Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

M I egietietösen boldogan gubbasztottunk a fe­detlen teherautó pla­tóján. Késő ősz volt, de jól felöltöztettek bennünket, va- ami pokrócot is vetettek ánk, nem fáztunk. Mi tör­ni, nemigen fogtuk feL ■ak annyi volt egészen bi­zonyos, hogy hazavisznek. Alig három hónap után vége az iskolának. Hálaistennek. Hosszabbra-rosszabbra számí­tottunk. Nagyi sírva engedett útra, haragudott anyánkra. — In­tézetbe dugja a gyerekeit, ahelyett, hogy maga törődne velük. A fiatal- asszony ! Hogy többet szóra­kozhasson. Meg a flame! — mondogatta. Semmi ked- az intézethez, vünk sem volt hiába hallottuk fél füllel mami Védekezését, miszerint a legjobb helyre kerülünk: svájci rendhez, csupa úrigyerek közé. akár­milyen holmit el se fogad­nak a gyerekekkel. Előírják, miből mennyit vigyünk, mi­lyen legyen az ágynemű, a fehérnemű, a ruha. . — Édesanya képtelen az unokái érdekét nézni — mondta mami élesen Nagyi­nak. — Ha Boriskáék ott nincsenek, hát sose jutnak ilyen helyre az unokái. Nem­hogy örülne... Nagyi elgondolkodott ugyan, de nem engedett a magáéból, hogy legjobb a gyerekeknek otthon. Velünk sírt, amikor végül is elcipeltek bennün­ket. Egy csomó idegen gyerek közé jutottunk. Fenemód fennhordták az orrukat. Ám­bátor volt mire. Furcsa, idegein világ.. 1 Ebéd és vacsora között tisze Mirjam mózsit osztott. Felso­rakoztunk az ebédlő mellett, ronda pléhtányérokkal a ke­zünkben. — Nagyi ugyan meg nem tűrte volna otthon, a kutya evett ilyenből —, s a hazaiból kaptuk az uzson­nát. Mi, sajnos, semmivel sem dicsekedhettünk. A házi- ikölítász, Konrád bácsi műve, finom volt ugyan, de azt ftigjd minden gyerek kapott 'otthonról. Marica csokija azonban .. Pénzformájú tej­csoki, különlegesség. Drága lehetett. Mindig azt kértük otthonról. Különben mindenből egy­formán kimért porciók vol­tak. És miféle ételek! Oda­haza sohasem ettünk rántott levest, különösen nem regge­lire. Bögréből. Jaj, de rossz volt! És meg kellett inni. Délben meg azok a zsíros löttyök. Elneveztük krispis- levesnek. Csak a pástétomot kedveltük. Ritkán adták, va­csorára. Ezt még sokáig em­legettük odahaza Nagyinak. De nem lehetett megszokni se az ételeket, s az ebédlőt, se a hálót, se a tanulást, se a többieket. A 7 ebédlőben mindig fáztunk. Vasrácsok védték az ablakot. Vasrács volt a háló ablakán is. Esetenként székre kellett rakni a ruhát, kikészíteni a fehérneműt másnapra. Akkor láttuk, hogy a többiek hol­mija finomabb. És mondták is a kedves nővérek, miért nem kérünk otthonról szeb­bet. Mindenki számmal jelöl­te a holmiját. Mi nem tud­tuk, hogy ezeket a számokat végtelen szalagokban árulják a boltokban, ml csak azt lát- . tűk, hogy a többiek holmi­jába gyönyörűen varrták be a számokat. Mami a miénkbe csak szálöltéssel húzta be a jelet, a piros fonal mosáskor összefogta az anyagot. Éjjel kék lámpa égett az ajtó fölött; kísérteties fénybe vont mindent. Ha ki kellett menni, legföljebb egymást kelthettük föl Egyszer egye­dül is kimerészkedtem. Te jó isten, az a sötét folyosó! Mi­re elért az ember lánya a mosdó ajtajához, a frász tör­te ki. Félelmetes sötétség odabent. Visszarohantam a hálóba. Aztán reggel szégyenkez­hettem, mert a tisze Demet- risz észrevette, mi történt, a nedves ágyról, ő volt a leg­szigorúbb nővér. Az esti ima nála tartott a legtovább, fo­hászt is rendelt, tisze Mirjam beérte a puszta miatyánkkal. Reggel iskolába keilett menni, az épületkolosszus másik szárnyába. Ebédig. A többiek aztán már szabadok voltak, de nekünk át kellett ballagni az öreg tiszéhez. ta­lán Klemen tisznek hívták, franciaórára. — Lezanfaam, magyarul: gyerekek— mond­ta — afféktálva, az orrából. Nagyon öreg, fehér arcú apáca volt. Mi egyszerűen ki nem állhattuk, hogy nyelv­órára kell menni, tanulni is­kola után is. A háború alatt egy zsidó menekült bácsi már nyúzott bennünket a lezan- faannal; még arcra is hason­lított az öreg tiszéhez. Ez a tiszé egyébként a tisztelendő nővér rövidítése volt. Bencze K-ára Lezcmfacm És a francia még csak be­melegítés lett volna. Állító­lag a télen már angolra is fog tanítani valaki más. Hát szép kilátások! Az öreg zsidó bácsi bíztatta föl mamit, hogy a gyerek fogékony, leg­jobb egyszerre három-négy nyelvre járatni. Mami na­gyon szerette volna, ha megy nekünk a nyelv. »Ahány nyelvet beszélsz, annyi em­ber vagy« — ismételgette. »Az iparban nincs jövő. Nek­tek tanulnotok kell. különben, dolgozhattok látástól vaku- lásig, mint én a műhelyben« — ez meg apánk szólásmon­dása volt. Mire célozgatnak? Mi gye­rekek vagyunkl Tisze Klemen tísr után kel­lemesebb percek következtek. Könyvet kértünk, és kint. az udvaron, a hatalmas farakás • tetején vagy aljában olvas­hattunk. Csudaszép könyvek­re bukkantunk. Mire elsőbe kerültünk, már tudtunk ol­vasni. Faterka a játszóterek homokjába rajzolta nekünk a betűket, Janófca pedig táblát, krétát vásárolt ajándékba, így gyakorlunk. Most nagy­szerűen hasznát vettük a tu­dományunknak. Hatalmas formájú, bőrbe kötött, réz­metszetekkel illusztrált so­rozatból legendáskönyveket kaptunk. A Grál meséjét ol­vasgattuk legszívesebben. Ma is emlékszem egy kedves sorra: Vágyódás a Grál után Minden ember Párszifái. De szerettük e*t • köny­vet! Alig akartuk letenni, amikor tiszte Mirjam mózsi- ra hivott vagy jáíszani kel­lett menni a többiekkel. Az egész ház, az udvar, a hátsó veteményeskert, a függőkért, az intézet fallal körülvett parkja olyan igazi és titok­zatos és kastélyszerű volt, mint az Arthur király vára lehetett. Kerestük a föld alatti alagutak lejáratát és a titkos ajtók nyílását a fala­kon. Egyszer csak fogyni kezd­tek mellőlünk a gyerekek. Boriska nénénk átjött, hozott egy kis szőlőt a mózsihoz, s említette: le­het, hogy ha­zavisznek bennünket. Másnap dél­után pedig már pakoltak is teherautóra az idegen em­berek, akik el­hanyagolt, nyi­tott nagykabátban, csoporto­san jötték be az aulába, né­melyiknek puska volt a vál­lán. Olyasmit beszéltek, hogy legjobb lesz a gyerekeket ha­zavinni, úgyis csak a pestiek maradtak már itt, a csoma­gokért majd később ejönnek a szülők. Az apácáik nem mutatkoz­tak. Miközben pakoltak föl bennünket, Boriska nénénk a sofőrrel beszélgetett. — Államosítják az intéze­tet, apácák itt többé nem lesznek. A falusi gyerekek járnak majd ide. A pajtát lebontjuk... — De a nővérek.., Hová lesznek ? — Mehetnék Svájcba — nevetett a sofőr —■, meg ma­radhatnak is. Kivetkőznek, férjhez mennek, gyerekeket szülnék; amelyik akar tanít­hat is, biztosan — mondta félvállról az ismeretlen fickó. oriska nénék együtt háborgott Kismarival, aki most ott segédke­zett, máskor a konyhán dol­gozott. — Jesszuskám, na de ilyes­mit !... Szóval ez az államosítás, amiről a jó isten se tudta, hogy micsoda, ez vitt haza bennünket. Valaki, úgy látszik, értesí­tette az otthoniakat, mert bent Pesten már vártak. Na­gyi is kijött élénk, öleltek, csókoltak, hazamentünk, az­tán még jő ideig nem kellett iskolába járni. B Káldi János Meg-megjönnek Meg-megjönnek olykor a falumbeliek. Mintha álomból szállna az arcuk: a szélhorzsolta seb. Hozzák az Avas-dűlőt, a Csurgót, a Virághegyet. Szemükben a Paprét, a Berek. A kérdésük — vékonyka füst — lassan tekereg: „Hogyan kerülhetne kollégiumba a gyerek? Alkotó nő. Kopasz Márta metszete. Káldi János Életrazji jegyzet Tengernyi a szeretőm: a fű, a fa, a hegytetők csöndje, s az udvaron a húnyló viola, A dér. A ködben didergő, falusi állomás. A világvárosok neonzuhataga. A hófehér sóhajú téli szél. Es minden éjszaka. Megölelem az óceánokat, bennük a végtelenséget keresem. Rámosolygok — mint a szerelmes-boldog — egy szélsodorta szalmaszálra is kedvesen. Csókolozóm a hangulattal. Megvigasztal egy Bartók-zenemű: vele egészen eggyé olvadok. Lelkesedéssel olvasom a versben-regényben a művészi mondatot. Ilyen vagyok. Menetelő és folyton más az örök-egy ég alatt. A nagy úton, a szívem mélyén, jegenye-dallamú vers fakad. Hidas Antal 80 éves A magyar munkásmozga­lom költője és írója. A ta­nácsköztársaság csodálatos napjai alat kerül a mozga­lommal szoros kapcsolatba. Mint ifjúmunkás a Munkás Egyetem hallgatója. A tragikus bukás után Sziovákiába ke­rül és itt inja Schönherz Zoltán zenéjére »A harcban nem szabad megállni ... « című forradalmi dalt, ami később — annyi más édes- testvérével együtt — állan­dóan énekelt »népdala« lesz a mozgalomnak. Az emigrá­ció évei következtek ezután, de nem világpolgár lesz, ma­gyar költő marad, akinek élete összeforrt a magyar munkásmozgalommal. Első verses kötete — az első mű, amely Hidas Antal néven je­lent meg — Becsben lát nap­világot (eredeti neve Szántó Gyula). 1923-ban hazajött. Két évig itthon élt, de már 1925-ben menekülnie kellett áttetartóz- tatás elől. A párt úgy hatá­rozott: egy időre Moszkvába küldi a fiatal elvtársat ta­nulni, hogy aztán majd visz- sza térhessen Magyarországra és felkészültebben szervez­hesse a forradalmi munkát. Kun Béla közölte vele a ha­tározatot, már Moszkvában: »— Mennyi lesz az a bizo­nyos idő? — kérdeztem. — Egy-két év — mondta Kun Béla. — Sok. Az egy-két évből harminc­négy év lett.« Ez az egy emberöltőnyi idő alatt Hidas Antal, az in­ternacionalista pártmunkás az emigráns magyar iroda­lom egyik legismertebb alak­jává válik. Dalait négy or­szágban — Magyarországon. a Swittfölunióba«. Osehszlo­"«^flcKban, IteAárjIaiaan — Ateklík népdalként. Sokszor astt sem tudták a'íÚúnkáSkö- rök, dalárdák, dalos kedvű emberek, hogy fájdalmukat, elesettségüket, kiszolgálta­tottságukat és harci kedvü­ket, szolidaritásukat, tenni- akarásukat megfogalmazó éneik kinek a »terméke«, vagy hogy egyáltalán van-e szer­zője. Kaphat-e író ennél na­gyobb megbecsülést? Idehaza verseit különböző álneveken is terjesztették. A »Vörös Csepel« című indulója a leg­ismertebb példa erre, de á legális munkásösszejövetelek szavalókórusainak és dalár­dáinak műsorában is jelen volt, minden »100 százalék«- esten — természetesen vala­kim álnéven, például mint arab költő. »Hétköznapi« munkája volt a szervezés: ő a magyar for­radalmi írók és művészek szövetségének titkára és a forradalmi írók nemzetközi szervezete folyóiratának egyik szerkesztője. Hatalmas mun­kabírásról tett tanúságot; Ezekben az években ál­landóan utazott, dolgozott, ekkor jelent meg trilógiájának első kötete is, amelyben sok önéletrajzi vonatkozású mo­tívumot dolgozva föl a mun­kásmozgalommal való talál­kozását mesélte el. De amiért — saját csodás, varázshatású írásművészetén kívül — az egész magyar kultúra adósa: az a hatalmas és fáradhatatlan munka, amit Kun Ágnessel, a felesé­gével {Kim Béla lányával) együtt végzett és végez a magyar irodalom népszerűsí­téséért. Az oroszul megjele­nő teljes Petőfit kísérő írá­saiért és azért, hogy a szov­jet irodalom, művészet leg­jobbjait tették a magyar iro­dalom barátaivá. Az ő mun­kájuk eredményeként is va­lósulhat meg napjainkban, hogy a szovjet olvasó több százezres példányszámba is­merheti meg a magyar iro­dalom legnagyobb neveit, műveit, a magyar költészetet. Mindezért köszönettel tarto­zunk neki 80. születésnapján, még akkorts, ha tudjuk, nem köszönetért tette. Nemes bel­ső kényszerből, kötelesség­ből. Ezt a munkáját a mai napig is folytatja, betegágyán is és most, amikor 80. szü­letésnapja alkalmából azt kívánjuk neki, a mindnyá­junk által tisztelt és szere­tett kommunista alkotónak, hogy gyógyuljon föl, térjen vissza hatalmas ereje, akkor magunknak áhitozzuk a sok éven át kapott szépet. Kí­vánjuk, hogy még sok-sok eredményes munkában eltelő termékeny éven át terjessze »lelke raktárának« sugárzó valóját »a fény sebességgel terjed« «rzénrt« Kerék Imre Fehér gyász Jegenyék zúzosan pislogó gyertyái fölött bóbiskolva virraszt az Isten. Fekszem hómező-ravata Ion, s anyai gonddal rámadja fehér halotti ingem a tél. Szirmay Endre Megnyugvást remél Szélgereblyével gyűjtögeti az ősz az emlékektől átvérzett avart, zümmögő sugarak fényfüggönye leng át a szitáló időn — amit a gond kavart, megcsillantva hajdan volt arcok fényét és mosolyok füstjét — amit a bamba köd szétzilált az álmok ólrtiOs, vak vizén, ahol a csönd hullámzóan hömpölyög — beérett a zsongó tavaszok szerelme és a vérpezsdítő aranyhajú nyár, kerekedik a dombok termékeny öle termést kínál a takarodó határ, összebújnak a sunyó árnyékok mind, kopasz ágakon citeráz a szél, fáradt hazatérők baktatnak az utón, az őszi világ megnyugvást remei. In memóriám Paul Klee Száz éve született Paul Klee, a modern festészet egyik legérdekesebb alakja, a svájci Münchenbuchseeben, Bern kö­zelében. Münchenben tanult a képzőművészeti akadémián. Hatással volt rá Cézanne, Van, Gogh és Matisse művészete, barátja volt Kandtnszkij. 1912 tavaszán Párizsban ismerke­dett meg a kubista festmé­nyekkel. A Bauhaus ban — amelynek később tanára lett Weimarban és Dessaüban — elhangzott egyik előadásában elmondta Klee, hogyan kezdte egymáshoz viszonyítani a vo­nalakat, színeket, árnyalato­kat. Leírja, hogy a keze kö­zött alakuló formák lassan­ként valódi vagy vélt kép­mássá alakultak képzeleteben és ő követté ezeket a halvány utalásokat, ha úgy látta, nem veszélyeztetik a kép harmó­niáját. Kiegészítette a “-talált« képmásokat. Meg volt gyöződ- ' ve. hogy ez a módszer »hívebb a természethez, mint. bármi­féle szolgai másolás«. Ilyen- j kor a természet maga alkot I a művész személyén keresztül. Fantáziadűs rajzai a színek által válnak teljessé. Amikor 1914-ben festő barátaival Tu­néziába utazott, ezt jegyezte fel naplójába »Én és a szín most már egyek vagyunk, fes- . tő vagyok!« Klee színvilágá­ról Pierre Courthion azt írja: »Palettája néha vad, de soha­sem rikító; képeinek színezé­se, még ha fakó vöröseket és zöldeket alkalmaz is, a hol szelíd fényét idézi... Eiőugró kékjeivel, hátráló szürkéivel távlatot és vibrálást adott szí­nes síkjainak ... A rajzhoz és a színhez járul Klee rendkí­vüli adottsága, mellyel össze­kapcsolja a síkokat, ritmuso­kat hív életre. Valérjeit a sakktábla végletes fehérjétől a végletes feketéig terjedő skáláján, modulálja, majd fö­léjük helyezi — mintegy rá­juk nyomtatja — fénylő priz­máit, s ezzel térbeli mélysé­get teremt, eleven mozgást jelenít meg.« Klee számára a művészet mindig teremtés S a megnyi­latkozás, a teremtés mindig új eszközöket követei. -Meg­tanuljuk, hogy gyökerestől is­merjünk meg valamit, megta­nultuk a látható dolgok előre­törését. De ezzel még nem ju­tunk el a művészet legmaga­sabb fokára — vallja.' — A legmagasabb fok a titokzatos­ság kezdete. Klee — mint Kandiszkij és Mondrián egy tiszta, bensősé­ges művészettől várták a vi­lág megújulását, a jelenségek fátylán át egy magasabbrendű igazságot próbáltak megragad­ni. De Klee, ahogy egy francia méltatója mondja, varázsló volt. Először csak vonalakat, síkokat és színeket látunk ké­pein, majd ezeknek az ele­meknek együttese az észlelé­sek egész skáláját hozza létre. »•Paul Klee festészetében megvan bejárt világmindensé­günk térbeli kitárult" ^a és hullámzó ritmusa. künk legmélyére, a leg ctebb régióikig hatol és ti i. > <zatoe járatokat tár fel, de kifejezés­módja mindig az optikai le­hetőségek körében marad.« t r- K-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents