Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-06 / 30. szám

♦ Busómaszkok farsangra Angolos őzgerinc gynmölcsköreflel Eredeti »recept« szerint; állati vérrel festett busómaszkokat készít az idei busójárásra Kai kán Mátyás. A mohácsi fafa­ragó munkáiból készültek már álarcok a budapesti, a zágrá­bi néprajzi múzeumba, valam int a mohácsi Kanizsai Do­rottya Múzeumba. A most készülő álarcokat az idei busójá­ráson »avatják fel«. Ha élne az édesanyja, most boldog lenne. Az egykori ké­zilány miközben zöldséget tisztított, húst potyolt a régi Béke-szálló hidegkonyháján, arról ábrándozott: bárcsak az ő egyetlen kisfia szakács len­ne. Számára ez tetszett a leg­szebb mesterségnek, amikor elnézte, hogyan varázsolnak a szakácsok izeket, remekeket A kisfiú gyakran bement a mamához a konyhára, s így amikor föltették a nagy kér­dést az általános Iskola utol­só osztályában, szinte termé­szetes volt, hogy a kereske­delmi és vendéglátóipari szak­munkásképző iskolába jelent­kezett. Foglyos János külsejével rácáfol a foglalkozására. A kaposvári Park étterem kony­hájában az illatozó hasábbur­gonya, a sült húsok környeze­tében is inkább könyvtáros­nak, egyetemistának vélném. Allatátadás Nem betyár a Betyár Teherautók, pótkocsis von­tatók imbolyognak az útnak már alig nevezhető kátyúten­gerben. A hőmérséklet jóval fagypont alatt van, így a sár helyett »csak« a gödrökkel birkóznak a járművek. A ma­gasított oldalfalak mögül gon­dosan megkötözött, riadt sze­mű állatok néznek farkassze­met a kíváncsiskodókkal. Ál­latleadás lesz. A szerződésben vállalt kötelezettség — régóta várt — befejező eseménye. . Börtönszürke betonkerítés fogja körül a vasrácsokkal re­keszekre osztott rakodót, A vasúti feljáró széles betonpár­kánya bástyaszerűen emelke­dik a karámok fölé. A rozs­dás dróttal bekötözött ajtó, az érintetlen hótakaró, mind ar­ról árulkodik: régen használ­ták már a rakodónak ezt a részét. — Tavaly októberben szállí­tottunk utoljára vasúton — mondja a felvásárló. — Ez a dátum jelenti egyben az utol­só exportszállítás időpontját is. Belföldre ma már csak köz- közúton szállítunk. Másfél, két óra alatt érnek be innen az autók a megyeközpontba, vas­úton ez legjobb esetben is 10—12 órába kerül. Kisebb a súlyveszteség, és közvetlen a vágóhídra kerülnek az álla­tok. Néhány évvel ezelőtt volt olyan nap, hogy másfél millió forintot fizettem ki 80—85 gazdának. Ma már csak az egyéni szerződéseket fizetjük azonnal, a tsz-en keresztül kö­tött háztáji szerződéseket a szövetkezet fizeti nyolc napon belüL Ez utóbbi szerződésfor­ma azért gazdaságos, mert a tsz 2 forint nagyüzemi fel­árat kap, amelyből egy forint a gazdát illeti. Ezen a napon a november­ben elmaradt exportmarha- szállítást pótolták. Harminc állat átvételét tervezték. Még el sem hangzik az utolsó mon­dat, amikor megérkezik a vontató a rakodóhoz. Markos férfikezek ragadják meg a köteleket. Katonás rendben sorakoznak az állatok, kez­dődhet az átvétel első szaka­sza, a szemrevételezésen ala­puló minősítés. Az átadó — a szabályok embere — főnöki engedély nélkül legföljebb az időjárás­ról hajlandó beszélgetni. Az átvevő — a minőségellenőrző részvénytársaság munkatársa — szerencsére beszédesebb. — Exportszállításról lévén szó, elég szigorúak a minősé­gi követelmények. Első ráné­zésre megállapítható az állat gondozottsága, kondíciója, amiből arra is következtetni lehet, hogyan evett az elmúlt hetekben. Az idén 650-ről 600 kilóra csökkentették az ex­portmarhák felső súlyhatárát, ennek ellenére a mai átvétel­nél — tekintve, hogy elmaradt szállításról van szó — a ta­valyi szabványt vesszük figye­lembe. Nem hiszem, hogy a gazdák körében nagy népsze­rűségnek örvend az új rende­let, hisz a háztájiban egy 600 kilós bika nem tekinthető érettnek. Kisebb túlsúllyal természetesen a jövőben is szállítunk majd állatokat ex­portra, de ezekért nem kap­ják meg az 1500 forintos fel­árat a gazdák. Az átvevő — beszélgeté­sünket megszakítva — rövid tőmondatokban közli észrevé­teleit a tenyésztőkkel. Számo­kat, betűket diktál az átadó­nak. Az osztályzat — min­denki számára jól láthatóan — az állat hátára kerül. A minősítés után kezdődik a mérlegelés. A felvásárló be­hív a mérlegházba, ahol min­denki papírral és írószerszám­mal a kezében várakozik. — Nem is annyira a kétel­kedés, mint inkább a kíván­csiság hajtja ide az embere­ket — mondja a felvásárló. — Régi ismerősök vagyunk mindnyájan, tudják, hogy senkinek sem jelent hasznot, ha kevesebbet mérünk. Álta­lában a nők igyekeznek saját szemükkel meggyőződni a súlyról, de az talán még job­ban érdekli őket, hogy vajon a szomszédé hány kiló volt! Szálíatermetű, nyugdíjas korú férfi mindenféle ütő­szerszám nélkül egyedül ve­zeti bikáját a mélegeléshez. — Borjúkorától kezdve én gondoztam a Betyárt, aki ne­vével ellentétben nagyon is kezes jószág volt. Sokat szá­mít, hogy az etetésen kívül mennyit foglalkozik az ember a jószággal. Én rendszeresen jártattam még most az utolsó hetekben is. Végigérünk közben a va­gonba vezető feljárón. Betyár engedelmesen követi gazdáját A vagon — fagyos homokkal — felszórt padlóján elhalkul­nak az állati léptek. A gaz­da gondosan befűzi a soron következő karikába a kötelet majd egy rövid búcsúpaskolás után indul kifelé. — A szerződésben az áll — mondja mosolyogva —, hogy addig felelősek vagyunk az állatért amíg az a vagonba vagy autóra fel nincs vezetve. Na, azt hiszem, én teljesítet­tem a szerződést..-. Egy nö­vendékbikám van még ott­hon, azt ősszel fogom leadni. Valószínű, hogy az lesz az utolsó, mert disznókkal foglal­kozom ezután. Gyorsabban van belőlük pénz, és sokkal kevesebb a kockázat Búcsút veszek az idős gaz­dától, aki ismerőseivel haza­felé iáidul. Dübörögve csapó­dik be a vagon ajtaja, az em­berek gyorsan elosztanak. Az átvevő, a felvásárló és az ál­latorvos papírhalmazba te­metkezve végzi az adminiszt­rációt. A nagyközség húsboltja előtt álló, hófehér hűtőkocsi friss hentesárut ígér. Az üzlet­ben mindössze négyen vannak előttem. Egy kiló marhahúst kér valaki, levesnek. — Nézzen be, talán a hét végén — mondja a hentes gé­pies udvariassággal, ami a délelőtti beszélgetés részleteit juttatja eszembe. »Ez lesz az utolsó... gyorsabb pénz a hí­zó. kisebb a kockázat...« Üjváry Zoltán Vékony testalkatú, egy kissé sápadt az arca. Mozdulatai gyorsak, határozottak. Halkan, megfontoltan beszél. Elmond­ja, hogy mire büszke. — A szakma nagyjaitóL, Dózsa Györgytől és Tüdős Józseftől tanulhattam, ök az eszményképeim. Tihanyban tanultam tőlük, amikor a mesterszakácsképzésen részt vettem. A biológiát, a kaló­riaértékeket, a vitaminok, a sók tápértékét pedig dr. Két' tér Lászlótól. A Szakács és Cukrász Szö­vetség 1977 novemberében ér­tesítette a vendéglátóipart a mestervizsgáról. Az országból huszonhárom jelentkező volt, Somogyból egyetlen: Foglyos János. , — Másfél éves iskola volt, minden héten Budap>estre utaztam Főleg a korszerű táplálkozás módjáról tanul­tunk és a nemzetiségi kony­hák sajátosságairól. Ennek a befejezéseként Tihanyban ér­tékelték a munkánkat. Tudo­másom szerint ez az első al­kalom, hogy képzés alapján válik valakiből mestersza­kács, nem p>edig az évtizedek során szerzett tudás alapján. A jelöltek az elméleti és a gyakorlati vizsga után mester­munkát készítettek. Foglyos János angolos őzgerincet ké­szített gyümölcsköretteL Ra­gaszkodott a somogyi jelleg­zetességhez; vadat találva a korszerű táplálkozás köve­telményeinek is eleget tett. — Az tetszett legjobban az egész tanulásban, hogy akik velünk foglalkoztak, nem vol­tak féltékenyek, hogy lám ők ötvenöt, hatvan évesen lettek mesterszakácsok, és én har­minchárom évesen ugyan­ezt elérem. Vannak, akik emlékeznek még arra, hogy a Kapos étte­remben valamikor kitűnő mi­lánói makarónit lehetett enni. Azt is Foglyos János készítet­te. A Park étterem vezetője sok nyáron át dolgozott Fog­lyos Jánossal a fonyód-béla- telepi Sirályban, és örül, hogv a Kaposváron töltött hóna­pokra megszerezte. Nagy nye­reség egy ilyen szakember, főleg így farsang idején. Ta­valy például a délszláv bálra Pécsről hoztak vendég fősza­kácsot Most nem szorulnak rá. — Izgalommal készülök, hiszen ez nagy erőpróba lesz. Nagyjából már eldöntöttük, hogy mivel rukkolok ki — mondja az ifjú főszakács. — Mit készít legszíveseb­ben? — Hidegtálakat meg hala­kat, mert mutatósak. Szíve­sen készítek bélszint, főleg gombával ízesítve. — Mi a kedvenc étele? — A Dubarry. — Miből áll? — Sertésjava félig elősütve, rárakom a kelvirágot leön- J töm sajtmártással. Amikor a sütőben összesült, reszelt sajt­tal megszórom, aztán egy pi­cit még vissza a melegre, hogy rá is olvadjon, fénye­sed jea — Hol dolgozik szíveseb­ben? A Balatonon vagy Ka­posváron? — Nehéz el­dönteni. A Ba­latonon ren­geteg a mun­ka, kevés a se­gítség, de ta­lán több alka­lom kínálko­zik az érdeke­sebb ételek el­készítésére. Kaposváron plé­dig mégiscsak itthon va­gyok ... és a vendégek itt is egyre igénye­sebbek. — Ki főz ott­hon? — Többnyire a feleségem, de a nagyob­bik lányomat már most taní­tom a sütésre- főzésre. G. J. Jerzy Ecfigey Mister MocArecK üzletei ForofronfcBteA mhäut Hl Somogyi Néplap Én csak egyetlen feltételt szabtam: vásárolok sót, de csak tölgyfa hordóban. Bele­egyezték, csak a csomagolás árát kellett megfizetni. — És hogyan végződött az ügy? — Az árut az egyik brazí­liai kikötőbe irányítottam Ott kiraktuk a hordókat, megsóz­tuk a tengert! Az így meg­üresedett hordókat visszarak­tuk, és a helyszínre szállít­tattam. Ami a legnevetsége­sebb, hogy a hordó, sóval együtt sokkal olcsóbb volt, mint amennyit én ajánlottam a hordákért, só nélkül. Két hónapig szállították a hajók a sót Brazíliába. — Képzeld el — mondtam Esti csendélet a művelődési házban Péntek este. A balaton- földvári művelődési ház ab­lakaiból fény szűrődik ki.' Éppen »nagyüzem« van, ami­kor érkezünk. Néhány fiatal verseket szaval a könyvtár­teremben. Próbálnak. Dr. Iby András Siófokról jött azért hogy segítsen az előadásmód csiszolásában, vagy — ha a vers nem »testhezálló« — közösen új költeményeket ke­ressenek. A büfé sem pang az üres-í ségtől. Némelyek az aszta­loknál ülve beszélgetnek, többen pedig a biliárdasztalt állják körül, és figyelik a »mesterek« Virtuóz játékát A szakköri teremben kézi­munkázó asszonyok készítik a különböző hímzéseket. Munkájuk szinte észrevétle­nül épül bele a művelődési ház programjába. A kiállítá­sokon az emberek elámulhat- nak szebbnél szebb alkotá­saik láttán. A nagyteremben szántén •mozgolódnak«. A környék legeredményesebb felnőtt kisszínpada próbál Az 1977- ben dr. Iby András irányítá­sa mellett országos minősíté­sen ezüst fokozatot nyert cso­port az idén szeretné megvé­deni a rangos címet Az ak­kori szereplőgárda alig vál­tozott Ebben az évben Óra- vecz László tanár irányítja a felkészülést. Baranyi Ferenc; A lónak vélt menyasszony és Moliére: A botcsinálta dok­tor cúnű darabok után most A v értélén véres hurkák cí­mű francia komédiát adják elő. A tréfák helyenként még hamisan csengenek, a jövő hónap elejére azonban min­den bizonnyal sikerül élet­közeibe hozni a darabot. Ak­kor lesz ugyanis a helyi be­mutató, ezt a körzeti művé­szeti szemle követi. A műve­lődési ház megyeszerte is­mert vegyes kara, amely 1976-ban országos minősíté­sen ezüst koszorú diplomá­val minősítést nyert, szintén induL Nekik az idén kell megvédeniük »rangjukat«. Mindkét művészeti csoport értékét növeli— mint Zakár Antal, a művelődési ház igazgatója elmondta —, hogy egységes közösséggé ková­csolja a községben élőket »nemre és korra« való tekin­tet nélküL Ott találjuk a körzet! szemlére nevezettek között a néptánccsoportot és az Ász beategyüttest, valamint az ottjártunkkor épp próbáló versmondókat • A gyermek és felnőtt szak­körökön kívül különböző tanfolyamok, úttörő- és ifjú­sági klub várják a községben lakókat naponta. Aki akarja, ezekben a hó­napokban is megtalálhatja a legmegfelelőbb szórakozást, kikapcsolódást kulturáló- dást A lehetőségeket »csak« ki kell használni. Gy. I­A jövevény amerikai volt Magas, csinos, barna hajú. Elegánsan öltözködött, rögtön látni lehetett, hogy az Atlan­ti-óceán túlsó oldalán szabta öltönyét a szabó. A vendég franciául beszélt, idegenes ki­ejtéssel, néha keresgélte a szavakat, s összekeverte az időket. — Szeretnék valamilyen szobát kapni. — A tisztelt vendég hosz- szabb időre? — kérdezte a portás. — Néhány napra. Amíg mákképpen nem rendezke­dem be. — Értem — bólintott a fő- portás. Sok külföldi szállt meg a szállodában, aztán később ke­resett magánlakást vagy vil­lát a városban. Csak a leg­gazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy az Ambasa- dorban lakjanak, ahol 15 dol­lár volt egy szoba egy éjsza­kára, de voltak olyan apart­manok is, amelyek 30 vagy 40 dollárba kerültek. — A szolgálatára, tisztelt uram. A 142-es szoba. Első emelet, kilátás a tengerre. Az ára 80 új francia frank. (Folytatjuk) A rendőr igazolta a vételét, és átvitte a felettesének. Ez el­olvasta, és hangosan fölneve­tett: — Kezdődik a szezon. A kék madárkák a világ min­den tájáról kezdenek hozzánk repülni. De súlyosan téved­nek. Kék manna helyett szo­lid kalitkára találnak. Külön­ben figyelemmel kell kisér­nem ezt a fickót, ahaint meg­jelenik. Ugyanebben az időben a rendkívül elegáns Ambasador szálloda recepcióján az igaz­gató tájékoztatta a portást az utolsó foglalásokról. Az ango­loknak és az amerikaiaknak az volt a szokásuk, hogy az egész szezonra lefoglalják a szobákat. — Csak arra kell figyelni, hogy a szálloda megteljen. A szezon már megkezdődött Két-három nap múlva meg­jelennek az első vendégek. — Minden elő van készít­ve. A szobákat felfrissítet­tük. Az étterem várja őket Akár ma is megjelenhetnek. Ó! Az első megérkezett — je­gyezte meg a portás, amikor észrevette a bejárat előtt meg­álló kocsit. OcLaküldte kisegí­tőjét, hogy köszöntse a ven­déget, és foglalkozzon a cso­magjával. tosan valamilyen jobb üzle­tet csinálok. Talán veszek va­lamit exportra? Talán vala­mit eladok? Még nem tudom, de meg vagyok győződve ar­ról, hogy adódik alkalom. — Csak nehogy hosszabb időre kapj ingyen szállást, el­látást — jegyeztem meg gú­nyosan. — Ö, ne félj. Semmi ilyes­mi nem fordulhat elő. Soha nem ütköztem össze a tör­vénnyel. Hogy néha kihasznál­tam valakinek a kapzsiságát, amikor engem akart becsapni! Mindent úgy csináltam, hogy a jog az én oldalamon legyen, és az, aki ki akar zsákmá­nyolni, drágán fizetett azért, és soha egyetlen szót nem beszélt erről. — De térjünk vissza a Mer- cedesed történetéhez. — A nizzai rendőrkapitány­ságon megcsörrent a telefon. Az ügyeletes rendőr fölemel­te a kagylót. Gyorsan följegy­zett valamit. »Távirat Párizsból. Francia- országban megjelent az is­mert amerikai szélhámos. A neve Mac. Személyleírása: magas, csinos, barna hajú. Speciális területe: fedezetlen csekkel szélhámoskodik. A hírek szerint a szélhámos a Riviérára szándékozik utazni-«. bizonyos gondolattól vezérel­ve —, tudom, melyik ország­ról beszélsz! Le...! Eltalál­tam? — Túl sókat akarsz tudni — válaszolt a barátom. — A kereskedelmi titkot senki­nek sem áruljuk eL De... már alkonyodik. El kell hagy­nunk ezt a kellemes kis zu­got és a teniszpályát. Vissza kell térni a szállodába, vacso­rázni. Különben ez az eset a hordóval már nagyon régen történt. — Megígérted, hogy elme­séled a szürkéskék Mercede- sed történetét — emlékeztet­tem Henry MacArecket, ami­kor másnap találkoztunk. — A Mercedesem egy kis ártatlan tréfa volt. Egyszerű­en rögtönöztem, hagy ki ne jöjjek a gyakorlatból, meg aztán hogy megtérítsem ma­gamnak az európai tartózko­dásom költségét. Miért fizes­sek szabadságért, ha mások is fizetnek érte? Az az elvem, hogy bárhova elutazom, meg kell keresnem az ott-tartóz­kodásom költségeit. Francia- országban voltam, tehát né­hány francia kénytelen volt ezért egy keveset fizetni. .— Lengyelországban is gondolsz a keresetre? — Természetesen. Itt biz­Somogy mesterszakácsa

Next

/
Thumbnails
Contents