Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-25 / 47. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Királyfi araiyvirággal

lásával, „parádézással” múlatta, s gyakran engem is magával vitt e szép utakra, Nagycse- pely és Berencsepuszta környékére. Lovagolni ugyan nem tanultam meg, ám a jószágok szépségében, mozgásuk harmóniájában azóta is folyton-folyvást gyönyörködöm. Ez hát a a nagyapai hagyatékom. Édesanyámtól a türelmet, az érzékenységet, a kézírás jellegét örököltem, és — mert gyakran és gyönyörűen kézimunkázott — a népművészethez való ra- gaszkodásomat./Bognár édesapámtól a szívósságot, az alkotó tevékenység örömét igyekeztem megtanulni. Azóta is vissza-visszaidézem alakját, amint súlyos farönköket hasogat, soksok szakmai fogással és nagy türelemmel készíti a kocsikerekeket kis műhelyében. Neki köszönhetem, hogy mindmáig csodálatos varázslattal hatnak rám a kézi erővel készített tárgyalt, agyagkorsók vagy festett tányérok, bútorok, sőt bármilyen furcsa, még a szépen faragott kapanyelek is.

De a húszesztendős korában a székesfővárosba, az iparművészeti iskolába került fiatalember mást is hozott Szemesről és Karódról. Olthatatlan szeretetet — költőien szép beszédmódéra val most úgy mondja: imádatot — a virágok, a fák iránt. Az eget ostromló nyárfa, a merengésre csábító hárs, a szelíd diófa iránt, amely a kis szemesi ház udvarán azóta másnak ad termést és enyhítő árnyékot, amelynek gyökereit nemrégiben mesterségesen kellett megerősíteni, mert a szélvihar megdöntötte az öreg törzset. Ezeket az emlékeket dédelgette magában később, amikor a főiskolán a rangos festőművész, Konecsni György tanítványa lett, ez az alaposan feldolgozott, tudatosított gyermekkori élményanyag óvta meg attól, hogy kétes értékű „iskolákhoz” kérészéletű divatirányzatokhoz tapadjon, el- méletieakedő művésszé váljon.

— Természetem, s talán korom miatt is idegenkedtem a sztrádán való rohanó tülekedéstől, ahol olyan nagy a zaj, hogy egymás szavát sem értjük, s talán a helyes irányt is eltévesztettük már. Szívesebben járok célirányos gyalogúton, amely szelíd, szép tájakon vezet, találkozásokat ígér és meleg kézfogásokat, igaz emberi szót. Lehetséges, hogy ezt az emberi és művészi magatartást manapság sokan — és talán jogosan — anakronizmusnak, idejétmúltnak tartják, én azonban már nem tudok megváltozni... Bár elismerem, hogyha monumentalitás olykor hiteles ábrázolási mód lehet, bár ifjúkoromban magam is gyönyörködtem mesterem, Konecsni György hatalmas tablóképeiben és remek, világszínvonalú politikai plakátjaiban, úgy érzem, alkatomhoz csak a grafika intim kifejezésmódja áll közeL Az apró örömöket, a növények, a fák, a virágok megnyugtató színpompáját, a lovak, nyuszik, macik, madarak pajkosságát, a szerelem gyönyörűségét a maga eszközeivel visszahelyezni már-már elvesztett jogaiba — ez Reich Károly művészi programja. És hogv ez mégsem „anakronizmus”, mi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy az ösvény — egy sor világváros kiállítótermeibe vezetett. A Somogy ihlette harmóniát csodálattal fogadták Londonban és San Franciscóban, Tokióban és Berlinben, Bukarestben, Belg- rád’oan, Prágában és Szófiában. Ősszel pedig néhány, Tolsztoj-illusztrációként készített mackó kel útra Madridba, a gyermekek nemzetközi éve alkalmából rendezendő kiállításra. A hazai kicsinyek naponta rácsodálkozhatnak alkotásaira a fóti gyermekvárosban, a miskolci gyermekkórházban és Zalaegerszeg legnagyobb -óvodájában. Megszámlálhatatlan mese-, vers- és regényillusztrációját sok millió kötetben adták ki. Munkásságáért Kossuth- és két Munkácsy-díjjal,.érdemes művészi és kiváló művészi címmel jutalmazták.. Minden elismerést megkapott, ami csak egy művészembernek osztályrészéül juthat. Életpályájából, megejtő kedvességéből, kiegyensúlyozottságából arra kellene következtetnünk: tökéletesen boldog ember.

— Igen, néha szégyellnivalóan boldognak

úyan — mások számára talán nevetségesnek látszó — tárgyakban, mint egy tévékészülék hátlapjában, ellenállhatatlan jókedvem kerekedik, ha vidám tartalmú műveket — Móra Ferenc-írásokat, Kormos István- vagy Deve- cseri-verseket — illusztrálok. Örülök, ha — bár modell nélkül, csupán idealizált nőalakokat rajzolok — a karcsú leányokban valaki önmagára ismer. Az emberi kiszolgáltatottság látása azonban mindig megrendít, különösen akkor, ha gyerekek az áldozatok. Ügy érzem, e keserű sorsú gyermekhősök fejezik ki legjobban az én „tételeimet” a jóságról, a minden körülmények között megtartandó tisztességről. Ha Móricz Légy jó mindhalálig című regényét illusztrálom, rendszerint napokra elszomorodom a Nyilas Misit ért igazságtalanságoktól. De még ennél megrázóbb hatást tesz rám legkedvesebb ifjúsági regényem. A Pál ut- utcai fiúk. Amikor a kis Nemecsek Ernő szo- bácskáját, s benne a haldokló fiúcskát kell megrajzolnom, nem tehetek róla, elfogy a lelkierőm és szorongat a sírás. Fáj a szívem, ha egyik legkedveltebb pihenőhelyemen, a Bükk-ben lelőtt és kifeszített szarvas-krisztusokat látok. Fájdalmas érzés fog el, ha valamelyik nagy példaképem vagy szeretett barátom halálára gondolok vissza. Tamási Áron, akivel többször volt szerencsém beszélgetni, s akinek tündérien színes egyéniségét hallatlanul tiszteltem, ma is hiányzik az életemből. Ugyanúgy nehezen rrtúló bánatot éreztem Füst Milán távozása után. Miután eleget tehettem annak a megtisztelő megbízatásnak, hogy két drámáját, a Henriket és a Boldogtalanokat illusztráljam, lehetőségem volt egyszer találkozni ezzel a zseniális, akkoriban már nagyon beteg öregemberrel — és többé sohasem láttam. Nem kevésbé mély nyomokat hagyott bennem Nagy László és Kormos István halála. Nem lehetek tehát maradéktalanul boldog ember, annak ellenére, hogy engem a sorsom megkímélt minden bajtól, megrázkódtatástól.

E sötét hangulatok, s a rezzenésnyi, sóhaj- nyi örömök adják Reich Károly alkotásainak a sajátos kamaraművészet-jeli eget, a gyermekkor és az ifjúság, hatásaiból táplálkozó benső- séget. Hiába igyekszem „külső” ösztönzőerő.k, inspiráló szellemi irányzatok létét „kipuhatolni”. Az antik görög és latin művészettel húszesztendős koráig jószerével nem találkozott, aphroditéi szépségű nőalakjait, theokritoszian és IjOngoszian harmonikus „pásztoridilljeit” a somogyi táj ihlette. Vagyis — a „pannon szel— Nem, az úgynevezett pannon szellemben nem hiszek. Csak a pannon jellegezetességben. A dunántúli ember — általában — talán megfontoltabb, szelídebb, szemlélódőbb, „ráérő- sebb”, mint a más tájakon nevelkedett ember, s ezeket a jellemvonásokat én is vállalom. Valószínűleg ezekért a jegyekért kedvelem olyannyira Illyés Gyula művészetét. A Puszták népe című munkájából és sok verséből mint ha önmagam gyermekkorát olvasnám ki. Én is láttam a cselédházakat, az emberi kiszolgáltatottságot. Sajnos, személyesen nem ismerem

Illyést. Nincs merszem odalépni hozzá fogadásokon, rendezvényeken, s bemutatkozni, hogy „én vagyok Reich Károly”. Vajon mit szólna hozzá? Általában nem találom az ilyenfajta kapcsolatkeresés módját, s nem szívesen hivatkozom az „ismeretségekre”. Beérem a szellemi hatással, s talán — kölcsönhatással.

A legfontosabb meghatározó élmény és ihletforrás . tehát a szűkebb haza, a Dunántúl, amelynek jellegét Reich Károly egy gömbölyded leányalakban foglalta jelképpé. Művészetét azonban ha nem is döntően, az egyetemes poézis, muzsika és festészet nagy alkotásai is befolyásolják. Botticelli színpompás • képeinek hangulata, a sejtelmes fátyol mögött megbúvó három grácia a nevezetes Primaverán. Matisse és Cézanne bizarr színkeverései — ez utóbbi egyik festményének reprodukciójává! van jelen a tágas lakásban. De mindennapi szellemi táplálék Debussy zenéje is, elsősorban a lagymatagon szétterülő tengert ábrázoló szelíd melódiák. És Ravel muzsikája; mindenekelőtt a nimfák, a pásztorok, s az ifjú szerelmespár epekedéséről árulkodó dallamai a Daphnis és Chloé szvitben. A „kedvencek” közé tartoznak a Krúdy-hősök, de nem, nem a szilaj Alvinczy Eduárd, s nem az önmagukat halálba mulató hétszilvafás nemesek: a művész személyiségéhez a mélabús Rezeda Káz- mér, a megszállottan boldogságot kereső Szindbád és a bájos, szemérmes nőalakok állnak igazán közel. Reneszánsz, impresszionizmus, szecesszió . .. Az indulatos, szenvedélyes romantikus hősök közül senkit san említ szellemi testvérei vagy barátai közt.

— Lehetséges, hogy akad egy-két romantikus jellemvonásom, mégsem fejlődött ki igazán ez az énem. Most pedig, ötvenhét esztendősen, már többet veszítenék egy ilyen „jel- lemváltozással”, mint amennyit nyerhetnék.

,Az életmód egyszerűsége, hivalkodás nélkülisége, a vallomások szelídsége, s a környezetben minden ugyanarról árulkodik: a harmóniateremtés szándékáról. Nem, nem a polgári harmónia megteremtésének, a tudati elszigetelődésnek a vágyáról, hanem arról a törekvésről, hogy a művész derűt, vigaszt, szépséget „csempésszen” a telkekbe, elsősorban a kisgyermekek leikébe. Felesége és fia is ezt a gyönyörűséges hivatást választotta. S talán hamarosan unoka is gyönyörködhet majd a Kerek esztendő, a Vackor, a Minden napra egy mese, az Arany ABC, a Móra-, Molnár Ferenc-kötetek illusztrációiban, s a számtalan grafikában.

Sőt, Mirko királyfi alakjában, mint cseppből a tengert, a nagyapa jellemvonásait is megismerheti. A táltosló itt — a kackiás bajuszú nagyapa szellemi hagyatékára utal. Repülése — a szabadon száguldó fantáziára. A kíráíy- kisasszonnyá változott aranyvirág — „a szép titok, az életet és életerőt adó nő” iránti vonzalom megnyilvánulása. A Fehér király örömébe pedig bízvást behelyettesíthetjük annak a művésznek a ,,szégyellnivaló(?) boldogságát”, aki Somogyból vitte magával a milliókat megörvendeztető életerőt és életörömet.

Lengyel András

•m.

A képzelet táltosán a boldog gyennekkorba kell visszaröpülnie annak, aki valóban szeretné megismerni a nemzetközi hírű grafikus- művész. Reich Károly alkotásait. Mert e rajzok lényegét aligha foghatja fel a tárgyak gyakorlati hasznát mérlegelő, minduntalan a köznapi valósághoz tapadó, felnőttesen fantáziátlan észjárás. A természet adta szépségre, a formák, az arányok bájára rácsodálkozó gyéhmeki szem kell ahhoz, hogy jóízűt kacagjunk az óvodában csetlő-botló, majd az „első bében” a betűvetést silabizálgató „piszén pisze kölyökmackó”, Vackor bumfordi formáin. Egykori, a világot megváltani szándékozó önmagunkat kell újjávarázsolni, hogy hüvelykujjunkat szorongatva szurkoljunk Bors Péternek, a sárkányölő kisfiúnak. Ha a kerekesku- takat, a nyíretlenül pompázó fákat látjuk, azoknak a zavartalanul boldog időknek kell felbukkanniuk az emlékezet kis híján betemetett mélységedből, amikor mezítlábas kiskö- lyökként futkároztunk, fociztunk, verekedtünk, vagy anyánk szoknyája körül lábatlan- kodtunk a falusi ház udvarán. Ha a csodapa- ripán száguldó, a rengeteg keserves kínnal megszerzett aranyvirágot és aranyalmát hazafelé cipelő Mirko királyfit vesszük szemügyre, rögtön lelkiismeret-furdalásunk támad: vajon mikor lesz nekünk is erőnk életünk ilyen „megkoronázására” ?

Orfeusz és Euridike ábrázolásától hajdani szerelmi kínjainkba borzongunk bele ismét. Az Énekek éneke-illuszt.rácdó nyomán elfelej- szégyellt és megtagadott szerelmi vallomásainkat kezdjük mormolni újra. Az erdők-megők ingerlő istennőjére sóvárgó pamutszamár látásától „kiskamasszá” válunk, serdületlen tizenévessé, aki — egyelőre! — reménytelenül szemléli azt a gyönyörű göm- bölydedséget... Szerencse, hogy a többi vonzó leányalak továbbgondolásra serkent. Frisse- ségüktől, arányos testüktől, mosolygó orcáiktól megfeledkezünk a házasság gondjáról- bajáról — és uram bocsa’ — talán újból ,.be- leszerelmesedünk” saját feleségünkbe .. . Persze, bizonyosan eljön majd az idő, amikor nekünk is csupán az irigykedés, a fiatalság örömének tétlen bámulása adatik meg, mint Falstaffnak, a hájtömeg kocsmatölteléknek. A windsori víg nők-illuszráción, ám megmarad vigasztalásul az öreg „sir” életbölcsessége: az nevet igazán, ki a végén nevet.

Ez a bár nem „falstaffi”, de feltétlenül reneszánsz kiegyensúlyozottság jellemzi Reich Károlyt is. Környezetéből, tágas budai lakásának minden zugából — úgy érzem — a faluról, a vadon burjánzó természéttből jött ember puritán egyszerűsége, nemes ízlése sugárzik. Azt sejtem, az ötvenhét esztendős művész ma, harminchét évi fővárosi tartózkodás után is tudatosan vállalja szüleinek és nagyszüleinek értékrendjét. Külsőségekben is, gondolatvilágban is.

'“t— Valóban, lényemet szép falum, Balaton- szemes és környéke alakította, s természetesen hozzátartozóim életszemlélete. Feledhetetlen szellemi hozományt kaptam mindenekelőtt anyai nagyapámtól. Pörge bajuszú, szikár, szenvedélyes öregember volt, kitűnő szíjártó, kárpitos- és kocsifényezőmester, akit szinte mindenki ismert Karádon és környékén. Ideje jó részét — a munkája mellett — lovai istápe-