Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
Zsúpfedeles ház A krimiszerzőkkel ellentétben már az elején elárulom a titkot: írásunk főhőse sohasem szervezett véres puccsokat, udvari cselszövésekbe, gyanús mérgezési históriákba sem bonyolódott. Egy sajtóhiba következtében lett a Budapesti Hírlap tudósítójából (Korrespondent) rövid életű — a legközelebbi helyesbítésig — trónkövetelővé (Tronprätendent). S ha Székely Sámuel nem is vágyott soha ingatag királyi és fejedelmi trónokra, annál inkább tanúja volt miniszteri bársonyszékek lavinaszerű omlásának. Hírlapíró hősünk a középkori belviszályokban vállalt főszerepeknél sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét. A XIX. század végi Európa átfogó szövetségi rendszerét akarta megingatni. S ez világraszóló tett volt. Mégpedig úgy ... De ezt majd később mondjuk el. Somogyszil. Világvégi kis falucska a Tolna megyei határ mellett. Náddal, zsúppal fedett, alacsony homlokú, vartíalú házak rendetlen sora: ez volt Szil a múlt század hatvanas éveiben. A falu legszegényebb családjának egyszoba-konyhás, nyomorúságos házikójában harsant föl először a kis Sámuel sírása. 1857- et írtak akkor. Itt cseperedett, itt nevelkedett és végezte kitűnő eredménnyel a négy elemit. A tehetséges fiú továbbtanulását egy ideig 15 forint gátolta. Ennyi kellett volna a beiratkozáshoz. Nem kis erőfeszítésébe került a családnak, hogy ezt előteremtse. Hogy az összegnek híja ne legyen, gyalog vágtak neki apjával az útnak. Irány Kaposvár. Nyolc óra hosszat poroszkáltak patak- parton, erdőszélen, búzatáblák mentén, míg szemük előtt föltűntek a város tornyai. Miből élt egy múlt századi kisdiák^ akinek a zsebében nem csörgött egy árva forint, de még garas sem? Szerencséjére Kaposváron lakott néhány rokon. A hét minden napján máshoz kopogtatott be a tízéves Sámuel, s kapott reggelit, ebédet, vacsorát Édesanyja kerek cipót sütött vasárnaponként, apja gya- logszerrel hozta el fiának. A szili szalmatetős házak után óriási volt a változás. „Végighaladva Kaposvár hosszú utcáján, megbámultaim az egyemeletes és akkor még csodaszámba menő régi gimnáziumi épületet, amelynek földszinti utcai helyiségében a Hagelmann-féle könyvkereskedés kirakatai díszelegtek. Életemben nem láttam még annyi sok és annyi szép könyvet” — írja később Székely Sámuel. Akkoriban még csonka volt a kaposvári gimnázium, a hetedik-nyolcadik osztályt más károsban kellett diákjainak elvégezniük. Székely Sámuel Budapestre készült. Nagyobb fiú lévén, az útiköltséget már saját maga kereste meg kellemes nyári foglalatossággal — szorgosan állítgatta a fabábukat a szili kugiipá- .yán. Szárnyakon repültek a pesti tanulóévek. Előadások, vizsgák, korrepetálás gazdag családoknál — ezzel telt az idő. S összekupor- gatván egy nagyobbacska isszeget, a magyar újságírás ifjú várományosa Párizsba, a világ akkori fővárosában találta magát. Nézni, szemlélődni, tanulni. Kötetlenül, csak magának, felelősség nélkül. S volt is mit látni. A francia főváros a világ legvonzóbb -központja a múlt század utolsó harmadában. Festők, költők, írók, szobrászok özönlöttek onnan, ahol a Duna, Volga és a Visztula kanyarog. Minden látványosságra éhes turisták, nábobok, fölkapaszkodott amerikai milliomosok, orosz udvari léhűtők, tengerentúli mogulok és maharadzsák jöttek szájtátin vagy, gőgösen, tanul: i vágyva, vagy lelkükben sötét irigységet dajk.dva. A város a második császárság korában hatalmas átalakuláson ment át. Haussmann báró, III. Napóleon miniszteri — talán a legnagyobb klasszikusa a várostervezésnek-rende- zesnek — elgondolásai és akarata nyomán A memoár, készült a szerző 67 éves korában. SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Eiv szili trónkövetelő alakult ki Párizs mintaszerűen elegáns sugárútrendszere és a terek, paloták, középületek finom ízléssel összehangolt együttese. És a párizsi élet! Hangversenyek, kiállító sok, sikeres színházi bemutatók követik egy mást, üstökösként tűnik föl és süllyed az ismeretlenség homályába egy-egy piktor, kecses lábú balerina vagy t.eltkarcsú szubrett. S az esti boulevard-ok fényözöne... „Innen is, onnan is konyhaszag sistereg, / színház morajlik és zenekar döng-recseg; / telnek a le- bujok, az asztalt körülállják, / zsiványok s haverok verik, lesik a kártyát...” — Baudelaire írja szeretett Páriasáról. (Esti szürkület.) És még egy terület, amely, bár ritkán verselték meg költők, nem kevésbé izgalmas volt. Párizs ekkor a viíágdiplomóciának is a fővárosa. Az itteni csendes szalonokban, előkelők fogadásain — a politika boszorkánykonyháiban — születtek nagy szövetségek, megfogantak hadjáratok tervei, és döntöttek gyarmatok, népek, nemzetek sorsáról. Ekkor indult meg — a német—osztrák—magyar szövetség ellensúlyozására — Európa legnyugatibb és legkeletibb hatalmának közeledése. Egyelőre még csak körvonalaiban, de már kirajzolódott a francia—orosz együttműködés, a későbbi antant magva. E városban sétálgatott a távoli Magyarország fia. Hagyta magát sodortatni az emberrengeteggel, szeme mohón fürkészte a látnivalókat. Hosszasan üldögélt a párizsi magyarok kozott a magyar kormány is, noha Franeíaországgal semmiféle függő vagy vitás ügye nem volt. Sőt, Tisza Kálmán még buzgón, minden diplomáciai tapintat mellőzésével meg is magyarázta a bizonyítványt. Egy parlamenti interpellációra válaszolva kijelentette, hogy a magyar kormány a honi kiállítók vagyonbiztonságát félti, és a nemzeti lobogó megsértésétől tart. Ez bizony az adott helyzetben nemcsak tapintatlanságnak, hanem ostobaságnak is számított. Lett is nagy felzúdulás. A francia újságok tele voltak magyarellenes kirohanásokkal, s mert sejtették, hogy Berlinből és Bécsből fúj a szél, az orosz—francia szövetség ügye még inkább előre haladt. De Magyarországon nem volt mindenki németbarát. Politikusok, pénzügyi és ipari szak-, emberek, írók, újságírók és a szellemi élet több kiválósága vallották, hogy Magyarország számára az egyoldalú német elkötelezettség káros, lazítani kellene a kapcsolatokat. Ezeket az embereket megbűvölte a francia szellem és kultúra, amely ebben az időben sokkal színesebbnek, életképesebbnek, mozgékonyabbnak látszott a németnél. Közéjük tartozott Székely Sámuel is. Párizsban dolgozva azért vállalta a félhivatalos francia lap szerkesztését, hogy valósághű képet fessen honfitársainak a franciákról. De még többet, nagyobbat szeretett volna tenni. Irta, gyúrta a sok-sok tudósítást, élénk színekkel ecsetelte Munkácsy párizsi A Montmartre Párizsban. Rippl-Rónai: Kugllzók kedvelt kávéházában, a Grand Caféban. Egy politikai tárgyú munkán dolgozott: a francia —orosz szövetség lehetetlenségét bizonygatta. Egyszer csak a vállára nehezedett egy kéz: ,— Szervusz, Samu! Hát te hogy kerülsz ide? Jól megtermett, sűrű fekete fürtös, szúrós tekintetű fiatalember állt mellette: — Rippl-Rónai! A festő két évvel fiatalabb volt, együtt jártak négy évig Kaposváron. S most a sors kifürkészhetetlen akaratából mindketten Párizsban keresték a boldogulás útját. Rippl Munkácsy mellett dolgozott, később önálló útra tért. Székely pedig a Pesti Napló, majd a Fővárosi Lapok levelezőjeként tevékenykedett. Régi hírlapi levelezők, de szép is volt az életetek! Csak járni-kelni, fülelni, érdekesre, izgalmasra vadászni, apró hírmorzsákból világraszóló botrányokat kideríteni... Kerek és teljes emberi élet. Hej, régi hírlapi levelezők, de keserves is volt a sorotok! Lyukas cipőben járni, fülelni és az izgalmasra vadászni ott, ahonnan kinézik az embert. A hírlapi levelezőt nem hívták senkinek. Zsebpénze és fizetése a cikkekért kapott honorárium. Aszerint változott, hogyan fogott éppen a szerkesztő ceruzája. S bizony inkább vékonyan, mint vastagon. Aki meg tudott ebből élni, az vagy igénytelen senki, vagy izig-vérig újságíró volt. Ügy látszik, Székely Sámuel az utóbbi kategóriába tartozott. Hamar bejáratos lett a legismertebb párizsi magyar körökbe, és hamarosan fölkérték a francia kormány félhivatalos magyar nyelvű lapjának, a Párizsi Magyar Értesítőnek a szerkesztésére is. Ezzel máris fejet ugrunk történetünk közepébe. UlllD-ben, a nagy francia forradalom centenáriumán világkiállítást szerveztek Párizsban. Hatalmas pompával és csinnadruttávaL- készültek erre a Szajna-parton, a kiállítás valódi össznemzeti üggyé vált. A porosz—francia háborúban (1870) megtépázott nemzeti büszkeség, a sértett hiúság gyógyírnak szánta a grandiózus eseményt A Franciaország gazdasági fellendülésére féltékeny németek és szövetségesük, a monarchia csendes bojkottal válaszoltak a párizsi fölhívásra. A nemetek és a franciák között igen feszült volt a viszony, Ferenc József pedig valódi uralkodói rövidlátással hallani sem akart a vérbeli Habsburgot (Mária Antoinette) lefejező forradalom centenáriumáról. Micsoda történelmi vakság: hozzájuk csatlaotthonának belső életét, a szép Munkácsyné bogarait, a társasági élet híreit és a párizsi szerkesztőségekben, kormány h i va tál okba n fölcsípett értesüléseket, immár a legtekintélyesebb magyar újság, a Budapesti Hírlap megbízott tudósítójaként. S várta a nagy ajkaimat. Ez nem is késett soká. 1891-ben teljes erővel kirobbant az évszázad legnagyobb csalási és korrupciós ügye, a Panama-botrány. Az előzményekhez tartozik, hogy a kaliforniai aranymezők fölfedezése után az amerikai kontinenst kettévágó csatorna építésének gondolatával kezdtek foglalkozni. 1880-ban a francia Panama-társaság megszerzi az engedélyt Kolumbiától, és 814 milliárd frank alaptőkével hozzálát a megvalósításhoz. A társaság azonban roppant köny- nyelműen bánik a pénzzel, és kilenc év múlva 2245 millió frankos deficit miatt csődbe jut. S a csatornának, még az egyharsnada sem kész... Botrány! Parlamenti vizsgálóbizottság alakult, és egyszer csak kipattant egy elsöprő megvesztegetési sorozat híre. (Ez időtől új szóval : panama ...) Bankvezérek, nagy lapok kiadói, sőt miniszterek kerültek gyanúba, bársonyszékek. maradtak árván. Kormányok jöttok és mentek, s egy-egy előkelő párizsi vilin dolgozószobájának csendjét pisztoly dörrenés verte föl; egyesek önkezükkel, golyóval akarták lemosni nevükről a gyalázatot... Az újságok mindent megírtak a hatalmas összegű megvesztegetési pénzeket kapott személyekről. Csak egy ismeretlenről nem tudtak semmit, bizonyos Mr. X-ről. Pedig ő is fölvett több mint 200 ezer frankot. Ki lehet az? A kitűnő kapcsolatokkal rendelkező Székely Sámuel bizalmasan megtudta Rouvier bukott pénzügyminisztertől az olyannyira áhított nevet. Megdöbbent. Megörült Mert az nem volt más, mint báró Mohrenheim, orosz nagykövet, a cár személyes megbízottja. Az ő legfőbb érdeme volt a friss francia—orosz szövetség tető alá hozása. Székely újságíró és politikai ösztönei egyaránt azt sugallták: le kell csapni rá. S miközben a parlamentben ádáz vita dúlt 8 a francia újságok csak a sötétben tapogatóztak, ;j következő táviratot küldte a Budapesti Hírlapnak: „Rouvier bukott pénzügyminiszter, hogy magát megvédelmezze, elárulta a vizsgáló- bírónak, hogy az általa fölvett 200 000 frankot a párizsi orosz nagykövet kapta. Ma e szenzációs üggyel két minisztertanács foglalkozik titkos ülésén ...” A táviratból óriási botrány lett Minden külföldi lap átvette, szellőztette, pánik lett úrrá a cár környezetében, és az orosz nagykövet visszavonult előkelő palotájának mélyére. De a francia lapok közül egyetlen egy sem tette közzé a hírt, a minisztertanács is hallgatott. Székely Sámuel rosszul számított. A frissen kötött szövetség a két imperialista hatalom alapvető érdekegyezésén nyugodott, s még az időzített, igen erős botránybqmbával sem sikerült szétrobbantani. Székely Sámuelnek mennie kellett. Pár múlva újabb táviratot küldött Budapestre; „Fogva vagyok. Ki fognak utasítani Mohren- heimről szóló táviratom miatt.” így is lett Az immár világhírű magya« zsurnaliszta kényszerűen hazatért. Később Londonban, majd az óceán másik oldalán, New York-ban folytatta újságírói működését. Tisztességgel, szorgalommal. Kitűnő helyzetelemzéseit olvasva háromnegyed évszázad múltán is elismerően bólintunk: igen, most >s megállja mind a helyét Nem adatott meg számára még egysv i. hogy közvetlen részese legyen az Európa-politikának. Látószöge mégis szélesre tágult, amit csak kevés magyar kartársa mondhatott el magáról. Mégsem felejtette el, honnan indult, mi köti hazájához, s a világnak ahhoz az apró zugához, ahol született. Somogy szil az „öt világrésznek nekem legdrágább pontja" — írja visszaemlékezésében. „Poros utcáihoz, zsúpfedeles házaihoz, a határban zöldelló rétekhez s az aranykalászos mezőkhöz fűződnek gyermekkorom soha el nem múló emlékei. Párizs fényözöne túlragyogja a szili bak- termécses pislogó lángját, de sötétlő éjszakában szemem mégis a kis szili lidércfényt kutatja, mely a sárgaködös Londonban is hatalmas fénykévéket lövellt göröngyös élet- utamra.” Csupor Tibor Somogyszil m*.
