Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
L eölt egy pádra, nézte a ligetet. Mint valami sziget partjára, úgy lépnek ide az emberek. Távol a nagyváros szüntelen morajlása: villamosok lomha áramlása, autók örvénylése, a buszok hullámdöreje, mentők vészjel-szirénája Ezzel a távoli zsongással együtt a ligetben csönd van, az itteni hangok a csönd tartozékai : gyermeklárma, áthúzó utasszállító repülőgépek szelíd mormolása. Néha elröppen egy-egy hangos szó, köszöntő vagy búcsúzó. Elszabadul egy nevetés, de hüppögő sírás is. Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja; lépteké a csörgő kavicson. Az emberek mind visznek valamit: táskát, kosarat, dobozt, enni- és innivalót, virágot, orvosságot. Vannak nem mindennapi cipekedók is, ezek a furcsák, akiket a többiek megnéznek: valaki aranyozott keretben tájképet visz, a másik kalitkában madarat, a harmadik hatalmas faliórát. Most el kellene döntenie, melyik dolga után szaladjon. Olyan dolgok ezek, amiket az ember délután intézhet el, a munkaidő lejártával, hazafelé menet Eszébe jutottak a telefonok, a futó látogatások; legalább öt helyre kellene telefonálnia vagy föl- ugrania. Napok óta készülődik, de valahogy elmarad mindegyik. Néhány utcával odébb van az az üzlet, ahol könnyű, olcsó cipőt lehet venni. Most elmehetne. Vagy beszaladhatna végre a könyvesboltba, ahol két hete félretettek neki egy könyvet. Régen készül megnézni egy filmet. Valahol kint játsszák már a külvárosban, ki kellene villamosoznia. Végre meg kellene nyiratkoznia, van itt valahol egy borbély- műhely. Vagy a villanyszámla! Valami zűr volt legutóbb, tévedés, hiba történt; be kellene lépni a... Úristen! Napok óta készül rá, hogy fölkeresd a fia osztályfőnökét. »-Kérem a Kedves Szülőt, szíveskedjék fölkeresni az iskolában...« Itt hordja a levélkét a zsebében. Nézte az embereket, mit csinálnak körülötte, merre, hova mennek. Mintha tőlük várna ötletet, hogy melyik dolgához lásson. Nézegette a padom ülőket. A fáradtan leroskadókat, a ráérősen letelepedőket, az órájukat maguk elé kapkodó röpkéket, akik ülnek egy kicsit, majd mohón utolsó szippantanak cigarettájukból, elhajítják, aztán sietnek tovább. Egy fiatal anya színes fö- delű regényt olvas, mosolyog. Előtte a kocsiban piros arcú kisgyerek alszik, ő is mosolyog. Odébb egy férfi papírból töpörtyűt szemezget, friss kenyeret tör hozzá. Mellételepszik egy szatyros háziasszony, a hentestől fújtat hazafelé, szusszan egyet a pádon. Amott egy öregasz- szony légipostái borítékot bontogat, leveleket olvas. A park szelén az aszfalton egy nyurga diák görkorcsojyávail gurul át Két lány fagylaltot nyal, egymáshoz hajolva sejtelmes arccal beszélgetnek. Amikor végére érnek a Történetem hőse, Z. I. egy napon égő fájdalmat érzett a szemében. Aztán ez a fájdalom elmúlt, de attól kezdve mindent egy bizonyos történelmi távlaitból látott. Aznap, amikor erre rájött, nem is ment be a hivatalába, egész nap azzal szórakozott, hogy sétált az utcán, s mindent és mindenkit történelmi távlatból figyelt. Egy szemvillanás alatt olyan dolgokat fedezett föl, amelyek addig rejtve voltak előtte. Egy pillanat alatt meglátta a — tények, jelenségek közötti belső összefüggéseket. Meg tudta különböztetni a jót a rossztól, a fontosat a nem fontostól, a fejlődést a visz- szafejlődéstől, és a múló sikereket az örök dicsőségtől. Este elmesélte a feleségének, hogy milyen csodálatos képességek birtokába jutott. Az asszonyt azonban nem nagyon érdekelte a dolog, ingerülten csak annyit mondott; — Remélem, abból a bizonyos történelmi távlatból is látod, hogy nincs mit fölvennem ... Z. I. keserűen elmosolyodott: íme, ilyenek a nők! fagylaltnak, és * mesének, hangosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána marad a pádon egy hírlap; eme- linti, meglebbenti a szél. Mintha búcsút intene egy elhagyott, szomorú újság. Valaki a gyomráról beszél a szomszédjának. Röntgenleleteket, zárójelentéseket, recepteket vesz elő; nem adja ki őket a kezéből, csak éppen megmutatja. Egy talpig gyászruhás özvegy noteszban lapoz, golyóstollal jegyezget valamit, talán a temetési költségeket. A notesz fedőlapja, a toll is fekete. Sobor Antal Ligeti pádon És itt vannak a nagyanyák, az ezüsthajú, hajlott hátú nörszök; le és föl sétálnak vödröt, babát, labdát cipelő unokáikkal. Aki a légipostái kopertákat bontogatja, sorra megnézi őket. Neki is lehetnek unokái, akik az óceánon túli városok parkjaiban futkosnak. Íme, az örök és elmaradhatatlan csókolózók. Ök választják a félreesőbb, rejtettebb padokat. Zilált kabátszárnyak, kusza sálak, az arcúkat elborító hosszú haj fátyla. Néha fölpillantanak, megemelik a fejüket, csodálkozó, nagy szemekkel körbenéznek, mint akik mélyvízből merülték föl egy pillanatra. Aztán újra átölelik egymást, elmerülnek egy újabb csókban. A park végén a telefonfülkében egy idős házaspár préselődik, íószkelődik már egy ideje. Most előbújnak, leülnek egy padra, meghirdetik arcukat a fényben. Egyszercsak a férfi váratlanul fölkiált: — De akkor aztán én megmondom neki, nézze... — Képéből kikelve, nekivörösödve, erélyesen kiabál, élénken gesztikulál hozzá: — Nézze, kérem, vegye tudomásul egyszer és mindenkora... — A felesége békésen bólogat, mintha őt leckéztetné, mintha neki kellene tudomásul venni egyszer és mindenkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valójában ő az, aki tudomásul veszi. Mindig és mindent, ö az, akinek a férje beolvas: ő a hivatali főnök, a kalauz, a bolti eladó. Mindenki, akinek jól be kell végre olvasni. Egy életen át hallgatja, fölfogja az ura igazát. Neki záporoznak az ingerült, dühös és méltatlankodó szavak. Már ismeri őket, valamennyit. És bólogat rájuk. Ott a postás, holtfáradtan érkezik. Leveszi válláról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mellé ereszkedik. Egyik kezével rátámaszkodik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valakivel meghitt kettesben töltené az időt a ligeti pádon. Egy orvos jön sietve; két beteglátogatás között leül egy kicsit a napon, kigombolja a felöltőjét Hosszúkás táskáját a térdére fekteti. Egyik kezét úgy helyezi a másikra, olyan puhán és gyengéden, ahogy a betegeikére szokta a vizsgálat után, ha nyugtatgatja őket: nincsen, kérem, nincsen semmilyen komolyabb baj. Aztán hirtelen föláll, átmegy a ligeten, ott kint az aszfalton egy kis FIAT-kocsi kagylójába bújik. Nyomában a helyére ereszkedik egy öreg tanár. Egyik térdét markolja, mintha kapaszkodna benne. Tömött, nyitott aktatáskájából kék füzetek csomója kandikál elő. Leveszi a kalapját, a napfény megcsillan fehér homlokán. Az arca szürke, hosz- szúra nyúlt; erősen hunyorog, könnyezik is a szeme a nagy fényben. Csontos, hosszú ujjai a füzetcsomón matatnak, mintha máris számolná, osztályozná a dolgozatokat. Tapintgatja a füzetek zárt titkát, a sokféle jelet és képletet. A matematika lehet beléjük zárva, fiatalsága nagy kalandja, a fölfedezések kora. Most a táskájában viszi haza. Otthon lendületes, piros vonalakat húz majd a füzetlapokra, ingerült fölkiáltójéleket karcol, korrigáló megjegyzést kanyarít a margóra, útbaigazító tanácsokat ad. A töpörtyűt szemezgető a vízcsaphoz ment, a tenyeréből iszik. A gyomorbeteg fölállt, elbúcsúzik a szomszédjától. A kisgyerek a kocsiban fölriadt, keservesen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő fölé hajol, igazít valamit a párnáján, aztán elmennek. A regényt ridikülbe gyömöszöli, a magas gyerekkocsit a hasával tolja. Elindul az idős házaspár is, egymásba karolva. A férfi dühödten magyaráz valamit, fölemelt mutatóujjával éppen felelősségre von valakit. Felesége hallgatja a kíméletlen korholást, és bólogat hozzá. A fűben feketerigó lépeget. A fű széjén karcsú, nagy termetű kutyák vezetnek pórázon. A kutya megpillantja a rigót, ugrana, nekifeszül a teste. Reszketve, két lábon rugaszkodik feléje, megrántja a gazdáját. Mély, dörrenő hangon fölugat. A rigó riadtan röppen a magasba. Hajlongó ágra száll, türelmesen megvárja, amíg a kutyáék elmennek, aztán visszaszáll. A szatyros háziasszony közben egy kenyérdarabkát vetett a fűre. A feketerigó mindkét lábával rákapaszkodik, billeg rajta, körbe-körbe pillant, kapkodva, gyorsan csipegeti. Megszólal a közeli templom harangja. A toronyból elválik egy csapat galamb. Kört írnak le a liget fölött, aztán leereszkednek valahová a fákon túl. Az órájára néz: eljárt az idő, amit a ligetben engedélyezett magának. És nem döntötte el, melyik dolga után fusson. Föláll, elindul a csikorgó kavicson. Amíg átmegy a ligeten, kiér a fák alól, lesz ideje határozni. Majd lassabban lépked, úgy jobban megfontolhatja, mihez is kezdjen hazafelé menet... Mikes György Történelmi távlat Bosszúból egész este történelmi távlatból nézte a feleségét. Másnap a hivatalban is elújságolta a nagy hírt. Volt, aki egyszerűen bolondnak tartotta, és volt, aki azonnal jelentette az igazgatónak. — Ez a Z. I. nagyon furcsán viselkedik. Azt mondja, hogy mindent egy bizonyos történelmi távlatból lát, és amikor azt kérdezzük, hogy mit lát, fölényesen mosolyog. Ez felháborító! Ez destrukció! Hogy jön ő ahhoz, hogy minket történelmi távlatból lásson? Nem sokkal később Z. I.-t áthelyezték egy másik vállalathoz — kisebb beosztásba, alacsonyabb fizetéssel. De ott se maradt sokáig. Új főnöke ugyanis arra kérte, hogy abból a bizonyos történelmi távlatból mondja meg neki: helyesen telte-e, hogy X. barátságát kereste a minisztériumban? Nem válaszolt a kérdésre, mert onnan, ahonnan ő nézte a világ eseményeit és az embereket, ott ez a probléma egyáltalában nem létezett. A felesége könyörgött neki: hagyjon föl ezzel a távlattal. Mire jó ez? Miért akar különb lenni, mint a többi? Nincs neki elég baja? Z. I. elment a Történelmi Főintézetbe, és teljesen ingben fölajánlotta a szolgálatait. A tudásoknak azonban még ingyen sem kellett. Hátha rejtett kancsalságban szenved? Ez nagy zűrzavart okozna a jelenkori történelem értékelésében. A cirkuszban csak akkor alkalmazták volna, ha valami más kunsztot is tud: például fejjel lefejé lóg egy trapézon és a fogai között egy nőt forgat. Vagy ha motorkerékpáron szaladgálna körbe-körbe egy kattan falán — bekötött Matyikó Sebestyén József „Vakoknak mondom” Aprfly Lajos emlékének A Nagy-víz ma ölig temető; szállnak alá, Égi madarak — fölfénylenek, toll hull a hóba: föl — le, lehullanak! Hálóba nyaklott jó halak: kifosztva minden vizekbűl — hallgat a Tó, főn torka locsog, rianó jég-vasa döndül! Hálóba nyaklott jó halak: kifosztva minden vizekbűl — hallgat a Tó, főn torka locsog, rianó jég-vasa döndül! Sinkó Ervin* Szemben a bíróval Részlet Az édesapám sokat betegeskedett; ez nagyban hozzájárult, hogy nálunk a családi élet a polgárcsalád ideáltípusává fejlődjék ki. Végtelen szeretettel és áldozatkészséggel csüggtek egymáson a családtagok, de az egész többi viliág, különösen a dél-magyarországi sváb faluban, Apatinban, közömbösségig idegen, és amennyiben a család követlen érdekeivel nem került vonatkozásba, érdektelen volt I a számukra. Ebben a meleg, lágy és exkluzív családi atmoszférában kezdettől fogva szemben találtam magam egy különös emberi lénynyel: egy fedél alatt élt velünk és nem tartozott hozzánk, korábban kelt, minta többiek, behozta az ételt nekünk, de nem ült az asztalunkhoz, s csak azért jött be a lakószobákba, hogy kitakarítsa őket, de ha már rendben voltak, akkor az ő számára nem volt bennük hely. Barátságosan szóltak hozzá, de főleg csak akkor beszéltek vele, ha kértek tőle valamit. Jó vagy rossz cselédként beszélteik csak róla, s a mi szobáinktól messze, hátul a konyhában töltötte el a ház összes többi lakóitól mérhetetlenül különböző életét. Ha nem szenvedtem volna az ellenséges idegenség alatt, amely az utca közt és köztem fennállott, talán ezt a család és cseléd közti viszonyt észre se vettem volna. Ma azt hiszem, hogy ez a gazda- és cselédviszony váltotta ki benem az első •Nyolcvan éve született Sinkó Ervin, jugoszláviai magyar író. Jelentősebb regényei: Optimisták, Egy regény regénye, Egidi- us útrakelése. Születési évfordulója alkalmából közöljük önéletrajzának egyik részét. szemmel, egy lábon állva a nyeregben, ezüstlamé trikóban. Egy költő arra aikarta rávenni, hogy terjessze el irodalmi berkekben: abból a távlatból, ahonnan ő látja a magyar irodalmat, csak egy név ragyog fényesen, és az az ő neve. Erre azonban nem vállalkozott. És ekkor Z. I. — talán unalomból — saját magát is megnézte a történelmi távialtból. De hiánya hunyorgott, hiába hajolt előre, hiába vett föl szemüveget, nem látott semmit. Még egy icipici pontocskát sem — pedig már azzal is megelégedett volna. Ekkor sírva fakadt, és bőgött, mint egy gyerek. Amikor letörülte a könnyeit, ismét úgy látott mit régep. — Jó dolog, ha valaki történelmi távlatból látja a dolgokat — mondta később Z. I. a feleségének. — Csak azt nem tudom, hogy mire jó? Végül abban állapodtak meg, hogy erre a kérdésre valószínűleg csak bizonyos történelmi távlatból lehet felelni. tudatos lázadást az ellen, amit körülöttem mindenki természetesnek talált. Azt tudom, hogy mindig szerettem volna megtudni, mit gondolnak a cselédek rólunk; és idegenek, megköze- líthetetílenek, titokzatosak maradtak a számomra, mint az egész többi, a mi házunk - kon kívüli világ. A cél, nyilván, kezdettől fogva adva volt bennem, és majdnem sohase vált számomra kétségessé. A majdnem: a világháború volt. Addig nemcsak a cél, hanem a hozzá vezető út is kétségtelennek látszott. Attól kezdve, hogy városba került fiatal gimnazistaként először tettem be a lábam a szabadkai szociáldemokrata nmnkásotthoniba, egész a világháború kitöréséig egyetlen boldog mámorban éltem. A munkásotthonban senki sem törődött fajjal, felekezettel, nemzetiséggel; magyar, 6zerb, német munkások ültek együtt, és engem, éretlen gimnazistát az első naptól kezdve — akár tudatosan, akár öntudatlanul — százszor különb pedagógiai érzékkel kezeltek, mint a szüleim, akik kétség- beesetten nem tudtak mit kezdeni velem, s mint a gimnáziumi tanárok, akik csak szorgalmasan buktattak. A szabadkai munkások között életemben először hullt le rólam az a félig bűntudatos, félig gyanakvó. mindig kínzó bizonytalanság, amit a mi elzárt házunkból és a falusi utcáról hoztam magammiaL Első perctől kezdve, hogy oda beléptem, nem voltam egyedül, sőt: riadt és szomorú, nézőből egyszerre egy közösségnek nemcsak befogadott, hanem tevékeny tagjává is lehettem, ök találtak nekem munkát. A föld nélküli parasztok közül sokan szerettek volna ími-ol- vasni megtanulni, s azonkívül — mondták — kellene valaki, aki a különböző szakmák könyvtárait rendben tartva tudjon az elv- társaknak az ő műveltségi fokuknak megfelelő könyveket ajánlani. Feladatot, munkát adtak nekem, és elvtársinak szólítottak! Az iskola, mélynél jobban és később csak a kaszárnyát gyűlöltem, eztán keveset látott; nem értem rá. El kellett olvasnom a munkásotthon könyv t,árának könyveit, hogy tudjam, melyiket melyik elvtársnak ajánljam — s úgy érzem, ha van valami, ami szimbolikus jelentőségű Magyarországra, akkor ez az: a százezer lakost számláló városban énnekem a könyveket, amikből a legtöbbet tanultam, munkások adták. Az ő filléreikből került ki az a könyvtár, amelyből én a szocializmusban megtaláltam a cél nevét, a célhoz 'Vezető utat, s a nem vágyként, de élő valóságként az egész földet átfogó közösséget. ök nem nevettek Ok mel- .lém álltak, és segítettek, mikor a cselédlányok szakszervezetének megalakításához kezdtem — ők megértették, hogy a cselédlányok nagyobb része idővel visszamegy a falujába, és gondoskodni kell róla, hogy a batyujában, kis szocializmust is vigyen haza a jobbágyi sorban tengődő analfabéta faluba. És később előadásokat tartottam a könyvekről, amiket elolvastam, és nekem, fiatal kö- lyöknek szabad volt felolvasnom a rossz verseimet is, mert tele voltak forradalmi lelkesedéssel; és háromszor olyan öreg emberek, mint én, öreg munkások tapsoltak nekem, és bíztattak, hogy írjak. És sztrájkoknál és utcai tüntetéseknél köztük állhattam, velük énekelhettem, és velük gyűlölhettem gróf Tisza Istvánt, és velük együtt hittem, hegy a nemzetközi szociáldemokrácia le fogja rombolni az országhatárokat, a kaszárnyáikból múzeumokat és iskolákat fogunk csinálni, és hogy mi, egyedül mi, szociáldemokraták fogjuk megvalósítani a próféták legmerészebb álmait, testvérek országává termi a világot. Gj'önyörű volt! És akkor elkövetkezett 1914 július hónapja. Tizenhat éves voltam akkor. Kelemen Lajos Levél a régésznek Számítón, fülledt erdei ösvényen, vagy az elsüllyedt város kő-kulisszái közt írom üzentem neked, hosszú kétezer évig. Sután, elszenesedve ülök rétegek házában. A létből a rész, amelynek lámpása voltam, szétúszott; kételkedem, hogy lehetséges jelekké sűríteni; a felejtéssel szemben részletek dadognak, részletek, töredékek érvelnek — ami szerinted a teljes jelenlét, az egyetlen megtalált sors újra — fogalmazása, kiterjesztése áthalad; — az anya lánya-fia tehát már névtelen, neve mögül hiányzó, csak "általában« ember.
