Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
LgsIló Ifegt* flH #^r rw Fanyuvo Nem nyílott H az ejtőernyőm. Magzattartásban zuhantam a semmibe. Maradék öntudatom könnyügázként illant el belőlem. Rándulva ébredtem. Ma éjjel sem nyílott ki az ernyőm ... Az ébrenlét első, tudattalan parancsa nehezen tépte fö! a szemhéjamat, noha a szememet undorítóan bő könnyváladék olajozta. Minden reggel a rossz redőny nyikorgását asszociálhatnám ... Mintha horgolótűk horgai akadtak volna a retinámba. Most még alig-átlát- szó fólialepel burkolja a világot; csak lassan csúszik le rólam, meztelenül hagyva. Szembeöldel a látvány: alacsony gerendamennyezet lógat az arcomba vak- és tá- nyérglóriás villanykörtét Bú- zavirágpkkal telepingáit szekrény, „1892”. Vascombjáig be- pólvált Singer-varrógép, borsósaid bucsér, asztal és karosszék, fali saentképtárlat — fennakadt szemű, föltépett mellükben kárminvörös szívű Jámbor férfiak és nők — együgyű ábrázolataival. A fejem fűlött medvebarna esküvői kép: „Fotó Gerber”. Az az Sromöt ígérő kismenyecske ez yz öregasszony, a szállásadóm ? A zsümötölése Vangvosította álommá a valóságot. Pedig még be akartam köszönni Virágnak! Paraszti tiszta- szoba-öregasszony-Virág unokahúgom; hirtelén álltak ösz- 8ze bennem, pontosan hor- nyolódva a dolgok. Honvágy légüres terében fuldokoltam, mint mindig, minden idegen helyen. És újra a régről agyamba kullancskodott bib- liás jóslat: „Átkozott leszesz bejöttödben és átkozott leszesz kimeneteledben.” Szárazon magamba tápláltam egy Valeriana bogyót a kézközeli üvegcséből, összekattanó fogbilincsem a vánkos szélét zárta közre, kampókká görcsölt ujjaim szalmazsákba martak, csillagsugarasra ráncolva a lepedőt. Izmaimat percekig ebbe a fárasztó merevségbe feszítettem, de végül a már-már epileptikus remegés győzött rajtam újra, ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban. Félelmem pánikká nyúlósodott az olykor negyedórányi testrengés első pillanatai után. Tektonikus erők vonaglottak bennem akaratom gordiuszi csomóját foszlányokra szaggatva. Az orv roham távozta után sem föl a megkönnyebbülés. A kiszolgáltatottság gyengesége — már nem is resteltem magam előtt — könnyesre tó- csásította szememet, a torkomba nedves és meleg hangbuborékokat görgetett, csak a szívem nem vett tudomást kapitulációmról, vari uftan i*grátt esem f ketrecében. A lábak nehezen bírták meg hetven kilómat, de sikerült az ablakhoz támolyognom, hogy föltépjem szárnyait. Az üveg ikertestvért tükrözött nekem: „Ecce homo!”. Harminchárom évem térképe az arcom. Gyermekien aránytalan homlokom a bal halántéknál irtásszerű éket meztelenitett puha, hosz- szú hajamba, melyből csak a hirtelen megszürkült szálak ágaztak ki mereven, fésületlenül. Ráncolt szemöldök, csíknyi látónyüás: a szobai gyenge világosság is szemfájdalmat okoz. Fekete sarló a rövidlátót sejtető keskeny, kék árok alatt. Az arc püí- fedtségének függönye a feke- s te szakáll. A húsos száj két sarkát érintve lenövő bajusz. Karóegyenes nyakamon előrebukva ül meg a fejem. Az embernek éjjel álmában nem nyílik ki az ejtőernyője! Egyszer csak ráfi dől a bizonyosság, mint a gyanútlanra a fa: nem vagy halhatatlan! A halállal mint eshetőséggel addig nem is gondoltai. Hátratekintesz, hogy mit hagytál harminchárom éveddel, és sokkot kapsz. Nincs, amiről emlegetnének. Kapkodni kezdesz, hogy a majdani képzőművészeti lexikonokban adat váljék a nevedből. Virág búcsúi meghívója ürügy a menekülésre a városból; összegubancolódtak a szálak ... Egymást marcangoltuk, „Alap-tagok”, nem maradt energia a szobrokhoz. Mögöttem a csőd: házasságé, szobrászpályáé, állásé. Mindené, amihez kezdtem. Virág unokahúgom Fanyűvőt várta és Fafurkász, a szú érkezett meg Pogányszállásra. Fanyű vő bátyus! Talán felér magához a hangom. Illedelmes szerénytelenséggel meghívom és elvárom a pogányszállási búcsúba. Nem gondolja, hogy ideje volna tudomásul vennie: én vagyok a legközelebbi rokona? Akár tetszik, akár nem. Vagy féljük a hetedigízlen- átkot? Gyűlölködjünk, mint apáink? Nem vétettünk egymásnak, mint ők! Ha ugyan volt okuk a haragra.., Nem tudom. Ártatlanságunkat tu- dőllanságunk garantálja — ez legyen alapja rokonságunk jogerőre emelkedésének. Oké? Várom. „Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” (Ugye, tudja, kit idéztem? Az Egyetlent!) A tanítónőt keresse, ez vagyok én. Szerencsés Bora néninél jelentkezzen be, nála szoktak megszállni a jövevények. Lelke rajta; gondolja azt, hogy egy buta liba a Nagy Szobrásszal akar lejteni a falu előtt! Kis húga — Virág. Pogány«Æffléa. « M hatmtámígt M 0 46J wáhméffí kür fcwwnat»». Sa nem vagyok teljese* ártatlan, Virág; ismerem ta •pák háborúságának okál A merhetetien sötétséget Hu- *zonket-hu szón h árom éves lehetsz, ha jól gondolom: ez még nem súly az emberen. Egyszer láttalak csak. Karon- ülö korodban. Mancsoltad az anyád nyakát, mint egy gyenge esimpánzkölyök. A leveled alapján — az ember a gyanakvás korában már minden mögött »valódi-« okot igyekszik kielemezni — igen tudatos, oldozni és kötni képes lény lehetsz De nem evvel nyertél, hanem, hogy illeszkedtek a dolgok: leveled útjelzője menekülésemnek. Vissza a falubölcsőhöz! Miféle rokoni telepátia az, amely áramkörként éppen a kellő pillanatban zárt?... Rosszul olvastam volna a sorok mögöttit? „Szerencsés Bora' néninél jelentkezz be, nála szoktak megszállni a jövevények ...” Nem egynapos, kurta vendégségbe invitáJ a MJ _ÍjbTik ■ I- A,Ám-i —. -t i H sSgSöseSw EsSxS* IWIP ■teghjte*. Vagy watoeei es nobrása beteges képzelődés ostoroz? Aki tudatosan — ösztönösen? — olyan tapintatos, hogy a közönyhideg ide- gen szó helyett jövevényt ír, az valóban rendelkezik a képességgel; úgy is tud beszélni, hogy nem mond ki hangosan semmit Fölrántottam az ablakot. A harang rámbólintott a toronyból és mély hangján hosszan köszönt. A falu látomással kínált; fekete zongora elé fogott hajnalpiros ló kanyarodott ki az iskolák,ú- na mögül. Kamaszok lármás csapata kísérte. — Ezt nézi ? A zongorát fuvarozzák le d kultúrházba, az esti bálhoz. Mindig így szokták. Bora néni percek óta mögöttem állt, kezében tükörfényesre tisztított félcipőm. Akácz Dániel szobrász azt gondolta, talán mégis van remény. Szirmay Endre Párbeszéd /. Prelúdium Kmeid föl arcodat a földről! — az ember igazan a földön ragyog, itt születnek à legszebb csillagok; nem szárnyal a por a szenvedélytől! — értelem és lélek — én ember vagyok. Ember? Mi szerint — mi a mértéked? — nincs korlátom — szabály vagy törvény nekem szabadság nyitotta ösvény. Mégis — honnan jössz, hová tartasz? — mögöttem az idő hullongó köde előttem, a remény sugár özöne; talányosságoddal megriasztasz — csak felvillantom a fény sziporkáit, hogy az is lásson, aki nem világít. 2. Kérdések Az ember évezredek óta kérdezi: ki a boldog és ki mikor az, ha hisz, ha alkot — ha ügyeskedik, mi a biztatás és mi a vigasz? Az ember évezredek óta kérdezi: ki a szabad és mikor szabad, ha korláttalan, ha végtelenben ^ * vagy tilalmak ellen hadakozik szava? Az ember évezredek óta kérdezi: mi az igazság és ki az igaz, aki hűségesen igazodik az észhez — de győz-e a jó és pusztul-e a gaz? Boldogok és boldogtalanok szabadok és rabszolga lelkek ember emelte gátak és falak közt görgetve, tereltek, lelkűnkből lelkedzett gyönyörű, szerelmek: testvéreim reptessétek fel mosolygós rztvcteteef boldog-szabaditón Wlodislaw Katarzinski Sakkozom az igazgatómmal Ö, a sakk! A sakk — ez a mi elemünk! Tüzetesen áttanulmányoztuk Karpov csodálatos játékát. Tál szédítő kombinációit, sok nagymester stratégiáját és taktikáját Irodánk majdnem minden héten a hatvannégy kockán vívott szevedélyes csaták színterévé válik, s ezekben a csatákban mindegyik munkatárs legalábbis sakk- Napóleonnak érzi magát. Maga az igazgatónk pedig úgyszólván e királyi .játék védőszentje. Mellesleg szólva úgy játszik, mint a fatuskó, ez azonban nem akadályozza abban, «hogy rendkívüli taktikusnak ne tartsa magát. Bizonyos oka van erre. mivel beosztottaival ritka mód sikeresen sakkozik,: vagy nyer, vagy pedig — ez különben igencsak ritkán fordul elő — döntetlent ér el. Én azonban azon a/napon amikor az igazgató dolgozószobájának ajtaja előtt »II- Um, nem gondoltam a döntetlenre. Feladatom sokkai bonyolultabb volt; megüresedett nálunk az osztályvezetői állás, s én szilárdan elhatároztam, hogy ez az osztály és én — mi egymásnak születtünk! Éppen ezért álltam a dolgozószoba előtt, sakktáblával a kabátom szárnya alatt. — Tessék, tessék, jöjjön be — mondta az igazgató hivatalos hangon, amikor azonban elővettem a sakktáblát. nyomban enyhült. — Foglaljon helyet, kedves barátom. Játszunk egy partit? Szívem megdobbant az örömtől : éppen erre számítottam. Veszítek — és akkor enyém az áhított állás! Egyszerű az egész, mint minden zseniális dolog. Felraktuk a sakkbábukat. Én a fekete bábukat választottam: meg kell könnyítetem az igazgató számára a ívőzeimet. Hiszen minél gyorsabban gvőz le engem, annál gyorsabban következik az előléptetés*!*. A negyedik lépésnél ez a tuskó ütéshelyzetbe hozta az egyik gyalogját, tgaz ugyan, azonnal észrevette a baklövését, fészkelődni kezdett a Karosszékében, én azonban a torreádor áriáját fütyörészve úgy tettem, miratha semmit sem látnék — és magam húztam oda az egyik gyalogomat, hogy leüsse. Ö le is ütötte, erre felvillanyo- zódott, és szintén fütyülni kezdett — Hermann áriáját fütyörészte a »Pikk Dámá«- ból. de átkozottul hamisan. Örömében elnézte a huszárját Én elpirultam, ösz- szeszorítottam a fogamat, de a huszárt nem ütöttem le és nagy akaraterővel feláldoztam a vezéremet. Az igazgató még néhány lépést tett. de ez az agyalágyult még vezérelőnnyel sem találta meg az egyenes utat a nyeréshez Én azonban nem ok nélkül állok végjátékszakértő hírében — valósággal kényszerítettem arra, bogy mattol «dion n*k««n. Összeszedte^) a bábukat, es szerényen. köszönetét mondtam az igazgatónak a játszmáért. Ö szintén megköszönte, és azt mondta, hogy ez a parti kedvező tápot adott gondolatai számára. Végül pedig arra kért, hogy hívjam be Kasperskit. Vetélytársamat hívni sem kellett: a dolgozószoba ajtaja előtt bukkantam rá, ő is sakktáblát rejtegetett a kabátja szárnya alaatt. Nyugtalan lettem, és mint másnap kiderült, nem is_ alaptalanul: Kasperskit nevezték ki osztályvezetőnek. Rólam az igazgató így vélekedett: —. Tudják, a napokban megint alkalmam volt meggyőződni arról, hogy belőle hiányzik a jó vezető tulajdonság — az. hogy mindvégig harcol! Bezzeg Kaspers- ki gyengébben játszik ugyan, rle mindvégig ellenállt, míg csak az egyetlen király« nem maradt a sakktáblán. S’onittotta : Gellert György Á magyar művészei 1780 és 1830 között Kiállítás a Galériában 1780—1830; ezt a fél évszázadot sosem tartották a magyar képzőművészeiben reprezentatív szakasznak. Múzeumainkban, áll'andó kiállításokon megoszlott a késő barokk és a reformkor képzőművészete között, önálló kiállításon sem szerepelt Nem volt ez másképpen a korszak kutatásában, a művészettörténeti feldolgozásokban sem, és noha e jó félszázadnyi idő alatt készült jelesebb műalkotások nem hiányoztak sem a kiállításokról, sem a művészet- történeti irodalomból, mégis viszonylag »üres« és jobbára csak fehér foltokból álló időszaknak könyveltetett el. Erre a korszakra az elmúlt tíz esztendőben irányult a művészettörténeti kutatás figyelme. Ennek egyik oka a Magyarországi művészettörétneti kézikönyv előkészítése, a másik ok, hogy a nemzetközi kutatás is nagy ügyeimet szentel e korszaknak. Ez a kiállítás — jegyzik meg a tárlat rendezői —, mint mindazok, amelyeket a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportja korábban kezdeményezett, elsősorban kísérleti, műhely jellegű. A kiállítás azt kívánja bizonyítani, hogy e fél évszázad művészetének — annak ellenére, hogy sok benne a kezdeti, kiforratlan, az átmeneti — van szó szerinti értelemben »korszakot alkotó« jellegzetessége. A Magyar Nemzeti Galéria e kiállítása nemzeti művészetünknek egy eddig kevéssé méltatott, kevéssé ismert korszakát, kívánja bemutatni. Azt er. időszakot, melyet az irodalom és a társadalomtudományok a felvilágosodás korának jegyeznek. Képeink a kiállításon készültek: Oeleinhainz, Friedrich: Fes- Dorffmeister István: H. Ute tetich Imréné jós képmás» / Donát János: Vénusz ítész János Mihály: Vajk MKgfeeraaetetése
