Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-27 / 175. szám

[ySIs V f>em fá?4 * Pett'ezseivei» »teá­ba* ? Hogy válaszol- hásson, először arra kellene felel»«, «mént olyan régen járt ott. Amíg anyja élt, rendszeresek. meglátogat­ta. Amikor meghalt, még megismerheti* a helyébe költözött családot, amelynek mindé* tagja a közeli ön­tödében dolgozott. Most már «7 arcukat » nehezen tod- ■wt tetidézni. fi «évképp marad az a kér­gét. miért oly régerv járt a gyerekkori földszintes, ko- rwtí házában, locsolástól nedvre kertjében, ahova sor­ban nyíltak az egyforma, egvsxobás lakások üveges konyhaajtói. Az nem ma­gyarázat, hogy nem akart vállalati kocsin kimenni. Nem azt resteilte a sofőr előtt, hogy hol laktak, de nehezen yiselte volna a né­ma szemrehányást, hogy tmmkaidő után a főnök mi a jóistent nosztalgiázik egy külvárosi házban, ahol az elegáns fekete kocsi köré • gyűlnek a környék srácai, megkocogtatják a szélvédőt, az oldalát, megkérdezik, hány löerős, mennyivel tud menni. Miért Is ne vinné ki az érettségi előtt álló nagyfiát? Ne csak prédikációkat hall­jon, hogyan is éltek ők ak­koriban. Szegényen? Anyját ha eine, most biztosan meg­sértődne, mert arra mindig büszke volt, hogy tisztessé­ges étel került az asztalra, meg ha egyszerű is. de sok­féle ízzel, leleménnyel elké­szítve. A felesége már nem is­merhette meg az anyját, ne­ki a környék nem sokat mondana, bár ügy rémlik, amikor még csak udvarolt neki egyszer jártak errefe­lé. Ha fölajánlaná, az asz- szony biztosan nem tiltakoz­na, de nyilván örömét sero fejezné ki. A múlt héten véletlenül a kezébe került az a terv. amelyen ferde vonalkázás jelölte az új lakótelep által birtokba veendő területeket. A leendő paneldzsungel név­telenül gyűrte maga alá a Petrezselyem utcát. A visszapillantó tükörből latta, hogy fia egykedvűen nézi, amint az új felüljáró után megszakíthatatlanul következnek a földszintes, kernes házak, a göthös fák, áz agyonvakargatott kertek, amelyek mégis a rendezett­Kerék Imre Meddig, hová kísértek? Meddig, hová kisértek emlékeim: tüskefa bőröm alá fúródott kristtustövisei, hajamba ragadt rozsdálió bogáncskoronák, talpamból kicsurranó vérrel harmatos tarlók végeérhetetlen fakírszőnyegei, ecetsavanyú bogyókat pottyantó vadalmotok, portol fehérlő füveg, ördög imakönyvéböi hullatott ' bojtorjánok, rigófészekbe-ontott kéretlen kakukkfiókák, s bugyuta madárijesztök agyonlapított kalapján komoran gubbosztá varjak, a megőszült Istent, az országút-vén Időt is túlélők, ti, meddig kacarásztok, károgtok álmaimba? meddig cipelem ióbamra- szijazott malomköveid, (evehetetlea szegénység, anyám vállát meddig húzza láthatatlan kereszted, jaj, csak minél messzebbre tőled, de hová a mérgezett égbolt alatt, hová, meddig kísértek gyuHadt patájú lovak, hogy tenyeremből örökké zabbal, vörös herével etesselek? mit akartok tőlem, ti könyörgő- szemü, fogatlan kutyák, hűségetek láncán szívemet fogva tartók, hogyan segíthetnék, aki magam elöl sem futhatok, hiába fogynak el alólam a csillagos lábnyomokkal kivert dülöutak, ösvények? hogyan becézzelek benneteket, ha klnyilatlcn pünkösdi rózsa: bimbójában elfagy számban az ének? Mmefké Lénáé PETREZSELYEM DICH ség érzetét keféik. Wont frm a templom, ott kell balra fordulni. Az utat már fel­aszfaltozták, de a járda vál­tozatlanul földes, csak itt- ott rakott le egy sor kőla­pot valamelyik tulajdonos, hogy ne kelljen a sárban caplat.nia. A ház. A vakolat kiöm­lött részeit több helyen ava­tatlan kezek foltozták ki, de az új vakolás berepedezett, kipergett: cement nélkül, mésszel csinálhatták. Fiára sandít, látja-e, mennyire izgatott. A járda rézsűje fűvel van befutlatva. Ha az 1500-as Ladájával az utcán marad, csaknem teljesen elfoglalja. A réasűn viszont akáctüské­ket szedhet össze a gumijá­ba, mert a jó öreg akácok még megvannak, csak az el­pusztultak helyébe ültettek valamilyen lehetetlen dísz­fát. Fia zsebre vágott kézael nézeget. Naponta csak a zöldövezet nyesett-locsolt kertjeit látja, amíg a gimná­ziumból hazavillamosozák. Mert reggel kocsival, együtt indul a család. A z egyik ablak nyitva, megkocogtatja a pár­kányát. Semmi vá­lasz, csak zene ömlik egy rádióból az utcára. — Ott a csengő a kapa mellett — kiáltja egy nő. Már percek óta figyelhette őket a szomszéd házból. öt­venes asszony. Ott valami­kor Sárosiék laktak, de Sá- rosi néni már inkább hetven lehet. Akkor biztosan egy áj lakó. Megnyomja a gombot. A kapuhoz vezető betoncsikon hajlott hátú, sántikáló néni­ké közeledik, félúton meg­áll. — Ne tessék haragudni, hogy ismeretlenül... Vala­mikor itt lakiam, ebben a házban. Itt gyerekeskedtem. Ha megengedné, hogy a fi­amnak megmutassam... Csak percekről volna szó... Az öregasszony bizalmat­lanul közelebb jön. kötényé­ből kulccsomót keres elő. Megtörölgeti a kezét, bizto­san főzött. — Látod — mutatja a fiá­nak —, ott, hátul, ahol az udvar kiszélesedik, ott lak­tak Somodiek, a legjobb ba- rátomék. — Ki kellett ürítem, élet­veszélyes az a rész — mond­ja a néni. Permetezett szőlölugas alá énnek, a tartórudakat vala­melyik környékbeli gyár ki­selejtezett hulladékvasából hegesztgették össze. A fás­kamrák előtt egy jó tízéves Wartburg áll. — Az meg kié? —. Az unokámé. A fen* ette volna el a kocsit: min­den pénzét abba ölte, mégis többet állt, mint ment. Az­tán meg miatta karambolo­zott is... És itt altok egye­dül, mint az ujjam. Az ő idejükben az »teá­ban Horváthéknak volt egy biciklijük; mindenki irigyel­te őket. Nagynéha Horvát Imi el csórta otthonról, s mindenki mehetett vele egy kört. pe az apja rájött, ke­gyetlenül elverte a fiát, s a bicikli hetekre eltűnt a szemük elől. — Messze tetszik most lakni? — kérdezi a néni, aki annyi idős lehet, mint anyja, ha élne. Szégyen ön­ti el: az a tetszikezés a jóil szabott ruhájának, az ide- genségének szól. — Nem olyan messze — és mentegetőzne, de rájön: nem azt kérdezték, miért nem jött el eddig. — És az unokájával mi van? ~ asér beljebb — mond}» » aéní, asert ® tyúkok rögtön karúk* kez­denek. amikor meghallják a hangját '— Nem akarjuk főltarta­m — mondja, de a fia meg­szólal : — Menjünk már be, apa! A konyhába néhány lép­cső vezet föl. A szobában az ágy fölött szentkép, az ágy- teritő itt-ott kifoltozva. — Még fél éve van hátra a börtönből — mondja a néni és kötényével letöröl egy széket, utána meg a szemét simítja végig. — Tessék már helyet fog­lalná ! Leülnek. A néni folytatja: — Tetszik tudni, az unó- - kám árva, én neveltem föl tizenegy éves korától. A Iá- 3 nyom elvált; két év múlva meg meghalt, rákban. Egy hónap ailatt vitte el... Az unokám ittmaradt. Már dol­gozott. jól keresett, amikor történt az a karambol. És úgy szólt a végzés, hogy ő volt a hibás; és nekem már sok ez a ház körüli munka is. A múltkor vizet húztam a kútból, és majdnem bele­estem. Hát megvan a kút? Ezek szerint a vizet nem vezet­ték be, s már nem is fog­ják, mert az ilyen beépítés­re Ítélt környéken fölösle­ges. — Majd én húzok viaet — mondja a fia.-f- Ugyan, hiszen nem is láttál még kutat — intené le. de a fiú addigra már kint is van. A szobában fénytelen, kopott bútorok, a tü­kör előtt olcsó em- Mctargyak, fényképek : egy iiatal lány, dauerolt hajjal, kacéran mosolyog bele a gépbe, aztán . egy kisgyerek fotói. Rutinbeállítások : mackóval, játékokkal, hinta­lóra ültetve. Vajon az ő fla hova viszi majd vissza a sajátját, az ő unokáját? Lehet-e visszajár­ni egy zöldövezeti villába? S lehel-e mutogatni nagyszülő­ket, akiknek nine* göbös ujjuk? Ha egyáltalán élnek még akkor. Péchy Blanka életműve Gabriel Hocman A só Csak nehezen tudta» fbl- furakodni a villamosba. Aka­dályozott az aktatáskám, amelyet pukkadásig tömtem jó • hurbanovi sörrel, amit olyan ritkán lehet Pozsony­ban kapni. És ki az, aki épp mellém kerül a tolongásban ? Vsetechnik, a szomszédom. — Á, látom vásároltunk; vásároltunk — irányul felém a szomszédi érdeklődés. — És mi jót vettünk? — kezdi né­zegetni a tele aktatáskát. Ha most bevallom neki, hogy sört viszek, halálomig azt fogja gondol™ rólam, hogy utcai korhely vagyok. — só, semmiség — próbál­tam elterelni az aktatáskáról a figyelmet, de Vsetecnik mar kinyújtotta hosszú kezel, s fölemelt« az aktataskamat. — Megengedi? Hűha, mi­lyen nehéz! Mint a só,.. Mi van benne? Kaptam az ötleten. — Eltalálta. Só. — Hogyhogy? Ennyi? Ta­lán csak nem mondják azt, hogy nem lesz? — Maga még nem hallot­ta? — kérdeztem tőle. — Nem lesz só, ezért összevásá­roltam egy kisebb készletet. — Ne mondja!... Igazán? Látja, nekem is vennem kel­lene, hiszen épp most fogyott ki nálunk. A szemem sarkából láttam, hegy két nő. aki a közelünk­ben volt és hallotta a beszél­getésünket, jelentőségteljesen néz egymásra. De akkor en­nek még nem tulajdonítottam fontosságot. Egy hét múlva, amikor ki­ürült nálunk a sótartó, a reg­geli vásárláskor egy kiló sót is akartam venni. — Hol tartják a sót? — kérdeztem gyanútlanul az el­adónőt. — Micsoda? Sót akar ven­ni?! Már több nnpjn nincsen só. Az emberek, felvásárolták. Nincs! — De hiszen az lehetetlen. Hogyhogy nincs sójuk? — Ügy, hogy nincs. Az em­berek megbokrosodtak. Ne­kem is csak alig sikerült megmentenem nehány csoma­got, magamnak és a csalá­domnak — világosított föl az eladó. En azonban nem adtam fel a reményt, s végigjártam-még néhány üzletet. Mindenütt más volt a reakció. — Még mit nem akar!? — Hát toronyóra lánccal nem kéne ?... — Tegnapelőtt még volt elég sónk. Akkor kellett vol­na jönnie ... — Mi nem tehe­tünk arról, hogy késve jött. — Nekem a szomszédasz- szonyom hozott egy kiló sót Záhorská Bystricából ... — A piacon 200 koronáért adtak egy kilót... — Leégtek a sóbányák . . — Külföldről már nem ka­punk több sót ... — Exportáltuk devizáért ... Kjkőtó. Pap Laszta rajza. „Beszélni nehéz!" Ez a mondat jó ideje összeforrt Péchy Blanka neüével. Meg­döbbentő kijelentés, de — sajnos----mindannyian ta­p asztaljuk, hogy nem túlzás. Beszélni, úgy látszik, nem könnyű. Döcög, elbizonytala­nodik, vagy éppen ellenkező­leg: biztonságos rutinnal te- szí közkinccsé a helytelen be­szédet az is, akinek a szó a hivatala. . Szerencsére mindenki füle hallatára tűzte ki céljául egy­re több felnőtt és gyerek a szép magyar beszéd elsajátí­tását. ő aki nemcsak megél­hetési forrásnak, vagy a köz­lés jól-rosszul használható eszközének tekinti anyanyel­vét, az nem szégyelli a tanu­lást, beszédkultúrájának csi­szolását. Péchy Blanka nevét egyre többen ismerik a „Beszélni nehéz” című rádióműsorból, s azonos cíníű könyvének ol­vasóiként. A fiatalabb korosz-' tály talán nem tudja, hogy eredeti hivatása nem nyelv­művelő, hanem színész. Tag­ja volt Budapest legkitűnőbb színházainak, játszott a bécsi Josefstädter Theaterben, a vi­lághírű Reinhardt társulatá­nál — nála végezte el a rende­zői szemináriumot is —, a fel- szabadulás után pedig a bécsi magyar követség kulturális tanácsosa, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója lett. Több színházban és a Zene- akadémián tanította a szín­padi beszédet, s országszerte, népszerűsítette a legnagyobb színpadokon, pódiumokon magyar költőket. Eredetileg csupán eszköze — művészetének kifejezőesz­köze volt a szó. Hogyan lett nyelvművelő? .Nálunk semmi beszédkul­túra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd törvényei sincsenek tisztázva.” Kodály — Az állatkert fölvásárolta, hogy legyen a tátrai zergék- uek... Amikor láttam, hogy már az üzemi étteremben is üre­sek az asztalon a sótartók, megértettem, hogy a helyzet veszélyessé vált. — Emberek — szólaltam meg —. ne bolondozzatok! Mindez "azért van, mert a táskámban sör volt és nem só ... Mert a villamoson két nő kihallgatott bennünket. . De hiszen só elég van és nemsokára lesz! Ne csinálja­tok pánikot! — Megbolondult — konsta­tálta a közvélemény, és Vse­technik szomszéd még hozzá­tette: ő már régen mondta, hogy valami nincs rendben... Holnap elmegyek, és meg­vizsgáltatom magam a pszi­chiáterrel — gondoltam ma­gamban. De most még autóba ülök, és elmegyek a szomszéd járásba. Csak egy pár órára Sót veszek: l'or*rtoHa: Ueee«» L#si!o«*é e szavai 1937-ben hangzottak el ; őt idézi Péchy Blanka ab­ban a kötetében, amely az ed­dig napvilágot látott négy munkája közül a legtöbbet árulja el szerzőjének életé­ről, legfőbb céljáról. Ez a kö­tet az 1974-ben megjelent Be­szélni nehéz. — Kirakatba került a be­széd. Közszükségleti cikké vált. Égetően időszerű tehát az általános beszédkultúra megteremtése. Általános! Ez a lényeg. Persze, az út hosz- szú lesz, mezt beszélni nehéz!' A magam bőrén tanultam meg, milyen irgal­matlanul‘nehéz. Hat évtized óta munkaeszközöm a beszéd. Máig sem sikerült kiismer­nem. Néhány titkát kifür­késztem mégis. Sajttáláén* sírba vinni őket. Megingathatatlan meggyő­ződése, hogy a gyökeres tár­sadalmi változás —; s az élő­szóval terjesztett tömegtájé­koztatás térhódítása — ugyanolyan újítómozgalmat igényel az egységes kiejtés, az igényes beszéd érdekében, amilyet Kazinczy ek valósí­tottak meg a polgáriasodat küszöbén. Nem tudott ellen­állni a vágynak, hogy lökést adjon e mozgalomnak. Így jutott el a Kazinczy-alapít­vány gondolatához. — A magyar nyelv szolgá­latában eddig 46 esztendőt töltöttem el színpadon, elő­adói pódiumon, s néhány év­tizedet íróasztal mellett. Ha­lálom után is szeretném szol­gálni anyanyelvemet, mely nekem megélhetést, életem­nek tartalmat, szépséget adott... Most milliós töme­gek lépik át a njüvelődés kü­szöbét. Sokszoros felelősség hárul a szép magyar beszéd hivatásos terjesztőire és mű­velőire . .. Sürgősen föl keil ébresztenünk a felelősségtel­jes érdeklődést az élő beszéd és anyanyelvűnk szent ügye iránt. Ezek Péchy Blanka szavai. De nemcsak írott és kimon­dott szóval harcol a szép be­szédért. Százezer forint kész­pénzt ajánlott fel a Kazinczy- díj céljára; hozzáfűzte, hogy végrendeletében az alapít­ványt teszi meg általános örökösévé is. Több mint húsz esztendő óta jutalmazzák Kazinczy- díjjal azokat, akiknek példá­san szép beszéde naponta el­jut a hallgatók millióihoz, s akik ily módon az egész nép beszédét alakítják. Hasonló­képpen részesítik a díjban a kitűnően beszelő tanulókat is. Péchy Blanka nehéz misz- sziót vállalt. Tevékenysége, példája felbecsülhetetlen. De hogy megbecsülik a tevékeny­ségét, azt bizonyítja az is, hogy az érdemes művész cím mellé kitüntették a Magyar Népköztársaság Zászlórend­jével. Jutalma a sokrétű vissz­hang is; az a kézzelfogható eredmény, amelyet' munkás­sága erejével elei t. Pérelí Gabrieli;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents