Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-13 / 86. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Reménytelen ragaszkndás

Egy szép Ids könyvet tartok a kezemben, Fehér Ferenc, Újvidéken élő költő ismerősöm — barátom? — könyvét. Megejtően szép, meghökkentően igaz. Tűnődöm: a vak véletlen adita volna a kezembe, vagy belső parancsaim egyike? Martyn Ferenc felől gondolkodom napok, hetek, hónapok óta, „somogyisá- gát” keresem, s nem szeretnék ráerőltetni semmit, ami nem ő, s nem szeretném el borzasz ta ni a lokálpatriótákat sem.

A könyv címe : Hazavezérlő csillagok.

Két esztendeje, a nyár hónapjaiban rendezték meg Martyn Ferenc életműkiállítását Budapesten, a történeti múzeumban. A katalógus néhány mondata lakonikus tömörségű, már amelyek nem az életműre, hanem az életútra vonatkoznak. íme: „Martyn Ferenc 1899-ben született Kaposvárott. Gyermek- és ifjúkori éveit Rippl-Rónai József festőművész házában töltötte — kit »legfőbb tanítómesterének« vall. Középiskolás éveit Pécsett töltötte. Képzőművészeti Főiskolát Budapesten és Bécsben végzett. Tanárai Rudnay Gyula, Vaszary János, Réti István voltak. 1926— 1940-ig Párizsban élt. 1940-től Pécsett dolgozik. 1962-ben Munkácsy-díjat kapott. 1969- ben és 1974-ben a Munka Érdemrend arany

fokozatával, 1970-ben Érdemes Művész címmel, 1973-ban Kossuth-díjjal, majd 1978-ban Kiváló Művész címmel tüntették ki.

Tizennyolc éve találkoztam Martyn Ferenccel először. Rákóczi úti műtermében lakott egy festő barátom — Kecskeméti Kálmán —■ aki szintén Budapestről érkezett szerencsét próbálni, akár csak jómagam, s aki talán valami ajánló sorokkal kereste föl a művészek titokzatos atyamesterét. Kálmán segítséget kért s kapott nyomban, Martyn Feri bácsi cyranói gesztussal bocsátottá rendelkezesere műtermét: éljen és alkosson benne, míg otthonra leL

Feri bácsi elvonultan élt, nem vette körül lárma. Egyszer jártam a Toldi utcai lakásában, bepillanthattam a legbelső szobába, megláttam az állványon levő képet — szép, színes kép volt —, Igaz, csak egyetlen pillanatra láttam, mégis úgy éreztem : megejtően szép és meghökkentően igaz. Kálmán akkor hónapok óta egy. lókoponyát festett; egy szép napon kijelentette, hogy kész, s azért mentünk el a Toldi utcába, hogy kerjúk meg Feri bácsit, nézze meg es mondjon róla valamit.

E! is jött. Vagy tíz páréig

szótlanul nézte az állványra tett lókoponjá1 azután annyit mondott ;

— Szép munka. Van még valami?

És miközben képeket nézett, Párizsról mesélt nekünk, a clochardokról.

Reménytelen ragaszkodásnak nevezte a szülőföldjéhez, szűkebb pátriájához való viszonyát.

— Akartam én többet is, mást is — mondta —, de javaslataim nem találtak nagy visszhangra. Kaposvári jelentkezeseim eredménytelenek maradtak. Emiatt azonban soha sem éreztem kudarcot. A szülőföld csodálatos fogalom, róla legszebben talán a költők beszélnek. Az ember egész életében valahol jelen van, és nem bánthatja meg az embert, ezért a szülőföldet sem lehet bántani...

Ez a szülőföld Somogy. Ka- zsokon települt meg Martyn Ferenc dédapja; elvette Gaát Antóniát, és somogyivá lett.

Írországból vetődött a Dunántúlra, katonaember volt — katonák voltak az őseim, mondta Feri bácsi, szinte kivétel nélkül katonák —, az angol—ír háború késztette a kivándorlás- ,.

ra, az új haza, otthon keresésére. Ez a tulajdonság — az önmaga erejébe vetett hit, a mindenütt otthon levés érzése — feléled később, a Párizsiba induló festőművészben. Katona ősök festőművész gyermeke — különösen hangzik, de érzem, hogy Martyn Ferenc nagy harcokat vívott az ecsettel, védőpajzsa volt a paletta, küzdelmeinek színtere pedig az ember belső világa, amelyről oly keveset tudunk mi, de jóval többet, akik fölvállalják ezt a harcot. Katona ő maga is, aki még mindig készenlétben van, egy visszavisszatérő gondolat riadót harangozhat, s akkor a gondolat színekké é6 formákká fogalmazódhat.

Nem kis háború az, hogy végiggondoljuk, vállaljuk és kimondjuk a gondolatainkat.

A gyermekkor meghatározó erejű az ember életében. Miért lenne kivétel ez alól Martyn Ferenc? És mi lehetett más iránya annak a gyermeki sorsnak, amely Rippl-Rónai József mütei-mében alakult és a festő családjában teljesedett ki? A kaposvári ház udvarán, a tarka világban, amely virágokat, fűzfákat, zöld pázsitot, a barna földön sétáló pávákat, kacsákat jelentett, egy kis asztal mellett ült a tizenegy esztendős kisfiú és rajzolt.

Rajzolta, amit látott. Jól vagy rosszul rajzolta-e, voltaképpen mindegy. Egy bizonyos: akkor fogalmazódott

meg benne, hogy a valóság kimutatható színes képekben, hogy a rajzolás, a festes magas szintű közlési lehetőség, szavak nélküli beszéd, zenei instrumentumok nélküli muzsika. Igaz, annak a kisgyermekes ákombákamnak még tán nem volt igazi kacsa formája. Időnként megjelent a hallgatag festő, Rippl-Rónai keze, kiigazította az ábrát, segített Martynnak meglátni a jellemzőt, a lényegest.

Es a kép az bizarr valami. Nem megszokott, nem megunt közlés. Martyn Ferenc egész életében végigvonul ez a bizarr vonás, persze csak mi, képeinek szemlélői érezzük bizarr- nak. A festő maga is hallgat, kevés szavú ember; nyílt, átható kék tekintete vesékig hatol. Emlékszem, Kálmán barátom egy alkalommal örömmel jelentette be:

MARTYN FERENC

A fASl/SÜ H S/Ök.Nö f TF.Cfí

— Különben, Feri bácsi kérem, nősülök .. ; Fel sem nézett a mappából, amit nézegetett.

— Gratulálok — mondta. — Fiú? Lány?

Azt hittük viccel. Most már tudom, hogy

borzasztóan sokat tudott az emberekről. És megvolt, megvan benne az a ritka tulajdonság, hogy elfogadja őket úgy, ahogy vannak. Ha nem is ért egyet.

Egy kicsit keserű, amikor Somogyról beszél.

Vagy csak én érzem annak.

, „

.... . Hiszen tudom sokat jelent

s

zámára — egész életműve számára — a hazai táj. Ihlető szépségű erdői, dombjai ma sem hagyják nyugton- A dunántúli tájak megigéző látványa megannyi festményén érződik, jóllehet soha sem vezette ecsetjét az az igény, hogy „somogyi” vagy „dunántúli” festő legyen.

Festő akart lenni. És lett. Századunk elején, az első háború utáni időben, amikor a művészet világa naponta változott — forrongott —, megvizsgálta a lehetőségeit, és választott. Párizsba ment, persze, már akkor, amikor a művészeti világ központjában is megtisztulta bb gondolatok fogalmazódtak meg — elhalkult ‘ a lárma, a polgárbosszantás, a

Dada Kannibál Manifesztum rég a múlté lett. Nem borotválkoztak meg a színpadon, birkáknak titulálva a publikumot, Picábia nem festett meg anatómiai pontossággal egy autógyertyát ezzel a címmel: „Fiatal lány a nudista strandon”. A vándorló ír katona leszármazottja Párizsban szívta magába a gall szellemet, a szabad kutatás iránti tiszteletet és vágyat, de génjeiben már ott voltak a pásztorfaragások kódjai: azok a szálak, amelyek elegendő visszahúzó erőt jelentettek a hazatéréshez.

Tizenkét év után hazatért.

Pontosan abba a borzalomba, amely a második világháborút jelentette, pontosan abba a világba, amelyről éppen most Pécsett kiállított rajzsorozata A fasizmus szörnyetegei a tanú, hogy él- borzasztotta, nem értett vele egyet. E lapokon a zsarnoki önkény szimbólumát, a fasizmus jelképét mint emberfaló, félelmetesen groteszk szörnyet alkotta meg. Nem

konkrét személyt ábrázolt, hanem az egész gyűlölt fasiszta rendszert, annak atmoszféráját, kegyetlenségét összegezte. Megrázó, gyűlöletet keltő e rajzok képletes és mégis valóságos szörny- alakja, amely a félreérthetetlen célzatosság hangsúlyozására ismételten, több. lapon is vissztérően, hivalkodóan viseli a fasizmus jelvényét, horogkeresztet.,

Ez vajon nem volt harc? És nem küzdelem volt-e a későbbi meg nem értés fantomjaival vívott csata? Katona őseihez méltóan vívta meg ezeket a csatákat Martyn Ferenc, a humanitárius katona, a gondolkodó, lényeglátó ember.

Tizenkét év Párizs után hazatért Vajon melyik csillag vezérelte haza?

Mesél. Mindenről van valami példája, s igen szemléletes.

— Van olyan ember, aki nehezen mozdul — magyarázza —; ismertem olyan pécsbányatelepieket, akik elhatározták, hogy elmennek Bécsbe. Nagykanizsánál valami furcsa nyugtalanság fogta el őket, Sopronban pedig visz- szafordultak és erős fogadalmat tettek, hogy soha sem mozdulnak ki Péesbányatelepről. Van olyan, aki szétnéz a világban és hoz valamit magával; úgy érzem, én ide tartozom, közéjük. És vannak, akik elmennek, s soha többé nem jönnek vissza.

Valóban vannak, méghozzá nem is kevesen. Ezt valahogy nem tudta megtenni. Nem magyarázkodott — egyszerűen és tisztán.

ahogy él, úgy beszélt a tájról. Legalább olyan szépen, mint egy költő.

— Somogy? Csillag az ember feje fölött...

Találomra belelapozok Fehér Ferenc könyvébe, s ezt olvasom; „Huszonkét éve még itt lebegett valahol az a sárkány, a cementes zsákokból kifejtett, eltéphetetlen spárgán, amely élesen belevágott kis tenyerünkbe, s azt hittük, erősebb a drótnál, soha semmi el nem szakíthatja, az a sárkány örökké ott köröz majd a méhészek völgye fölött. S valami mégis eltépte, örökre elragadta tőlünk, hogy egy sárkányát veszített nemzedék kiölhetetlen nosztalgiájával gondoljunk vissza az istállólámpát himbaló parasztszekerek kövesutas, kátyús világára, amikor a motorok benzinfüstje helyett fodormenta meg zsálya illata lengett föl az utak két oldaláról. Mert a sárkányoknak le kell szépen, lassan ereszkedniük, ha belengték a gyerekkor tájait, hogy ne essék fájás, ne kutassa váltig a szem: merre sodorta őket a vihar, a lenspárga véres, eltépett kacatjával. A befejezetlen szimfóniákban van valami hörgő fájdalom, mardoso folytatáskeresés.”

Ha embertől lehet valamit irigyelni, hát én irigylem Martyn Ferenctől mindazt, amit tud. Képei a megfejtések: ablakok a tudatlanság dön gölt falán. Maguk is csillagok a szépség és a tiszta ember' gondolatok égboltozatján.

Mindig-hazavezérlő csillagok.

Kam n is Péter