbik családjában nevelkedik egy kislány. Valószínű, ő a kedvenc unoka. Úgy mozog, úgy táncol, hogy a híres táncos nagyapa benne látja tehetségének új- rabimibózását.

Arra kértem, képzelj« magát távoli unokái körébe. Meséljen nekik.

Bólintott.

— Szívesen mesélek, bár nem vagyok a szavak embere — mondta. — Talán az lesz a leghelyesebb, ha úgy kezdem, mint a régiek szokták, hogy hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy jóságos szívű asszony, akinek a papnak tanult bátyja 1914. július 19-én újmisézett. Nagy lakodalmat tartottak, evett- ivott, mulatott a vendégsereg, a lilacingulu- sos papok, a sógorok, az öregapák. Szólt a nóta, ropogott a csárdás. £ fiatalasszony — dacára annak, hogy nyolchónapos terhes volt — nagyot táncolt abban a mulatságban. Mondták is a jelen levők: akár fiú lesz, fik ár lány, de jó táncos lesz. Augusztus 15-én megszülettem. Karádi gyereknek, földműves fiának. Földművesnek szánt a sorsom, sohasem akartam más lenni. Mint minden gazdálkodó gyereke, megtanultam a „szakmát”, amit őseim testáltak rám; gyerekkoromban kezdtem tanulni, mert a paraszti munkát, a földet, a mezőt, a jószágot gyerekkorban kell tanulni, amikor a legfogékonyabb a lélek, amikor még szépnek, szeretette méltónak látja, érzi ennek a munkának, életmódnak a nyűgeit, nehézségeit is. Belőlem jó gazda lett; mindig sokat dolgoztam, szerettem dolgozni. Jól éreztem magam a határban és az istállóban, az állatok között. Különösen a tavaszi munkákat szerettem, nekem a tél mindig hosszú volt, mert alig vártam, hogy a határba mehessek. A tánc az más ... Az nem munka, nem kenyérért, borért való verejté- kezes a szántón vagy a görbe hátú szőlőben. A tánc kiszabadulás az árnyéktaian rétekre: illatos szeliő, játékos napfény, világ, boldogság. Ajándék. Kárpótlás es vigasz. Igv érzem szinte gyerekkorom óta. Lakodalmakban próbálgattam először elszakadni a földtől kis rokon lánykákkal a felnőtt párok között; később jött egy tánctanár, úgy hívták, hogy Herk Dániel, s beírattak a tanfolyamára. Afféle szalontáncokat tanított, meg csárdást, de ahhoz képest, hogy falusi tánciskolát vezetett. én mondom, jó tanár volt. Megsejttet- fe a suttyó parasztgyerekekkel, hogy milyenek lehetnek a mozgás igazán szép virágai. A húszas évek elején kezdődött ez a tanfolyam, híre is ment a környéken; nem csoda, hiszen falun volt, s nemigen lehetett abban az időben olyasmiről hallani, hogy a parasztgyerekek tánciskolába járnak.

Valamikor — a gyöngyös- bokrétás időkben — egy újság a címoldalán hozta a képét. Egy somogyi legény most indul hódító útjára. Az idézet nem pontos, de a képaláírás értelme ez volt. Megjósolta a sikert a somogyi legénynek, aki a Karád környéki legelőkön sarjadt mozdulatokkal ejtette ámulatba a hazai és a külföldi közönsé- * get, szakembereket. Hívták hivatásos táncosnak, tanultak tőle, írtak róla, filmezték. Még 1952-ben is — tíz évvel a bécsi szereplése után — elzarándokolt Karádra egy osztrák koreográfus, mert kutatómunkája közben kesébe akadt egy filmtekercs, amely Horváth János mozdulatait őrizte... „Eljártuk neki a rezgőt a feleségemmel.”

— 1934-ben ünnepeltük Karád fennállásának 800. évfordulóját — folytatta. — Nagy ünnep volt. Az öspörös úr — dr. Kákosi Elek . megírta a község történetét, Happ József

KÉPES HIRADÓJ

főtanítő úr és a tánctanár pedig fogattal járta a pusztákat, ősi pásztortáncokat kerestek. A karádi öregek a rezgőt, a huszártáncot, az üvegtáncot idézgették, próbálgatták, hogy meg lehessen tanítani a fiataloknak. Én a sarlós táncban a szólót jártam partneremmel, Kreka Mariskával, a farsangi pincesze- rezésben pedig Birkás Ferenccel, Balogh Józseffel a kanásztáncot. Többször jött Kodály Zoltám népdalt gyűjteni, s olyankor a taní- tóéknál szállt meg. Paulini Béla is eljött: ő olyan helyeken szeretett járni, ahol sokat táncoltak a fiatalok. Akkoriban mi rengeteget táncoltunk, s 1936-ban már fővárosi színházban is szerepeltünk. Az előadás után odajött hozzám Harangozó Gyula, a Nemzeti Színház balettmestere és megnézte a tenyeremet. Nem akarta elhinni, hogy egyszerű földműves vagyok, azt gondolta, hivatásos művész bújt parasztgúnyába. Erre az esetre ma is büszke vagyok egy kicsit, hiszen aki hivatásosnak nézett, mégiscsak az ország első színházának volt a szakembere. A másik, hasonló kellemes emlékem 1938-ból való. Tavasz volt, s Cannes-ben fesztivált rendeztek a népművészet tiszteletere, s ezen a világ sok nemzete képviseltette magát. Nem feledhetem ottani sikerünket, a fergeteges tapsot, a meleg kézszontásokat. Este a tengerparti nagy kaszinóban két pár járta a csárdást... Paulini Béla a felesegével táncolt, az én partnerem pedig egy ismert színésznő volt.

Budapest, Franciaország, Belgium, Becs... Néha eszembe jutnak a hajdani utazások, izgalmak, örömök... De legszívesebben azért mégis a régi karádi vasárnapokra emlékszem: litánia után. összegyűlt a falu fiatalsága, es táncolt. Olyankor nem az számított, hogy ki kinek a gyereke; senki sem nézett a másikra vasvilla- szemmel, az ősidők óta egymást gyilkoló „alsó- és felsővár” megbékélt a közös fedél alatt, ahol csak a tánc volt a virtus. Senki sem szenvedett a kevélységtől, a kivagyiságtól, senki sem kiáltotta oda a muzsikusnak, hogy „ezt játsszd, ne azt!”, senki sem döngette a mellét, hogy .mindenkinek csönd, mert most én fizetek!”

Happ József tanító úr szavára hallgatott az ifjúság, (ötvenegy évig tanított Karádon.

Túl a kileruevenen, már leilei lakosként is föl-föl tűnt falunk utcáin; ment a tanácsházára, a pártbizottságra, a Kodály-emléktábla ügyében fáradozott.) És mindig volt nézőközönségünk. A falu népe: az idősebbek és a gyerekek. Külföldiek is. Angolok, hollandok, ausztráliaiak. Lovaslegények fogadták az állomáson, a vendégeket, majd elkísérték őket a nagyvendéglőig, ahol a kocs- máros lánya magyaros ételekkel várta őket. Egyszer egy ausztráliai testvérpár érkezett, fiú és lány: orvostanhallgatók. A lány arra kért, tanítsam meg táncolni. Fölkértem. Ezután mindig velem akart táncolni (akkor még nem a földön, hanem a levegőben jártam), s megpróbált rábeszélni, hogy menjek vele Ausztráliába. Én csak mosolyogtam, hiszen sokan mondták már nekem, hogy menjek el innét, próbáljak szerencsét messzi, fényes városokban; sokan mondták — nem is akárkik—, hogy vétek itt maradnom, de én csak mosolyogtam az efféle beszéden; nem akartam senkit megbántani, ezért nem mondtam soha ellent, legföljebb a tenyeremet mutattam — mint a Nemzeti Színház balettmesterének — s abból ki lehetett olvasni, meg lehetett érteni a válaszomat: akkor vétkeznék, ha elhagynám ezt a falut, a szülőházamat, a földemet! Én nem tudnék máshol élni. Bizony utánam szólna, hazaparancsolna a karádi harang, ha egyszer elcsavarognék innen ...

... 1952-ben a Honvéd együttes művészeti vezetője kereste föl.

— Karácsony másnapja volt — emlékezett. — A templomból ballagtunk hazafelé, amikor megszólított valamelyik falumbéli: János bátyám, vendége érkezett. Nagy ember lehet, mert autón jött... Nagy ember?! Hozzám?! őszintén szólva egy kicsit megijedtem. Abban az időben nem sok jóra számíthatott az ember a váratlan látogatóktól. Egy hölgy várt rám. Nagyon kedves, művelt nő volt. Azért jött, hogy rábeszéljen, menjek el az együttesével Moszkvába. Szívesen mennék, mondtam, bizony, nagy kedvem lenne hozzá, csakhogy rajta vagyok a kuláklistán. Ha esetleg ki tudna venni a tkulákságból... Tyű, az nehéz lesz, szontyolodott el az asszonyság. De azért megígérte, hogy mindent elkövet az érdekemben. Később aztán levelet írt, hogy nagyon sajnálja, de nem sikerült a dolog.

Egy kis tűnődés után legyintett:

— Ezt is megértük...

Négy év múltán a böjti szelekkel érkezem. Most is este van. Kendős néniké árnyéka a küszöbön.

— Horváth Jánosékat keresem.

— Minik vagyunk.

— A gazda?

— Itthon van. Éppen fej. Mindjárt szóloll neki... Addig tessék a szobába.

Szikár öregember lép be a friss tej illatával.

— Elnézést. A fejést nem hagyhattam abba.

— Hányat fejt?

— Hármat. — Mosolyogva teszi hozzá: — Csakhogy most már fejőgéppel.

A sötét ablak mögött a falu. Gárdonyi Géza faluja, talán „Az én falum” faluja. Ahol olyan különös, jóízű az esték békessége; ahol ilyenkor tavasszal föltehetőleg a legselymesebb a barka és a mezítláb járó költészet smaragdmosolyú gyerekparadicsommá változtatja a libalegelőt. Ahol mindig időben leesik a hó, a gólyahírrel megérkezik a gólya, s a kályhában lakó tűznek és a méhesbe tévedt kékpillének lelke van, mint az embernek ...

Horváth János faluja...

— Hol van az a legény, aki a csízmasarká- val tűzforrásokat fakasztott? — ismétlem a négy éve elhangzott kérdést.

Fél arca a tenyerében, repedt ujjai közül mosoly szivárog.

— Hatvanhat éves a legény — válaszolja csendesen.

Budapest, Franciaország, Belgium, Bécs. 1. Közben kapa, kasza, disznók, tehenek. Nemcsak a színpadon és a táncteremben volt legény, hanem a tarlón is. A búzakalászt szédítő júniusi napfényhez képest gyöngének bizonyult a reflektorfény. Minden szereplés után hazasietett. Hívta a család, a falu, a föld. a jószág, az esti istállók meghitt melege. 1979-ben megkapta a népművészet mestere címet. Ma is táncol, és tanít. Amikor a karádi fiatalok az ősök balladatermő földjére kirándulnak, ő mutatja nekik az utat.

Szapudi András