Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-16 / 294. szám
A második korszak kezdete Fél százada vette át Móricz Babitscsal a szerkesztést Szfrmoy Endre w Újabb pillanat ősszel egyformák mind a napok kopottak, ázottak egykedvűek a tévedező fény ha felcsillámlik losolyognak a vak utcakövek i ágyadt remegés cikáz az utcán csapzott madarak árnyéka suhog fáradt mosollyal üzennek egymásnak a boldogtalanul is mindig boldogok; mert ez a kis kócos szomorúság ha fanyar is — sosem boldogtalan <n-eg parasztházak vak ablakainak integető, meleg fénye van — s ha a fiatalok tavaszváró szeme nem is töri a tar ágakat az öregek messze néző vágya tudja, hogy az égen a Hold áthaladt visszhangra a gond, rebbenésre a vágy js minden percre újabb pillanat. Herceg Árpád Av idő mozgásában. B»«» «wviff Lili textilképe. (A svájci művészek budapesti kiállítás anyagából.) Hulljatok, virágos fejek! Parasztos sainfiteiapum viccesen telrecsapva, rajta megkopott hanmett szalag. prágai endete. Vá&amon farmerdzseki, Indigo Blue US. Alább iámaemadrág, tueat- márHsa, még alább pamut- zokni, sarkán kidbrasoít, és nem tód kopott teniszcipő. Jobb kezemben táska; jobb karom bikaerős, játszva emelem a dögnehéz pakkot, benne az immár aüfcatou kerekekké vadt kórházi cuoookkat. Bal vallam aááhullva, műiét utáni allűr. Húszéves vagyok. Kimarad mögöttem a szanatórium, bósziépésre, huszonötre, átvenne, százra. Mellettem majd szétrepeszti az öröm, ez a tói éven át oly soványan táplált hatalmas vadmadár; nem is egy, de száz, száz ketrecbe zást al- >atroszom tengeri viharma- ai'atn, délköröm északra ■áműzöttje. íáromszazharminoegy, hámszazharminckettő, három- .zázharminchárom, balra át; számban összefut a nysä, elrejtett italok ízére gondo- •k. Háromszázharmánchá- >m lépés, balra át, ám a ocsma szünnapos. Vissza, óbbra át, már nem olyan atonás, sőt, henye; bal lá- oat lendíts előre, ^gy-kettó- egy, estes z, csossz. Előttem masszív, málló va- kolatú tűztorony; háborúban .erobbantott teteje betegszo- oám ablakából ismeri® — úgy darabka kinti világ, a szabadság szimbóluma. Most 'Ukott vár, Bábel maradéka, titkok börtöne. Alagsorában elesett kis trafik, benne elesett, napszítta arcú néniké kötöget és árul napszítta cigarettákat. Nyálam megint rakoncátlankodifc; kérek egy doboz Kossuth cigarettát... és zavarba jövök, mert megvillan bennem doktorom intő és óvó szava: legföljebb valami füstszűrősei., abból is legföljebb öt-hat szálat, de legjobb, ha egyet sei A trefSkos néni a cigarettának szögezi kötőtűjét mintha át akarná szúrni a paklit. Gyerekkori csínytevésre érzek hajlamot — fölragad- inara a paklit, és uccu neki, vesd el magad! De ehelyett a kirakatban levő fakó csőm ágú külföldi cigaretták egyikére mutatok,; abbéi ja kérek egyek Százas®* üssetek, elrakom az anwrikás cigarettát sutára Kikeresett amerikas mozdulattal; fogom a másikat, a magyart, forgatom és szagolgatom; kiváló Kossuth, isten veled.; vissza csúsztatom a polcra, fölmarkolom a visszajáró pénzt és eliszkolok. Kanyarodik az utca, a sarkon tűi megállók, előkotorom az amcsi cigit, ügyetlenül megbontom. Remeg a kezem, amikor kihúzok egy szálat; számba teszem; meggyújtanám, de nincs gyufám. Bandukolok kifele a faluból. Pejem mélyen lehajtva, mégis elkerülhetetlen a találkozás: egy ember jön szemben velem, az utca túloldalán, és jó hangosan rám köszön. Megállók, úgy illene, hogy én menjek hozzá; amíg tétovázok, elindul felém. Pár másodpercig hallgatunk. kínosan, aztán megkönyörül rajtam: Hát letel- lett... Igen, hát mégiscsak letellett'— Kurta és zavart szavak; mit mondhatnék önnek; tanár úr? Rossz diák vagyok, igen: búcsú nélkül akartam elmenni, faképnél hagyni önt és ezt az átkozott iskolát; az ön óráiról ezentúl már lógni fogok De, ugye, egy elégségest azért kiérdemeltem? Mindenütt kerestem, mondom. és rezzenéstelen arcán olvasva tudnom kell: levizsgáztam. A szemét nézem; ő is néz, de tekintete űrt ölel: a helyemet, ahonnét most kiszakadtam. Nem kell hazudnod, fiam, mondja. Nőn fogom elfelejteni, motyogom, és megfogom a felém nyújtót kezet, visszaszorítok. Féltőén tartja a kezem, mégis olyan a fogása, mint egy pánt; érzem, most szeret is meg gyűlöl is. és nagyon-nagyon irigyel: én elmegyek, ő itt marad, ki tudja meddig. A tanár most fölnéz tanítványára; igen, önnek még eltart egy darabig ez az iskolaév... De én emlékezni fogok, bizisten, önre és mindenkire és mindenre. Bár félek attól, amit ön már talán tud ... Mert eszembe jut majd egy arc név nélkül, egy név, egy kéz mozdulata, egy történet a hozzá tartozó személy nélkül, egy csodalatos csípő, amely reggelente ellibbent az ablakom szögletében! És a nővérek vigyázó léptei éjszaka, és a doktor táskás szemealja, és a park gyantaillata! Meg a haldoklók rigolyád, és mindenki rigolyái! Ezután szeretni fogom ezeket az embereket; szeretni azokat is, akiket nagyon utáltam itt. mert nagyon ki bír hatatlanok voltak. Bizonyára én is utálatos és kibírhatatlan voltam, de én is csak így tudtam elviselni ezt a végtelen-időt... Szeretni fogom őket, mert csak egyenként találkozom velük, gondolatban, és egyenként minden ember nagyon szeretőire méltó... És lassan, ha megkopnak is bennem az emberek, a sokból mégis megmarad néhány; néhány nemlétező személy, akikbe az egész szanatórium bele lesz sürítve, mert ilyen az emlékezet. De önt egyedül fogom megőrizni, elkülönítve nem hagyhatom elkeveredni az emlékek csalárd forgatagában... Nézem az arcát, és az arc lassan szavakká foszlik; szavaikká amiket mondott, próféciákká amiket bűn volna elfeledni t papírfecnivé, amire könyvcímeket rótt gyönyörűszép betűkkel: Alapművek, ha már mindenáron boldogtalan akarsz lenni! Tudom, mivel tartozom, tanár úr. A legfontosabb, hogy a tartozásait ne felejtse el az ember. Sajnálnám, ha csak ennyit jegyeztél volna meg, mondja, s félrenéz. Nos, igen, ezek most csak szavak, szavak hófúvásai, a torzszülött agy torzói. Mert még csak futok, menekülök, bujdosok, amikor röpülnöm kellene. Szállnom kellene, de csak verdesek, sebzett tüdőm a szárnyam. Űz a fejem, a vérem, mert ez a vágás a hátamon a szike éle. Negyven centiméter lövészgödör, futó- árak, immár életem középpontja és vezérfonala ... De én valaha erós is voltam, igen, és lassan már arra se merek gondolni, hogy én valaha mit akartam; igazságot terű; uram isten, mit akartam, mit is akartam! ' " ’ Senki sem fog hasra esni előtted, mondja. Nagy tüdő vagy: kibírod, kiállód, elfelejted. Most eriggy! Fölemelem lábam mellől az utazótáskát; a táska jelez, s hátamon a vizesárok, ez az undok vörös barázda visszajelez. Dacból se cserélek kezet; igen, illő már beismernem: a világ fittyet hány sebemre, sebeimre. Mert egy seb vagy ezen kívül, vagy belül — nekem kell közelítenem. Megyek, elhajítom a vicces szalmakalapot; eltalálok egy árokparti margarétát — földre rogy a mezők és virágos- kertek királykisasszonya. Sebaj! Hulljatok, virágos fejek. Ki túlságosan szép ruhát vesz magára, az végül így, a sajat fejével fizet. Nehéz a krónikás dolga. Jó fül kell ahhoz, hogy az elmúlt háromnegyed század alatt verbuválódott kritikus gárdának sokszólamú kórusából kiszűrje a hamis és szubjektív hangokat. Épp olyan káros az égbe emelő hozsanna, mint a maliciózusan replikázó, a körön kívül rekedtek fanyalgó csipkelődése, vagy az 1945 utáni szektás. beszűkült szemléletű bírálat. A Nyugat indulásától egy kisebbség fóruma volt, »fellegvára és őrtornya«, de végvára is, a változó történelmi harcok zegzugos útvesztőin. Sok-sok értetlenség, ellenséges támadás, gáncs — paradoxon — éltette. Ma kissé túlzásnak tűnik, de a folyóiratot figyelemmel kísérni, abba Imi, több volt irodalmi érdeklődésnél, rangnál; morális állásfoglalás volt, világnézeti kérdés, egyben hovatartozást is jelentett. A szerkesztők, főmunkatár- sak szűk rétegének lobogó tüze a 48-as ifjúság, a nagy idők zászlóbontó hitéhez hasonlítható; az Űj versek Ady- ja, a Hét krajcár Móricza kavarta a magyar irodalom állóvizét. »A Nyugat első csodája, hogy egyáltalán megindulhatott — írta a folyóirathoz kötődő esszéíró nemzedék jeles képviselője, Gyergyai Albert — hivatali hatalmak támogatása nélkül, sót mindinkább ellenük; második csodája, hogy megmaradt, s harminc évig egyet jelentett a legjobb magyar irodalommal.« A Nyugat első korszaka 1908. január 1-től 1929. október végéig, Osvát Ernő öngyilkosságáig tartott. A havonta kétszer megjelenő folyóirat főszerkesztője az alapítás óta Ignotus volt. A Tanácsköztársaság leverése után a bécsi emigrációt választotta. Osvát itthon maradt, Babits sem gondolt a vesszőfutásra, pedig kitették áz egyetemről, igaz, nem található mentség a Magyar költő ki- lencszáztizenkilencben — Nyugat 1919. II. 911—929. — kiadott kínosan mosakodó esszéjére. Kövessük nyomon az Osvát halálát követő napok-hetek izgalmas időszakát Gellért Oszkár Egy író élete — A Nyugat szerkesztésében — c. dokumentumértékű kötetében. »■Jöttek a lakásomra az érdeklődők: mi lesz a Nyugattal? Németh László nem jött, mégis azt írta, nem minden malieia nélkül, hogy a „kérőket” úgy fogadtam, mint Osvát irodalmi özvegyé; Ilv- lyés Gyula és Pap Károly azonban jött. Szinte kézenfogva s egyetértve. Pap Károly volt a szószóló. Az a kívánságuk, hogy ne szerkesszem tovább a Nyugatot Babitscsal. Csak Elek Artúr. Fenyő Miksa és én tudtunk Osvát végakaratáról: a Nyugatot Ignotusszal szerkesszem tovább.« Fenyő Miksa, a folyóirat gazdasági mecénása a lap megszüntetését javasolta. Tárgyalást tárgyalás követett, amíg Móricz elvállalta Ba- bitcsal a szerkesztést, Fenyő Miksát is bevonták tulajdonosnak. Ignotus neve lekerült a Nyugatról, ezzel visszavonhatatlanul megindult a folyóirat második korszaka. A világgazdasági válság egyre nyomasztóbb terhe, a súlyosbodó papírhiány az egész magyar szellemi életre rányomta bélyegét Ma már nehezen ellenőrizhető a korabeli lapok példányszáma, a Nyugat sem kivétel, de az bizonyos, 1929- ben nem haladta meg az 1700-as átlagot. Abban az 50 négyzetméternyi szerkesztőségben akarta Móricz megteremteni a nemzeti koncentrációt De előbb meg vegyük szemügyre az 1929. december 1-i — első közösen szerkesztett ■— számban közzétett programadó cikket — az Új magyar optimizmus —, amelyet Móricz írt s Babits csak fenntartással vállalt: »Ezt az immár harmadik évtizedét élő magyar folyóiratot a magyar nemzeti koncentráció irodalmi közlönyévé kell. mert lehet, azzá tenni. Hadd maradjon tehát ez a folyóirat s hadd legyen egy hely, ahol az írói munka politikától mentes helyen, egységesen fejtheti ki áldott erejét. A politika soha egy sornyira sem fog bejutni a mi kertünkbe. A napi politika. Mert a mi politikánk csak a századak politikája lehet. Azt akarjuk megcsinálni, amit kertem hű munkásának elvül szabtam: a legszebbet, a legjobbat s a legnem^j?- bet, a ritkaságszámba menőt termelni ki a magyar iromlóm e virágos kis kertjében, a Nyugatban.« Többen is a maguk ítélete szerint értelmezték Móricz programadó cikkének »apoli- tikus« tételét. A félreértéseket akarta tisztázni az 1930. január 1-i Nemzeti koncentráció című írásában. »Én, magamra s minden íróra nézve, csak egyetlen formáját ismerem el a politizálásnak, a magamét. Ha valaki kiáll az emberek elé és elmondja, hogy élnek ott, ahol a hetedik krajcár hiányzik ... az döntő politikai nyilatkozat.« Móricznak jutott a széppróza és a cikk, Babitsnak a vers és a kritika. Megállapodtak, tiszteletben tartják egymás területét, még abban az esetben is, ha Babits nem is titkoltan, sokallotta Móricz politikai célkitűzéseit. Az Irodalmi Figyelő mellett helyet kapott a Színházi, Képzőművészeti és Zenei Figyelő is. Tovább nőtt Schöpfiin Aladár kritikusi tekintélye, de a fiatalabb generáció tagjai is egyre, nagyobb lehetőséghez jutottak. Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal és mások szép feladatokat kaptak a kritika- és esszéirás területén. Móriczra várt a temérdek kézirat, a folyóirat gazdasági ügyeinek lélekpusztító igazgatása, Babits egyre súlyosbodó érzékenysége, betegsége kiépítette azt a hidat, amely közte és Móricz között nem a közeledést, inkább a szakítást szolgálta. A végleges szakítás nem is váratott sokáig: harminchárom hónap után Móricz végképp elhagyta a Nyugatot, csak a főmunkatársak neve közt maradt meg, de többet egy sort sem publikált a lapban. A mi generációnknak a Nyugat mar rég irodalomtörténeti korszakot jelent, pedig ennél több is, kevesebb is. Tiszteletet és alig palástolható irigységet is érzünk, mert munkál bennünk »az írott szó mélységes tisztelete«. az örökség megbecsülésének vágya. by András Utazás a múltba Máindy Ivánnak ajánlom régi barátsággal. Az estmadár kering. Hatalmas szárnya barnán suhan át az alvó városon. A lámpa sápadt fénykörébe zárva múltam sok arnya mind felém oson. Bejárom újra a Károlyi-kertet. Tar bokrai közt sir az ifjúság, siratja a sok régen-volt szerelmet, borzong a bokor, bólint a faág. Emlékezem a régi eszpresszóra, a kiskocsmára a kopott közön, merengek bús, nyekergö ver kliséére. — Olyan régen volt, mint a vízözön. — Ó hányán voltunk ott akkor diákok? És hányán költők? Mind. mind fiatal. Kávégözben álmodtunk új világot, es tisztán csendül ajkunkon a dal. Pedig tépázott minket is az élet bizony üres volt mindig a zsebünk .1! Varázserőnk volt mégis, ami védett: az ijjúságunk páncél volt nekünk. Azóta jaj, páncélom rozsda ette, horpadt pléhtányer tett szép sisakom-, Magam vagyok, vidéki Don Quijote, s bús Rozina tue csak pegazusom. De, ha megérint az eit barna szárnya, még felkapja fejet a vén fakó, is elrepít a . tűnt idők nyomába", mely feldereng, mint íjjli Mtw « Sárga hát. Kényt bM« festménye. <A c»*>* OmWHgban ratmit kMiiftá* Radius Karoly
