Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

A címzett: „gyönyörű Döröcske” ÎTépâ hímzések fölé hajol a lény. A dombok elvesztek a köd­ben a kertek alján, s a teg­napi szép havas este a meg­enyhült időben Este van most is. A keskeny főutcán egyik-másik ház előtt autó bóbiskol. Kedvetlenül vi­lágítanak az utcai lámpák. Locspocs, sár mindenütt. A könyvtárban népi hímzé­sek föl hajol a fény. A falon 'Ady, Petőfi képe, s öreg kályha dödörög a sarokban. Könyvek között hímeznek a döröcskei asszonyok, immár csaknem két évtizede. Amikor először ültek össze, ifjú menyecskék voltak. Ma már a legtöbben nagyma­mák, sőt dédanya is akad köz­tük. Nem csoda, hogy olyan nagy szeretettel veszik körül a kis Weining JSvát, aki negyedik osztályos létére gyönyörű vi­rágot hímez a vászonra, s már óvodás korában megtanult ké­zimunkázni. Mindenki a saját unokáját látja benne. Becézik, kényeztetik, büszkélkednek a munkájával — Mindig szerette a felnőt­tek társaságát — jegyzi meg az édesanyja, aki, ügy Vélem, a legfiatalabb az asszonyok kö­zött. Elsőszülöttje Balatonbog- láron tanul, a mezőgazdasági sza kközép iskolában. — Első osztályos a flam, és szerencsére jó tanuló. Szeret­ném, ha érettségi után főisko­lát végezne. * Az asszonyok szaporán dol­goznak. Buzsáki, karádi, ma­tyó, sárközi motívumok pom­páznak, s fölfedezem köztük szülőföldem, a Rábaköz virá­gait is. — Ez a mi szenvedélyünk — mosolyog Manci néni, azaz Braun Ferencné könyvtáros, aki két évtizede vezeti a hím­zőkért. — Késő ősztől tavaszig hetente két alkalommal talál­koznak itt, s egy-két órán át kézimunkázunk. Tavasszal a legszebb munkákból kiállítást rendezünk, hogy az egész falu gyönyörködhessen a hímzések­ben. A kis Éva is a kiállítók közé tartozik ... A hajdani tollfosztók hangu­latát érzem. Hiszen a hímzés csak egyik oka az esti össze­jövetelnek. A másik az együtt- lét öröme. Ilyenkor beszélge­tik ki magukat úgv igazán. Hímzés közben — mint mond­ják — a legjobb ízű a terefere. Miről beszélgetnek a döröcs­kei asszonyok? A tavaszról, a nyárról, a ter­mésről: kinek mennyi kuko­ricája, szőlője termett a háztá­jiban, s mikor lesz a disznó­ölés, hányat vágnak az idén. Szó esik a faluról is. Döröcs- kéről. Hogy fogy. fogyogat egyre... — Tudja, hány ház épült in­nen a városokban és a Bala- ton-partján? Sok állatot ne­veltek, hizlaltak a portákon, hogy a pénzből máshol emel­jenek palotát — mondják. — De házakat is bontottak le, he— máshol építsék föl Őket. — Sokan még mindig azt hi­szik, érc van a földünkben — jegyzi meg valaki. A többiek nevetnek. — Ezt már régóta beszélik — mondja Kovács Imréné. -— Ami ko- az uram bíró volt, már akkor is beszélték. — Lehet benne igazság, ha olyan makacsul tartja magát ez a hiedelem. Éppen a napok­ban kérdezte tőlem egy bony- nyai ember, hogy mi van a dö- röcskei érccel? Mondom, ha van, jó helyen van. Erre ő: még megérjük, hogy megnyit­ják a bányát, aztán Döröcské- ből híres község lesz. A kaolin új szerepben A kaolin vagy más néven porcelánföld fehér színű, köny- nyen porladó kőzet. Ásványa, a kaolinit víztartalmú alumí- niumszilikát, amely utóvulka­nikus hatásra, földpátok bom­lása során keletkezett. Színte­len, nagyobb nagyítással jól látható, pikkelyalakú kristá­lyokból áll, vízzel összegyúrva képlékennyé válik. A porce­lán-, a papír-, a szövet-, a festék, a szappan-, a mű­anyag-, a gumi- és a gyógy­szeripar fontos nyersanyaga. Elsősorban töltőanyagként al­kalmazzák, A kaolinnak több előnyös tulajdonsága van. Hőkapacitá­sa és hővezetési együtthatója kicsi; jó hangszigetelő, mecha­nikai megterhelésekkel szem­ben ellenálló, nem nedvszívó, és jó szűrőképességű. A szovjet szakembereknek sikerült kaolinból rostos szer­kezetű, vattaszerű anyagot ké­szíteniük, s ezzel alkalmazási területét tovább bővítették. Az új termék tűzálló anyagként használható föl kemencékben, gázturbinákban, gőzkazánok­ban, és túlhevített gőzt szállító csővezetékekben. A kaolinvat­ta a tűzálló burkolat súlyát ne­gyed-ötöd részére, a vastagsá­gát a felére csökkenti. Igen ol­csó és gazdaságos. Kaolinvattá­ból szűrőberendezések is ké- színhetők — forró és kémiailag agresszív gázok és folyadékok szűrésére. — Mese —- legyint Kovács­né. A legtöbb szó természetesen a gyerekekről, az unokáról esik. — Hol vannak a fiatalok? — Mindenütt az országban, csak Döröcskén nincsenek — mondják. — Vendégségbe jár­nak haza. — Olyankor aztán jól fölpa­kolnak, igaz? Nevetve helyeselnek. — Megrakják az autókat, az •biztos De hát szívesen ad ne­kik az ember, ha van miből. Néha eljönnek segíteni. Szőlőt kapálni, kukoricát szedni, szü­retelni. Disznóvágásra is el­jönnek. — Az én kislányom is haza­jött kukoricatörésre — mondja az egyik asszony. — Hozta magával a két kicsit, hát kér­dem: hogyan tudott volna tő­lük segíteni? Kovács Imrének három asz- szonylánya van. Három, egy­mástól meglehetősen távoli vá­rosban laknak. De legmesszebb i van tőlük a szülőfalu, Döröcs- ke. — Amikor a kiállítást le­bontják, hova kerülnek ezek a szép hímzések? — kérdezem. — Találja ki! — A gyermekeik, unokáik lakásába — mondom — Hát ezt gyorsan kitalál­ta. — Mostanában nem lesz la­kodalom Döröcskén — sóhajt az egyik asszony. — Pedig mi­lyen szép lakodalmak voltak régen. A lányaink, fiaink mind itthon esküdtek. Erre valakinek eszébe Jut az egyszeri pap esete a bonnyai lakodalomban. Ennek a pap­nak az volt a szokása, hogy minden fogásból becsomagol- tatott magának. A levesben főtt hústól a különféle tortá­kig és süteményekig minden­ből vitt haza kóstolót. És meg­kívánta, hogy sokat pakolja­nak néki. Ezt minden fiiiában tudta a nép. De Bonnyán egy­szer csúnyán megtréfálták. Egy rosszcsont legény kibontotta a csomagját, kiszedte belőle az élelmet, és kövekkel rakta te­le. — Képzelheti, milyen nagyot nézett otthon a pap ! — Egy kicsit erőszakos volt a lelkem, azért tréfálták meg. Megvidámodnak a tekinte­tek. — Azért sokan szeretik ám ezt a kis Döröcskét — mondja Manci néni búcsúzáskor. — Nyáron ez a falu a gyerekek paradicsoma. Eljönnek az uno­kák nyaralni, s olyankor han­gosak az udvarok. Nekem nin­csenek unokáim, de a rokona­im gyerekei, az unókaöcséim, húgaim az én portámat is be­népesítik nyaranta. A kishű- gom egyszer azt írta a levél- borítékban: »Braun Ferencné- nek, Manci néninek a gyönyö­rű Döröcskére.« Szapndl András Repülni tanul az ember 75 éve, 1903. december 17-én az Egyesült Államok North Carolina államában, Kitty Hawk település közelében a le­vegőbe emelkedett a világ első motoros repülőgépe. Kerek 30 évvel az aviati­ka korszakának kezdete után (1933-ban) nemzetközi repü­lési kongresszust tartottak. Egy német küldött így szólt: »Minek tulajdonítják, uraim, hogy az első repülőgép Ame­rikában emelkedett a levegő­be? Német- és Franciaország­nak semmi sem sikerült. Amerikában ugyanis alig kí­sérleteztek!-“... Mielőtt a né­met úr befejezte volna mon- dókáját, egy angol közbevá­gott: »Azért kedves uram, mert az amerikai Wright testvérek nem olvastak buta újságokat és ráadásul még bicikliboltjuk is voit.. .“ Elmélet és kísérlet Az előbbi — kissé humoros vita magyarázatra szorul. A századforduló táján ugyanis a világsajtó szinte telítődött repülésellenes cikkekkel. A német repülő ember, a kétfe­delű sikló (vitorlázó) géppel kísérletező. Otto Lilienthal 1896-ban halálra zúzta ma­gát. Mi lesz, ha egy nehéz motort illesztenek a szárnyak alá? Föl sem tud emelked­ni... Ezeket a cikkeket Wil­bur és Orwille Wright sze-, rencsére nem olvasta. Bi­cikliműhelyükben egy ben­zinmotor már türelmetlenül várta, hogy a kész, kétfede­lű (biplán) szárnyai alá sze­reljék. És miért volt fontos a kerékpárműhély, amit a be­vezetőben említéttünk? A két úttörő testvér üzlete lerakat volt; igen sok kerék, futómű — guruló szerkezet — volt a raktárukban. (Elvégre nem mindegy, hogy egy repülőgép alá milyen kerekeket szerel­nek !) Egyszerűsítve: fölszerelték a gépet, s 1903. december 17- én délelőtt Wilbur Wright mintegy 100 métert repült, 1-2 méter magasságban, majd a jól guruló szerkezet ismét a talajra segítette. Háromnegyed évszázaddal a repülés születésnapja után nem találunk egyetlen tudo­mánytörténeti művet sem, amely a Wright • fivérek tör­ténelmi szerepét megmagya­rázta volna. Pedig a megol­dás igen egyszerű. A fizika (aerodinamika stb.) ismere­tekkel nem rendelkező test­vérpár egyszerű mesterem­ber, de vérbeli kísérletező volt. A szakkönyveket és a repülés elméletét nem ismer­ték, ám jó érzékkel fokról fokra javították gépüket. Téved, aki azt hiszi, hogy mindez csak véletlen. íme, egy másik híres eset! Az óko­ri Euklidésztől kezdve a kö­zépkori Leonardo da Vinciig, ső Descartes-ig százan és szá­zan foglalkoztak a távcső problémájával — de csak elméletben. Az utolsó lépést három .holland szemüvegké­szítő mesterember tette meg. akiknek sejtelmük sem volt a fénytörésről, a fény visszave­rődéséről. Viszont addig ra­kosgatták lencséiket, amíg föl­találták a távcsövet... Wrighték „hattyúdala!* A repülés »ragálya« csak­hamar átterjedt az óvilágra, j Blériot már 1909-ben átre­pülte a La Manche csatornát. s 1927-ben Lindenbergh az óceánt A gépek sebessége azonban — a rossz légcsava­rok miatt — nem akart nö­vekedni. Az autó negyedszá­zadon át gyorsabb — és ve­szélytelenebb — volt, mint a repülőgép. Az autók sebességi világrekordja már a század- fordulón elérte a 100 kilomé­tert óránként a repülőgép csak a harmincas években éré utol a gépkocsikat. Ekkor az autók rekordja 500, a re­pülőgépeké óránként. 750 ki­lométer volt. Utána hosszú szünet következett A Fonó Albert által fölta­lált, majd a Kármán Tódor által tökéletesített sugárhajtás jelentette a fejlődés követke­ző fokát: a repülőgépek át­törték a »hangfalat“ — IzOO kiloométert repültek óránként A nagy repülőgépekgyárak kidolgozták az 50—100, majd 100—200 személyes utasszállí­tó gépek terveit Ez és ma­ga a repülés tökéletesen be­vált: mind a pilóta, mind as ember megtanult repülni A, gyorsaság vágya, a se­besség varázsa azonban to­vább űzi az embert Csak­nem egy évtizedes harc után megszületett a két és félsze­res hangsebességgel közleke­dő, angol—francia Concorde. Négy óra alatt 100—140 utast repít Párizsból New Yorkba. Ez a gép — és teljesítménye — a Wright testvérek haty- tyúdala. Ennél nagyobb se­bességre aligha lesz szükség. És ha mégis lesz, azt már nem a repülés, hanem a »pol­gári« űrhajózás fogja megol­dani. Ganser Károly Áz „aranygyapjú" földje Kevés hegység van a föl­dön, amely szépségével any- nyira lenyűgözné az odaláto­gatót, mint a Kaukázus. Va­lóban a természeti szépségek tárháza ez a hegység! Az eu- rázsiai fiatal gyűrt lánchegy­ségeknek a sorába tartozik, amely a Pireneusokkal és az Appenninekkel . kezdődik, majd az Alpokon és a Kárpá­tokon. a Krimi-hegységen át folytatódik a Kaukázus felé. 1800 négyzetkilométerét jég borítja; magas régióiból hosszú gleccserek húzódnak a lejtők felé. A hegység —bár három szovjetköztársaság te­rületén van -j- nagyobb része Grúziához tartozik. Itt talál­ható a hegység legmagasabb csúcsa, az 5642 méter magas Elbrusz is. A mai Grúzia területén 4000 évvel ezelőtt keletkezett vá­rosállamot, Kolkhiszt a görög mitológia az »aranygyapjú« földjének nevezi. Homérosz és Hésziodosz mesélik, hogy az argonauták ide vitorláztak — az Argó hajón — a gaz­dagságot, boldogságot hozó aranygyapjúért. Az »aranygyapjú“ földje legújabb vízf erőművének épí­tése. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS) Az asszony, a hold és a kancsó B miikor hazajött, mindig a sarokba vágta a sapká­ját. Nagyot káromkodott hozzá, és fújtatott, mint egy gözmozdony. Ilyenkor rögtön tudtam, hogy elege van. Tele a feje. Aztán a konyhaszekrény­hez ment, kivette a kancsót, és eiém lökte: — Hozz eggyel! Egyszer, még az elején, mondtam neki: minek, hiszen már eleget ivott ma este. Ak­kor rám meredt, s az arcom­ba ütött. Később, ha odatette a kancsót, szó nélkül mentem. Fogtam a pincekulcsot, és in­dultam hátra, az udvar • végé­be. Addig sem kellett bent ma­radnom a szobában. Mindig lassan mentem, és fölnéztem az égre. A holdat szoktam néz­ni. A szén fényes arcát, a fe­kete rajzokkal. És mindig arra gondoltam, milyen emberarca van a holdnak. Úgy éreztem, bámul engem, egészen közel van hozzám, és ha egy kicsit ágaskodnék, kinyújtanám a ke­zemet, megsimogat.hat.nám. Aztán lementem a pincébe, beledűgtarri a lopót a hordóba, de néha úgy rámjött a sírás, hogy nem tudtam egy kortyai se beleszívni. Akkor várni kel­lett. Gyorsan legyűrni a fáj­dalmamat, és ió mélyet szívni a savanyú, kénes borból. Az­tán hallgatni, hogyan csobog a kancsóba a rózsaszínű folyadék (Az asszony most itt ül a szalmaíonatos széken. Kezét az ölébe ejtve. A fekete kendő ráncai az arc sötét barázdái­ban folytatódnak. Nem merem megkérdezni, hány esztendős. Talán ötven, vagy hatvanöt? Bármennyi, lehet. Esetleg sok­kal fiatalabb, mint hinném, csak éppen az ő életében min­den év duplán számított, min­dennap két napra valót szen­vedett. Azt mondja, tegnap ki­takarította a padlást, és ren­det rakott. Megtalálta a kan­csót, behozta a házba, és este hátrament vele a pincéhez; új­ra megmutatta a holdnak. De ez most már nyugodt mozdu­lat volt, félelem nélküli, és a hold is máshogy nézett rá.) Akkor még újak voltak ezek az épületek, tele jószággal az istálló, az ólak. Amikor vala­hol vásár volt, mindig akadt itthon egypár süldő vagy kis- borjű, amit el lehetett adni. Az uram elindult velük. Föltettük a kocsira a jószágot, aztán ment. Nekem persze fáit a szí­vem, hiszen én neveltem az állatokat, és most elmennek. De végül is ezért neveltem őket. * Tudja, hogy van egy ilyen vásár? Alku, tenyércsattogás, áldomás. Az én uram haza nem jött volna, az úristennek sem, amíg tartott a kapott pénz. Azt mind elitta, meg elkár­tyázta. Volt úgy, hogy három napig nem tévedt haza. Ami­kor megjött, vidám volt Ho­zott nekem egy kendőt vagy valami csecsebecsét. Aztán ha kértem a pénzt, amit az álla­tokért kapott, azt mondta, arra ne legyen gondom. Később már tudtam: a pénzből semmi sem maradt. A munkámért egy kendő jár, és kész. Volt rá eset, hogy engem is magával vitt; olyankor rendesen hazajöttünk, nem költöttünk. De ez ritka volt, nagyon ritka. Eladtam a tojást, meg néha a tyúkokat, a csirkéket. Tejet vittem a csarpokba, ebből volt az én pénzem. Kellett is na­gyon, mert persze a gyerekek jöttek nyakra-főre, Mondta is néha az. uram: ha csak szebben rád pézek, már itt visit egy po­ronty ... Heten voltak, mint a gonoszok. Szerettem őket, de néha ügy éreztem, nagyon ke­gyetlenek. Elszívják az utolsó csepp véremet, letépik rólam a ruhát, és egyszer_ engem is fól­iáinak. Négy meghalt, eltemettük őket. Kettő elment, valamerre a nagyvilágba. A Béla itt ma­radt öt senki és semmi nem vette el tőlem, ő csak az enyém. (A fiú, amikor a nevét hall­ja, fölemeli a fejét; köhint egyet, aztán bambán vigyorog. ’Szomjas vagyok, mama« — mondja akadozó nyelvvel, alig érhetően. Az asszony fölkel, a vizesvödőrhöz lép, belemeríti a bádogbögrét, aztán a fia felé nyújtja. Az rábámul, iszik egy keveset, a szája szélén kicsur­gatva a víz egy részét a ma­radékot meg- a tenyerébe akar­ja önteni. - Az asszony elveszi tőle a bögrét, és odateszi az asztalon álló kancsó mellé, amely látta a holdat Az egész- ben van valami groteszk. A víztől csillogó szélű pohár, és á csorba szájú kancsó. Az egyik büszke volt. és csak a bort is­meri. A másik szánalmas, csak vizet látott De ez a másik az •elsőnek köszönheti őrült létét.) Most ketten élünk. Néha föl­nézek a Holdra. Néha azt hi­szem, akkor is látom, ha süt a Nap, és éppen az uram sírját teszem rendbe. A fiú mindig velem van. Ö nem engedi, hogy elfelejtsem a nagy dorbézoláso­kat azt, amikor kancsóvai in­dultam a pincébe és a Hold ar­cát fürkésztem. Az ő léte nem engedi, hogy szabaduljak at­tól, ami volt Most már mind­egy. Azon soha nem gondol­koztam, hogy mi lett volna, ha ... Nincs értelme az ilyes­min rágódni. Az persze eszem­be jut néha. hogy lehetett vol­na másképp. De csak ennyi, és nem gondolom tovább soha. T élire fát kapunk, s egy malacot mindig fölneve­lek. Az ismerősök meg levágják; van belőle egész té­len. Este korán vacsorázunk, íefekszünk. Nyáron sokszor még világosban. Persze aludni nem tudok, csak nézem- a plafont. Jó az is, hogy nyugodtan néz­hetem. (Az asszony kikísér a kapu­ig. »Hát, minden jót!“ — mond­ja, és nyújtja a kezét Erős, meleg keze van. Látom, hogy rátolja a reteszt. Végigmegyek a sötét, utcán, cuppa nnak a tó­csák. A Holdra nézek. Hideg, emberarca van.) Dán Tibor Grúzia sok-sok természeti és történeti érdekessége kö­zül különösen kiemelkedő a gáúz hadiul, amely 2000 méterrel a tenger fölött kanyarog át a hegysé­gen, a vízválasztót a Ke­reszt-hágón lépve át Az el­ső följegyzések a hadiútról több mint 2000 évesek. Az egykori keskeny úton csak gyalogosok közlekedtek, ma már természetesen korszerű­sített, kétirányú műúton ha­ladhatnak az autók. A szovjethatalom éveiben iparosodott a köztársaság, acélgyárak létesültek, gépeket, gépkocsikat, Villanymotoro­kat és még sok-sokféle árut I termelnek. Az egy főre jutó villamosenergia termelése nyolc-tízszerese Törökországé­nak, az egy főre jutó nyere- vastermelése meghaladja Olaszországét A Kaukázus magashegysé­ge, amelynek egyes részei igen gazdagok csapadékban, kiváló lehetőséget teremtenek vízi erőművek építésére. Az 1920-as években kezdődött az erőművek építésének a prog­ramja s ez máig is tart Ez év végére is elkészült egy új vízi erőmű, amely a Komszo- mol védnökségével épült. Ez lesz — teljes kiépülése után — a Kaukázuson túli terü­let legnagyobb vízi erőműve.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents