Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

A Jőzafát völgyén túl Takaró, háromféle fából — A józafát völgyén át vezet az út a szőlőbe — mondja egy Fanyűvő termetű férfi Szóiádon. Az arca, a sze­me fiatal, a haja azonban csaknem teljesen ősz, és ne­hézkesen, öregesen jár. — A derekam... — jegyzi meg szomorkásán. — Elnyűt- te az erdei munka. Tizenhat éves karom óta, bizony, sok fát kivágtam. Szerettem, igen- igen szerettem az erdőn dol­gozni. Míg fejsze volt a ke­zemben, nem történt bajom. De az az átkozott motóros fű­rész kikészített. A neve: Bartos Sándor, és még innen van a negyvenen. A Józafát völgye nincs na­gyon messze. Barlo» Sándor — akárcsak más. nálánál könnyebben mozgó szóládi férfiak — szívesen kisétál u bibliai hangzású nevet viselő völgybe, amely tulajdonkép­pen egy horhos (itt horognak mondják), s mindkét oldalá­ba borospincéket vájtak a szőlőtermelő ősök. Nem cso­da hát, ha szívesen időznek itt a helybeli férfiak, akik nemcsak megtermelik Noé ita­lát, de élnek is vele. A horhoson túl hosszú ház­sort pillantunk meg. Környe­zete, a táj — minden évszak­ban — elragadó. Azt mond­ják. akik itt. a hegyben nőt­tek föl és később elszármaz­tak, hogy életűk végéig visz- szavágynak. Mert ha a »ho­rog« Józafát völgye, akkor ez a heggyel koszorúzott, gyü­mölcsössel — szőlővel eke» kna település maga a paradicsom. — Az egyik fiam itt lakik a maga építette házában — mondja a 78 éves Haás» Adám, a legszélső porta gaz­dája. — A másik benn lakik a faluban, de bizony sokszor mondta, hogy jó lenne vissza­költözni. ' Igen sűrűn hazajár. Az unokák, a dédunokák pe­dig a legszívesebben mindig itt lennének. Hej, de őrülök, ha látom őket! Tudja-e, hogy öt tatabányai banyászember vett itt házat? Amikor csak tehetik, eljönnék pihenni, jó levegőt szívniv Az öregembert munkában találtuk. Vastag derekű dió­fát vágott ki a háza előtt. — Éli ültettem valamikor — rtjondja csöndesen,, s nézi a kidüntöít törzset. Sokat dol­goztam élelemben; 14 hold földet vittem annak idején a szövetkezetbe, s lovakat, mar­hákat Most már csak dolgoz­gatok. Nyugdíjas vagyok. Van 1000 négyszögöl háztájim, eb­ből 300 szőlő. Ezt is én tele­pítettem, Most fehér borom van. Régen sok -jó vörös bo rom termett, s vágytam egy kis fehér borra. Hát telepi tettem... Őszintén szólva most már legszívesebben a szőlőben dolgozom. Egész nyá ron kinn vagyok, eldolgozga tóm, eliszogatok. Ez ám a szép élet! Az asszony, ugye, pöröl néha a borivás miatt, pedig tudja, hogy nem köll engem félteni. Bírom... No, de ne csak beszéljünk a bárról, menjünk, és kóstoljuk meg! JÓ érzés látni a porta rendjét, öreg szőlőkarók épít­ménye között kukoricaesövek sárgállanak. A pajta gerendá­járól kasza csüng, mellette ré­gi »takarók«. — Megvan még a fegyve­rem — mutatja a kaszát Ha­ás z Adám. — Sok gabonát le­vágtam vele valamikor. Néz­ze: a pengéje egészen el vé­konyodott! Ha szükséges, most is használom. , Az egyik takaró (gereblye- saerű alkotmány, a kaszára szerelték valaha) fájába bele­vésve az évszám (1932) és a kaszás nevének kezdőbetűi; H. A. — Ha ezt a takarót nekem adná emlékül... —Majd még beszélünk ró­la ... A korsóba bort ereszt. Jó »testes« fehér bora van, el sem akarom hinni, hogy idei. — Pedig új bor — moso­lyog —, de ha tavalyit akar inni. azt is. adhatok. Az új bornál maradunk. Megtudom, hogy ezt a szép *kis pincét Ádá.m bácsi néhai testvérbátyja építette kőrös­hegyi téglából. A hordók »zomszédságában zöldség, hMmtáL Akkurátus rend, tisztaság itt is, mint minde­nütt a portán. A rózsaszín krumplik úgy csillognak a halvány fényben, mintha mos­datnák őket. Iddogálunk, beszélgetünk. Azt kérdezem Adám bácsi­tól, hogy itt, ezen a funduson született-e. — Nem messze innét, föl­jebb, a hegyben láttam meg a napvilágot — mondja. — Ott ma már senki sem lakik. De én jól éreztem magam az apám házában, oda vittem a feleségemet is.' Dolgoztunk, együtt a szüleimmel, s apám parancsolt a jövedelemmel. Számon tartott minden pen­gőt. Még azzal a kis pénzzel is gondolt, amit a feleségem a piacozással keresett. Mert ez az asszony nem röstellt Csicsa'ról begyalogolni a szár­szói piacra, hogy a pusztán vásárolt tejterméket árusítsa. Vettem egyszer egy jó met­szőollót a tabi Herczognál, két pengőért. Meglátja az apáim, s kérdi: honnan volt rá pénzed, kölyök? Akkoriban még hire sem volt errefelé a villanynak, mécset használ­tunk. Zsír ée kanóc költött hozzá. Volt petróleumlámpánk is, de azt csak olyankor sza­badott meggyújtanl, amikor az apám a kenderszálat so­dorta. Mert takácsmester volt. Télen a mesterségében dolgo­zott. Amit nyáron keresett, azt eladta, hiszen télen meg tudta szerezni a családnak és a jószágnak az élésre valót. Szóval, csak azt akartam el­mesélni, hogy egy nap az apám így szólt hozzám: »ele­get voltatok itt, menjetek már máshová«. Rosszulestek a szavai, nem is tudtam hirte len, mihez kezdjek. De egy hegyi ember, a Dobos Pál, mi­után megtudta, mi bajom, azt mondta: »Ne ijedj meg. ko­mám I Végy telket, azt is meg­mutatom, hogy hol.« Hát itt, e helyen mutatta az eladó tel­ket, s én gvorsan meg is vet tem. Anyám sírt. Haragudott apámra. Messze elkerülte a telkemet, nem volt rá kíván­csi. Apám annál inkább. Mi­helyt megkezd tem az építke­zést. naponta itt. volt, segített^ dolgozott, amennyit csak bírt. Miközben építettem a házam, értettem meg az apámat. De­hogy akart az bennünket bán­tani! Nem akart az mást — úgy gondoiia. elérkezett az ideje — csak azt, hogy a ma­gam lábára álljak. És ehhez minden segítséget megadott. Régen ilyenek voltak az. apák, akik jót akartak a gyerekük­nek. Hiszen tudtam, mindig tudtam, hogy értünk, gyere­keiért takarékoskodik. ke­ménykedik. Mert kemény em­ber volt, azt meg kell hagy­ni. De néha kimutatta a ske- retetét is. Egyszer. 13 éves ko­romban, amikor először .arat­tam vele a kerek! uraság földjén, kikalapálta a kaszá­mat. Ebédidő volt. enni se Igen tudtam a fáradtság mi­att. (Apám sokat járt részibe aratni, szénát kaszálni. Gabo­nából minden tizedik kepe, szénából minden harmadik boglya volt az övé.) Szóval látta, hogy a legszívesebben elhevernék, s intett: »Feküdj le!« És a kezebe vette a ka­számat. Nálam mindig jól érezte magát. Miután édes­anyám elment, hozzám költö­zött. Itt Is halt meg. Az Utolsó poharat a néhai apa emlékezetére ürít­jük. Az udvaron ismét előhoza­kodom a. »takaróval«. — Azt mondta, beszélünk még róla. — Ha mondtam, hát mond­tam. Beszélünk róla. ■ — Odaadja? — Vigye, ha tetsrfk. — Le­veszi a szögről, jól megnézi. Elmagyarázza, hogy miért ké­szült a takaró háromféle fá­ból. Mert a nyelét somból, a fejét szilfából, a fogait pedig akácból faragta 1932-ben. a születésem előtt két esztendő- vek Szapudi András Helytörténész a balatoni halászatról Valamikor kimeríthetet­len bőségűnek tartották a Ba­laton halállo­mányát. A régi krónikás sze­rint egyetlen húzásra sze­kérderékra va­ló halat fogtak ki a halászok. A krónikás nem is sejtette, hogy egy-két évszázad múl­va ennek a menny iségnek . a sokszorosát emelik ki majd az utódok a vízből. Ezaz idő a múlt század közepétől kez­dődött. Törté­netéről, a mo­dern nagyüze­mi halászat kialakulásáról sokat derített föl a szemes! általános isko­la tanára, az ismert nevű hely- történész, Reölhy Ferenc. . — A múlt század második felében sokáig bérlők használ­ták a Balatont. Ékkor alig is­merték még a hígvízi halá­szatot, télen indultak a beta­rtott tóra a bandába verődött halakat kifogni. Lékeket vág­tak a jégen, s a környékről to­borzott emberek húzták — né­mi haljuttatás fejében — a há­lót. Az 1860-as években több tiszai halászcsalád költözött a Balaton mellé; ők egyre na­gyobb, egyre sűrűbb hálókat alkalmaztak. Szóhasználatuk nyomán alakult át a régi ha­lásztelepek neve — vonyó, bo­kor — a ma ismertebb tanyá­vá. Reöthy Ferenc évek óta fog­lalkozik a balatoni halászattal. Hosszú, szívós munkával derí­tette föl a régi halászóhelye­ket, a balatoni halászhagyo­mányokat A mesterség újkori változásait az ő kutatásai alapjan elevenítjük föl. A múlt század második har­madában a bérlők szabályosan kizsákmányolták a Balatont. Csalt vettek — nem is keveset —, de nem adtak, vagyis nem gondoskodtak az utánpótlásról, így a tulajdonosok megvonták a bérlők jogát és lB83-ben megalapították a Balatoni Ha­lászati Szövetkezetei A főként egvházi és világi földbirtokos Gyerinekéviien a gyermekekkel Sokat gondolkodtunk szón, hogyan tehetnénk még válto­zatosabbá, hangulatosabbá és nem utolsósorban még tartal­masabbá az óvodások hétköz­napjait. Eddig is voltak pél­dául nagyon Jól sikerült gyer­meknapjaink, de az idén ezt a napot sikerült még szebbé, még gazdagabbá tenni. A tö­rekvés, hogy egy kicsit mini dennap »gyermeknap« legyen, a dolgozóknak, a szülőknek es a gyermekeknek egyformán tetszett. A gyermekeket mindenki szereti. A patronáló vállala* Is, amelynek képviselői sok­sok játékkal megrakodva ér­keztek a gyermekek ünnepé­re. A brigád küldöttel először véginézték a versenyjátéko­kat, a tréfás csoki- és lckvá- roskenyér-evő versengést, majd vidáman együtt nyaltak a fagylaltot a már maszatos arcocskájú óvodásokkal. Az igazi játék mégis csak ezután következett. Kötélhúzó-verseny! Gyere­kek az egyik oldalon, bácsik a másik oldalon. Már-múr a vendégeké volt a győzelem amikor az óvőnénik és a rmn- dozónénik a gyerekek segítsé­gére siettek. A kicsik fürtök­ben lógtak a kötélen: arcuk kipirult, mert a bácsik na­gyon erősek voltak. A győze­lem után birtokba vehették a gyönyörű ajándékokat: a kis szekerek, kosaras babák ha­mar gazdára találtak. A finom ünnepi ebéd után rövid pihenés következett, majd Ismét ki a földíszített udvarra! A kaput két gyönyö­rű forgó őrizte, és vígan len gedeztek a színes papírcsíkok. Máskor is előfordult, hogy este nem akartak haza menni a gyerekek, de ezen a napon ugyancsak megvárakoztatják szüleiket. Aztán ez a nap is véget ért. Jött u nyár és jött a fürdés. A lakótelepi gyerekek — ud­var és szinte minden mozgás- lehetőség nélkül — igazán bol­dogan vették birtokba az ovi fürdőmedencéjét. A vízben úszkálni, pancsolni és kisjáté­kokkal játszani is lehetett. Az eddigi gyakorlaton itt is változtattunk: megszerveztük, hogy nemcsak délelőtt, hanem délután is pancsolhattak a gye­rekek. Aztán hogy haza is menjenek, a dugót kellett vé­gül is kihúzni a medencéből. Ragyogó arcú szülők bíztatták gyermekeiket az úszómozdula­tok gyakorlására. Ezen a nyá­ron mintha kevesebb gyermek ment volna a vidéki nagyma­mához nyaralni. Es a vidám nyár után jött a szeptember, nem kisebb örö­mökkel. Hamarosan megkap­tuk a városrész könyvtárának meghívását az aszfpltrajz-ver- senyre. Elfogadtuk, mentünk —• és nyertünk. Ugyan nem min­denki ; az elsők komolyabb ju­talmakkal, a gyengébbek könyvjelzőkkel gazdagodtak. De mindenki örült. Ismerkedés a könyvtárral, meselemez hallgatása, és végül is közelebb kerültek a gyere­kek a könyvekhez. Hiszen ők lesznek a jövő olvasói. (Többen azóta be is írutkoztak már a könvv tárba.) Meg egy verseny — meg egy győzelem. Most már az ifjúsági házban. A 13 jutalomkönyv — azt hiszem — önmagáért be­szél. Gondolom, minden gyer­meknek lesz később klsebb- nagyobb könyvespolca. Ha majd a munkával nyert köny­vet el is tudják olvasni, egy ideig — és talán később is — ez lesz a legkedvesebb olvas­mányuk. Közben megnéztük közösen a „Hajrá Sumu”-t is; másnap foglalkozáson hangula­tosan le is rajzolták. Mégis a legnagyobb élmény számukra talán a Békés Ritával töltött délutáni játék volt. Együtt tor­náztak. mozogtak, játszottak a Jókedvű, kedves művésznővel, aki erre az időre maga is újra gyermekké változott. Hazafelé és még soká szíve­sen dúdolták az együtt tanult dalt, a gyermekév dalát. Az évnek még nincs vége. Sok öröm, játék és munka van kilátásban. Közös élmények! A nagyberki szüret után még el­látogatnak a sütőipari tanulók tanműhelyébe, megízlelik a frissen sült süteményt, leadják szavazatukat a ,.ködvenc”-re. Lehet, hogy az sós fonott lesz? Még nem tudjuk. Csak azt, hogy örülnek a tervezett láto­gatásnak. s játékosságukban nem is tudjak, hogy. közben ta­nulnak, megismerik a munkát, a munkaeszközöket. Mi, felnőttek azt szeretnénk, ha minél gazdagabb, boldogabb tartalmasabb évük lenne, s nemcsak ez az év, hanem a kö­vetkező is... Mind, mind. tulajdonosok mellett a szövet­kezetben helyet és részt ka­pott a közbirtokosság is. A ta­gok a birtok alapján osztoztak a zsákmányon. 15 holdanként járt 1 kilogramm fogas és 100 holdanként 1 szavazat a szö­vetkezetben. Ez természetesen a nagybirtokosak túlsúlyát biztosította. A vészprémi káp­talan évente 1222 kiló fogast kapott és 183 szavazat járt ne­ki. A szövetkezet leg jelen fék­telenebb tagja volt Valkó Ágoston. Egy hold területe után sem szavazatot, sem fo­gast nem kapott. A szövetkezet öt év múlva társulattá alakult, majd 1900- oan részvénytársaság kezére adták. A nagytőke állt a tár­saság mögött, 240 ezer korona alaptőkével. Lényegében ettől az időtől kezdődött a modern nagyüzemi halászat a Balato­non. A tulajdonosok kikötöt­ték, hogy évente 44 ezer ko­rona fix haszonbért fizet ne­kik a társaság és — tekintve az inflációt — ennek összege ötévenként tíz százalékkal emelkedik. A szerződés másik — fontosabb — pontja az volt, hogy az Rt. rendszeresen gon­doskodik a halállomány sza­porításáról, pótlásáról. A gyakran nyugtalankodó Bala­ton ugyanis nem kedvez a hal szaporodásnak: a lerakott és megtermékenyített ikrák csak mintegy 4 százalékából lesz ivadék. Az utánpótlás a tó rejtett, sekély öbleiben neve­lődött, a Nagy berek és a Kis- Balaton gyorsan melegedő zsombékós vizében. S mivel e két mocsaras berek »lefűződé- se« a Balaton testéről akkor már jócskán előrehaladt, a társaságnak gondoskodnia kel­lett az ivadék szaporításáról A szerződés évente 100 mázsa kis ponty betelepítését írta elő. Amint a társaság kézbe vet­te a balatoni halászatot, ha­marosan megépítette az első süllőkeltetőket Is Siófokon, a Sió-csatornához csatlakoztatva, A fogas úgynevezett »akadók- ra« rakja az ikrát:- kemény homokpadra vagy kőre. A tár­saság mesterséges »akadökat« rakott a vízbe: borókafenyőt, cirokszálat, kötéldarabot. A fogas ekkor a Balaton legdrá­gább, legízesebb hala, érde­mes volt foglalkozni a rendsze­res Ivadékszaporíüissal. Mindjárt az első évben két motoroshajót Is szolgálatba 1 állított a társaság, és a halak 1 közvetlen értékesítésére 6 hal­árusítót építettek a tóparton. A húszas évek végén halliszt­gyár is létesült A kifogott mennyiségnek ugyanis rend­szerint csak a 15—20 százalé­ka volt nemes hál (fogas, har­csa. ponty stb.), a többi kevés­bé értékes garda és keszegféle. Ezek részbeni földolgozására épült a hallisztgyár. Gőzhajó átalakított kazánjából készült Fonyódon, tehát viszonylag primitív technikával állították elő a hallisztet. Mégis nagy keletje volt. A balatoni lisztet Európa sok országába szállí­tották, egyebek között Lon­donba , is. Általános vélemény szerint ez a készítmény maga­san felülmúlta a tengeri ha­lakból porított halliszteket Zsírszegény volt, friss halból készítették, tápanyagtartalma jobb, a fehérje (62—68 száza­lék) nagy része változatlanul megmaradt, s proteintartalma is lényegesen kedvezőbb volt A hallisztüzem a háború alatt megsérült de 1945 után részben helyreállították. Még 1950-ben is dolgoztak itt, de aztán megszűnt. Több oka is volt. A hallisztgyártás akkor már kevésbé- volt kifizetődő s 4—5 kiló hal ára fedezte egy kiló hallisztét. S ezenkívül a telep — bármennyire frjss halból dolgoztak is — mégis rossz szagú volt s a fürdőkul­túra terjedése kiszorította a környékről. Mégis érdemes volna azon gondolkodni, való­ban nincs-e jövője a Balaton­nál a hallisztgyártásnak. A társaság hálóiba rendkí­vül sok garda és küsz jutott Ezeket is jól lehetett haszno­sítaná. Siófokon guanin-kria- tály-(halezüst)-kivonótelep működött. A balatoni magné- zium-hidrokarbonátos vízben termelődött halezüst minden hasonlót felülmúlt, A pikkely­ből vonták ki ezt a különle­ges, a gyöngykészltésnél nél­külözhetetlen anyagot. Párizs­tól Stettinig szinté egész Euró­pa vásárolta a balatoni hal­ezüstöt. Ma a pikkelyt Szeged­re szállítják: csak ott ismerik a guanin kivonásának a mód­ját. A részvénytársaság — a szerződésnek megfelelően — csak száz mázsa pontyot tele­pített a tóba 1949-ig. Ezután meredeken emelkedik a Bala­tonba helyezett ivadékok mennyisége, ma már 1300— 1400 mázsányit rak évente a tóba a halgazdaság. ’ BALATON HALÁSZATI RÉiZVÉNYTARSAStiti SIÓFOK »AIAT0N1 HAlxnMWyXX Icái»»!**** i A( f 4»VArt*,Y XAétlÁtÖ I * KiUQhif« 6 A lA tnfíi \ # O-e 4« *t Aiip4+kt«}iá / M : rtf Báli Gyilrtryné óvónő Reöthy Ferenc kutatásai egyértelmű választ adnak ar­ra, hogy van-e a helytörténeti kutatásoknak közvetlen is mérhető haszna. A nagyüzemi balatoni halászat kezdetei, fo­gási statisztikáinak elemzése, a zsákmány sokrétű fölhaszná­lásának fölhalmozott tapaszta­latai és a ma még vitatott hal­biológiai kérdések történeti távlatba helyezése rengeteg tanulsággal . szolgálhat a ma halászai számára is. Csupor Tibor Különleges dombormű Hamarosan különleges dom- borművet. láthatnak az érdek­lődök a moszkvai Kreml fegyf vertárában. Az egyedülálló műemlék feltárása elsősorban E. Sakurova, a Moszkvai Kreml Múzeumai főmunkatársának köszönhető, aki az eddig isme­retlen alkotást hosszú és beha­tó munkával részenként kutat­ta föl a. múzeum raktáraiban. , A domborművön díszített 1 háttér előtt látható leriialakot 5—8 milliméter vastag ezüstle­mezből formázta a régi mester. A dombormű* 1643-ban készült. Sakurova megállapította, hogy eredetileg Kirill Belozerszkij sírjának fedőlapjául szolgált, s a történelem útvesztőiben elke­rülte a művészettörténészek fi­gyelmét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents