Somogyi Néplap, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
A kétszer nyert haza s SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK uram fogékonysága a muzsikára, kitanulta a fúvós hangszert meg a cimbalmot is, így jutott egy kis mellékeshez a kőművesiparon kívül. így jut máma is. EzerkilencszáZnegyven- hat november 24-én házasodtunk; itt ő volt az első olyan gazdagyerek, aki szegényember lányát vette el, engemet. Landek Erzsébetet. Megjárta ő a frontot magyar katonaként, amikor pedig a nyikoláj az antifasiszta hadseregbe szólította a magyar hadifoglyokat, ő az elsők között jelentkezett. Pápáig jutottak, ott még lehúzott 18 hónapot kiképző tisztesként. De ne is itt kezdjük! Hanem 1940-ben, amikor tanítók járták a falut: — Németek vagy-, tok!... Lázi, hogyan lehetnétek magyarok, amikor anyád csak németül beszél?! — ezt mondták. Így, ezért lettünk mi német anyanyelvűnek összeírva; emiatt vezekeltünk később kegyetlenül. A Volksbund osztotta meg az ecsenyi népet: apa a fiú, fivér a testvér, szomszéd a szomszéd ellen fordult, ilyen gyilkos idő volt az. Amikor 1944-ben az SS toborzott a Volksbund segítségével, az ecsenyi fiatalok egy része Kaposvárra utazott, hogy a magyar hadseregbe álljon, de a parancsnokságon már várta őket egy német tiszt, hazaküldte őket, itthon kényszerítve „önkéntesnek” az SS-be. (Ez volt a harmadik, az úgynevezett kényszertoborzás. A szerző.) ... A bátyám azt írta Ercsiből, ha élve hazakerül, agyonveri a Volksbund-vezetőket. Ősszel vitték, januárban már halott volt. Nemsokára először röppent föl a hír, hogy idegenbe száműznek bennünket. Apám — volt benne egy kis légkör, mert az italt meg nem vetette soha — azt mondta, innen el nem megyünk, inkább meghalunk valamennyien a fegyvere által; volt fegyvere mert a nemzetőrnek járt. Mocsolád felé menekültünk: én nadrágot, csizmát húztam a télikabát alá, literes üveg pálinka a zsebben — majdnem belefutottunk a járőrbe. Nem tudtam szaladni, apám húzott, cibált maga utón. Más menedék irtán kellett nézni. Az öreg-hegyben régi, rossz pincék voltak, rókalyuknyi bejárattal. Embert nevelt a két fiából, diplomás értelmiségieket parasztasszony létére. Ö tanította meg őket a könyv szeretetére, ennél nagyobbat nem is tehetett volna. A fiúk „kiröpüi- tek”, akkor adta magát a feladat: megőrizni, íelgyújteni az emlékeket. Ö lett az ecsenyi nemzetiségi együttes lelke. Mondtak neki: — Te, Ltarka! A Volksbundot akarod fiek- idéeni? — Nem. Csak megmutatni magunkból, ami szép, ami tiszta. .Édesanyám mászott be elsőnek, gyufát gyújtott; erre a másik asszony is bepréselte magát. Én meg — akkor még a német viselet, szerinti több szoknya is rajtam volt — nem akartam utánuk menni, csak anyám kemény parancsszavára veckendeztem be valahogy. Ott lapultunk, míg apámék hazaóvatoskodtak hírekért. Még jöttek hárman, így már hatan kucorogtunk abban a füllasztó-szűk pincében — hát féltem nagyon ... Reggel másik rókalyukba bújtunk, aztán megint másikba. Majd néhány napig Egykori osztálytársnőmnél, a mocsoládi Tóth Károlynénál tűztük meg magunkat hárman, nők ' — apámék Kisbár- ra pucoltak. ... Novemberben esküdtünk. De már a rá következő tavasszal kezdték megint mondani, kitelepítések lesznek. Aratáskor a kilencedik hónapban voltam. Nem tudtam rábeszélni a családot arra, hogy költözzünk messze, magyar faluba. Pedig akikor már hallottuk; jönnek a felvidékiek a helyünkre. Éjszaka megszületett a kislányom, burokban jött a világra, a bábaasszony még mondta is: szerencsés gyerek lesz. Nem lett az. Hallottam, ahogy háromszor kiáltott éjjel a kuvik fájdalmasan. Meg is halt a kislány, a pap azt prédikálta a temetésen, hogy leszállt egy kis angyal a földre, körülnézett, és látta, milyen borzalmas dolgok történtek itt a földön, inkább visszaröppent ... Már ki volt kézbesítve a kilakoltatásról szóló határozat. A férjem közbenjárására . még két hétig maradhattunk a szomorú eset miatt: elmasinál- tunk, loptunk a sajátunkból a gyenge fejadag mellé egy kis élést. Ideiglenesen apám kanadai unokatestvérének a házában húztuk meg magunkat; hat család, tizenhat személy szoroskodott akkor ottan. Negyvennyolc áprilisában megjött a papír, rajta vagyunk a kitelepítendők listáján: apám, anyám és én. Hajnali kettőkor ötven kilogrammos úticsomaggal álljunk készen. Ügy határoztunk, nem megyünk! Itt a hazánk, bármi volt is, bármi lesz is. A mennyei pincepadlásokon kuksoltunk, apám a csizmáját húzta le, abba köhögött, hogy meg ne hallják a közelben kapálok. Visszalopózva Ecseny- be, egy hétig a padláson aludtunk. De a falusi ember nem sokáig bírja a tétlenséget, egyszer — kerülve a járt utat — krumplit válogatni mentünk. Később úgy rendezkedtünk be, hogy bármikor észrevétlenül tudjunk menekülni: a középső szobából a konyhába, a spájzba, onnan a kaínurába, a padlásra, a csúszfalon ki a disznópadlásra, a pajtába, onnan a kis ajtón a szűrbe, oda már nem látott utánunk a szem, mert elfogta a kilátást a keresztben épült istálló-pajta. Csak azután zörgették ránk az ajtót, hogy én nekimerészkedtem a boltig, cérnát venni ... Akkor már terhes voltam Péterkémmel, az uram Ellenber- ger Henrikkel éppen Pesten járt kegyelemért. Ki az ágyból, a ruhánkat ölbe kaptuk, és szaladtunk a mi házi vészkijáratunkon végig; el is vesztettük a ruhanemű egy részét a szűrőben, úgy rohantunk. Olyan szépen virágzott az a.cseresznyefa,ami alá leroskadtunk! Apám később visszafordult valami kis ruháért, hogy engem és a még meg sem születettet óvjon a hidegtől, de üvegével lefelé helyezte vissza az elemlámpát a konyhaasztalra, s erről a másodszor is vegzálók rögtön tudták, hogy járt ott valaki. Ellenbergéket fenyegették, ha reggelre nem kerítenek bennünket elő, őket viszik ki Németországba helyettünk. Anyámék erre úgy határoztak, hogy feladják magukat. Így döntöttem én is; terhes vagyok, csak nem bántanak ... ? Igalba vittek, onnan Siófokon át Budapestre, a Károly királyi laktanyába, ott volt a gyűjtő... így jutottaméi Pestre, így jártam meg életemben először azt a nagy várost. Minden reggel kötelező séta. A reggelit én hoztam el a többieknek: a rántott levest, ez olyan fekete víz volt... Ott szedtem össze egy ruhatetűt, ezt „szereztem”. Ebéd: savanyú káposzta összefőzve majdnem- nyers babbal, délután a szelet kenyér vagy a forrázott kukoricadara. Május elsején, rozslisztből nokedli, lóhúsból pörkölt. Öt kilogrammos* csomagot kaphattunk hetenként, az én uram hozta is mindig ... így tudtam kihordani a gyermekünket. Egyszer aztán nem talált engemet, azt hitte, elvittek. Egész Szobig utazott, de lekéste az emberszállítmányt; én szerencsére nem voltam a szerelvényen. Amikor újra találkoztunk, adott 100 forintot, hogy alkalom adódá- sakor szökjek meg, üljek villamosra, vonatra, 0 kívül a kerítésen, én belül. Olyan szép pirosak voltak a fák a cseresznyétől! Huszonkét nevet olvastak föl egyik délután, köztük hatan ecsenyiek voltunk; indulnunk kell. Másnap fél nyolckor odaállt a teherautó a kaszárnya elé, kaptunk kenyeret és lekvárt az útra. A minisztérium előtt megállt az autó, bevitték a névsort, és mi elvesztettük a magyar állampolgárságot, attól kezdve nem volt hazánk. A rákospalotai pályaudvaron pakolódtunk le, kezdtük hordani a csomagokat a szerelvényre. A kis kapuk zárva. Nem búcsúztam el a szüleimtől sem, csak kifigyeltem, mikor nem néz oda a rendőr, akkor becsusszantam az állomásépületbe. Két takarítónőnek köszönhetem, hogy sikerült egérutat nyernem. Akkor utaztam először villamoson, az utasok mondták, hogy s mint cselekedjek. A Déli pályaudvarom meg kit látok, hát a S/-eremet. az osztálytársnőmet! Ö lett a társaim a menekülésben. Ecsenyben megint a szénapadlás, majd a férjemmel kaposszekcsői, siklósi rokonoknál húztuk meg magunkat. Végül aztán a Karai- tanyára vetett bennünket a sors, ez a nagyobb helyektől — Igáitól, Kazsoktól, So- mogysziltól — olyan három-négy kilométerre is volt! Aratásidőben költöztünk oda a mo- tyónkkal, sokan meghúzódtunk abban a tanyában: a férjem körösztanyjáék, a komáék, ez már nyolc, még ketten, és még mi ketten. Ki a jászolban, ki a vetőgép alatt — ez volt a Hanzi —, ki a pajtában aludt; nekünk újra csak a szénapadlás jutott. Én főztem rájuk, ők meg arattak. A férjem közben biciklin ha- za-hazanézett, nem változott-e a helyzet. Fehér nadrágban, ingben, szemüvegesen ment, hogy rá né ismerjenek. Ott, a szénapadláson szültem meg a szili bábaasszony segítségével a Péterkémet. Igáiban nem kérdezték a férjemtől, amikor az újszülöttet bejelentette, hogy s mint. Talán addigra kicsit enyhült a helyzet. Otthonunk nem volt, de boldogok voltunk. Nekem védőnő, orvos nem adott tanácsot a gyerekneveléshez, áz én dolgom volt, hogyan nevelem föl... És férfi lett belőle. Ezerkilencszáznegyvenkilencben amnesztiát hirdettek; aki itthon maradt, vagy bujdosóvá lett, annak már nem is kell idegen földre mennie. Az visszakapja a magyar , állampolgárságot is. így újból lett nekünk édes hazánk! Május végén gyalogosan, egy szál iránytűvel hazaszöktek Németország bői a szüleim is, Landek Péler és nandek Pe- terne. Decemberben elhagytuk a tanyát, mert visszavágytunk Ecsenybe. Kaptunk egy szobát, így, indult a mi második életünk. (A német nemzetiségű lakosság első csoportjait 1946 január elején indítottak el Budaörsről Németország nyugati részebe, majd ezeket további csoportok követtek az ország más vidékeiről is. Az év középéig — a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanacs által előirányzott 500 ezer német nemzetisegű lakosból — csak körülbelül 115 000—125 000 fő települt át. A nemzetközi életben bekövetkezett változások miatt — s mert a magyar kormány nem értett egyet a kollektiv felelősség elvével — a kérdés egy idő után lekerült a napirendről. A szerző.) i i Tavasz van Ecsenyben, szépén pirul a 2 szántás. Máj Petemé belefeledkezik a | ' nézelődésbe. A kétnyelvű falu — Ecseny, Etsching — a szülőfaluja. Kis MK- magnetoíonjával elindul „házalni”: szakavatott néprajzi gyűjtő sem örökíti meg gondosabban a hagyományokat, mint ő. A lakodalom, a búcsú, a disznóölés, a kriszkindli szokásait, dalait. Házuk egyik szobáját múzeumnak rendezte be. Babákon népviselet, szebbnél szebb hímzett tutyik, simára munkált faklumpák, ..német ' tányérok, rokkák, tésztaszűrök, mozsarak, kis teknő ... Lesko La&zlö „Nemzetiségem története regénybe kívánkozik ... Csak egyet tudok: ezt a történetet meg kell írni, mert része az ország történelmének.” (Kalász Márton) : Raub Henrik a szegénység rabja volt 1 Ecsenyben: 1900-ban megpróbálta ** Amerikát. Két év után nem pénzzel, de leánygyermekkel „gazdagodva” tértek haza. Odaát mindent lerombolt bennük a honvágy Ecseny után. Landek Péter az útiköltség adósságával intuit Argentínába őserdőt irtani 1929-ben. Ab- jan a „pesós világban” meggazdagodni nem lehetett; hajófűtőnek állt, hogy hazavergőd- aessen feleségéhez, a Raab-lányhoz és gyermekükhöz, Elizabethhez. Argentínában mindent lerombolt benne a h ágy Ecseny után. Máj Petemét — hajadon nevén Landek Li- zit — történelmi vihar cibálta volna idegen földre. (1945. december 29-én jelent meg a 12 330/1945. ME. számú rendelet: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár. aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki a Volks- bundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”) Az egykori Landek Lizi azonban ném akart Idegen földön élni... I — Zsellémépek, részesművelók volO tunk. Abban az időben nyolcan-tízen 1 laktuk az ecsenyi házakat. A legkisebbet este a gurulán (mi siplpetnek mondtuk) az ágy alá tolták, hogy több legyen a hely, ez volt az éjszakai szállásuk. A hat elemi után résaesaratásra, masinái ásra fogtak. Nem akadt, aki akarta volna az ecsenyi gyerek továbbtanulását. Az uraméknál négyen voltak testvérek; kettőt pógárnak szántak, többet nem tartott el az a néhány kataszteri hold, kettőt meg iparra fogtak. Nagy adottság az *
