Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

* Anna »Kérem kortársaimat, vi­gyázzanak rá emberséggel. . -ért Bogdán Anna igaz em­ber és istenadta tehetség« — írta Garai Gábor Kossuth- uíjas költő a Mozgó Világ júiiiusi számában. Kerestük Annát Balaton- szabadiban. Nem ismerte senki. Ült egy piros műbőr uzsekis, drapp nadrágos fia­tal nö az autóbuszmegálló­ban. Ö volt. — Rendőrök? Vittük a 'szabadságérzetet adó nyílt víz partjára. Bog­dán Anna törékeny, szép arcú munkásnő mögött — háttérként — luxusszállodák. Életről, versrői, szerelemről beszelt. — A Csepel-sziget végében laktunk, erdőben. De kiön­tött bennünket a víz. Beköl­töztünk Makádra. Odaliaza románul beszéltünk; apám nem beszélt, ő ordított és verte anyámat. Egy nap anyám elszökött, mert félt, hogy apa fölakasztja őt. Be­mentem a tanácsra és kér­tem, hogy vegyenek bennün­ket állami gondozásba. Bá­tyám, két húgom van. Po- mázra kerültünk, majd Szob­ra. Megdicsértek, mert nem voltunk tetvesek. Szobon jó volt. Kosa Matyi bácsi, az igazgató embert csinált belő­lem. A társait mint a testvé­rek ... Gimnáziumot kezdett, de a matematika miatt abbahagy­ta. Bátyja elvégezte a mű­szaki főiskolát, húgai ipart szerezték, ö segédmunkás. Most beiratkozott a gyors- és gépíróisicol ára... — Sokat olvas? — Nem. De volt egy Rad­nóti-kötetem, ebben a Nem tudhatom nem engedett sza­badulni. Így voltam Váci Mihály Valami nincs sehol című versével is. Arany Tol­dijának Előszóját pedig kí­vülről tudom. — Verset, prózát ír. Ho­gyan tanulta meg a szót? — A szóra az intézetben tanítottak meg. hiszen ma­gyarul még beszélni sem tudtunk. A versre senki és isanjmi. Írok. amikor írnom kell, ennyi' az egész. Ösztönös tehetség a Sinka Istvánok, Szabó Pálok, Soós Imrék, Horváth Terik és — igen — Bari Károiyok élet- vidékéről. Egyszerűen »ben­ne laknak az éneklő galam­bok«. ö meg egy balatonsza- badi, dzsüngeies dűiőút mel­leti kis házban lakik anyjá­val, húgaival, Erika nevű kislányával. — Nem bírtam tovább, összevesztem és verekedtem a húgaimmal. Bevettem az összes gyógyszert, de életben, maradtam. Iskolázatlansága — nem biztos, hogy felismerte ezt — abroncsként szorítja, feszült­séget indukálnak benne a kétségek. Gyakran depresz- sziós. Házassága négy év Bogdán Anna fi Igézet... Öreg vagyok Fagyos szél kergeti az úton ruhámat, ■fogam vacog fázom, vagyon fázoml Uvegúton haladva előre se látok mást csak tükörsima jeget. Hideget lehel minden mi körülvesz arcomba kerget hópihét. Félek elcsúszom ki adja hát kezét? Hogy végül ne csússzon utánam megy bátran arcul csapja szél mert a jég az csúszik és igéz ... után felbomlott; valahogy más minőségű életre vágyott . volna a társ mellett. Most egyedül tartja el magát és a gyerekét. Munkahelyén, a siófoki 3. számú építőipari . vállalatnál szeretik őszin­teségéért. Szöllösi Alfréd párttitkár hívta föl Garai Gábor figyelmét rá. A költő írószövetségbeli irodájában fogadta, »hivatásos« írókat, költőket megvárakoztatva, kíváncsi volt a versek írójá­ra. — Anna. mit csinál, ha be­fagynak a megjelenési lehe­tőségek? — Engem nem érdekel, hogy megjelennek-e. Én azért írok, mert amit érzek, azt papírra kell vetnem. Nem érdekel, hogy költőinek ne­veznek-e. öreg vagyok csúnya csúnya ráncos fekszem fáradtan nézem a vakító eget De szívem fiatal szépnek lát mindent enyhíti mogorvaságom él bennem egy kis remény barátság kék ég bennetek hiszek ti is könyörgöm higgyetek nekem ne lökjetek sárba iszapba erőt adjatok az őszinte mosolyhozl Kócos, szertelen önéletraj­zán kívül néhány versét ol­vastam csak eddig; egyik a lapunkban jelent meg Meg­hal a nyár címmel. Kétsé­geit, olykor rossz közérzetét kiáltja világba velük. Meg­hallgatásért eseng. Meg-meg- döccennek a sorok, de süt belőlük a tehetség. Lesz-e ereje, hogy ezen a szinten folytassa, sőt túl is szárnyal­jon ezen a magasságon? Nem tudni előre. A Garai Gábor kérte emberség és saját hite, önképzése egyaránt szükséges ehhez. Reggel ötkor kel, hatkor indul a vállalati busz. A gye­reket beadja a bölcsődébe. Fél ötig dolgozik. Bogdán Anna munkásmő. Bogdán Anna költő.., Leskő László r . .. - . . a ran saeeetett kerox^n­Kjl ségekben üldögélni: ott “ “ nyíltan figyelhette az emberek arcát. De legjobban az utcára kinyúló teraszos kávézókat szerette. Pár köny- nyű műanyag asztal, szék, egy formás comnbú pincér- lány, jelképnyi kerítés a for­galmas járdán, enyhe dél­utáni napsütés, friss, habos sör, mégiscsak egy csöppnyi szabadosság. Az a nap nyugodt, sokat- ígérő nap volt. Áron szinte bódultán iszogatta a sörét elmerült a forgatag szemlélé­sében: annyi érdekes és szép ember jött-ment a kávézó előtt. Nyári ruhában lányok sétáltak a Duna-part felé. (Nagyszemű katonasrácok kí­sérték őket, illő távolságból.) A szomszéd asztalnál pedig negyvenévesek konyakoztak. Keményen ittak. Nem enged­tek elvinni a kiürült poha­rakat a pincérlánynak, in­kább halomba rakták maguk előtt az asztalon. Mind a négy férfinak vastag, arany pecsétgyűrű fénylett a ke­zén, Áron elgondolta, való­színűleg osztályvezetők vagy üzletkötők lehetnék valami igen elegáns helyen. A járókelők kavargásából kivált egy középkorú házas­pár tízévesforma, nagyfüiű gyerekükkel, és beléptek a teraszra. A bejárat melletti legelső asztalhoz ültek le. Öltözékükben, bevonulásuk­ban vcűt valami kifejezetten szegényemberes és megindí­tó. Miután leültek, a mama észrevette, hogy beljebb, egy jobb helyen is lehetne, és szaporán próbálta rábeszélni párját, hogy üljenek át oda De a pincérlány már elin­dult feléjük. Így a férfi pár dühös pillantással elhallgat­hatta a nőt, és rideg, felelős arccal két kávét és egy jaí- fát rendelt. Áron hátradőlt a széken, és mint aki finom csemegét kapott, várta, hogy a nagy­füiű kisfiú miikor kapja meg az első pofonját Nem kel­lett sokáig várnia. Mire a pincérlány kihozta a rende­lést, a csemete már megdor­gálta tott A pofont természe­tesen a mamától kapta. A papa egy »lore a tekintetével fegyelmezett. De érezhető volt hogy a komolyabb ve­réseiket ó szokta adni. A kis­fiú itta a jaffáját rugdosta sebhelyes lábával az asztalt, és szemlátomást készen állt bármi, korához illő rosszaság elkövetésére. Arca nagyon hasonlított az apjára. »Verni fogja az öreget Pár év múlva ipari tanulónak adják, elkezd annyit enni mint egy fuvarosló, verébfej nagyságú pattanásai nőnek, és kisebb lelki válság után elveri az öreget úgy tizenhat éves korában« ... Áron hitt abban, hogy ki-ki a maga neveltetése szerint törleszt később. Hiszen, ha úgy tanul­ta... Hirtelen az ütemes jövés­menés elakadt az utcán. Oda­fordult Fehér kisautóban szőke kisfiú zakatolt elő. A járókelők utat engedtek néki, A híres sebész beviharzott a műtőbe, futtában rángatta kezére a kesztyűt — Szike! , Már nekikészült, hogy fel­nyissa a beteg hasüregét — az utolsó pillanatban azon­ban megtorpant. — Idehallgasson — kérdez­te a műtősnőtől —, mit is kell eltávolitanunk? — Sajnos — felelte a mű­tősnő'— én nem tudom pon­tosan, főorvos úr, de úgy» rémlik, hogy >ralami »-él«-re végződő dolgot. — »Él«-re? Konkrétabban, kedvesem!... Vakbél ? Vég­bél? — Nem doktor úr, inkább »r«-re végződik! — Gyomor? Tumor? Orr?_ Nem hiszem, hogy a beteg örülne az ilyen radikális be­avatkozásnak... Kar!... Tudja mití Telefonálok a feleségemnek, 6 talán emlék­szik rá: hiszen rendszerint elmondom neki, hogy milyen feladatok várnak rám... A sebész tárcsázott — Idehallgass, drágám,' nem emlékszel véletlenül, hogy melyik szervét kell el- távolítanom ennek a beteg­nek? Olyan bajuszos fiatal­ember, dús, kajla bajusza van ... — Fogalmam sincs. Antonio de Lara Á nagy műtét — Tudod, egészen kiment a fejemből... de lehet, hogy valami »-r«-re végződő do­log. — Akkor kar. Biztosan kar. — Alighanem igazad van, drágám. • Annál inkább, mert ebből kettő van, és nem lesz nagy baj, ha ... — Igen, drágám, de ne fe­lejtsd el a legfontosabbat: sajtot kell venned. Ma ná­lunk ebédel Federico, és ő imádja a sajtot. Nem felej­ted el? — Milyet vegyék? — Akármilyet Különben, ha friss Camembert van, ak­kor inkább azt vegyél. — De hiszen Federico ki nem állhatja! Mindig rosszul lesz tőle. — Éppen ez a jó, legalább eggyel több beteged lesz. Az asszony letette a kagy­lót a híres sebész pedig visz- szament a műtőbe, — Nos, kiderített valamit? — érdeklődött a tanársegéd, — Az égvilágon semmit — Nekem már dereng: ez valami »-6má«-ra végződő dolog lehet nem »-r«-re... r- mondta a tanársegéd. — »-Ómá«-ra? Talán szarkóma? Vagy szimptóma? Vagy axióma...? — Nekem ugyan egykutya ■— felelte közömbösen a ta­nársegéd. — Az ön betege, nem az enyém. — A sebész komoran vé­gigmérte a pácienst — Egyelőre mindenesetre lenyisszantom a bajuszát — jelentette ki. — Telefonáljunk haza a lakására — kapott észbe a műtősnő. — Talán a hozzá­tartozói tudják. — Nagyszerű ötlet! — kiál­tott fel a sebész, és megint a telefonhoz ment. — Senora Ramirez? Itt Lopez doktor beszél. Nem, semmi különös nem történt. ' Csak kérdezni szeretnék va­lamit: nem emlékszik vélet­lenül, hogy mit kell kiope­rálni a kedves férjéből? — Ném tudom. Ügy rém­lik, valami »-itisz« nevű nyavalya lehet. — Egy pillanat, mindjárt elsorolom mindazt, amire így kapásból emlékszem: appen- dicitisz, nefritisz, kolitisz... — Nem, nem, egészen más. — Akkor mit parancsol, bogy kinyisszantsak belőle? — Amit óhajt, én nem ártom bele magam a férjem ügyeibe! Amire a híres sebész visz- szatért a műtőbe, a beteg már felocsúdott, mert az al­tató hatása véget ért. — Ezt a tésztát! Még a sa­ját felesége sem tudott értel­mes választ adni — Az én feleségem csupán azt tudja — avatkozott bele a beszélgetésibe az operáció szenvedő alanya —, amibői haszna van. A legönzőbb te­remtés a világon. Képzeljék eL amikor a fogpasztát hasz­nálja, mindig a tubus köze­pét nyomja meg, bár tudja, hogy ezt mennyire utálom! Hiszen a tubust alulról kell nyomni. Mit szólnak hozzá? — Szörnyű! — kiáltott fel a tanársegéd. Ekkor a sebész félbeszakí­totta a beteget: — Apropó, nem emlékszik véletlenül hogy mijét kell kiszednem? — Semmit, az isten szerel­mére, semmit! Én nem be­teg vagyok, hanem a villany­szerelő, és a biztosítékot megjavítani jöttem, ez a no- személy pedig — a balsze­rencsés páciens a műtősnőre mutatott — rám vetette ma­gát. az orrom alá dugott va­lamit, és akkor egyszerre csak elnyomott az álom... De hol is van az az átko­zott biztosíték?! •eHért György fordítása én megcsodálták, ügyesen bepedálozott a teraszra, ki­szállt az autójából alaposan körülnézett és nem messze Áron asztalától helyet fog­lalt. A hozzá tartozó két szülő is megérkezett. Mind­hárman egyforma színű és szabású farmeröltönyt visel­tek. Talán ezért is gondolta Áron a papáról, hogy olyan, mint egy nagyranőtt kiscser­kész. Nyílt, és mindig üde. A kisfiú (valószínűleg a sze­rencsés választásért) puszit kapott. A cigarettát a mama vette elő az övébe tűzött marlborós dobozból a kisfiú pedig tüzet adott mindkettő­jüknek a gázöngyújtóval Mózes Lajos Hétvégi történet Áron elgondolkodott azon, vajon van-e olyan dolog a világon, amiért ez a kisfiú nyaklevest kaphat Vagy hát- bavágáfct, mint a nagyfülű az imént amit azzal érdéinél! ki hogy nyilvánvalóan és egészen megfordulva bámul­ta a kisautót valamint aa újonnan jöttek minden moz­dulatát N A kisautó a maga nemé­ben tökéletes volt Ezt Áron is kénytelen ' volt elismerni. Minden volt raj­ta, ami a felnőtt kocsikon megtalálható. N Duda, volán, fényszórók, lökhárító. Az ol­dala és a hátulja tele volt ragasztva szebbnél szebb matricákkal. CASCO, SZIA, a FLinstone-família teljes lét­számban, valamint pircs- fehér-zoid alapon nagy H betű jelezte, hogy gazdája magyar ember. Egyébként vakítóan fehér volt. látszott rajta, gyakran mossák. Biz­tosan, amikor a papa is a sajátját. A szép combú pih- cerlány hamar kihozta a há­rom dzsúszt néklK '‘ős 1sza» “ gatták. Áron Is kortyolgatta a sö­rét. Jól erezte magát. Figyel­hette az embereket, sütött rá a koradélutáni nap.' Egy ide után a kisfiú (jó egyetértés­ben a szüleivel) kipedálozott a kávézó elé Ügyesen veze­tett- A járókelők kitértek előle, pedig nem is dudált sokat. Megnézték, és néme­lyek nyájasan megmosolyog­ták. Körbe-körbe pedálozott, időnként összenevetett a szü­leivel. A nagyfülű kisfiú is izga­tott lett. — Nem mész seho­va! — hallatszott fojtottan, szenvedélyesen. A kávézó minden vendége az autózó kisfiút figyelte. A negyvenévesek jóindulatúan mosolyogtak, a kávéfőzőnő is kiszaladt egy percre — olyan cuki! — mondta érzéssel nyújtottam aztán erőt veti magán és visszament a fél­homályba. A magányos, Turf- lapot böngésző öregember, az addig összeborult és hevesem csókolódzó fiatal párocska, a pincérlány, szóval mindenki csak őt nézte. A közös jó­kedv és jóakarat kiült az arcukra. »Ha most vetődne erre egy kolduló ^cigánygye­rek, milyen jó fogást csinál­hatna« — tűnődött Áron. De nem jött senki, aki ra szép alkalmat leszüretelte volna. És a tragédia bekövetke­zett. A nagyfülű megszökött Édesanyja sem tudta meg­akadályozni, pedig utánaka­pott Áz apa csak dermed- ten ült. A kisfiú kirohant a kávézóból, ott termett a jár­dán, szaladt a kiskocsi mel­lett körbe-körbe, ahogy az haladt. Nevetett és ugrándo­zott Áron mély részvétet érzett a döbbenten és vörösen ku­porgó szülők iránt. Igazolva látta előbbi sejtését: ez a kisfiú tányleg verni fogja az apját. A mamán látszott, hogy majd elsüllyed a szé­gyentől. de legalábbis jó né­ven venné, ha ez bekövet­kezhetne. A másik papa azonban igazi kiscserkés2 volt. Felállt (és mint aki ép­pen arra sétál) azt mondta: hadd játszanak a gyerekek, ugye? Kedvesen mosolygott, el­lenállhatatlanul. Mosdlyvál- tás következett és bólogatás, de szerencsére nem fajult a, kézfogásig. Áz anyák Is egy­másra mosolyogtak, ameny- nyire tőlük tellett. A fiatal apuka kisétált a kávézó elé A kisautó megállt előtte. — Add át egy kicsit, kisfiam — mondta szelíden. Megsimo­gatta a fejét. A kisfiú ki­szállt. Egy cseppet sem lát­szott irigynek. Megmutatta, hogyan működnek a szerke­zetek. A másik izgatottan fi­gyelte, minduntalan be akart szállni, de várnia kellett a szakszerű előadás végéig. Amikor végre beülhetett; azonnal pedáloanl kezdett. A járókelők előle is kitértek. A papa, kézen fogva kisfiát, visszaindult az asztalukhoz Közben még egyet mosolyog­tak a másik papával. Aztán leültek, és nem is figyelték különösebben a boldogan autózót. Körbe-körbe pedá­loz ott, néha dudált is. De nem nézett senkire sem, ma­gányos öröme teljesen lefogj lalta. Ügy öt perc múlva, amiké* már megitta a dzsúszt, a sző­ke gyerek felállt és nyugod­tan kisétált a kávézó elé A másik fiú szemlátomást ön­ként megállt, átadta a kocsit! A szőke nem ült be azonnal, még megvizsgálta a hátsó matricákat hátha valami ba­juk esett, míg nem ő hasz­nálta a kocsit Miután elindult aküfor lát­szott, mennyire ért a veze­téshez. Nyolcasokat csinált' és kis kerülőkét Pedig néha csak félkézzel fogta a volánt Arcát nézve Áron megértet­te: ez hasznos dolog. Hiszen ha most jói megtanul vezet­ni, akkor később kevesebb esélye lesz annak, hogy ta­pasztalatlanságból elüsse Áront valahol, valamikor tíz év múlva. A mutatványok nagyon jól sikerültek. Ismét mindenki őket nézte. Mert a nagyfülű nem ment vissza a szüleihez, ott maradt, sőt ismét futott a kocsi mellett, lelkesedve, ne­vetve, gesztikulálva. " Aztán a kocsi elé került hirtelen és az összeütközés erejétől a járdára zuhant. Nagyot kop- pant a feje az aszfalton. Az autó azonnal megállt. A két apa felugrott a«he­ly érői . Az autós kifiú is hím “termett a kocsiból. Lehajolt hozzá. Az megmozdult, nehe­zen bár, de felált. Nézték egymást. És hirtelen mindketten bőgni kezdtek. Hangosam keservesen, igazán. Visszaro- hantak, ki-ki a maga aszta­lához. Áron felállt, és kifelé indult. em baj, majd megszokó játok, majd tíz év múl­va nem lesz ekkora tragédia — gondolta, míg el­sétált az elárvult fehér kis­kocsi mellett. — Pedig mi­lyen jó reklámfilm lehetett volna, ha nem rontják el a végét. Tasnádi Varga Éva* tor Kétágú gyertya fénye arcomat megigézte, fülem távolról hallja: — „Isa pur s homu vagy ma...” Halotti siralomnak szavai szárba szöktek, békessége« mezőknek füvei kitakartak! Fiatal perceinknek napjai ellebegtek, lángjai ellobogtak, füstje száll csak a holtnak. Kétágú gyertya fénye hajamnak tűz-abroncsa.' Hány év? Tán ezer volna? —i Kezem szemére téve. Ujjai kört doboltak, hágcsót kötött a holdnak, szekfűt a két karomra. — Por és hamu vagyok ma. Szívem örvénylő gyásza, örök méze, sirasd e ravatalt gitárzenére, simítsd el most arcát e garabonciásnak. Mintha élne. •A nemrég elhunyt kiváló kOlt«- nőre emlékezünk ezzel, a szer­kesztőségünknek utoljára adott versével, ' ' » *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents