Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBERIK Gólyák Szántódpusztán Az utasok védőazentje tiszteletére emelt barokk kápolna mögött megállt az öreg író és angolul hívta maga köré vendégeit. Odalent a Balaton májusi arca. Az író nagy, bársony pillantása szeme itta a fényt, s a külföldiek az elragadtatás érthetetlen mondatait motyogták. Meghitt, zavartalan percek. Most senki sem beszélt idegenforgalomról, vendéglátásról, műemlékvédelemről; áhítatos csend támadt Seenit Kristóf kápolnájánál, a Balaton tiszteletére. A látvány festői, költői, zenei hatása elfeledtette a gondokat, kisimultak a ráncok a homlokokon, Fé! órája még vitatkoztunk. Egy náddal fedett, fehér falú házban a szépség és az ízlés védelmében villámlottak a pengeéles mondatok. A tudós költő, az északi part erdőinek, pincéinek, omlaíag présházainak fölesküdt védője ezúttal a Balaton-parti giccs- tenyészet ellen kelt ki perzselő haraggal. E »maszek ízléstelenség« helyett — dörögte — az iparművészek, megbízható termékeit kellene végre kínálni a Balaton vendégeinek. A nyugtalanul pipázó ötvösművész hevesen bólogatott a költő kifakadására, bizonyára nem először. A giccs Balaton-parti inváziója ellen sem most toborzott először keresztesháborúra avatott művész szava. A giccs mégis élve maradt. A »maszek ízléstelenség« mégis megtölti a butikokat, s modern iparművészetünk (amely egyébként világszínvonalú) továbbra is mostoha sorsú hazánk leg- esztétikusatob vidékén. Mi az oka? Csupán nemtörődömség? A törtónelmiregény-író a külföldieket riasztó »árrablók« mesterkedéseit ítélte el hangos szóval. A 600 forintos reggeli- és az 1800 forintos vacsoraszámlák után a legjámborabb külföldi is megesküszik, hogy nem lép többé Magyarország föLdjére . — jelentette ki dühösen. A vendéglátás e gátlástalan fosztogatóit elsősorban a hazai közvéleménynek keliene lehetetlenné tennie, jegyezte meg erre a fiatal, szőke államtitkár (azóta miniszter), Van bennünk valami érthetetlen szégyenkezés — folytatta tűnődve —, s ez legyűri felháboro- dásunikat, amely az indokolatlanul sokat követelő, ám szolgálatkészen elénk tárt számla láttán elfog bennünket. És így tovább... A gazdaságosság ítél őszéke elé citált idegen- forgalom szakemberei, feltehetően el-elmosolyintették volna magukat e vita közben. És bi- , zonyára megmutatták volna az »érem másik oldalát«. (A »számos« oldalt.) Szántődpuszta ' legmagasabb pontjáról, a kápolnától nem látszott a »maszek ízléstelen- fceg«, a settenkedő kapzsiság. Az író öblös hangon hívta vendégeit Balatont csodálni, a professzor félrebülent fejjel nézte a domboldalt, s halkan, szinte magának mondta: »valamikor diák koromban errefelé táboroztam.-« Aztán lassan, szállingózva indultunk vissza a vita színhelyére, a major viharvert épületei közé. Á? irodalmár miniszterhelyettes rövid ujjú ingben, hajszálnyi ráncokkal és faszló mosollyal a szeme körül, talán kedves költőjére, a dunántúli születésű Vörösmartyra gondolt. A képzóművésznő a góré előtt heverő, idő marta kövekben gyönyörködött. A tudós költő Páló- czi Horváth Ádám házára pillantott (1737- től 90-ig bérelte a pusztát), majd tekintetét átemelte a tetőin, s elnézett Nikla felé. A Zrínyi Miklós termetű irodalomtörténész, aki főként históriai esszéi révén lelt híressé, valószínűleg most is azon töprengett, hogy Mohács után »két pogány közt« mely fontos okok lobbantották föl Tinódi, Sztáréi és Bornemissza Péter tüzét. Csak a balatoni aranytűd építője, »Füred szellemi földesura« (ahogy az öreg író nevezte barátját) nem jött el sétálni, bejárni a műemlék-pusztát. Ö nehézkessé vált lába miatt a nádfödeles házban maradt. De — tudom — mindent látott ... Sok volt a látnivaló. Sokkal több, mint amennyit valóban — a két szemünkkel — láthattunk, mert bennünk akkor már a jövő Szántódpusztája is fölépült. Ez a jövőbeli kép pedig az enyészet karjából kiragadott, féltő gonddal óvott, múltbéli szépséget mutatta, amely itt régi cselédlakások, lóistállók, magtárak, műhelyek fundamentumán gyönyörködteti majd az utánunk jövő nemzedékeket is. Harminc épület a 18., illetve a 19. századiból: egy egész major, amely lényegében ép, s csak meg kellett látni benne a műemléket, hogy ezután is ép maradjon és szebb legyen, mint valaha. »Nem valószínű, hogy van még egy gazdasági major Kö- zép-Európábo-n, ahol 200 éven át minden a helyén maradt«, így vélekedtek a vendégek, s meg-megálltak a tépett nád-kontráikkal lomb mögé húzódó épületek előtt. Mintha a házakat meglepte volna ez a szokatlan figyelem. Feszengve, zavart mosollyal pillogtak, szinte hallani véltem mentegetőző szavaikat: »Rostéi jük hogy így nézünk ki, de nem számítottunk vendégekre.« Csakhogy szerencsésen túlélték a történelem viszontagságait! • • • Az említett napon Varga János még a pusztán volt A legtöbb lakó akkorra már elköltözött hogy a műemlék major renoválása, idegenforgalmi és kulturális központtá való átalakítása mielőbb megkezdődhessék. Varga János szemmel tartotta lépteinket, s haragját —, talán káromkodásait is — utánunk küldte. A 75 éves, szikár parasztember ugyanis pro testált a »felsőbb- ség« elgondolása, terve ellen, öt nem hatotta meg az a rengeteg millió, amit a puszta föléke6Ítésére szántak; ször- nyülködött az ötleten, hogy a cselédlakásokból első osztályú apartmanokat csináljanak, meg első osztályú vendéglőket, borozót, kiállítóhelyiségeket. Csak a ménesről és a birkanyájról szóló híreket hallotta szívesen, bár keserűség töltötte el, ha arra gondolt, hogy mások fogják gondozni a csikókat, s a birkák sem az ő felügyelete mellett legelésznek majd a domboldalakon, a szilvásban. Varga János nem akarta elfogadni a »lelepésért« járó pénzt, nem akart elköltözni Szántódpusztáról. Nagyapja, dédapja, ükapja csontjai a temetőben: »350 évig szolgáltunk a pusztán« hajtogatta el-el homá- lyosuló szemmel, miközben egyetlen fia csendes szóval a költözködés mellett érvelt. Mert ami igaz, az igaz: a cselédlakás csak cselédlakás, még akkor is, ha 70—80 centi vastag falai vannak, aztán a felesége, Papp Margit. a.z egykori révész lánya is betöltötte mór a hetvenet, és az ízületei egyre kegyetlenebből kínozzák .. . »Sokat dolgozott életében, igenigen sokat, s fehérlett, fénylett körülötte a ház.« A fiú, ifjabb Varga János (a szántódpusztai pincészetben dolgozik jelenleg 1«), no meg a két unoka végül győzött: a két öreggel elindult a kocsi. Nem mentek messzire. A földvári társasház harmadik emeletéről ellátni a pusztáig... »Amikor elindultunk, tudja, az jutott eszembe, hogy volt itt valamikor két ló, az egyiket Turulnak, a másikat Talárnak hívták: akkora foguk volt, mint az ujjam, elérte őket a vénség. Befogadnád-e ezt a két lovat?, kérdezte apám ingerkedő hangon. Mernéd-e gyerek? Apám igáskoesis volt az uradalomban, nagy szakértője a jószágnak, különösen a lovaknak, én pedig akkor 12 esztendős kis-szóga voltam az intézőéknél. Hát hogyne merném!, feszítette mellemet az önérzet, befogom én azt a két lovat, ha engedik. Jól van, bólintott az apám, és másnap hajnali háromkor keltett. Álmos voltam nagyon, nehezen akartam megérteni, mit akar. Nos, hát befogod-e a lovakat vagy itt maradsz a vackodon?, kérdezte. Hát persze, hogy befogom, de hát miért kell ahhoz ilyen korán kelni?! Hohó. fiam. nevetett az apám, nem vagy te nagyságos úr, hogy más etesse-itassa, / tegye , rendbe helyet- | ted a lovakat, i Beláttam, igaza van. Hát föl ugrottam a vackomról, [ megmosdottam jó hideg vízben, s mentem az istállóba. Ezután mindig háromkor keltém, mert egész életemben állatokkal dolgoztam, ezeket az öreg lovakat is hajtottam kerek egy esztendeig. Igen öregek voltak, emberségesen bántam velük, ezt nemcsak a becsület kívánta meg, hanem az intéző is. Amikor már olyan gyengék voltak, hogy befogni sem lehetett szegényeket, kaptak egy pihenő zugot az istálló sarkában, rendesen elláttuk őket, senki sem kívánta a halálukat. Hadd él- jelnek, mondta az intéző úr. Éppen akkortájt, a legjobbkor, négy remondát hoztak Jaba- pusztáról. Én azoknál szebb csikókat azóta se láttam, folyton körülöttük sündörögtem. . Kettő közülük sárga volt, mint a kajszi barack, a másik kettő fekete, mint a vakond. A par ódé« kocsis észrevette, mennyire tetszenek nekem a csikók, nern volt rest) bement az intézőhöz és beajánlott gondozónak. Hivattak az irodába. El mered-e íogad- ni a négy csikót?, kérdezte az Intéző, én meg csak bólintottam, mert szó nem jött ki a számon a nagy öröm miatt. Még aznap kezemre adták a csikókat, s elkezdtem őket csutakolni. Amikor már úgy fénylett a szőrük, mint az esthaj- nalcsillag, vártam a dicséretet. Jött Józsi bácsi, a parádéskocsis, végigsimított az egyi.k csikón és hamvas lett az ujja. Nahát, azt mondja, nem csutakoltad ezeket a szegény párákat?! Dehogynem, bizonygattam kétségbeesve, csurom víz lett az ingem, annyit csutakoltam ... Majd ha harmadszor is kivert a víz, akkor szólj, mondta Józsi bácsi, én meg nekiláttam újra a munkának. Aztán megkezdődött a szoktatás. Először pányván járattuk körbe őket, egy-egy óráig. A vasút mellett volt a járatás, hogy szokják meg a mozdonyok pöfögését. a kerekek csattogását. Egy hétig járattuk őket szerszám nélkül, azután szerszámmal megint egy hétig. Most 30—40 kiló homokot tettünk a hátukra, úgy járattuk őket körbe. Amikor ez is megvolt, azt mondja a parádéskocsis: gyerek, .neked most föl köll ülnöd a csikókra. Muszáj. Hátha valami sürgős levelet bíz rád az intéző úr, s akkor nem mondhatod, hogy kitör a nyavalya a nyeregben. Én örültem, hogy fölülhetek, de aztán mindjárt megismertem a huszárok keserves istenét. József bácsi a nyolcas huszároknál szolgált vai,amikor, hát úgy tanított engem is lovagolni, ahogy annak idején őt tanították. A kengyelbe nem tehettem a lábamat (azt is neked kell tisztítani, kölyök!), kantár sehol, nem csoda, hogy oda- odakaptam a nyeregkápához. De ha odakaptam, el is rántottam mindjárt a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna, mert József bácsi ustorszíja csípett, mint a darázs. Egy huszár társát emlegette közben, aki derék, szép szál legény volt, de hiába, mert az atyaúristennek se engedte el a nyeregkápát. Annyira szégyellette ezt a gyávaságát hogy szivén lőtte magát a karabélyával. Fogott rajtam az intelem meg az ustorszíj, lassan-lassan meg tudtam ülni a csikót ahogy József bácsi követelte, 6 amikor már- úgy éreztem, semmi baj nem érhet, egyszer csak oda suhintott a csikó hasa alá ... én meg legalább tíz métert röpültem. Ez is benne volt a tanításban. Ezután egy-egy öreg futó ló mellé fogtuk a csikókat, majd párban húzták a fogatot. Jól betanultak, akárcsak én. A sárgák a pusztán maradtak, a feketéket meg átvitték Tihanyba, mert az apát úr hintója elé illettek, Közben kitört a világháború, apámat kiÉZoll tolták a frontra, én meg igáskoesis lettem egész konvencióért, tizenhat éves koromban. Ez igen nagy tisztesség volt, higgye el. kevés cseléd mondhatta el magáról, hogy tizenhat éves korában egész konvencióra becsülték a munkáját. A bátyám akkor még csak fél konvenciót kapott a borjak mellett. Nekem a marhatartást is megígérték. ha megállóm a helyem a betakarításban. Miután apám leszerelt, a bátyám is egész konvenciót kapott, úgyhogy- három marhát tarthattunk, s foglalkoztunk növendékekkel, d’sznókkal is. Bizony, az apám, cselédember létére, akkor nem cserélt volna egyetlen háztulajdonos, za- márdi zsellérrel sem. Anyám másként gondolkodott. Ö fillért fillérre rakott, hogy egyszer majd házunk legyen. Saját födelünk, tűzhelyünk és legalább két szobánk. Mert. hiába volt ám hetven centi vastag a cseléd- ház fala, egy szoba volt csak. Mi meg hatan voltunk testvérek... Mielőtt elhagyta a pusztát, Rittyentett a kutyáinak. Sohasem volt egyszerre több kutyája, mindig csak egyet tartott, s általában végelgyengülésben múltak ki a kutyái. Most valamennyit hívta. És előjöttek a kutyák, örvendezve, bukdácsolva loholtak, s birka- nváj. difiznófalka hömpölygőn a réten, és a tóparton ménes viharzott Siófok felé. * * * Az ünnepségen — amikor a renovált épületeket átadták a vendégforgalomnak — gó- lyakelepelés vágott a szónok szavába. A kémények építői megóvták a fészkeket. Azt az éjszakát próbáltam megidézni, amikor Kazinczy érkezett a pusztára és a szuroksötetben egyszercsak Pálóczi mécsvilágára bukkant. Aztán Varga Jánosra gondoltam, akik néhány kilométerrel odébb, egv harmadik emeleti erkélyen hallgatja a töántódpusztai gó’yák ke- lepekseí, Szapudi András
