Somogyi Néplap, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-02 / 127. szám
KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁSOK A Galériából Siófokra Életének sok fontos álllorná- sát feljegyezte a művészet- történet. De halála utáni »életéből« csak egyetlen, megjegyzésre érdemes dátumot ajánl figyelmünkbe a siófoki katalógus: 1968 decemberében nagyszabású emlékkiállítás volt a Nemzeti Galériában. Egy bábonyi látogató a tárlat emlékkönyvébe a következőket írta: »Mint minden bábonyit, örömmel tölt el, hogy a galériában annyiszor megcsodált képeket Somogybán is láthatjuk.« E megjegyzéshez hozzátehetj ük: nemcsak a bábonyiak, mindnyájan örülünk, hogy Rudnay Gyulát — műveiben — ismét Somogybán, mégpedig a Balaton fővárosában köszönthetjük. Mert életében sokat járt festett ezen a tájon. Somo- gyot szeretik a festők. Megszületni is szeretnek itt — lásd Vaszaryt, Rippl-Rónait Kuinffyt —, de élni, dolgozni is, miként Rippl-Rónai és Kunffy szeretett, s Rudnay is aki ugyan Gömörben született, Münchenben, Nagybányán, Olaszországban, Párizsban tanult, élete nagy részét Budapesten töltötte, s mégis úgy járt a somogyi Bá hányba újra és újra vissza, olyan készségesen, mintha a szülőföld hangtalan üzenetének, parancsának engedelmeskedett volna. Pedig Rudnay Gyula Pelsőcün, Salgótarjánban, Rudabánván, Miskolcon. Bejében és Tomaalján volt gyermek — vendéglős édesapját a »jó öreg kocsmáros« sorsa űzte egyik helyről a másikra —, s a bábonyi nádtetőket, gémeskutakat, a falu mögötti dombvonulatot már felnőtt korában — beérkezett művészként — ismerte meg 1919-ben. Rudnay a sajátosan magyar jelleget kereste, akarta fölfedezni a piktúra számára, 6 ma külföldi méltatóitis tárgy- 'Választását, festészetének nemzeti sajátosságait hangsúlyozzák. Jeleneteit, tájait mélységes hazaszeretet lelkesíti át, s az a meggyőződése hogy »a mi művészetünk alapja csak e föld népének kultúrája lehet. Ha megvan a magyar zenének, a magyar dalnak a külön világa, akkor meg kell lennie a magyar A Gyerek K. falu legszélső házának kiskapujában áll, és kitartóan a messzeségbe néz. Iszonyúan tűz a júliusi nap. A Gyereken nincs más, mint egy szürkére fakult, kopott klottgatya. Gy. felé bámul, fölmentő csapatot vár: a két öreg valamelyikét. Jönniük kell, mert itt az éjszakák kibírha- tatlanok! A szélső házhoz közel van a temető. Nyárestéken idelátszanak a fehér sírkövek. A kuvik minden este odaül a diófa ágára, s az ág a nyitott ablak fölé hajlik... A Gyerek messzire néz, várja, hogy fölporzik a dűlőét, s megjelenik a pej ló, a Manci. A bakon ott ül az Öregember, pattint az ostorával egy utolsót, és odakiált: •'■Megjöttem, Gyerek! Hazaviszlek téged!« De az út nem porzik, csak a meleg levegő remeg fölötte, kápráztatóan... A Gyerek sír. Először csak úgy magában, nyeli lefelé az egyre dagadó gombócot. Aztán egyszerre fölszakad minden, a szemből a könny és a szélesre nyílt szájból az üvöltésszerű hang. Ó, ha most mégis fölbukkana a kocsi, és fölülhetne az öregember mellé, megfordulnának, és meg sem állnának hazáig, ahoi az Öregasszony várja őket. A Gyerek sohasem látta, hogy az öregember a kabátjára tűzte volna ezt a jelvényt. Kicsi jelvény volt, rézből való, rajta két betű: H meg R. Azt jelenti, hogy hadirokkant. A Gyerek azt se látta, hogyan használta az öregember a fűzőt meg a gipszágyat. A padláson hepiktúrának is« — vallotta az a művész, akit ma a magyar népélet, a magyar táj egyik legkiválóbb megjelenítője- ként ismerünk, tisztelünk. Siófoki emlékkiállításán harminc olajképét, 16 rézkarcát láthatjuk. Rézkarcai a húszas évek termékei (1922- től 24-ig), bemutatott festményei azonban fél évszázados alkotó tevékenységének legszebb, legjellegzetesebb bizonyítékai. A »Tanyai est«, a »Táncolok«, a »Falusi utca«, a »Pihenő hegedűs« például a század első éveiben keletkezett, a »Faluvége« pedig 1945- ben. Az első világháború idején Losoncon katonáskodott, s ott festette a »Menekülők« és a »Menekülő asszony« című műveit, melyek a humanista ember mélységes megrendüléA helyőrségi művelődési otthon galéria-vállalkozása hozzájárul Nagyatád képző- művészeti életének további gazdagításához. A művelődési házban hagyományuk van a kiállításoknak, a nemzetközi szobrász alkotótelep sokrétűen kapcsolódik be a város kulturális fejlődésébe, s újabb lehetőséget kínál a helyőrségi művelődési otthon, ahol — a tervek szerint — a Magyar Nemzeti Galéria a jövőben rendszeresen bemutatkozási alkalmat nyújt a képző- és iparművészeknek. Az önállóság, a kezdeményezés dicsérete, hogy a jelentős budapesti intézmény is bekapcsolódik a városi program megvalósításába. Máris a sokszínűség jellemzi Nagyatád kiállítási tevékenységét. Hamarosan elkészül a művelődési házban a galéria átalakítása: a lehetőségek hatékonyabb, célszerűbb kihasználása a cél. A helyőrségi művelődési otthonban »csak« ki kellett találni, hogy az eddig jobbára kihasználatlan előteret, folyosót kiáll'" tások rendezésére is alkalmassá lehet tenni. Világítás plusz megfelelő technikai berendezés — kevés ráfordítással igazi eredmény: elsősorban a szobrászok állandó galériája lett az intézmény. Mivert mindkettő. A fűző nagyon sok szíjból meg csatból állt. A gipszágy ember formájú, fehér valami volt. A Gyerek ezt a két tárgyat mindig összefüggésbe hozta a vasárnapi szoba egyik képével, ahol fehér lovon egy festett huszár feszített, s ennek a huszárnak a nyakára odarajzolták az öregember fejét, fényképről. Tudta, hogy az egész képen csak ez a fej az igazi, mégis azt hitte mindig, hogy az árok, melyen a fehér ló valósággal átszáll, ugyancsak igazi: valahol a fronton ilyen árkon ugrathatott át az öregember, kivont karddal... — Mi voltunk a vörös ördögök. így hívtak bennünket, mert mi aztán megmutattuk... De azt tudod-e, hogy miért volt a menténkén hét gomb? Azért, mert a huszár is egy páratlan katona, hát azért páratlan számú a pomb a menténkén... Egyszer aztán jött a srapnel, és bumm! Betakarta a föld. Amikor megtaláltak, hát egy szilánk volt bennem, itt ni! Eltörött egy pár bordám. Ezután már csak a spitál jött. Hetvenöt százalékos hadirokkant, ez lettem ... A Gyerek már csak úgy látta mindig az öregembert, hogy öreg, töpörödött. Az egykori huszárból á hetyke bajusz, a pirospozsgás arc maradt meg. És a határozott rendelkezések, amelyekre az öregasszony nem sokat adott. Es a nádpálca a fogason. Ez is, a feszesre tömött dohányzacskó is csípett — a Gyerek ezt tapasztalatból tudta... Es akkor jöttek az őszi, sét fejezik ki a háború szörnyűsége, értelmetlensége láttán. Súlyos mondanivaló, drámai erő, s a legnagyobbakra emlékeztető lélekábrázolás jellemző ezekre a művekre. Első méltatója — az 1918- ban rendezett Ernst-múzeumi kiállítás után — későbbi professzortársa, Lyka Károly. (Három évtizeden át a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanáraként' nemezedékeket nevelt.) Kezdettől az utolsó ecsetvonásig — mint már említettük — sajátosan magyar festő volt. Hű maradt az öreg parasztok, a muzsikus cigányok, a lovas legények, a betyárok, a nádtetejű falusi házak, a gémesikutak világához, s ahhoz a látásmódhoz, ecsetkezeléshez, amellyel még a tájképein is tragikus feszültkus Sándor június 10-ig nyitva tartó kiállítása része a sikeres sorozatnak. Harminchárom kisplasztikával szerepel a hetvenhat éves, lankadatlan erővel dolgozó művész, akit kétszer is kitüntettek a KossUth-díjjal Első jelentős munkája — öreganyám — 1927-ből való: a nagyatádi bemutatkozás kiindulópontja. És tulajdonképpen vissza is térhetünk hozzá a tárlatlátogatás végén. Olyannyira egységes Mikus szobrászain, hogy nem különülnek el egymástól a művek, nincsenek az életműben korszakok. Pogány ö, Gábor írta róla: »Ez a hang meleg, emberséges, barátságos, rendkívül közvetlen, s miközben finom árnyalatokra is képes, mindenekelőtt egyszerű, ter~ mészetes, magától értetődő■« Jól mutatja be a jellemzés Mikus Sándor szobrászatét. Portréi — Derkovits, Ady. az önarckép — élethű ábrázolásra törekvő munkák. A költő egész alakos kisplasztikája talán az egyedüli, amelyik átvezet a lírai megfogalmazású lányalakokhoz; Adyt fenségesnek mutatja be. A lendületes női figurák beállítása is az emberi méltóság, a szabadság kifejezésére vall Közülük talán számomra a majd a téli ködös napok. Az öregember egyre kevesebb levegőt kapott, és egyik este úgy aludt el, hogy többé nem ébredt föl. Ügy feküdt a ravatalon, mintha mindenkit becsapna, s a Gyerek várta, hogy egyszer csak felül és azt mondja: »Látod, így feküdtem ott, amikor a légnyomás betemetett földdel.« A pérsház meg a szőlőhegyi pince kulcsai sokáig függtek a fogason érintetlenül, és a szarvassal díszített bőrtarisznyát se vette senki a vállára. Így ment el az öregem- * bér, megbékélve mindennel és mindenkivel. Egy réges- régi szilánkkal a mellében, hátrahagyva egy kis jelvényt, egy fűzőt, egy gipszágyat, egy «Szolgálati időm emlékére« képet, meg az özvegyét, az Öregasszonyt. Az öregasszony kicsiny, törékeny, fehér bőrű teremtés volt. Sohasem fogta meg a nap úgy igazából. Korán őszült, fehér haját nagy gonddal fonta be és kötötte kontyba. Erre mindig maradt ideje, bármily sürgős is volt a munka. És mindig elvégezte azt, amit akart. Valójában ő volt a családfő. Felcsatolta a hámot, a kantárt a lovakra. A tehenekre felrakta a jármot, ö kezelte a pénzt, az iratokat. Csak éppen a pincekulcsot meg a borostarisznyát nem akasztotta le a fogasról... Csodálatosan szép volt a hangja. Amikor esténként, tollfosztás közben énekelt, a Gyerek az asztalra könyökölt és bámulva hallgatta. Kuko- ricafosztásnál, szilvamagotoknál meg háposztaszelésnél séget teremtett »Hegedűn sokkal könnyebben közelítem meg azokat a művészi célokat, amit lelkileg magyar művészetnek vallók« — írja. »Történelmünk sok sötét katasztrófája tette oly sötétté a magyar nótát is. A piktúrá- nak is ilyennek kell lennie. Ez a felismerés döntött bennem. S jöttek a sötét képek, vakító fényvillanások.,.« És most itt sötétlenek és vakítanak fényviUanásaikkal a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központ előcsarnokában. A Bodnár Éva művészettörténész által rendezett kiállítás az idei balatoni nyár egyik legrangosabb kulturális eseménye, amely méltóképpen kifejezi a somogyiak tiszteletét, kegyeletét a 20. századi magyar festészet kiemelkedő egyénisége, Rudnay Gyula iránt, aki Somogyot, Bábonyt haláláig festette, szerette. Sz. A. legkedvesebb az ugrókötélle] játszó kislány — emlékezetembe idézi a Pompejiben látott, az ásatások során napfényre került szobrocskák mitológiai szépségét, báját. Aligha ismerünk még ennyire folyamatosan egységes szobrászati munkásságot, mint az övé, melyben még annak is külön jelentősége van, hogy a szabad, fenséges ember állandó szimbóluma a nő. Elenyésző számban találunk csak férfialakos kisplasztikát Mikus életművében. A pajzsos, kardos harcos alakja megmintázásánál arra törekedett, hogy a kiállás, a győzelem jusson érvényre; a küzdelem hevülete, esetleges kimenetele csupán a néző tudatában jelentkezhet. A nő— férfi páros alakok esetében úgy érezzük, a női nemnek van igazán szerepe abban, hogy a harmónia létrejöjjön. Mindehhez a mesterségbeli biztos tudás párosul Mikus Sándor művészetében. Talán csak olyankor érezzük idegennek a témaválasztást, amikor a harmóniával szembeállítja a nyugtalanságot, életünk kétségkívül új elemeit. A Twist, az Énekesnő című kisplasztika épp ezért inkább modem- kedő, mint telitalálat... H. B. is az öregasszony vitte a prímet. Kímélte az öregembert. Kivette kezéből a vasvillát, a kaszát. És aggódva nézett a párjára. Ereznie kellett, hogy úgyis mindegy. De éveket adhatott ezzel az öregembernek. Sosem mondta: »Segítek rajtad, pihenj egy kicsit.« És a párja sohase mondta: »Köszönöm, ez tényleg jólesik nekem.« Nem beszéltek ilyesmiről. Egyek voltak ők, csöndességükben együvé tartozók. Amikor az öregember elment, az Öregasszony azt mondta a Gyereknek: »Meggondoztam, rendben eltemettem szegényt. Most rajtam a sor.« És néhány év múlva az Öregasszony ágynak dőlt. Kínkeserves betegsége volt, és minduntalan azt mondta, hogy ő nem ezt érdemelte. És a Gyerek olyan moccanatlan tűrésnek volt tanúja, amilyet azóta sose látott. Madárcsontú kis teremtés feküdt az ágyon, szeme a szemközti képen pihent órákon át. így ment el, szinte észrevétlenül, az Öregasz- szony. A Gyerek, ha messzire elkerül hazulról, a távolba néz, más templomtornyok és más dűlöutak felé, hogy nem porzik-e a rög a Manci patája alatt? És ha fáj a szorítás, várja, hogy jön majd az öregember meg az öregasszony, és kiszabadítják, magukhoz vonják és azt mondják: »Ne félj. megjöttünk és hazaviszünk!« De most már soha többé nem jönnek, hiába a várakozás. Mert azon az úton mentek, ahol jönni nem lehet ...- Herncsz Ferenc Mikus Sándor szobrai Nagyatádon Várakozás Gyertyás László felvételei Kánikula
