Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
fomRORuOfts brigádba a védnöksége alatt álló kolhozban dolgozott Vlagyimir Petrovics — vagyis, akkor csak Vologya Korosztilev, a nemrégen leszerelt gyalus — megismerkedett ott egy lánynyal. Egyik este, a táncotokat nézve, kinn ült a klub előtt amikor a lány odament hozzá és megkérdezte, hogy odaülhet-e mellé a pádra. A fiú zavarba jött: gyorsan és esetlenül odébbhúzódott A lány fölnevetett: — Ne féljen, nem harapok! Nem volt szimpatikus ez a szilajság. Vologyát kissé bosszantotta, de maga a lány is zavarba jött, és mintegy bocsánatkérően ezt sugalta: — Ne higyje, hogy mindig, mindenkivel ilyen vagyok! — ránézett és így szólt: — Soha nem táncol.., Ügy is fog elmenni, hogy nem táncolt... Hát, vettem magamnak a bátorságot... Elvörösödött beleharapott az ajkába és lehajtotta a fejét Furcsa volt hogy ez az erős, telt mellű, szőke hajú, enyhén napbarnított lány egy perccel ezelőtt még érett, független, önmaga értékével tisztában levő asszonynak tűnt Vologya futólag megérintette, majd a tenyerébe vette a lány bizalommal átengedett kezét A megismerkedés, udvarlás, egymás megismerésének hosszú idejét helyettesítette ez a beteljesült pillanat Ezután már szerelmesek voltak. Vologya minden szabadnapján találkozott Rajával az autóbusz-pályaudvaron, de gyakran hét közben is elvergődött hozzájuk, munka után, valami adódó stoppal, vagy csak úgy legyalogolva azt a tíz kilométernyi távolságot, hogy egy-két órácskát együtt legyen vele. Januárban összeházasodtak, majd a tékozló parasztlakodalom után felköltöztek a városba Vologyáékhoz, ahol ezután a fiú anyjával hármasban éltek a kommunális lakás kis szobájában. Raja belépett egy varrodába, esténként pedig technikumba járt, s tekintettel ar- Ara, hogy mind a tíz osztályt elvégezte, mindjárt a második évfolyamra vették fel. A várossal is ugyanúgy volt, mint Vologyával — rögtön a közepébe vágott a dolognak. Ugyanazzal a gyorsasággal és tehetséggel vette át a városi élet ritmusát, amellyel a világon mindent csinált: ahogy mosott, ahogy kifestette a lakást vagy kacagva — »Ugyan mamácska, hát ez is kor? Divatosan kell öltözni, ráér még beállni az öregasszonyok közé!» —, átalakította az anyósa kabátját. Gyakran mondogatta Vo- iogyának az anyja: »Rátermett, nagyon rátermett a te Rajád. Nézem, nézem, és eltölt az öröm ... meg egy kicsit az aggodalom is; csak ki ne égjen!« Ám indokolatlan volt ez az aggodalom, mert Raisza energiái kime- ríthetetlenek voltak. a mikor az egyik szomszéd arról faggatta, hogy miért nincs gyermekük, Raja rákacsintott: — Nyugalom, beterveztük! Vologya elvégzi a technikumot, én is, akkor aztán szülök neki egy kis vitézt. Minden úgy történt, ahogy akarta. Így volt ez a gyerekkel is, bár az igaz, hogy nem fiúk, hanem lányuk született. Rögtön kinevezték művezetőnek, ahogy elvégezte az iskolát; Vologya azonban maradt a gyalugépnél, és kijelentette, hogy másmilyen munkát nem is akar. Ekkor robbant ki köztük az első veszekedés. Igazából azonban csak két év múlva, anyja halála után — Raisza egyik zajos névnapi ünnepségén, a sarokba húzódva halt meg — értette meg Vlagyimir Petrovics, hogy szakadék keletkezett köztük, és akárhogy is próbálják megakadályozni, napról napra csak mélyülni fog. Még ezután is volt néhány boldog, közös napjuk — különösen, amikor beköltöztek az új lakásukba; Vlagyimir Petrovics önfeledten íúrt- faragott késő estig; Raisza meg a boldogságtól ragyogva dirigálta a szállítómunkásokat. Ám ez a rövid boldogság is véget ért, amikor kiderült, hogy Vlagyimir Pet- rovicsnak csupán egy talpalatnyi hely jut a lakásban, magának tgy falatnyi kU gyalugépet, egy kis satuval; cigarettáznia meg csak m nyitott ablaknál lehet, de ott is csak úgy, hogy a hamutartót a kezében tartja, mert arról, hogy a lakkozott bútorra tegye, szó sem lehet Raisza a szeme láttára változott. Fennhéjázóvá vált, hangjában fennsőbbség' csengett Vidéki rokonait fokozatosan elhidegítette magától, távol tartotta az összejöve- elektől; helyettük új, Vlagyimir Petrovics számára érdektelen emberek kezdtek hozzájuk járni. Egyre többször maradt bent a gyárban munka után, vagy ment el látogatóba a főnökAndrej Ljadov fi szoba (Részlet) höz olyankor, amikor Raisza »fogadónapot« tartott; ha meg hazament, akkor azzal rontotta el a hangulatot, hogy minduntalan pontosította a háziasszony — férje munkájának fontos, tudományos jellegére utaló — fellengzős célzásait: »Tréfál Raisza Pavlovna, hisz gyalus vagyok! Gyalus!« Ebből mindig nagy botrány kerekedett, ahogy elmentek a vendégek. Ezek eleinte kizárólag Raisza monológjai voltak, de egy idő után Vlagyimir Petrovics is kezdett odamondogatni : — Jól van, jó szakember vagy, előre mész, már művezető vagy. De miért vadít meg, hogy a férjed munkás? Hát te, honnét kerültél ezekbe a »felső körökbe« ?... Eh... Büszkélkedik a liba! Hát azokban a te művelt köreidben nem tudják, hogy a munkások nélkül túró sem lenne a világon? Raisza vendégeinek ez »összetétele« megint változott. Egyre ritkábban jöttek a régi barátnők, helyettük a különféle kapcsolódó szakmák »fontos emberei« telefonáltak neki, vagy libegtek be hozzájuk személyesen. Hála Raisza energiájának és kapcsolatainak, a lányuk minden nyáron valamelyik ranA szocialista ta népi demokratikus országok irodalmai immár több évtizedes múltra tekintenek visz- sza, a munkásirodalom, a proletárirodalom fázisai után magukba olvasztották az antifasiszta küzdelem, a népfront szellemiségét, s a nyílt osztályküzdelmek korának lezárulásával egyre inkább az egységesülő szocialista társadalom össznépi érdekeit fejezik ki művészi eszközeikkel. A közéleti elkötelezettség meghatározó jegye napjaink szocialista irodalmának, amely fokozódó mértékben fordul a sokoldalúan kibontakozó egyéniség, a szocialista személyiség etikai és közösségi problémái felé. Mindezek a kérdések sok tekintetben lényegesen másképp vetődnek fel a nyugati és a dél-európai országokban, ahol osztályharc folyik, és a munkásosztály a háború utáni korszak több fázisán áthaladva — úgy tetszik — új és éleződő küzdelmek előtt áll. Feltűnő vonása az újabbkori osztályharcnak és az azt kísérő irodalmi jelenségnek a radikális anarchizmus szellemének újbóli előretörése. Az ultraradikalizmus mindenütt a szövetségi politikát támadja hátba, elszigetelni törekszik a munkásosztályt. E múltból is ismerős történelmi tanulságnak nagy szerepe lehet az említett övezetek kommunista kultúrpolitikája mai gyakorlatának kialakításában. Természetesen mindenütt sajátos körülmények közt nyilatkozik meg a válasz az irodalom nyelvén is. Mintegy szemléltető például ezúttal a nyugatnémet szellemi élet egy-két jelenségét felidézve utalnánk a munIlerczeg Klára rajza Michel Herbere Különös aiánlat hnm Dr öcs TEJJEL KEVERT VÉR Tejjel kevert vér, feketén buggyanó, Pokoli éjszakán érkezett tavasz; Arcodon túlvilági árnyék Gyémánttá égett könnyek. Perzselő hó. Kiégett pusztaság. Halált lehelő sivatag. Fekete szikla, melyről örömmel vetjük le magunkat. Hát el ne eressz, hisz az ajkad Pokol és pestis tüze. Enyhítsed azt síromra hulló Koszorúk hűvösével. Csillagot neked, tűzokádót Bár az sem halványíthat téged. Lobbantsd fel a földet, tűzajkú; Szerelem, fekete angyal S. Benedek András fordítása Határiamban nyaralt, fik meg külön, Raisza délre utazott, fi pedig egy ismerős erdésznél, az erdő sűrűjében megbúvó két tavacskában horgászva töltötte a szabadságát Egyszer, amikor Bulgáriába készülődve Raisza összecsomagolta a holmiját, Vlagyimir Petrovics kifakadt Az egyik színdarabban ezt mondják: »Engedjétek Duny- kát Európába!« Hát itt van; megy. Akkora gubancot fésül a fejére, mint egy szénaboglya, kivörösíti, belakkozza a körmét, aztán, gyerünk elkápráztatni Európát!... Raisza sokáig kiabált, aztán mikor kimerítette az egész szitokkészletét Vlagyimir Petrovics békéltetőén dörmögte: — Jól van, ne haragudj! Lehet hogy kicsit erősebben fejeztem ki magam... De hát nem vagyunk idegenek ... Még nem egészen. Csak egyet magyarázz meg: a múltkor a televízióban szerepeltél: »A mi termékeink, a mi modelljeink...« Én elnézlek téged is, meg az ismerőseidet is ... Legalább egyetlenegyikőtök, csak a vicc kedvéért, felvenné a saját »termékét«. Azt már nem. Istenbizony, direkt figyelem — lassan szakember leszek —, hogy az egyik Lengyelországból, • a másik Magyarországról, a harmadik Franciaországból öltözik. Még a televízióban is külföldi ruhában szerepeltél. Eszedbe sem jut, hogy ez kész röhej? De hát, hogy lettél te ilyen?... Feszélyez, hogy a férjed munkás. De az én »termékemet« —, ami' ezzel a két kezzemmel csinálok, ni — megveszik Csehszlovákiában, az NDK-ban, még nyugaton is. És dicsérik! Így áll a dolog! V lagyimir Petrovics állandó szemrehányást tett magának, mert idejében nem kapott észbe, hogy merre is tart Raisza, és azért is, mert még soha sem tudja számára érthetővé tenni a dolgot, és így a veszekedések csak keserű könnyekbe, makacs hallgatásba fulladnak. Pedig menynyi szép dolog lehetne: gyengédség, az egymás sikerei fölötti öröm, a másik sikerének öröme — minden. De a gyengédség helyett jött a megszokás, a másik sikere fölötti öröm helyett... néha összerándul a bennsője .. Bratfca László fordítása Legros úr, a »-Legros és Társa« cég tulajdonosa, éppen befejezte a levél diktá- lását és így szólt titkárnőjéhez, Suzette kisasszonyhoz: — Két példányban gépelje le, mint szoktuk. A lány az ajtó felé indult, de megtorpant és visz- szajött. — Mondani óhajt valamit? — emelte fel fejét az iratokból a cég főnöke. — Monsieur Legros, én férjhez megyek. — Pompás, gyermekem. Es ki a boldog ifjú? Mademoiselle Suzette hirtelen sírva fakadt. — Úristen, mi lelte?! — kiáltott fel monsieur Legros. — Mert... mert... nem tudom, hogy kihez... megyek férjhez — hüppögött a lány. — Hogyhogy nem tudja? — Kérdezze meg Jacques- tól... — szipogott mademoiselle Suzette. Jacques, a főkönyvelő helyettese, röpke tizenöt másodperc múlva megjelent. Minden jel arra vallott, hogy már az ajtó mögött várakozott. — Mit jelentsen ez?! — harsant fel monsieur Legros. —— Miért /vcu /icu.y<*uuf^ meg- magyaráznia, hogy kihez megy férjhez a titkárnőm? — Nyugodjék meg, uram, én valóban mindent megmagyarázok. Mademoiselle Su- zette önhöz megy férjhez. Vagyis akarom mondani.., énhozzám. — Mondja: maga már régen meghibbant, és csak ügyesen titkolta? — Monsieur, én teljes felelősséget vállalok a szavaimért! On agglegény, és ezért megfelelő összegű adót fizet a jövedelme után. Ez az ügy egyik oldala. A másik pedig az, hogy nekem tetszik Suzette ... — Mondja: megy az őrültekházába, vagy kihívassam a mentőket? — Még egy pillanatnyi türelmet kérek, monsieur Negros. Nos hát, ön agglegényadót fizet. Ha felesége volna, akkor sokkal kevesebbet kellene fizetnie. — Én azonban nem szándékozom megházasodni, azonkívül pedig ez sokkal többe kerülne, mint amennyit megtakaríthatok ... — Szentigaz! Ezért én azt ajánlom önnek, hogy úgy nősüljön meg, hogy nem nősült meg. Hagyja a telefont, semmi szükség rá, ne telefonáljon senkinek, inkább hallgasson végig. Én szeretem Suzette-t. ön feleségül veszi öt, és így kevesebb adót fizet. Ö pedig velem él, és önnek egyetlen frankjába sem kerül! Érti már? — Hm ... No és maga mit nyer ezen az üzleten? — Tudja, monsieur Legros, úgy gondoltam, hogy ön legalább 500 frankkal emelhetné a havi fizetésemet. Hiszen a családi élet nagy költségekkel jár... — Hm, Jacques... hiszen maga tudja, mi a véleményem az alkalmazottam fizetésemelési kéréseiről. Az ilyesmit mindig elvből ellenzem. — Rendkívül sajnálom, monsieur Legros, ebben az esetben azonban ... — Várjon csak, Jacquet, várjon ... Éppen arról gondolkodtam, hogy megfelelő helyettest kellene találnom.. — Hálásan köszönöm, főnök, örülök, hogy ilyen nagylelkű! — Nagylelkű? Csupán kiszámítottam, mennyi adót takaríthatok meg ... Fordította : Gellért György Osztályharc és irodalom kásirodalom — szocialista irodalom problematikára, amely a politika nyelvezetén a munkáshatalom stratégiája és a szövetségi politika viszonylatában jelenik meg. A nyugatnémet szellemi élet feltűnést keltő eseménye volt több mint másfél évtizede, midőn a »Gruppe 47« nevű progresszív polgári csoportosulás lehanyatlása idején egy új írói kör, a dortmundi »Gruppe 61« lépett színre. Tagjai munkások vagy a munkáséletből »feltörő« írók voltak (nálunk is jól ismert közülük Max von der Grün), aki érdes nyelvezettel szóló műveikben meglepő dolgokat közöltek a gazdasági csoda Bűvöletében élő jóléti társadalommal. Különösen kezdeti műveikben leleplezték a munkásosztály viszonylagos anyagi ellátottsága mögött meghúzódó kegyetlen fizikai és szellemi kizsákmányolást, szavakba foglalták az újabb társadalmi megrázkódtatások első jeleit; egy régen elfelejtett témát: a munkásélet rajzát nyújtották dokumentális nyersességgel. A csoport a Fritz Hüser alapította Archiv für Arbeiterdichtung (A munkásköltészet levéltára) körül tömörült; egy évtized Után azonban, a 70-es évek elején, egyáltalán nem függetlenül az NSZK-ban egyre inkább élesedő osztályösszeütközésektől, újabb írói törekvések rajzottak ki soraiból. Max von der Grün mellett főleg Günter Wallraff, Erika Runge és mások elégedetlenek a csoportban eluralkodott, • az osztályharcos szemléletről lemondó irányzattal, az »ipari munka világa« keserű hangú megéneklésével, a technikai civilizáció fogaskerekei közt őrlődő emberről szóló, de határozott távlatok nélküli művekkel. Ezért létrehozták a Werk- kreis — Literatur der Ar- bertswelt (A munka világa irodalmának alkotóköre) nevű csoportosulásokat. Érthetően fellépett soraikban is a »balos« kizárólagosság hirdetése, a szövetségesekkel szembeni bizalmatlanság, az afféle vélekedések, hogy kizárólag a munkásírók körére támaszkodva kell megvívni a küzdelmet a tőkés kulturális manipulációval szemben. A Grazban működő Munkásművelődési Központnak a munkásirodalom mibenlétére vonatkozó körkérdéseire sok német nyelvű munkásíró adott választ, s a wup- pertáli Peter Hammer Verlag adott ki egy ilyen gyűjteményt értékes irodalom- történeti tanulmányok kíséretében 1973-ban, Arbeiterdichtung (Munkásköltészet) cimmel. A nagyszámú nyugatnémet munkásirodalmi antológia közül — úgy tetszik — e kiadványból tárul fel előttünk teljes szélességben az az eszmei spektrum, amely tükrözi nagyon gyakran a tétovaságot, a reformista illúziókat is, pl. egyszerűen a munkásosztály létezésében való kételkedést, de azok véleményét is, akik nem hisznek a »szociális partnerség« hamis jelszavában, akik látják és tudatosan elemzik az osztályellentéteket, s akiknek nyíltan vallott írói célkitűzésük: a társadalmi viszonyoknak a dolgozók érdekében történő megváltozása. így válhat ez a munkásirodalom egyre inkább, a lényegét illetően eszmeiségben megragadható szocialista irodalommá, amely a felszabadulásra vágyó nyugatnémet munkásosztály, s valamennyi kizsákmányolt réteg érdekeiért harcol. Hasonló tendenciákat figyelhetünk meg a francia »munkásirodalom«-ban is. Érthető, ha publicisztikában, irodalomkritikában lényegesen élesebben merülnek fel itt az ideológiai harc kérdései és fogalmai, mint nálunk, hiszen az osztályharc ott a mindennapok alapvető tartalma. Teljesen alaptalanok ugyan az ultraradikális körök részéről elhangzó vádak, miszerint a szocialista térfél irodalmát és irodalom- kritikáját az opportunizmus jellemzi; ugyanakkor az is tény, hogy nálunk sokkal nagyobb figyelemmel és megértéssel kellene tanulmányozni azokat a történéseket, amelyek a nyugati és a fejlődő országokban lezajlanak, s amelyek irodalomban és művészetben a munkásosztály és más elnyomott osztályok felszabadulásáért folytatott küzdelmének megnyilatkozásai. Az ottani ideológiai harc helyes módszereinek és célkitűzéseinek meghatározásában mi is segíthetünk, ha feltárjuk saját múltunk tanulságait és annak hasznosítását a jelenlegi kultúrpolitikai munkában Ennek lényege a művészei osztálymeghatározottsága ; nyugaton, délen és a fejlődő országokban inkább a maga közvetlenségében, a szocialista övezetben pedig általában követettebb, bonyolultabb formában. A társadalmi lét alapvető kérdéseinek elhomályosítását jelentené, ha kétségbe vonnánk az osztályküzdelmekkel terhes régiókban a művészet, az irodalom nyílt át- politizálásának jogát, de ugyanilyen hibás eljárás lenne a fejlett szocialista társadalmak életének az alapkérdések szintjén történő művészi tükröződését követelni. Nyugaton és a fejlődő országokban az osztályharc fő terhét viselő munkásosztályhoz való ideológiai-eti- kai-gyakorlati viszony döntő kritérium az irodalomban, a művészetben is; de ez a követelmény nem zárhatja ki, ellenkezőleg : magába kell hogy foglalja a szövetségesek mgnyerésére irányuló szüntelen törekvést. A szocialista országok irodalma ugyanakkor az osztályok megszűnésének útján, az adott konkrét, elért szakasz által determinált módon fejezi ki az egyre inkább egységesülő népi érdeket (ez a szövetségi politika sajátos megvalósulása itt), de ugyanakkor a művészetnek és az elméletnek itt is érvényes módon meg kell tudnia fogalmazni a munkásosztály érdeke és az össznépi érdek összefonódó dialektikája szerint a társadalmi valóság által felvetett kérdéseket és válaszokat. Illés László Somogyi Néplap
