Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
Simontornya régi tornya A bírótól a báróig A palota és a bástyamaradványok a várudvar felől »•Károly, Isten kegyelméből. Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Róma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Külország és Bulgár^i királya, Salerno fejedelme és a Szent- angyalhegy címzetes ura-» — ilyen mesebelinek hangzó címek felsorolásával kezdődik az az oklevél, amelyet éppen 655 éve adott Károly Róbert király uralkodásának 24. esztendejében kedvelt hívének, Henc fia Jánosiak, a budai vár, illetve a város kormányzójának, s óvári várnagynak, tudatva mindenkivel e várnagy bőkezű megadományo- zását. Királyi bőkezűséggel S az oklevélben részletesen leírt Henc fia Jánosnak, s örököseinek «-örökre nekik juttatott-» es »-királyi bőkezűséggel» adót adomány mindenekelőtt »-Simontornya vára, illetve a torony» — amint a továbbiakban olvashatjuk — a »birtok minden tartozékával és hozzá tartozó haszonvételével». S következik a helynevek felsorolása (szám szerint tizennégy), amelyek közül némelyik ma is eleven falunév, mint Misz- la, Dég vagy Soponya, illetve némileg módosult, mint Hörcsök vagy Parasztszékhely vagy Egres. Az adományozott Henc Ss János budai polgár, az Anjou királynak kezdettől hű támogatója volt. Tolnavár ostrománál súlyos sebesüléssel, s főként, ha nincs is az oklevélben, azzal tűnt ki, hogy altkor Károly Róbert királyi hatalmát a nagyurak jó része nem akarta még elismerni. A kapott birtok központja, Simontornya, azaz »a torony » akkor még valóban csak egy lakótorony volt. Nevét egy nem sokkal előbb, az előző évszázad második felében' élt királyi alországbíró- ról és híres katonáról kapta, aki hűségéért királyi engedéllyel építette a tornyot: Salamon fia Simon. Vizektől körülvéve Az idők folyamán több kézen /is megfordult Simon al- országbíró tornya. Többek között a Kanizsai családé lett, azután Zsigmond király hűséges és bizalmas emberéé, a diplomata politikus, kincs- táros és katona (mint ilyen, a török ellen a déli vidékek védelmezője) Pipóé, Ozora uráé. Lehet, hogy a felesége hozományaként jutott hozzá, aki a fiúutód néllíül maradt gazdag Ozorai családnak Zsigmond által fiúsított, azaz fiúgyermekként öröklésre fel» jogosított lánya volt De valószínűbb az — amint másutt jelzik a források —, hogy királyi adományként jutott Simontomyához Pipó. Utána bizonyos Gergelylaki Buzlay Móz® volt említésre méltó, érdemesebb birtokosa: ő építette várpalotává a Kapos és a Sió ágától s mocsaraitól megközelíthetetlen erősséget... Szandzsák és natiije Ä török hódoltsággal szandzsák — mondhatni: járás — székhelye lett a vár, a bég székhelye — több török oklevél tanúskodik erről, köztük szultáni irat is. Egy aláírás 1572-ből tanúsítja, hogy 47 család lakta a helységet, s felsorolja a városbeli adófizetőket is bizonyos Péter Istvánnal és Nagy Ambrussal kezdve, és Varga Imrével meg Tóth Mátyással zárva a- 27 nevet tartalmazó sort. A fejadóösszeírásból megtudhatjuk, hogy akkor a simantomyai »nahijébe», azaz kerületbe milyen helységek tartoztak hány fővel. Csak néhány régi helységnév a több mint ötven bői: Bikád, Paprád, Odány, Nagy- és Kiszabadom, Rekettye... Persze sok név ma is megvan, mint Szentlőrinc, Udvardi, Murga vagy Űzd. A visszafoglalás A vár túlélte a török időket, visszafoglalásáról olasz szemtanú hiteles föl jegyzése maradt fenn. »Budavár éles- tót követő szeptember 23-án (1686-ban. — A szerk.)... 10 000 ember, négy generálisnak alárendelve... A Sárvíz folyó mentén 26-ig menetelt abból a célból, hogy jobban meglephessék ezt a török székhelyt... a lovasság és a draganyosok elfoglalták _ a piacteret és ott letelepedve előrehaladtak a káka és nád védelme alatt, mely ott a mocsárban a széles árok partjáig igen magasra nőtt. Mindemellett ott -néhányan megölettek és megsebesültek, mialatt a helyőrség az ágyúkkal tüzelt... a gyalogság pedig... előnyomul- ván... rögtön megérkezése után eltalált és megsértett néhány ellenség® ágyút. Az ellenség erre, látván a mi gyalogságunk fölvanulását, kitűzte a fehér zászlót...» A visszafoglalt Simantor- nya több megyegyűlésnek volt a színhelye ezután. S egy 1700-ban kelt oklevél tudatja, hogy Habsburg Lápot király és császár egy Lymburg-Styrumb grófnak adta katonai és politikai szolgálataiért a simomtomyai várat falvaival. Nem folytatva a sort, csak egy újabb Simont említünk meg az utolsó birtokosok közül, hogy kerek legyen a történet: ez a bárósított bankár Sina Simon volt! Ami pedig a várat Elleti, az a Rákóczi-féle szabadság- harcban lett rommá, s azt túlélő főbb részeiből a mai műemléki helyreállítás alakította ki a látványnak is remek és a maga meg a település múltját, a török harcokat híven szemléltető vármúzeumot. Németh Ferenc Hriszto Pelitev Éva megteremtésének igaz története Részlet az „Isteni miniszínjáték”-bál Mini ismeretes; az Üristen o.pyagműves tevékenységének első terméke a férfi volt. De hamarosan rájött, hogy Ádám egyedül unatkozik, és így napirendre került az élettárs megteremtése. A Mindenható tervfeladatot akart adni Éva megalkotására, de az egyik tervezőiroda fő szakértője az intézet túlterheltségére hivatkozott, a másik tervezőiroda munkatársainak fele része pedig betegállományban volt, vagy éppen hárfázott és rablóultit játszott a paradicsomi sátrakban. Akkor az Üristen ujjúval odaintette a közelben ugrándozó, hajléktalan kisangyalt, akinek nem jutott hely a paradicsomi óvodában, és így szólt hozzá: — Eleget csavarogtál a felhők között, most már dologhoz láthatnál. Éjjel eredj el Adómhoz, és amíg alszik, húzd ki a bordáját... — A bordáját? — csodálkozott az angyalka. — Talán másféle építőanyagokról is hallottál, amelyekből élettársnőt lehetne összeeszkábálni Ádám számára? Hallgatsz? Ügy ám! Tehát kihúzod az egyik bordáját, és amíg még friss, isiben ideszaladsz vele hozzám. Megértetted? Csak nehogy túlbuzgó légy: egynél több bordát ne cibálj ki, hisz ez mégsem akkordmunka. — Igenis! — rikkantotta a kisangyal, és nyomban elindult Ádámhoz, aki ekkor éppen bánatosan horkolt egy paradicsomi fa tövében. Az angyalka ősatyánk fölé hajolt, gyorsan elvégezte az érzéstelenítést, és kihúzta az egyik bordáját. — Ügyesen csináltam — gondolta szerényen a kisangyal és visszarohant a megrendelőhöz. Az Üristen időközben azonban elszunnyadt, és az angyal letelepedett a trónus előtt, parancsolójának felébredését várva. Ekkor jött arra az ördög. Megállt az angyal előtt és így szólt: — Honnan vetted ext a húst7. . . . — Miféle húst? Ugyan már, hiszen ez Ádám bordája. — Nem hazudsz? — Isten bizony! — Biztosan hazudsz. — Akarod, hogy keresztet vessek? — Mi az, meghibbantál? Éppen a legjobb eszköz az ördög meggyőzésére! Hadd nézzem meg. A bizalom jegyében neveli angyal odaadta a gonosz képviselőjének a bordát. Az ördög megragadta, és futásnak eredt. Az angyal utána. Az ördögnek, mint ismeretes, nagy a sebessége, és a kisangyal bizony alaposan megizzadt, míg utolétte megkárosítóját. — Add vissza a bordát? — Ugyan, miféle bordát akarsz? — csodálkozott az ördög. — Mutass nyugtát vagy valamilyen más okmányt. Ha boldog-boldogtalan bordákat követelne — akkor egy egész mellkas sem volna elegendő! — Nincs nekem semmiféle okmányom, hogy az ördög Vinné — a kisangyal sírva fakadt. — Hiszékeny vagyok ... jean Kerr éhány hónappal ezelőtt láttam egy színdarabot. Nem untatom Önöket a cselekmény leírásával, lényeg az, hogy egy fiatalemberről szólt, aki lelkileg megzavarodott, s ennek egyik jeléül a második felvonás végén női ruhában jelent meg. Hogy a fiatalember máért volt oly zavarodott, azt nem tudom, de hogy jómagam miért, azt igen. Ugyanis az ifjú az én ruhámat viselte. Mármint hajszálpontosan azt a ruhát, amely rajtam volt. Ugyanazok a kockák, ugyanaz a kis piké gallér, és ugyanúgy elől végig- ■■ gambolós. Talán az én hajam egy kicsit rövidebb, no meg őszül is, de egyébként akár ikrek is lehettünk volna. Az első gon- _________ dolatom az ————— volt, hogy vakbélfájdalmakat színlelve eltűnök a tett színhelyéről, hiszen azt úgysem tudja senki, hogy már régen búcsút mondtam a vakbelemnek. De aztán eszembe jutott, hogy ha végigfutok a széksorok között a főszereplővel teljesen azonos ruhában, akkor a nézők engem is a komédia részének hihetnek. Ezért inkább mélyen lecsúsztam az ülésemen,- s a retikülömet az állam alá szorítva igyekeztem az átkozott ruhának legalább a gallérját eltakarni. Előadás végién pedig megvártam, amíg az utolsó néző is elhagyta a színházat, s akkor lopakodtam csak ki a sötétség leple alatt. A ruhát azóta elégettem, de az emlék ma is él bennem. Tulajdonképpen miért van nékem oly sok, golfozáshoz alkalmas ruhám, mikor egyáltalán nem is golfozom? Igaz, hogy a méretemre nehéz kész ruhát találni, de az eladónők nem is nagyon próbálkoznak. Rám pillantanak a szemük sarkából, bágyadtan mosolyognak (ahogyan az. épp most meg- özvegyültekre szokás), majd a fejüket csóválva kijelentik: -Sajnos, a hölgy méretére nincsen semmi». Vajon honnan tudják, amikor még le sem vettem a kabátomat? Néha valamivel kedvesebbek, és jóindulatúan biztatnak: »Tessék talán megpróbálni a sportosztályunkat». Tudom, más nők oly lelkesen válogatják össze a ruhatárukat. Olvastam valakiről. aki hadszivacsból meg- mintáztatta a saját alakját, és elküldött ezekből egyet- egyet a híres római, párizsi, londoni és New York-i divatáruházaknak. Azután, ha a divatlapban meglát egy kedvére való ruhát, még próbára sem kell eljárnia. Egyszerűen felhívja Londont vagy Párizst, és megrendeli. Szerintem az ötlet pompás. Én csak azért nem csináltattam egy tucatnyi habszivacs mintát az alakomról. mert annyi hadszivacs nincs is a világon. S még egy: télék, hogy az engem formázó habszivacs baibát nem lehet csak úgy belenyomorga tni a szekrénybe használat előtt és után. Annak megfelelő hely kell. Valami olyasféle, mint Michelangelo Dávid-szobrá- nak, lehetőleg esy rotunda, üvegtetővel. Sosem jártam ugyan az előkelő divatházakban, de azt kétlem, hogy van rotundájuk. Továbbá úgy érzem, nyomasztó lehet, hogy a másodpéldányaim megtalálhatók szerteszéjjel a világon. pontosan abból az anyagból készült, mint az én új ruhám. A legszamyűbb az volt az egészben, hogy tudtam: nem fogok ott belehalni. Megpróbáltam felmérni a helyzetet. Nem is volt oly szörnyűséges. Ügy tűnt, hogy a háziaknak épp egy ruhára való anyaguk maradt. De hát, akkor az isten szerelmére, miért én viselem azt? A kisebbik baj az volt, hogy a függöny előtt állva messziről csupán egy levágott fejnék tűntem. A nagyobbik viszont az, hogy a többi vendég teljesen belezavarodott a látványba, op— — Jól van no, már eltört a mécses... Jégkorongozni bezzeg igazi férfiak szoktak ... — Mi az, mi az? — Semmi, csak eszembe jutott. Minek neked az a borda? 0 divatlapból léptem ki Még csak elgondolni is. hogy az ember megeszik egy jó habostortát, és egyszerre négy különböző világvárosban lesz kövérebb. Mignon McLaughlin szerint egy nő vissza tud emlékezni arra, hogy élete minden fontos pillanatában milyen ruha volt rajta. Ezzel egyetértek. Én is emlékszem. Bárcsak tudnám feledni. Hiszen még ha találok is egy csinos és előnyös ruhát, valamilyen módon arról is kiderül, hogy fatális tévedés. Hadd mondjak el egy jellegzetes példát. E r vekkel ezelőtt, amikor a férjemet felvették egy újsághoz belső munkatársnak, a lap főszerkesztője meghívott bennünket vacsorára. Noha tudtam, hogy a férjem állása nem az én megjelenésemtől függ, arról is meg voltam győződve, hogy a vacsorára mégsem mehetek elöl végiggombos ruhában — tehát sürgős lépéseket kell tennem. Egy elegáns nagyáruházba siettem, és meg sem álltam az alkalmi ruhák osztályáig. Szemügyre vettem az eladónőket. s végül kiválasztottam egyet, aki nem tűnt túlzottan fölényesnek. »Kérem, ne mondjon ellent, én egy ruhát akarok venni. Méghozzá alkalmi ruhát. S méghozzá itt, most, rögtön.» Láthatólag nem is lepte meg a kitörésem. Sóhajtott egyet, köny- nyedén, mintha azt mondaná: »Istenem, miért kell nekem kifognom az összes őrültet?» Aztán az állványokhoz ment, és talált is egy igen szép ruhát, sárga fémszálas selyemből. Végre valahára az" zal a jóleső érzéssel mentem vendégségbe, hogy a ruhám nem olyan, mint amit szerető kezek otthon tüsténkedtek össze. Elsőként érkeztünk, mert a férjein és én egyaránt azt a balga meggyőződést vallattuk, hogy az ember pontosan akkorra menjen, amikorra hívják. A főszerkesztő és felesége szívélyesen üdvözöltek bennünket az előszobában, bár a feleség mosolya egy kissé erőltétettnek tűnt. Tüstént megleltem a magyarázatot, amikor beléptünk a nappali szobába. Annak három falát, a mennyezettől a padlóig függöny borította. S a függöny hajszálukéi csalódásnak vélve azt Egy férfi például mondat közben otthagyott, és még egy pillantást vetve rám, azt dönnyögte: . »Én nem is 1 tudom, mit kevertek ebbe az italba!» Végül mniden igyekezetemmel a negyedik, függönyment® falhoz törekedtem, ahol viszont a kandallóból kiáradó hő percek alatt tönkretette a frizurámat Mondanom se kell, hogy töb-, bé sosem hívtak meg. Továbbá azért van oly sok borzasztó ruhám, mert belátom, hogy nehéz az én számomat eltalálni, s ha az eladónő mégis kerít valamit, ami rám megy, kutya kötelességemnek tartom, hogy megvásároljam. (Rám megy,' az nálam azt jelenti, hogy térdig ér, és már egy ember is elegendő a cipzár felhúzásához.) És különben is félek az eladónőktől. Ha például bágyadt hangon megkockáztatom, miszerint a ruha túl öreges vagy élettelen, az elad ónő tüstént rávágja: »A hölgy talán megfeledkezik róla, hogy ezt a ruhát vakítófehér kiegészítő együttessel kell hordani.» Ilyenkor ijedten megvásárolom a ruhát, mert nem merem bevallani, hogy egyetlen vakítófehér sálam, tűm vagy övem sincsen. Ami bátorság belelem hiányzik, az feltehetőleg mind anyámba szorult. A bátyám esküvőjére készülvén az elad ónő egy szomorkás mályvaszínű ruhát tett elé, mire anyám nemet intett a fejével.' Az eladónő jeges hangon megkérdezte: »Megmondaná, hogy miért nem tetszik a darab?» Anyám vidám mosollyal válaszolt: »Kedvesem, az összes barátnőmet ebben a ruhában temették eL» Meg is volt az eredmény, perceken belül kapott egy elegáns és divatos szürke selyemruhát. Egyet azonban meg kell hagyni: balsorsú ruháim mind oly tartós anyagból készültek, hogy nem kopnak el egyhamar, s így gyűjteményem szüntelenül gyarapszik. A kérdés tehát az: mit csinál az ember egy szek- rényrevaló flitter® estélyi . belépővel és seiyembársony nadrágszoknyával? A szegényeknek nem adhatja őket. Sőt, többnyire még porrongynak sem használhatók. Ezért csak függenek ott az ember esendőségének és a kilencnapos rohamdiéták ha- szontalanságának bizonyítékaként. Zilahi Judit fordítása — Az Űristen elhatározta, hogy társat teremt... — Ugyan mit lódítsz! Saját magának? — Dehogy is, Adámnak! — Hm... És te mit szólnál a társszerzőséghez? — Milyen értelemben? — Nosza, csináljunk együtt feleséget Adámnak. — Együtt? — vakarta meg szárnyát az angyal. — Hiszen a gazda mintha saját maga szándékozott volna... — Ej te. szentlélek! Akár mi csináljuk meg, akár mások — az Űristen az egész munkát mindenképpen a maga számlájára írja. Tudod, pajtás, a vezetőknek már ez a szokásuk. — Nem tudom',','. — Nem tudom, nem tudom — utánozta az angyalt az ördög. — Pedig tudhatnád, nem vagy kisgyerek. Gyerünk, ne habozz soká! — Jól van, no'.ll Így is történt: a nőt az angyal és az ördög felesben teremtette, szerzőként pedig a Mindenhatót jegyezték be. A nő jellemében pedig mindhármuk vonásai megtalálhatók. Fordította: Gellért György t Káldi János A FECSKÉK Sose volt még ily illékony a világ- Sose az ég ily nefelejcskék. Villámgyors verseiket írják a szélbe a fecskék. 1 Valamiféle titkos írás ez, ami sugarazza a delejt. Amit senkise ért, de mindenki sejt. , Jó lenne megfejteni az iramló kriksz-kraksz, vajon mit üzen. Amint odavetül a légbe egy suhanatra <- nyárvégien. Toldalagi Pál m , öreg fák Mi vagyok én az öreg fákhoz képest? Hatalmasságuk, nagyságuk elképeszt mintha a bölcsességet képviselnék, törzsük sok ránca mind megannyi emlék, télen alusznak, hogy tavasszal újra az ősidőikről a fülünkbe súgja zöld levelük, amit tud róla; frissen ma kész vagyok, hogy őket dicsőítsem, én a parányi és haldokló ember, ki tele vagyok máskor gyötrelemmel.
