Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

Bise, Árpád út SL Ma, február IS-án ünnep­li Marcaliban, a blzei város­részben gyémántlakodalmát Palacskó József és felesége, Vida Rozália. Hatvan esz­tendeje, 1919-ben kötöttek házasságot. Ősz hajú, munkában meg­fáradt emberek. — Sokat dolgoztunk éle­tűnkben, de békességben, szé­pen éltünk... Soha még egy hangos szó sem volt közöt­tünk; Rozi néni mondja ezt, 6 most januárban töltötte be a 85. esztendőt, s férje, Józsi bácsi — ő is januárban ülte 81. születésnapját — helyesel­ve bólogat. Meghatódva, el­elhomályosuló szemekkel em­lékeznek arra a hatvan évvel ezelőtti felejthetetlen napra. 1919. február 18-ra, amikor a mesztegnyői templomban örök hűséget esküdtek egy­másnak. — Gyótapusztára meg a mesztegnyői erdőbe jártam napszámba. Részes arató, fa­vágó voltam két testvéremmel’ sógorommal együtt. Volt olyan nap, hogy négy órát is gyalo­goltunk. mire munkába állhat" tünk. A feleségem hordta utánunk az ételt, a fejére tett kosárban. Emlékezik Józsi bácsi és felesége Rozi néni. A gyere­kek neveit sorolják: Józsi, ő a legidősebb, 59 éves, vele meg az ő családjával élnek nagy megértésben a bizei Ár­pád utcában. — Arany asszony a me­nyem, Júlia. Éppen most volt a névnapja. Megtakarítottunk férjemmel a nyugdíjból két­ezer forintot, .odaadtuk neki, vegyen magának egy varrógé­pet, megérdemli — mondja Rozi néni. A középső gyerekük, Má­ria, 56 éves, ő és kisebbik testvére, a 47 éves Palacskó Éva Budapesten él családjá­val. A három családban ki­lenc unoka és négy déduno­ka van. Az unokák közül a legidősebb, László, 28 éves, Kaposváron műszerész. Kettő a dédunokák közül Bizén la­kik, az eg> ik unokának, Mag­dinak a gyermekei. Gyak­ran betérnek a szeretett dé- dikhez: — öregapa, mesél jen ...! S Palacskó József mesél. A sok munkáról, meg arról, ho­gyan kellett megalázkodniuk az egykori cselédeknek gróf Széchenyi András Pál uraság­nál, ha a Négyföldespusztán munkához vagy a Proletárdű­lőben házhelyhez akartak jut­ni. Csak arról hallgatnak fáj­dalmasan, miért is van a bi­zei temetőben az a négy apró sír, amelyben Palacskóék né­hány hetes korban elhunyt gyermekei pihennek. Akkor nagyon sok csecsemő jutott erre a sorsra az elégtelen táp­lálkozás miatt, meg azért, mert a gyermeket váró édes­anyának az utolsó percig dol­goznia kellett. Már napok óta érkeznek a köszöntő táviratok. S jönnek a gyerekek, az unokák, a dédunokák. Virággal, szerete- tükkel köszöntik az idős em­bereket A legkisebb, az öthó­napos Gáborka még csak mo­solyogva gőgicsél, nevetgél rá­juk. Jönnek a közeli és távo­labbi rokonok, barátok, jó ismerősök. Mindazok, akik szép, harmonikus családi éle­tükért, munkásságukért — a tsz járadékosai — tisztelik Palacskóékat. Szeretettel fogja egymás ke­zét a két idős ember. Fölidé­zik a közösen eltöltött hat év­tized egy-egy emlékezetes, ne­héz vagy szép percét Meg­hatódva, könnyes szemmel fo­gadják a köszöntő szavakat A békességben eltöltött pél­dás házasságért tisztelet ille­ti meg őket Szalai László Géppel töltik a maxit A Tisza menti Vegiművek szolnoki mosószergyárában meg­szüntették a »maxi« csomagolású mosóporok kézi töltését. Egy svájci gyártmányú töltőautomatát helyeztek üzembe, amely percenként negyven nagyméretű papírdobozt tölt meg mosó­porral. Békességben, szépen éltünk... Jfeiw Edferey Mister MocArecK üzletel FORDÍTOTTA-. BÁBA MHÁUf \ Amikor Berlin elfoglalása után a hadsereg visszafelé özönlött, megállt előttük egy teherautó. A katonák, mint mi, vizet kértek. Tejet és ke­nyeret kaptak. Akkor az egyik katona, látva a sok szentet, odaadta a hátizsákjában őr­zött képet, 'amelyet Berlinben talált az utácán. — Marysia — folytatta a barátom, kérte, hogy vegye le a képet. Megnézte, én is, és láttuk az aláírást — And­rea del Sarto. — És a múzeum pecsétjét. Megértettem, hogy felbecsülhetetlen értékű kincs van a kezemben. — És • megvetted? Mennyit fizettél érte? — Várj. Nem ment az olyan gyorsan. A gazda hallani sem akart róla, hogy ő nem Jú- dás, nem adja el Krisztus ké­pét és így tovább. Ezret Ígér­tem neki. Nem kellett. Meg­próbáltam az asszonyt rábe­szélni. Hallani sem akart ró­la. Közben emeltem az árat Végül tízezernél elérzékenyül­ten megváltak tőle. — Zlotyival vagy dohárral fizettél? — Természetesen csak dol­lárról volt szó. De így is meg­érte. Tudod, mennyi ennek az értéke? Egy vagyon? — Marysia beszél rá, hogy vedd meg? — Ellenkezőleg. Amikor hatezernél tartottam, kihí­vott az udvarra, és kért, hogy ne vegyem meg. Küldjük be Szczecinbe a képet a szak­értőkhöz. Én persze tudtam, hogy akkor a múzeum ráteszi a kezét és sohasem látom vi­szont. Marysia ekkor azt mondta, hogy vegyem, ha akarom, de ő nem akar tud­ni. erről, és sajnálja, hogy be­tértünk oda vizet inni. Az öreg gazda meg csak azt haj­togatta az alku után, hogy annyi pénzt adtam érte, hát csak meg ne bánjam, és őt meg ne büntesse az isten, hogy a jó cselekedetért kapott Krisztus-képet annyi dollárért adta el. — És volt nálad annyi pénz? — Nézd, Európában min­dig kell az embernél lennie néhány dollárnak apró ki­adásra, mert itt csekkel nem lehet fizetni. És most éppen jól jött. — Különösen annak a pa­rasztnak. — Neki is, nekem is. Ha nincs nálam annyi pénz, el- szalasztom ezt a kitűnő alkal­mat. Felálltam, még egyszer meg­néztem a képet. Valamit nem értettem. Andrea del Sarto Michelangelo és Raffaelo ta­nítványa volt. Hogy lehetsé­ges az, hogy a mesterek nem szignálták képeiket, a tanít­ványa pedig aláírta, s az máig is olvasható? — Nos? — kérdezte vidá­man Henio. — Nagyszerű al­kotás, mi? Levettem a szemüvegemet, hogy még közelebbről meg­tekintsem az aláírást. Füst­szagot éreztem Mintha füstö­lőből akasztották volna le. — Hol tartottad ezt a ké­pet? — Irhába csomagolva, a csomagtartóban, Szczecinben bepakoltam a bőröndömbe, és azóta nem vettem elő. Miért kérdezed? — Füstszagú. Olyan érzésem van, hogy ez a kép füstölőben volt. — Ez rendben is van, hiszen a berlini múzeum az ostrom alatt leégett. Volt ott épp elég füst Ez logikus magyarázat ne­kem nem felelt meg. Tizen­nyolc év telt el azóta, és a füst még mindig érződne? Hihetetlen. Hirtelen egy ötlet jutott eszembe. Az ajtó felé indultam. — Balra a negyedik ajtó a WC — nevetett Henio. — Biz­tosan a füsttől... Nem fedtém fel a tévedését, nem szóltam. Lementem a szálloda fodrászához, egy üveg acetont vettem, és kértem egy darab vattát is. — Nos, rendben? — kérdez­te nevetve barátom, amikor visszamentem. — Köszönöm, rendben. Elővettem az üveget és a vattát. Megnedvesítettem az acetonnal, és óvatosan a fest­ményhez érintettem. A felső festék lejött, s alatt megjelent a világos-vöröses szó. Henio kétségbeesetten nézte, hogy — A FÉRJEM rögtön itt­hon lesz — kínál hellyel az asszony. — Addig talán főzök egy kávét. — Elnézést kér, amiért magamra hagy, és el­tűnik a konyhában. A szoba, ahova az imént beléptem, nem túl nagy. Épp elfér benne a kétszemélyes heverő, a szekrény, az asztal, a két fotel. No, meg egy kis könyvespolc, és pár cserép vi­rág az ablak előtt A falon fényképek. Egy öt év körüli fiúcska, gondosan fésült haj­jal, fehér ingben, »fényké- p észmosoly« az arcán. A könyvek »költői összevissza­ságban«, arrább utazási ma­gazin. — El sem hiszi, milyen jó szórakozás — rezzent föl né­zelődésemből az asszony. — Esténként elővesszük az IBUSZ-ajánlatokat, kinézünk egy-egy csodálatos utat, mondjuk Dél-Amerikába vagy a Földközi-tenger mellé, az­tán arról ábrándozunk, mi­lyen lenne ott, mi mindent néznénk meg, hogyan tölte­nénk azt a pár napot. Néha megbeszéljük, hogy beneve­zünk egy olcsóbb útra, de a vége mindig az, hogy mara­dunk. A falon függő gyerekkép felé fordulok, az asszony kö­veti a tekintetemet: — A férjem kisfia, még az első házasságából. Sajnos, kö­zös gyerekünk nem lehet. Én vagyok a »hibás«, de ő soha egy szóval sem tett szemre­hányást. Kulcs csikordul a zárban, megjött a férfi. Az egyik fo­telba roskad: »Ma megint ne­héz napom volt.« — Az ember mindig hajt valamiért Először a hűtő­szekrény miatt, most még tv-t szeretnénk. Nem sokat kere­sünk, s amit végül hazaho­zunk, azt nem adják ingyen. S ott van még a gyerek. Én soha nem számoltam ki fil­lérre, mennyi a tartásdíj. Jó­val többet adok. Amennyit csak tudok. Ha már így ala­kult legalább ezen ne taka­rékoskodjunk. Aztán meg minden hónapban teszek a ta­karékba két-háromszáz fo­rintot Azt szeretném, ha mi­re a srác leérettségizik, oda­adhassam neki. Legyen köny-' nyű az indulása. Ha meg to- - vább tanul, akkor is jól jön majd. — Ez a kis lakás az asszo­nyé volt A mostanié — teszi hozzá. — Én egy bőrönddel jöttem ide, s örültem, hogy találtam valakit, aki befogad. Erzsi szülei nem nagyon örül­tek. Egy olyan ember, aki el­vált, ráadásul jó darabig nem volt a »friss levegőn«, nem valami vonzó. Aztán a másik, mit csinálok, de már nem törődtem vele. Már a kép fe­lületét dörzsöltem, még gyor­sabban jött le a festék, mini a vászon széléről. Kirajzoló­dott egy furcsa alak. — Mit csinálsz? — kérdez­te kiáltva Henio. — Tönkrete­szed a képet! — Ellenkezőleg — válaszol­tam. — Andrea del Sarto Raf­faelo tanítványa volt, biztosan a mester által festett vászonra festette művét. Sokkal na­gyobb lesz a kép értéke, ha maga Raffaelo festette. Az acetonnal áztatott vattá­val bedörzsöltem a képet, és percek alatt nyomtalanul el­tűnt Andrea del Sarto fest­ménye. Egy giccsfestő »mű­vét« tartottam a kezemben. — Mi ez? — kérdezte Henio kétségbeesve. — Híres »mű«, rengeteg változata ismert. Szarvas, hát­térben a vörös, lemenő nap. Kétlem, hogy Amerikában a műgyűjtők verekedni fognak ezért a képért. Viszont meg­nyugtatlak, nem lesz problé­mád a kép kivitelével! Henio egy pillanatra meg­állt, mint egy sóbálvány. Olyan ostoba arcot vágott, hogy sajnáltam, hogy nem örökítettem meg. Letettem a képet, aztán Henióhoz fordul­tam, aki még mindig bénult volt. — Végre tudom, hogy a kedves donnának miért volt könnyes a szeme, amikor el­búcsúztatok. — Miért? — nyögte ki vég­re a barátom. — Egyszerűen egy bizonyos amerikai milliomos ostobasá­gán siránkozott. — Nem értem. hogy nem esküdtünk meg. Arra gondoltunk, megpróbál­juk együtt, ehhez viszont nem kell a papír. Majd ráérünk összeházasodni, ha kiderült, hogy tényleg megértjük egy­mást Amiért leültettek? Bizonyos vagyok benne, hogy tudja, mi történt, de azért elmondha­tom. Egyszerű dolog. Kemé­nyen dolgoztam, de a pénz nem volt elég. Először lakás kellett, aztán bútor, egyszóval a szokásos történet Láttam, hogyan csinálják mások. Én is megpróbáltam, és sikerült. Magamhoz vettem a vállalati »fölösleget«, aztán túladtam rajta. Könnyebb volt mint dondolná. Először bejött a dolog, s még négyszer-ötször. Egyszer viszont nem sikerült, és máris befejeztem a pálya­futásomat Amikor bekerül­tem, ott is vittek munkára. Az a szerencse, hogy lehetett dolgozni, bár a társaim közül sokan igyekeztek kibúvókat találni. Én viszont megfogad­tam, hogy mindent beleadok. Ha már így alakult, akkor legalább ott legyek tisztessé­ges. Eltelt az az idő is. kijöt­tem. Nem engedélyeztem pi­henőt magamnak. Rögtön ne­kiláttam munkát keresni. Persze, a jól fizető helyeken nem vártak tárt karokkal. No, de ilyen előzmények után az ember ne ugráljon, fogadja el, ami van, és igyekezzen bebi­zonyítani, hogy többre is ké­pes. Én a munkatársaimnak is elmondtam, mi volt velem. Nem szeretem, ha pusmog­nak a hátam mögött, másoktól tudják meg az igazságot, mert az ilyesmi előbb-utóbb úgyis kiderül. Hát essünk túl rajta minél előbb. Kezdetben egy kicsit tartózkodók voltak ve­lem szemben, aztán lassan megváltozott körülöttem a légkör. Néha akadt, aki rá akart beszélni valamire: ke­resünk egy ötöst, és kész. Az­tán belátták, hogy nekem egyszer elég volt. A gyerekkel volt egy kis baj. A barátai csúfolták miat­tam Hogy az apád börtönben van, meg nem szívesen ját­szottak vele. Sőt, még a fel­nőttek is ráripakodtak, ha valami gyerekcsínyen kapták: te is olyan leszel, mint az apád! Iskolás volt, amikor ki­jöttem. Közben persze elvált tőlem az anyja. A gyerek örült nekem, de csak úgy módjával. Először nem értet­tem, miért nem akar velem sétálni, vagy miért nem jön el moziba, amikor imádja a mozit. Aztán megértettem, hogy szégyell engem. És le­het, hogy igaza van. Én is szégyellem azt a pár évet, de szégyenkezéssel, sopánkodás- sal nem megyünk semmire. Egyszer talán elfelejti ő is, ami volt, és talán mások is. Most még úgy érzem, hogy az emberek nem tekintenek ma­guk közül valónak. Ha olyan boltba megyek be, ahol is­mernek, engem jobban fi­gyelnek, mint mást. A portá­nál mindig tüzetesen meg­vizsgálnak, és ha valami tör­ténik, én vagyok az első, aki­től megkérdeznek bizonyos dolgokat Hát ez az igazi bün­tetés. Egyszer talán máshogy lesz. — Bizony tőlem is megkér­dezték páran, miért kötöm hozzá az életemet — veszi át a szót az asszony. — Kitűnő állásom van, nagyon szép le­hetőségeim, nem használ egy ilyen férfi. Soha nem tudtam válaszolni az ilyen kérdések­re, magam sem értettem az egészet. Csak azt tudom, hogy nem választottam rosszul. Egy kicsit nehezebb a helyze­tem, mint azoké a nőké, akik mellett feddhetetlen férj áll, de akkor sem bánom, hogy így alakult. Tudja, ő nekem nemcsak a férjem, de néha úgy érzem, a gyerekem is. Az ASSZONY elviszi a ká­véspoharakat, a konyhában csörömpöl velük. A férfi szin­te suttogva mondja, a konyha felé intve: — Tudom, hogy bántja, ha a pletykára éhesek összedug­ják mögötte a fejüket, vagy ha hallja, hogy valahol rólam beszélnek. De nekem soha egy szót sem szól erről, soha sem­miért nem tesz szemrehá­nyást. Még nem volt ilyen ba­rátom. Mindketten az utcáig kísér-, nek. Eső permetezi a járdát, a nyitva hagyott ajtón kitódul a cigarettafüst. »Jó éjszakát!« — búcsúzunk, aztán egymást átkarolva szaladnak a nyitott ajtó felé. Dán Tibor A húszévesek dicsérete — No igen, ha mi még egy­szer húszévesek lehetnénk... De láthatja, többségünk túl van a hatvanon, én magam meg a hetvenet is magam mö­gött hagytam ... Hatvanéves voltam, amikor betegség miatt leszázalékoltak. Ennek már — Mindjárt eszedbe Jutta­tom. Egyszer, amikor beszél­gettünk, és amikor megkér­deztem, hogyan kerestél olyan tekintélyes összeget, azt vá­laszoltad, hogy »az emberi fösvénységen és telhetetlensé- gen. Azon, hogy a gazdag em­ber még gazdagabb akar len­ni, és nem szalaszt el semmi­féle alkalmat, hogy a nálánál szegényebbet kifossza a ma­radék vagyonából.« Lehet, hogy nem pontosan idéztem aranymondásodat, de az biz­tos, hogy hűségesen visszaad­tam érteimét. És mondd csak, mi mást akartál te tenni az­zal a paraszttal, akihez oly »furcsa véletlen« folytán ve­zetett el a Képzőművészeti Főiskola hallgatója? Valid be, hogy rendkívül tehetséges ta­nítványra találtál benne. Még a tanítómesterét is jégre vitte. Az én kedves barátom, az ügyes, és egyben gazdag ame­rikai egy pillanatig úgy né­zett rám pislogó szemével, mint aki szeretne megérteni valamit. Végre elszálltak a felhők homlokáról, szája szög­letébe lopakodott a mosoly. Aztán hirtelen hangosan fel­nevetett. Henio a fotelbe vág­ta magát, és sokáig, hangosan nevetett. Aztán erőt vett ma­gán, felállt teietöltötte a po­harainkat. Még mindig nevet­ve koccintottunk, aztán egy hajtásra megitta a konyakot, és azt mondta: — Micsoda ország! Milyen nagyszerű ország! Milyen cso­dálatos asszonyai vannak! Vége több mint tíz éve. Moivitám az elnöknek, könnyebb mun­kát azért rám bízhatnának ám — így lettem őr a mű­helynél A magamfajta öreg­ember nem lehet meg tétle- nüL Három hold földem volt a második világháború előtt, ehhez kaptam földosztáskor még hatot, evvel léptem be a szövetkezetbe az elsők között Hát sokan nem vagyunk már az akkoriak közül... Előttem mennek el mind­annyian. Többségük ősz hajú, barázdált arcú. Megállnak az elnökség előtt: oklevelet, pénzjutalmat vesznek át Köz­tük van Szendrő Feri "Bácsi is, aki az imént még itt ült mellettem. Idős Antal Károly. Szilágyi István, Nagy Károlyné, Né­meth Károlyné meg a töb­biek sorra paroláznak az el­nökkel aki mindenkinek gra­tulál a húszéves tsz-tagság- hoz, további erőt, egészséget kíván. Ennek a termelőszövetke­zetnek a 632 tagjából 292 vál­lal részt a tennivalókból; az össztagság 54 százaléka jára­dékos és nyugdíjas. És az egy­kori alapítók száma egyre fo­gyatkozik: — Ács voltam akkoriban, és brigádvezető lettem. Párttit­kár is voltam, aztán megvá­lasztottak elnöknek. Bizony, már ez is régen volt. Azok, akiknek itt meet jutalmat, emléklapot adtam, együtt in­dultak velem húsz évvel ez­előtt, hogy a szövetkezésben keressük a boldogulást. Jó ér­zés, hogy nem okoztunk egy­másnak csalódást azóta sem. Pedig nem volt mindig köny- nyű dolgunk... — mondja az elnök. . Amikór Szendrő Feri bácsi nevét szólították, és elindult az elnökség asztala felé, újra érezhette: megbecsült, elis­mert tagja a szövetkezeti kö­zösségnek, többet kapott a kezében tartott emléklapnál, borítéknál... Büssü, 1979. február. H. F. Kettesben

Next

/
Thumbnails
Contents