Somogyi Néplap, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Hazafelé megálltam Jutompusztán, ahol nincsenek már házak. Benéztem a temetőbe. Május volt. András-napon jártam először a Koppány- völgyében. Este, hóesésben. Keskeny, kanyargós utakra esett a reflektorom fénye, nem láttam, csak éreztem a tájat. Tudtam, jó ideje kísér a Koppány-patak; néha eltávolodik, s megkerül néhány nagyobb dombot, dombtövében gubbasztó falucskát, temetőt, de távolról is szemmel tart: sudár fákkal figyeltet, aztán visszakanyarodik, s hirtelen az út közelében bukkan fel újra. Mint Koppány valamelyik lovas járőre, amely híuz szemmel vigyázott a Chronica Hungarorum »hercegének« szálláshelyére, s az Etel-közi ősök istenére, aki ellen István úr fekete papokkal hadakozott. István királyt, amióta rányílt a szemem a históriára, tisztelem. Ráadásul a családunkban hagyomány a kultusza. (Apám István volt, fiam István, s nálunk az István-nap nem karácsony havában, hanem augusztus 20-án van.) A tiszteletem erősödött iránta, miután a »nem porladó kezű király« imádságos, oltárlépcsőkön környédő aggastyán alakja újabb ismereteim fényében megíérfiasodott-acéloso- dott, miután sarjadó értelmem belátta, hogy a legenda szentje képtelen lett volna olyat alkotni, mint Árpád-házi I. István. Koppányt, a »haladás kerékkötőjét« sohasem tiszteltem. A szükségszerűséggel szegült szembe, maga kereste magának a bajt, a pusztulást, a felnégyel tetést! Mégis... A nevére — mely az említettek ellenére sem illik a történelem mar- talócainak névsorába — most is megsajdul a szívem. Talán, mert számomra nem csupán egy személyt jelent, hanem egy világot jelképez, amely »Szent Márton segedelmével« szinte nyomtalanul eltűnt. A Géza fejedelem alapította kolostorban, Pannonhalmán (éppen Pannonhalmán!) láttam egy Koppány-témá- jú Holló-festményt középkori ikonok, madonnák, franciskánus keresztek és más képzőművészeti alkotások, kultúrhistóriai limlomok között. A viharos háttérből előlépő vasakarat — István nagyúr — rátalál Koppány tetemére. A legyőzőitek iszonyú magánya a somogyi gyepen; az elhallgattatott nomád csatakiáltások, táltos-vijjogások, regősénekek, a gúzsba kötött szilajság szomorúsága mered a történelem törvényét megtartó és megtartató hatalom szemébe. De mintha István céltudatos szigora is önmarcangoló gyásszá változott volna e tragikus pillanat mélységében. A »Koppány halála« című mű — mondanom sem kellene talán — nem a »Somogy dominusa«, még kevésbé a magyarság létét veszélyeztető társadalom bukását fájlalja, hanem azt. ami az utóbbival az utódok számára örökre elveszett: eleink ősi kultúráját. Az új, gvőztes ideológia — történelmi szokás szerint — az irmag- jának sem kegyelmezett. Talán éppen itt, a Koppány-völ- gyében, a lázadó vezér szálláshelyén törték legelőször rapi- tyára az igricek hangszereit, tépték ki az énekmondók nyelvét, temették el (talán élvig mint Tonuzóbát) a sá-. mánt, s vele a varázsigéket, a gyógyító tudományt, az égről, a földről vallott hiedelmeket, egy régesrégi, messziről hozott mitológiát, s talán egy, a Kalevalához hasonló népeposzt is... Első Koppány-völgyi barangolásomban találkoztam egy bújdosóval, aki így énekelt: »Ne siess, ne siess uram, Szent István király / Az én halálomra.« Hiszen: »■Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, / oldalamon vagyon árdeli szép hold, / jobb vesémen vannak az égi csillagok.-« Föltevések szerint a Koppány-völgyében — Kárán — született Mátyás király egykori al- kancellárja, Karai László, aki Rómában beleszeretett a könyvnyomtató mesterségbe, s a Corvinák hazájába hívta Hess Andrást, hogy nyomtasson könyvet Pannóniának is. Hess mester elfogadta a meghívást, s 1473-ban kiadta a Budai Krónikát. Porrá, hamuvá lett jó Karai László, mire a földijei is láthattak könyvet. Évszázadok múltak el... De miután ide is eljutott a nyomtatott betű, lelkes tekinteteket vonzott. A könyvek sok Koppány- völgyi származék elvándorlásáért »felelősek«, különösen negyvenöt óta. Tanultak, mint egykor Karai László, s ha nem is prépostok, al- kancellárok, de mérnökök, agronómusok, tanárok lettek. És a legtöbben közülük más vidéken telepedtek le, s családjaikkal főként a városok népességét gyarapították. A nyomtatott betűnek, a könyvnek ma is nagy becsülete van ezen a vidéken. A kis. fogyó falvak mikuláskucsmás házaiban nem sajnálják a villanyt. A könyvtárak ablakai nem hiába fényeskednek ... A döröcskei könyvtárban egy mesebeli anyókával találkoztam, aki homloka fölé régimódi kontyot formált az adventi havak ezüstjéből. A könyvtár szűköcske, a könyvtáros szívélyessége azonban határtalan volt. Jött néhány gyerek, bekopogott egy-két öregember, könyvet hoztak, vittek. Később, miután az esti tennivalóval végeztek, szinte egymásnak adva a kilincset, megérkeztek az asszonyok is. Szatyraikból vásznak, színes fonalak kerültek elő, s néhány perc múltán szép népi hímzések fölé hajolt a fény. Könyvek között hímeznek a döröcskei asszonyok, immár csaknem két évtizede. Amikor először ültek össze, ifjú menyecskék voltak. Ma már a legtöbben nagymamák, sőt dédanya is akad köztük. Nem csoda, hogy olyan nagy szeretettel veszik körül a kis V. Évát, aki negyedik osztályos létére gyönyörű virágokat hímez a vászonra, s már óvodás korában megtanult kézimunkázni. Mindenki a saját unokáját látja benne. Becézik, kényeztetik, büszkélkednek a munkájával. Á hajdani tollfosztók hangulatát éreztem. Hiszen a hímzés csak egyik oka lehet az esti összejöveteleknek. A másik az együttlét öröme. Ilyenkor beszélgetik meg a munkát úgy igazán az asszonyok. Miről beszélgetnek? Az elmúlt tavaszról, a nyárról, a termésről, kinek mennyi kukoricája, szőlője termett a háztájiban, mikor lesz disznóölés, hányat vágnak az idén. Szó esik a faluról is, a háromszáz lelkes Döröcskéről. Hogy fogyogat, egyre csak fogyogat... — Sokan még mindig azt hiszik, érc van a földünkben — jegyezte meg valaki átmenet nélkül. A többiek nevettek. — Ezt már régóta beszélik — mondta K. Imréné. — Amikor az uram bíró volt, már akkor is beszélték. A legtöbb szó természetesen a gyerekekről, az unokákról esik. — Hol vannak a fiatalok? — Csak vendégségbe járnak haza. 1 — Olyankor aztán jól felpakolnak, igaz? Nevetve helyeseltek.-— Megrakják az autókat, az biztos. De hát szívesen ad nekik az ember lánya, ha van miből. Néha eljönnek segíteni is. Szőlőt kapálni, kukoricát szedni, szüretelni. Disznóvágásra is eljönnek. K. Imrénének három asszonylánya van. Három, egymástól meglehetősen távol eső városban Iáknak. De a legmesszebb tőlük a szülőfalu. Törökkoppányban, mielőtt benyitottam a könyvtárba, álltam egy kicsit a hóesésben. Az utcára kiragyogtak a könyvsorok. Valahol a hó-puha estében megszólalt egy száncsengű, de ez a gyerekkori mélységekből felröppenő csillag-hang mindjárt el is halt Koppány titkos dombjai-völgyei között. Persze lehet, hogy valóságos csengő szólt egy valóságos paripa nyakán, hiszen errefelé még élnek a lovak, megóvta őket a szeszélyesen hullámzó határ, s ahol ló van, ott szán is lehet még. Mondom: álltam egy kicsit a könyvtár utcára vetődő fényében, mint egy lakodalmas ház ablaka előtt gyerekkoromban, vagy mint karácsony éjszakáján az egykori köszöntő (mendikáló) gyerekek csoportjában; talán azért, hogy a legmaradandóbb emlékeim közé soroljam ezt az estét, amelyben jóságos, értő szemek, friss hó, száncsengő és villanyfényes könyvek ragyogtak. Arra gondoltam, vajon hányán álltak már e helyütt, akik a felfedezők kíváncsisägäval néztek itt körül. Eszembe Jutott a török Cselebi, aki a XVII. század hatvanas éveiben példás tárgyszerűséggel írta le a félhold hatalmába került koppányi vár állapotát, környékét, s miután precízen felsorolta a dzsámikat és mecseteket, figyelmeztető hangsúllyal jegyezte meg, hogy a kanizsai »elájet- hez« tartozó szandzsák bégi székhely katonái közül sokan már nem tudnak törökül. Magyarul beszélnek. Mintha a fejét csóválta volna írás közben ... Aggódott? Ha igen, miért? Hiszen 6 maga mérte fel szakértő szemmel a szandzsák bégi székhely erejét, s az eredmény — útijegyzete bizonyítja — kielégítő volt. Csakhogy — kapta fel a fejét az okos Cselebi —, a török katonák közül sokan már nem tudnak törökül. Mégsincs minden rendben. Dicsértessék nyelvünk gerillaharca! Törökkoppány hozta Kárát, Dőröcske Szorosadot, Somogyacsa Gerézd- és Jutompusz- tát. E hét település határa, népe alkotott egy szövetkezetét, melynek a neve: Koppány-völ- gye Tsz. A »nagy*' egyesülés 1973-ban történt. Azóta két központja van a tájegységnek. A gazdasági: Szorosad. A társadalmi: Törökkoppány. A két helység másfél kilométerre van egymástól. Szorosadon irodák, műhelyek épültek. Innen indulnak ki a gépek, hogy újra és újra bírókra keljenek a makacs, nehezen művelhető földdel, itt működik a »melléküzemág« (csavarokat, konténereket gyártanak), s itt készülnek a tervek a 4458 hektáros határ hasznosítására, s bár kedvezőtlen adottságú a termelőszövetkezet, mérleghiányos még sohasem volt. (Tavaly például 5 milliós nyereséggel zárták az évet.) Törökkop- pányban szolgálati lakások épültek a gazdaság szakembereinek, és magánházak, melyeket a Koppány-völ- gvéhez hű fiatalok emeltek'; mert a tsz-tag- ság (940 ember) fele nyugdíjas ugyan, de az aktív munkaerő negyven százaléka fiatal. Törökkoppány ban tor- nátermes, korszerű iskola van, ahol je- tenleg 140 gyerek tanul (90-en a környéki kisközségekből járnak be), s az óvoda »dugig« tele, akárcsak városokban. A falu művészettörténeti, históriai és néprajzi érdekességeket is tud mutatni az idegennek. Mindenekelőtt a gótikus eredetű templomát, amelynek hálóboltozatos szentélye a XV., hajója, egész berendezése pedig a XVIII. századból való. A sekrestyében hely- történeti kiállítást rendeztek be. Itt látható a sokszor emlegetett török mosdómedence, valamint a turbános sírkő, régi miseruhák, szakrális tárgyak, népi hímzések között. A közeli Cseszme-erdőben, a törökkút körül kellemes pihenő- és szalonnasütő helyek várják a kirándulókat. A helyi népviselet ma már csak a pávakör tagjait ékesíti szereplések alkalmával. A nők fehér hímzéses, piros keresztmintás inget, slingelt péntőt és üt alsószoknyát viseltek. A szoknyát és a kötényt csipkével díszítették. A kendőjüket pillésen kötötték meg. A férfiak fehér hímzéses ingben és zsinó- ros posztómellényben feszítettek valamikor Törökkoppányban. Azok az öregek, akikkel a »hegyen« találkoztam, még viselték az említett ruhadarabokat. »Szépek voltak«, mondják áhítattal a göcsörtös kezű feleségek, akik 12 éves korukban már markot szedtek, s unokáikat most a széltől is óvják. A Koppány-pataktól délre eső — nagyüzemi módszerekkel nem művelhető — határrész háztáji szőlők, gyümölcsösök, öreg pincék, présházak paradicsom-hangulatú világa, öregek dolgoznak, iszogatnak, beszélgetnek a hegyen, s az arra járót ősi pinceszeri szokás szerint megvendégelik. Munka után hárman-né- gyen is »összeakadnak« valamelyik présház tornácán. Olyankor jó odaülni közéjük, s hallgatni a történeteiket, hogyan »rekkentették« el a gabonát a rekvirálók elől az első világháború idején — gyermekkorukban ; hogyan ásták el a bort negyvennégyben ; »még szőlőtőkét is ültettem föléje«; mi történt a Donnál, hogyan sikerült hazavergődni a poklok poklából. C. Gyuri bácsi legidősebb bátyját itt a hegy alatt lőtték agyon a csendőrök a húszas évek elején. Pinceszerről ment hazafelé, jó hangulatban. A csöndérek belekötöttek, erre ő elvette tőlük a puskát. Szépen kérték, adja vissza a fegyvereket. Miután visszaadta, mind a ketten belelőttek. Gyuri bácsinak (olajbarna arcú, tö- rökös szemű, lapáttenyerű öregember) az ötvenes években gyűlt meg a baja a hatósággal. »Rákosi-képbe« (így mondja) csomagolta a szalonnáját, ezért két rendőr fogta meg a vállát. Gyuri bácsi egyet mozdult, s a rendőrök »elpotyogtak«. Persze, baj lett belőle ... Magasba csapódó karok, egy-egv legényes ökölcsapás az asztalra ... Majd el teszik, elmossák a poharakat, s megcsendesedve nézik a sárgán ragyogó határt. Már csak ők tudják, hol van a Csausz-kút, a Bég-kút, a Baba-dag. a Sereg-rét, s a többi törökös nevű dűlő. Egy-egy vaskos kéz előrelendül, s a mutatóujj pontosan körülrajzolja az összeszántott óriási táblán a hajdani kispareellát, melybe az ifjúság évtizedeit temették. Aztán leballagnak a hegyről az alkonyat kíséretében ... Szapudi And rá#
