Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
MEGJELÖLT POHÁR A morbus hungaricustól _ I rr tr r ■ a tudoszuresig E mlékszel Mojzer Jóskára? — kérdezte múltkoriban Berci, mikor összefutottunk, hogy elterelje nehéz légzéséről a figyelmemet. Mintha nem tudná, hogy aki ismerte Mojzer Jóskát, az, amíg él, nem felejti el. Halálok halálával halt meg — sugárvérzésben. Parasztfiú volt, de olyan, akit nem cserzett még ki a munka, a szél. ö volt a mi tbc-s Miskin hercegünk. Pokolian jóképű fiú volt, már régen nem tudott felkelni, mégis rendre ott ültek a legszebb lányok az ágya szélén. Dodzse, a hulla- szállító, az istennek sem akarta elvinni, csak miután teleitta magát, s akkor is zokogva hajtogatta: »Én a barátomat nem viszem el többet...« Fegyelmit kapott, aztán kikérte a munkakönyvét. Mostanában a Teleki tér környékén sepri az utcát, s ha nagyritkán összefutunk, azt kérdezi : »Emlékszel még Mojzer Jóskára?« És Harazin Jani bácsira, aki vizitről vizeire azt panaszolta, hogy neki »háborús idege« van. Pedig csak a haszonta- lanságérzet kínozta. Hajnalonként maga eszkábálta gereb- lyével egyengette a fektetőnk előtti murvát. Csikorgóit a kavics az ördögi szerszám alatt, s az öreg közben katonanótákat dúdolt. És Mészáros Pali, a széntróger, aki két asszonnyal élt. Huszonöt korsó sörre volt hitelesítve, s ha megvolt a normája, addig nem nyugodott, míg ötünket ágyastul föl nem emelt. A törzskocsmájában a haverjai táppénzcsalónak csúfolták, s tán még ma sem értik, hogyan operálhatták meg a tüdejét ennek a hegynyi embernek ... Bódi Matyi feküdt mellette, aki, ha csak rájött a mehetnék, kiszökött lakodalomban muzsikálni, akinél jobban senki nem ismerte az erdei gombákat. Ö volt a negyvenes parasztasszonyok széptevője szanatóriumszerte, volt, hogy egyszerre három kövér tyúkot is hoztak neki kimenő után. És hogyne emlékeznék a kis Varga Jancsira, aki etette, s közben csak úgy mellékesen megtanította beszélni a madarakat. Négy lánya volt, karácsony előtt elment havat lapátolni, hogy méltó módon megajándékozhassa őket Aki valaha is megfordult »a lassú lázak házában«, valamelyik »varázshegyen«, az nem felejti el a konok lázméréseket a kúrafolyosón, a hétvégi mázsálásokat, a tízkilós hízás után dukáló tortát, a gyógyítónak tűnt zabáláso- kat, a szorongva várt súgásokat, amelyek után többnyire abban maradt orvos és beteg, hogy két hónap múlva majd meglátjuk, a hőemelkedésekkel végződő kimenőket a balul sikerült randevúkat az esti bridzspartikat, az intézetet elhagyni nem tudó orvosokat, a gyönyörű szívű rehabilitált nővéreket gyógyulásokat, visszaeséseket A dadogva előtörő vallomásokat kamasz nyugdíjasok vagy bacisok szájából: az egészséges társadalom irtózásáról, hogy faluhelyen a gyógyult tüdőbeteg külön poharat kapott a kocsmában, családok széthullásáról, a várakozásba belefáradt vőlegényről, menyasszonyról, betegek közötti szerelemről, buta virtusokról, infúzióról, töltésről, sajtosfalú kavemáról, kiszorítottságról, s újrakezdésről, Kálnoky László, Kalász Márton, Demény Ottó, Váci Mihály, Tóth Árpád lélekszorongató verseiről... A tuberkulózis elleni háromnegyed évszázados küzdelem a magyar egészségügy történetének legszebb fejezete. A morbus hungaricus a századforduló idején még évente több mint negyvenezer áldozatot követelt, s 1977-ben már csak 1186-ot. Hazánkban a friss tbc-s fertőzések aránya ma megegyezik a gazdaságilag legfejlettebb országokéval. Ami pedig a gyermekek tbc-s megbetegedését illeti, a mienkéhez hasonló eredménnyel csak Hollandia, Dánia és Svédország dicsekedhet 1964- ben az SZTK még 149 millió forint táppénzt fizetett ki tbc-s betegeknek, 11 évvel később pedig már csak 48 milliót, de úgy, hogy közben a napi táppénz átlaga 43-ról 75 forintra emelkedett Időközben a tbc-s hálózat az egészségügyön belül fokozatosan átalakult tüdőgyógyász hálózattá, ujjongó cikkekben, jelentésekben olvashattuk: meghalt a tbc! Akkor meg minek még mindig az évente kötelező emyőképszűrés, amely a BCG-oltás rendszeresítésével a legfőbb érdemeket szerezte a rettegett népbetegség visszaszorításában? A múlt évben 7,2 millióan tettünk eleget a megszokott felszólításnak — horribilis költséget jelent ez az anyagiakban cseppet sem dúskáló egészségügynek. Igazuk lenne hát azoknak, akik amellett kardoskodnak, hogy ritkítsuk a szűrést? Takarékossági szempontból kétségtelenül, hiszen egy új tbc-s beteg fölfedezési költsége hozzávetőlegesen 20 ezer forint, s a múlt évben 5400 ilyen akadt. Csakhogy ehhez a teljes felnőtt lakosságot szűrni kellett. A tény azonban, hogy a kiszűrt betegek gyógyszeres kezeléssel viszonylag gyorsan meg- gyógyíthatók, s közben nem fertőzik meg a családjukat, gyermeküket, munkatársaikat, s akik éppen mellettük ülnek a villamoson, az lényegesen több megtakarítást eredményez, mint amennyibe a szűrés került. Arról nem beszélve, hogy a szűréseken egy sor egyéb légzőszervi megbetegedésre is fény derülhet. És még egy érv az emyőképszűrés 1960 óta meghonosított rendje mellett: a megbetegedések évenkénti 5—6 százalékos csökkenése azzal a veszéllyel jár, hogy az orvosok nem gondolnak a tbc-re. Előfordul, hogy idős embernél a tüdő elváltozását rákosnak tartják, de a rákot nem lehet igazolni, a beteg meghal, s azután derül ki, hogy tuberkulózisa volt. A szűrés megkönnyíti a döntést, , s főleg kezdeti stádiumban hívja fel a figyelmet a betegségre, amelynek gyors leküzdésére hatékony eszközök állnak a gyógyító tudomány rendelkezésére. Az átvilágítást felváltó emyőkép- szűréssel ugyanakkor az aktív tbc-s betegek mellett lehetőség van az úgynevezett »megbetegedésre fokozottan veszélyeztetettek« megfigyelésére, szükség szerint részletes radiológiai és bakterológiai kivizsgálásukra. Ebből a csoportból kerül ki az új bete-, gek döntő többsége. Közülük az elmúlt évek során 80 ezret gyógyintézetben vizsgáltak ki, s 15 százalékuk fertőző tbc-s- nek bizonyult. E " ppen ezért a 14 éven fölüli lakosság évenkénti kötelező megjelenése szűrővizsgálaton nem holmi macera, ahogy azt jó néhány honfitársunk véli. hanem állampolgári kötelesség, ma éppen úgy, mint amikor még megjelölt poharuk volt a tüdőbetegeknek a falusi kocsmákban... Kertész Péter Hideg, sötét utcákon . :. Mert nincs semmi, ami meleget adna. Nem vágyom simogató szavakra, ölelésre. Csendet, nyugalmat szeretnék, meg egy kis meleget, amely belülről járja át az embert. Megpróbáltam mindent, hátha könnyebb lesz. Először »szi- nyóztam«. Tudja, ragasztót szívtam. Az elkábít, igaz nagyon veszélyes dolog, könnyen bele lehet halni. Persze, akkor nem törődtem ezzel, mint ahogy nem törődtem semmivel a világon. Csak magammal. Ügy éreztem, ha nekem jó, jó lesz mindenkinek. Megszűnt minden körülöttem, és erősnek éreztem magam ahhoz, hogy egyedül maradjak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy senki a világon nem élhet egyedül, nem teheti meg azt, hogy csak önmaga számára létezzen, mert ezzel másokat tesz tönkre, akik valamiképp bekapcsolódtak az életébe. Tulajdonképpen szép volt minden, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy életre kelt bennem valaki, a véremből táplálkozik, ott lüktet a testemben. Először boldog voltam, kimondhatatlanul boldog. Amikor elmondtam neki, akivel együtt életre hívtuk azt a parányt, föl se merült benne, hogy én ennek örülök. Az első, amit mondott, az volt, hogy voltam-e orvosnál, s az orvos szerint még el le- het-e intézni. Szó nélkül felkaptam a kabátomat, és elrohantam. Kint nagyon hideg volt. Ügy éreztem, hogy a szél bent zümmög a fülemben, kavarog a gyomromban. Egyszer, amikor együtt voltunk, azt kérdeztem tőle: ugye, a vulkán a legerősebb? Ö meg azt válaszolta: nem, a szél. A vulkán lávája nem jut el mindenhova, a szél viszont bejárja a világot, ha akar szétrombol mindent, és ha akar, minden arcot egyformán simogat Amikor mentem a hideg, sötét utcákon, akkor ez jutott eszembe. A végén nagyon beteg lettem, s a gyermek nem született meg. Ö visszajött hozzám, én visszafogadtam, de valami már véget ért Egyszer megvert, hogy napokig nem mehettem dolgozni. Ez már csak mindennek a betetőzése volt. Nem lepett meg, idáig is el kellett jutnunk. Akkor máshova költöztem, s elhatározI tam, most már könnyen fogom fel az életet. Szórakoztam. Bárokba jártam, táncoltam, ittam, minden jóban benne voltam. Egyik este fölszedtem valakit, aztán fölmentünk hozzám. Amikor a férfi elment, s én rendet raktam, a táskám alatt kétszáz forintot találtam. Nevetőgörcs jött rám. Ennyit érek. Körülbelül mint két nyakkendő, vagy mint két jobbféle rúzs. Eltettem a pénzt és kezdődött minden élőiről. Most ötéves a gyermekem. Miatta érdemes tovább csinálni. Az apja, amikor valahonnan megtudta, hogy megszületett. virágot hozott meg ajándékokat. Azt mondta, most, hogy megtörtént a dolog, mellettem marad, nem hagy el bennünket ö más volt, mint az az első'férfi, csak éppen én nem akartam, hogy a gyerek miatt vállaljon engem is. Ügy éreztem, tönkretenném, és hamarosan meg- romlana a kapcsolatunk. Elküldtem őt, és azóta nem is láttam. Megmondtam, nem kell fizetnie, nem csinálunk ügyet az egészből, de a gyerek csak az enyém. Ö ebbe belenyugodott, de néha azért Fél év alatt 2,5 millió palack üdítő Ez év tavaszán kezdte meg a termelést a kaposvári áfész új szikvízüzeme. Kezdetben csak két-három, később már hatféle — természetes gyümölcsalapanyagból készülő — üdítő italt gyártottak. Nemrégen jelent meg új termékük, a Szamóca, s ezzel hétre emelkedett az üzem által készített üdítő ital fajták száma. A megnyitástól eddig több mint 2,5 millió palack üdítőt készítettek. Nemcsak Kaposváron, hanem a kaposvári járásban, a megye több más városában, községében és a szomszédos Tolna megye néhány fogyasztási szövetkezeténél is igénylik a Zselic üdítőt. Különösen sokat rendeltek — 900 ezer palackkal — a szőlőből, 620 ezerrel az orange, s fél millióval a citromos üdítő italból. Kiszállítás előtt ellenőrzik a szamóca üdítő minőségét Álomkert Azelőtt Is voltak gyümölcsösök — főként meggyesek — Nemesdéden, de a község mai hírnevét megalapozó körte és alma termelése csak akkor kezdett el terjedni, mikor Vorasdi Sándor 1927- ben elültette első jonatán és alexander fáit... — Uradalmi aratómunkás voltam, azután apám hadirokkant lett... Nehéz volt. Akkor gondoltam rá, hogy gyümölcsöst csinálok ebből az üres szántóból. Egy korona volt akkoriban a körte kilója. Néhány évvel később már sokan jöttek tanácsért, mondván, ők is belevágnának .., A beszélgetés sűrűn félbeszakadt, mert Varasdi bácsinak minden fánál eszébe jut egy fontos kérdés... Hát hogyne! Nagy nap ez: eljött Tóth iMszlóné, a megyei növényvédő állomás munkatársa. Talán az egyetlen ember, akiben Varasd. bácsi maradéktalanul megbízik. Ekkor még nem értettem, hogy az öreg szerint minden -másnál fontosabb emberi érték a gyümölcstermeléssel kapcsolatos szaktudás. Mikor egy éve a körtelevélbolha veszélyeztette termését, végső kétségbeesésében az állomáshoz fordult. Akkor ismerte meg Tóthnét, aki élve a lehetőséggel — viszonzásként a seküld pénzt, és minden ünnepre ajándékokat. Ügy tudom, azóta megházasodott, gyermeke van. A magáfiyos nő sok mindennek ki van téve. Zaklatásnak, rágalmaknak. Egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit, nem bújhat el az ember. Tudják, ki voltam; azt, hogy ki akarok lenni, már nem annyira. Nem is érdekli őket, a lényeg, hogy összesúgjanak mögöttem, és végigbámuljanak rajtam. Én nem akartam elmenni, mert itt akartam mindent helyrehozni. Itt, ahol elrontottam. De gyenge voltam. Volt néhány bírósági ügyem is, apróságok. Például becsületsértés. No, nem én jelentettem fel valakit, fordítva volt. S neki lett igaza, az ő becsületén esett csorba. Hiszen nekem akkor már nem volt becsületem. Mindenütt és mindenkinek én voltam az utolsó. Aztán elkeseredtem, s majdnem őrültséget csináltam. Szerencsére a huszonnegyedik órában képes lettem arra, hogy higgadtan, nyugodtan gondolkozzam, és helyükre tegyem a dolgokat. Kiderült, hogy van elég erőm, s talán lesz még annyi bennem, hogy újra kezdjek mindent. Most indulok .., Dán Tibor gítségért — néhány új szert szeretett volna kipróbálni itt Megbeszélték, hogy az öreg három fát permetezetlenül hagy, hogy az elterjedő fertőzte valóban »próbáira tehesse« a kísérleti szert — Kezdhetem már a permetezést? Sajnos sárga mérget még nem kaptam... — Várjon vele még egy kicsit, Varasdi bácsi... Jóformán szóhoz sem jutottam, míg az új telepítésekhez nem értünk. — Ez jonatán, M 4-es alanyon. öt év múlva már terem. i — Hány éves lesz maga akkor? — Csak nyolcvanegy. Bírom még. Ezekkel az öreg karokkal az idén is tizennégyszer permeteztem a körtét és vagy tizennyolcszor az almát Majd egy hónapig tartott ... — Mégis, mi lesz a gyümölcsös sorsa, ha egyszer már nem permetezheti meg ... — Erre nem is nagyon gondoltam — válaszolja, és már fordít is a beszélgetésen. Rögtönzött szakelőadásba kezd ... Ha Nemesdéden az egyik almatermelő a másik kertje mellett elmegy, így beszél: »Mesések, szomszéd, az almái, no de az enyém se kutya«. Mire a válasz: »A magáéhoz hasonlót is csak ritkán látni, legföljebb az én kertemben.« Ezt persze csak úgy mondják. Valójában mindannyiuk meggyőződése, hogy a sajátjuk a legszebb. A túltengő büszkeség már évekkel ezelőtt »pártokra« osztotta a termelőket. Van »szakcsoport« közös géppel, és van »szakkör« azoknak, akik saját gépükkel permeteznek: Azaz; utóbbi csak volt, mivel irányítója elköltözött a faluból. Utána pedig nem akadt, aki felül tudott — vagy akart — volna emelkedni az apró viszályokon. Korábban többen jöttek tanácsért Varasdi bácsihoz. Nem egy közülük ma már úgy érzi, túlhaladta »mesterét«. Varasdi bácsi ragaszkodott hozzá, hogy a maga barkácsolta kerti traktorát alaposabban is bemutassa szakértő vendégének. Feleségével és két lányuk közül az egyikkel — a nemesdédl védőnővel — hárman maradtunk a kis konyhában. — Úgy hallom, Varasdi néni kezeli a kis japán permetezőt ... — Én. Néha a karom már majd leszakad. De hát egyedül már nem bírná. Segítek neki, meg fékezném is. Hányszor mondtam már: »Papa, üljünk le és számoljunk, eny- nyit költöttünk szerekre meg napszámra, ennyi a termés. Hát nem látod, hogy épp csak megélünk? Soha nem voltunk sehol, ez a gyümölcsös volt a munkánk és pihenésünk. Előfordult, hogy az egész esztendő munkájának eredménye 600 forintnyi termés volt. Én adogattam el a ruháimat. Hát megéri, papa?« Ilyenkor mérges! »Ti mindig csak számoltok,..« — Apuka nem nézi hány forint »jön le« egv fáról, ő csak gyönyörködik az ágakban, levelekben, meg a gyümölcsökben. Általában minden ötödik évben hoz a gyümölcs kiugróan jó termést. Ilyenkor volna haszon, amely ellensúlyozza a »böjti« éveket, de hát ezekben az években meg magas az adó. — Mi lesz a gyümölcsössel, ha édesapja nem bírja a gondozását? — Nem tudom I ' ~. Én nem értek hozzá, különben is szeretem a hivatásomat. Apu élete ez a gyümölcsös. A faültető ember legnagyobb öröme épp a bizakodás, hogy valaki holnap is élvezi a gyii- mölcsöi... De hát mit tehetnék? — Gondolom, ez nem egyedülálló gond a faluban... — Akadnak fiatalok, akik tovább viszik a termelést, de számukra ez már nem életcél vagy gyönyörűség, csak fizetéskiegészítés. Voltaképpen nagyon szeretnék olyan lenni, mint apu. Annyi örömöt találni valamiben, mindent elfeledve. De hát én inkább anyámra hasonlítok. Talán ezért nem fogom soha megismerni a boldogságnak azt a titkát, amelyet apám ismer. A csípős szélben hullanak az alma- és körtefák sárgult levelei, őszi pára ül a fák közé. Olyan az egész, mintha nem is valóság volna, csak álomkert.., Bíró Ferent A Somogy megyed Tanács Gyógyszertári Központja felvételre keres mérlegképes könyvelői bizonyítvánnyal és legalább 5 év szakmai gyakorlattal rendelkező férfit belső ellenőri munkakörbe. Jelentkezés a vállalat Mező Imre úti központjában. (94365)
