Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-29 / 279. szám

Az anyag ne vesszen el... A korrózió kára Nyolcadik esztendeje lezárt, lepecsételt, vízzel teli tartály áll a világhírű vegyipari cé; házi múzeumában. A tartály alján különleges bevonattal borított vasöntvény. A kiállí­tási tárgy: reklám. Annak bi­zonyítása — sok más, szintén a múzeumban látható anyag­gal, eszközzel egyetemben ■ hogy. milyen kiváló lehetősé­geket kínál a cég a fölhaszná­lóknak értékeik védelmére, valójában természetes folya­matok meggátolására — vagy — rosszabb esetben — késlel­tetésere. Lassú lépésváltás Néhány éve csupán, hogy megszervezték hazánkban a fel ületvéd elmi szakember­képzést. Jele ez annak, hogy néhány fejlett ipari államtól eltekintve milyen későn ész­lelte — a termelői és a nem termelői felhasználást egy­aránt beleértve ebbe — a gaz­daság, gyorsan növekvő ja­vait miként vámolja, károsítja az, amit köznapiad rozsdá­nak, oxidációnak, korhadás­nak nevezünk. S persze nem­csak a korrózióról van szó, hanem általában az úgyneve­zett állagromlás fokozódó költségeiről, s a másik olda­lon a védelem fokozódó je­lentőségéről. Hiszen a faanya­gok megóvásának is egyre na­gyobb a gazdasági, gazdálko­dási szerepe, amint igaz ez az épületekre is; a közelmúltban kezdte meg hazánkban műkö­dését az az első, nemes vako­latot készítő üzem, amelynek termekei lehetővé teszik időt álló — négy, öt esztendeig tar­tó, festést nem igénylő —épü­lt tbevonatok alkalmazását Minél gazdagabb a termelő- ágazatok technikai fölszerelt­sége, minél bonyolultabbak a gyártástechnológiák, annál na­gyobb értékek szorulnak fo­lyamatos védelemre, ahogy ez a helyzet az úgynevezett infrastruktúrában, azaz a hát­térágazatokban is. Hiszen igaz, az udvari kütaál mást nem tudott megenni a rozs­da, mint a láncot a vödröt, de még ezek is kitartottak néhány esztendeig. A vízveze­ték földbe süllyesztett csövei, a víznyeröhelyek és tárolók berendezései — helyzetüknél fogva — sokkal inkább prédái a természeti környezetnek. Vissza tehát a kúthoz, a vö­dörhöz? Ki vélné ezt megol­dásnak ? Elkerülhető egyharmad Csuprán a mezőgazdaságban évente másfél milliárd forint kárt okoz a korrózió. Orszá­gosan és minden területet fi­gyelembe véve 18—20 milliár- dot (!) tesz ki. Ráadásul ez csak a közvetlen kár, nincs benne a közvetett — így a korrodált cső törése miatti ter­melési hiány, szállítási fömn- akadás okozta — veszteség. Ma már vannak korszerű vé­dőanyagok, készülnek korró­zióálló ötvözetek, hódit az alu­mínium, a műanyag. Az Or­szágos Műszaki Fejlesztési Bi­zottság erre vonatkozó fölmé­rése és elemzése szerint rö­vid idő alatt egyharmadával mérsékelni lehetne az ernlí; tett 18—20 milliard forintot kitevő kárt. Ehhez kellenek központi ösztönzők, támogatások, szük­ségeltetik fizetőképes keres­let is hozzá, de legalább eny- nyire elengedhetetlen az is, hogy a gyári középvezető, a termel ószövet kezeti ágazat- irányító ne nézze tétlenül, ne tűrje el a gondatlanságot, a rendetlenséget Vigyázzunk! A mezőgazda­ságban a gépek, berendezések, jármüvek — bruttó — értéke 1970 és 1978 között, 32,7 mil- liárdról 93,1 milliárd forintra nőtt. Tavaly, az esztendő vé­gén egyebek mellett 56 ezer traktor, 26 ezer tehergépkocsi, 14 ezer kombájn volt az üze­mek tulajdonában. Hasonló gyarapodást figyelhetünk meg szinte valamennyi népgazda­sági területen, hiszen például a szállítás, a hírközlés gtp-, berendezés-, járműállománya 63 milliárd forint — nettó! — értéket képviselt 1978 végen. A szállításra használt csőve­zetékek hossza 1961-ben mind­össze 570 kilométer volt, ta­valy 4895 kilométer; szerve­zett, tervszerű, úgynevezett katód védelme« megóvásuk két-három esztendeje került csak napirendre, s minden részletében még ma sincs megnyugtatóan rendezve. Áz „itt és most törvénye „Fogyókúrára'7 fogva Mind több az olyan gyártás- technológia — például úgyne­vezett agresszív folyadékok, maró sók használata, keletke­zése —, amely rendkívüli mó­don igénybe veszi a gyártó- berendezéseket. Viszont: ki­fejlesztették a korrózióálló fémötvözetekből, zománco­zással készült szelepek, szi­vattyúk, tolózárak, autoklávok stb. azon termókcsaládjait, amelyeknek élettartama nyolc­tízszerese a hasonló, hagyo­mányos eszközöknek. Igaz, áruk két—háromszorosa a hagyományosnak. A rövid tá­vú szemlélet, sajnos, csak ezt veszi figyelembe, s nem a megnyerhető hasznot — a le­állások, nagyjavítások, cserék elkerülésével. Ahogy ez a szemlélet az oka annak is, hogy hosszú ideje tart a vita azon, ki viselje a műgyanta- és festékipar fejlesztésének költségeit, hiszen a korróziói megelőző bevonatok haszna nem az előállítóknál, hanem a felhasználóknál mutatható ki... Mészáros Oltó (folytatjuk) Darázs Endre, a Banúvia nagyatádi gyárának 43 éves marósa hajnalban fölkel, tás­kájába teszi a tízóraiját és kerékpárra üt. A város má­sik végébe jár dolgozni, bő negyed óra alatt ér oda. Át­öltözik, föllép az olajos dobo­góra a zöld, monstrum maró­géphez, és elindítja. Jó fél- mázsás fémdarabokat rak föl- majd szed le. Tudja, hogy az NSZK-ba kerülnek további megmunkálásra. A szünetben előveszi az elemózsiáját, tár­saival együtt a sarakban álló asztalhoz telepszik. Kettőkor indul haza. Otthon, kertes csa­ládi házában elfogyasztja az ' anyósa által készített ebédet, tesz-vesz az udvaron,, a kis gazdaságban, majd elindul öt­éves kislányáért az óvodába. Közben hazaér a felesége meg ugyancsak gyári munkás láé- nya. Vacsora- újságolvasás, té­vé. Így él ma egy kisvárosi munkás. De hogyan ? — Igény­telenül. Saját lehetőségének a szintje alatt — jelentette ki magabiztosan, kétéves műkö­désének minden tapasztalatá­val. egy ifjú könyvtáros. Íté­letét szociológiai olvasmá­nyaira, néhány rendezvényre, könyvforgalmi statisztikára alapozta. A fenti példa őt igazolja. De csak akkor, ha megelégszünk a pillanatfelvétellel. Figyelmen kívül hagyjuk az előzménye­ket. És ha megmaradunk egyetlen esetnel, nem lépünk tovább. A szomszéd gépig- egy másik gyárig. Mert akkor megtudjuk: Da­rázs Endre hat évvel ezelőtt még kacsákat gondozott a hal­gazdaság helyi telepén. Szak- képzettség nélkül. Itt betaní­tott munkás lett, gépet ka­pott. Majd iskolapadba ült. Súlyos vasdarabokhoz durvult keze vonalzóval bajlódott, ce­ruzát szorított. Egy évig he­tenként háromszor órarend­szerű oktatáson igyekezett megérteni: mit és miért csi­nál a gépen, milyen az öreg cseh masina szerkezete, mi­Túljutottak már mt idei kampány első felén a Kapos­vári, Cukorgyárban. A mint­egy százhúsz napig tartó fel- dolgozási idény alatt csak­nem 1200 fizikai dolgozó és rajtuk kívül termelésirányí­tók, műszakiak összehangolt munkája kellett ahhoz, hogy a földekről bekerülő sáros ré­pából hófehér cukor legyen. Hajdanában — úgy húsz év­vel ezelőtt — nem okozott gondot a folyamatos terme­léshez szükséges létszám biz­tosítása. A kampány kezdete­kor gyakran 3—400-an tolong­tak a kapuk előtt, könnyű volt közülük válogatni. Ma fordított a helyzet: a gyár to- borzói még a legeldugottabb falvakból sem tudják becsa­logatni az embereket Idénymunkás azonban most is kell, és ha a eukorgyári munkáért nem ás törik ma­gukat az emberek, jelentkező azért' akad. Igaz, jóval keve­sebb, mint amennyire szükség van. Az évről évre visszatérők többsége nyugdíjas, akiket visszahúz a szívük egykori munkahelyükre. A fennmara­dó rész helyét sehol nem lelő, alkalmi munkákból élő ván­dormadár. Velük van a leg­több baj, alig néhányan dol­gozzák végig a szezont Ha az egyik helyen kitelik a be­csületük, továbbállnak, majd néhány hét múlva megint je­lentkeznek egy másik üzem­részben. Ma már többnyire sikertelenül, mert bármennyi­re hiányzik is a munkáskéz, számtalanszor bebizonyoso­dott, hogy velük nem érde­mes próbálkozni. Detrich Istvánnal, a répa­átvétel , irányítójával az udva­ron beszélgettünk. 1973 óta nyugdíjas, ez azonban jófor­mán semmit sem változtatott a gyárhoz fűződő viszonyán: ugyanazt a munkát végzi, mint nyugdíjba menetele előtt. — Sőt néha még többet is dolgozom — teszi hozza. — Reggel hattól este tízig tart az átvétel, alig-alig tudok né­hány órára elszakadni a gyártól. Ez a legszorosabb ka­pocs, 8 remélem, még soká­ig összeköt bennünket. Akikre a nyugdíjasokon kí­vül mindig számítani lehet, valamilyen módon szintén kapcsolódnak a gyárhoz. Gyó­nó Laszloné férje például az energiatelep vezető gépésze. Gyánóné harminc éve min­den ősszel jelentkezik a gyár­ban. Akkoriban az' itt dolgo­zók családtagjai előnyben ré­szesültek a felvételnél, így is csak a répa úszta tóra tudott bekerülni. Ma minőségellen- őr. — Se szombatom, ae vasár­napom, amíg a kampány be nem fejeződik — mondja. Az idejét sem tudom annak, mikor töltöttem ‘ otthon a ka­rácsonyt meg a szilvesztert. Természetesen tisztában vagyok vele: ha vállaltam ezt a munkát, akkor csak a szezon befejezése után pihen­hetem ki magam igazán. A pihenőnapjait szeptem­bertől január végéig senki sem veheti ki. Helyette pénzbeli megváltást fizetnek. Az ide­iglenes dolgozóknak még az a »kiváltságuk« is -megvan, hogy ha a három piros betűs munkaszüneti napon is mű­szakba állnak, külön prémi­umba részesülhetnek. Egyéb­ként mindenben azonosak a jogaik és kötelességeik az ál­ladó alkalmazottakéval. Akik rendszeresen vissza­térnek, azokat már jóelőre számba veszik a munkaveze­tők. Még valamikor a nyáron kézbesítette a postás Simon Józsefnének a gyár levelét: megkérdezték tőle, hogy az idén is számíthatnak-e a munkájára. Ő igennel vála­szolt, és most férjével együtt saját kocsijukon járnak be Kaposmérőből. A férj ugyan­itt villanyszerelő. — Két kislányunk van — mondja —, az időm nagy ré­szét velük töltöm, és termé­szetesen a ház körüli mun­kák ellátása is az én dolgom. Tavasztól őszig sok munkát ad a kert, olyankor nemigen tudnék munkát vállalni. Most, hogy otthon kevesebb a ten­nivaló, jól jön ez a kis kere­setkiegészítés. Azt hiszem, fő­leg asszonyok, sokan vagyunk így: mi is megtaláljuk a szá­mításunkat és a gyárnak is jól jön minden munkáskéz. Én azért választottam ezt a megoldást. I» J. ért viselkedik épp úgy. ahogy tapasztalta? Az idén szakmun­kás lett. ötven fillér órabér­emelést kapott. Azért csak ennyit, mert -csupán- köze­pesre sikerült a vizsgája. Per­sze nem ezért tette; meg akar­ta mutatni magának- a csa­ládjának, a főnökének és fia­talabb munkatársainak: van benne annyi szorgalom, hogy teljesítei tudja a követelmé­nyeket. Bár ezt sose mondta: még önmagának sem fogal­mazta meg. Megállapodott Hosszú távon biztonságban ér­zi magát. A maga szorgalmá­val, környezete segítségével. A legfontosabb emberi értekek egyikét tette magáévá. Mit tehetne még. hogy ma gasabb szinten valósítsa meg önmagát? Mondjuk újíthatna, részt vehetne valamely társa­dalmi szervezet munkájában, napilapon kívül mást is ol­vashatna- járhatná az orszá­got hétvégeken meg a szabad­sága alatt. Darázs Endre azon­ban az üzemen kívüli idejét a .ház körül tölti. Sertést hiz­lal, baromfit nevel. Nemrég építkezett. Az egyik szobában új. fényes bútor áll. Szabad­ságát darabokban veszi ki. Ahogy az otthoni munka meg­kívánja. Elítélhető-e emiatt? És tehet-e mást? Elvileg igen. A lehetőségek sora kínálja magát egyfelől, és a hagyomá­nyoknak. az adottságok, kény­szerű körülmények tartják fogva másfelől Péter József a Mechanikai Művek marcali gyárának 49 éves fényező-mázolója sok vo­násában hasonlít Darázs End­rére. Még abban is, hogy dús- fehér hajat »visel-“, ö is haj­nalban indul a város másik végéből. Régi házát maga bő­vítette, korszerűsítette. Szabad Idejét kis barká'csmű helyében és szőlőjében tölti. Több min­dent megcsinál a ház körül, ió néhány szakma készsége szorult bele. Szabadságát nem is képzeli, hogy másutt töltse, mint otthon. Eddig a hasonló­ság Darázs Endrével és a vi­déki munkások többségével. Es a különbség: Péter Jó­'■sef műszak után. az udvaron megszólítja a gyári pártbizott­ság titkárát. Megjegyzést tesz a pártélettel kapcsolatban, örömmel hallja- hogy azonos véleményen vannak. Pártve­zetőségi tag. Ezenkívül még négv társadalmi—mozgalmi megbízatása van. Szakmájá­ban pedig mindig oda helye­zik, ahol a legnagvobb szük­ség van határozottságára, di­namizmusára. Legutóbb a »diszkóbrigádot- — ő nevezte el így a fiatalokból álló kis közösséget — hozta egyenes­be. Jói ismeri az egész gyá­rat, a termelés gondjait. a terveket, a teljesítés állását. Sajnálja, hogy a társadalmi munkában- mozgalmi tevé­kenységben a munkásoknak csak legföljebb egy harma­dára lehet számítani, a többi­ek »rohannak a buszhoz-“. Hogy ő miért vállal és teljesít megbízatásokat? Nem hobbi­ból. Szülei zsellérek voltak, Jól tudja, mi volt a summás aratás, miaga is részt vett benne. Még Csepelen is dolgo­zott, a Vas- és Fémműveknél. Elégedett az életével. Egyik fia vele dolgozik, a másik most lett villanyszerelő. A nagyobbik Trabantra gyűjt — szeretné segíteni ebben. Munkáséletek. Igényesek? Igénytelenek? A lehetőségek alatt vagy velük összhangban peregnek a napok a munka­helyen, otthon- a szabadság alatt? A munkássá válás hosszú küzdelem. Társadalmi­lag és egyénileg is. És nem­csak tudati síkú. Amikor ítél­kezünk, nem feledkezhetünk meg az egyének és a rétegek közötti szintkülönbségek tör­ténelmi—társadalmi okairól. És még valamiről: arról a konkrét gazdasági és szerveze­ti keretről, amelyben életünk zajlik itt és most. Végül is ez a meghatározó s nem a tértől és időtől független, »ki­gondolt« állapot, a jó szándé­kú- ám mégis csak türelmet­lenséget szülő óhaj. Paál László Törzsgárda a gazdaságban Simon Erzsébet Fiatalosan dolgoznak még az öreglaki Állami Gazdaság­ban azok az emberek, akik ott voLtak mér az alakuláskor is. Azok, akik elsőként vet­ték at az 1964-ben alapított törzsgárdajelvényt. Elsőnek érkeznek ma is a gazdaság­ba — mert életelemük a be­csületes munka. A gazdaság magtáron®, Er­délyi József ötvenéves. — Az ember nehezen veszi tudomásul, ha megöregszik. Én is csak akkor gondolko­dom el rajta, mikor hangos­kodnak körüLöttem az aprósá­gok, az unokák... Már 1943­ban, tizennégy éves korom­ban munkába álltam az ak­kori grófi birtokon, napszá­mosként. A felszabadulás után a mostani gazdaság te­rületén működő tangazdaság­ban' dolgoztam, 1949-ig. Utá­na két évig a pusztakovácsi szövetkezetben voltam, majd a katonaság után ismét visz- szakerültem öreglakra. Akkor egy kertimag- és gyógynö­vénytermelő vállalat műkö­dött itt, mígnem 1965-ben megalakult a jelenlegi gaz­daság ... Nem olyan a mun­kám. ahol kiemelkedő ered­ményeket lehet elérni, vagy hírnévre tehet szert az em­ber, nem is volt soha ilyen céiom. Jól dolgozni: ez a tit­ka a megbecsülésnek. — Tehát megbecsülik a munkahelyén? — Igen. S ezt nemcsak az írott dokumentumokra ala­pozom: ide tartozik naponta az a megszámlálhatatlan ap­ró mozzanat is, amely érezte­ti, hogy tiszteletben tartják a mögöttem és még jó néhá­nyunk mögött sorakozó éve­ket. 1964-től vagyok törzsgár- datag, 66-ban mint növény­termesztési brigádvezető let­tem kiváló dolgozó. A mun­kám mellett néhány társadal­mi funkciót is rám bíztak: a járási labdarúgó-bajnokság-- ban játékvezetőként műkö­döm, szakosztályvezető vagyok az öreglaki sportegyesületnél, valamint kerületi szb-titkar, és emellett az öreglaki ke­rületi tüzoltócsoport vezetői teendőit is ellátom. Van ten­nivalóm bőven. Egervölgyi László is az ala­pító tagok közül való. Ötven­öt eves. — Majdnem húsz éve. ke­rültem ide, s a munkámnak van néhány írásos elismerése is: 1964-ben kaptam meg elő­ször a törzsgárda-jelvényt, két alkalommal voltam vál­lalati kiváló dolgozó, 68-ban SZOT-ezüst, 76-ban SZOT- arany kitüntetést kaptam az idén miniszteri kiváló dolgo­zó lettem. — Milyen érzés, ha egy közösségben úgy tekintenek valakire mint régi, megbecsült dolgozóra? — Nem kellemetlen, az biztos. De egy dolgot mindig szem előtt kell tartaiyi: soha­sem szabad visszaélni vele, nem szabad a mindentudó szerepében tetszelegni. S épp mert figyelnek valakire, bi­zonyos értelemben utánozzák is. Tehát példát kell mutat­ni. Simon Erzsébet tizennyolc éve dolgozik itt fizikai mun­kásként — Az el6ő években a mag­tisztítóban zsákolóként tevé­kenykedtem, most a hagyo- mányos-baromfineveldében dolgozom. Sajnos, gyakran 70 kilós zsákokat is kell emelgetni; több száz kiscsi­Erdélyi József Egervölgyi László be gondozása a feladatom, s ezt egyedül végzem... Ügy ér­zem, a gazdaság vezetősége megbecsüli a munkámat: en­nek bizonyitéka, hogy nem­rég jutalomból tíznapos ju­goszláviai nyaraláson vehet­tem részt. A törzsgárdatagolc közé tartozom, s 1966-ban Ki­váló Dolgozó kitüntetést is kaptam. — Elégedett-e a jelenlegi munkahelyével ? — Igen, elégedett vagyok; ha nem lennék az, már ré­gen nem dolgoznék itt. Jó * a kereseti lehetőség. Néha azon­ban gond is akad: ha vélet­lenül nem jön értünk a gaz­daság busza, bizony két-há- rom kilométert is kell gyalo­golni. De érzésem szerint nemcsak tisztelnek, hanem szeretnek is itt. Igyekeztem mindig jó kapcsolatban len­ni a' munkatársaimmal. Csak a legjobbakat mondhatom ar­ról, ahogyan itt megbecsülik a régi dolgozókat. H. J. Somogyi Néplap Idénymunkások

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents