Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
Tasnádi Varga Éva ŐSZ Szekerek Járnak az úton, s a szíveim daltól árad, nckimennék az éjnek, deresedé határnak. S mint kölyökkoro-mban tettem, gallyait dobnék a tűzre, és nézném, hogy leng a fényben az asszonyok gyűszűje. Szekrek járnak az úton, — bizony, hogy ősz van újra, és bizony, hogy már mögöttem maradt az évek útja. Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornak. M a jóbarátom mesélte a következő történe- * tét: — Két alapvető tényt közlök. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrád- műsort tekintettem meg Érden. Három — ez »alapvet- tőn kívüli« tény —: összetörtem a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan álla- po‘ nban — rendszerező elme vagyok. Első pont: Soha életemben nem voltam esztrádműsoron, utálom a táncdalkandúrokat, a hülye konfenanszáékat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakniesztrádot is végigülök, soha nem gondoltam volna. Igaz, azt se, hogy repülök egy-két métert a kocsimmal, és a bal ajtó üvegén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeiket valahol az elején! Barátnőm és jóbarátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kutlürott- honlba: »kitűnő műsor lesz. Mi/os Macourek* A csiga A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a csiga lusta dög, meg effélét. De ez nem igaz. Volt idő, mikor a csiga fürgélkedett, mint a mókus, és ember lett légyen a talpán aki utói akarta érni... De egyszer vendégséget akart csapni, mert elfogta a szomorúság; mert unta a magányt városszéli kis házában, meghívott három kengurut, és már előre nagyon örült, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy jól sikerüljön az este. Megterítette az ünnepi asztalt, bekapcsolta a házi vetítőgépet. Borokat vett, és egy új, fehér damasztabroszt, a kenguruknak fél nyolcra kellet jönniük, a csiga kirakta a szalvétákat, kitöltötte a vörös bort a poharakba, és várt, de a kenguruknak híre-ham- va. És ekkor az jutott a csiga eszébe, hogy isten tudja merre keresik őt a kenguruk, ekkor jultott a szerencsétlen csiga eszébe, hogy nem adta meg nekik a címét, és hogy ezt a vendégek rossz viccnek is fölfoghatják. Így hát útnak indult, hogy megkeresse a kenguruikat. Óvatosan araszolgat, nehogy valami kiömöljön. Lassan mászik, csendesen, nehogy kiömöljön a bor az új fehér abroszra, mert a vörös bor, mint ismeretes, nehezen jön ki a textíliából. •Mllos Maeourek Állattan című művéből. A Magyar Nemzett Galériában kiállítás nyílt Tisztelet Endre Bélának címmel, a művész halálának 50. évfordulója alkalmából. Vásár-piac című képe. Bolya Péter ESZTRÁD neves fővárosi művészekkel«, és ott lesz N. P. is, a kap- panhangú énekes, akit Erzsi imád... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. T. Szerkesztő, itt számtalan szójáték kínálkozik, kezdve Erzsi ÉRD-ekeitől az . én ÉRD-eklődésemen át egészen az autó-ESZTRÁDÁIG, amelyen szintén eljuthattam volna ÉRD-re... De — engedőimével — folytatom M. barátom elbeszélését. B. P. Diósdnál karamboloztam. A bekötőútról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült; ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását... De — ellenitétben a követelményekkel — nem ájultam el, kimásztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó fölpattant fedelét ■ rt jra beültem, indítottam M a motort ; a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. indultam Érd félé. Vigasztalóén intettem a holtsápadt pilótának, aki maga se hitte el, mi történt Főképp azt nem, hogy a homloksebemen kívül semmi más bajom nem történt. »Sebaj«, nyögtem Érd felé utaztamban, »fizet az a tetű biztosító«. Második pont: Erzsébet lelkesen várakozott a kültúrház előtt. Leállítottam a kocsit ki akartam szállni, de aztán inkább kiestem. — Jaj! — sikkantott Erzsébet. — Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam: aknáik, gránátok, ötszázkilós bambák explodál- tak a fejemben, s láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákoló lámpa alatt. (“Mindezt csak a filmékben láthattam, de tény, hogy az érdi kültúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál ? Behatoltunk a kultúrház- ba. Harmadik pont: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant föl egy- egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinhez hasonló konferanszié, újból támad a légierő. — A szentségit — suttogtam. Befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsorvezető intésére. Erzsébet most már nem törődött velem, nézte az ESZTRÂDOT. B evonult egy szőke tánc- dalénekesnő, de kezében fölrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűikre csapott, és sző- nyegszerűen hullottak a bambák, G-dúrban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar; a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet, a légósok poros csecsemőt kotornak elő a romok alól. Újra bejön a műsorvezető, gyújtóbomha pörög az ujján, most!, föllrob- ban, szikra zúg felém, elkapom a fejem. »Hülye vagy?«, suttogja Erzsi. Még mondanék valamit, de látom, hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy lábmozdulat kell, hogy fölrobbanjon ... — Ne! — ordítottam föl. Riadtan néztek rám, s aztán már senki sem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra. Meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első puffanása mindent szétrobbantott: engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. Negyedik pont: — Te aztán szépem elájultál — mondta Erzsébet az előcsarnokban. — Pont a legjobb résznél. 7Ó$K<A Négyen laktunk egy »zabában, Jóska, én és a többiek; az egyik vidéki színház szépreményű, úgynevezett ösztöndíjasai. Négyen négyfelől vetődtünk a »pályára*. Közös volt bennünk a hit. Hit a színházban, a színészi hivatásban, és egyikünk sem tudta az életét másként elképzelni, csak a világot jelentő deszkák közelében. Mindennap az éjszakai órákban vetődtünk haza, és ennek semmi köze sem volt a lumpoláshoz. Egyszerűen mire az előadások lementek és a statisztafestéket lemostuk magunkról, késő lett. Hazatérve, megpihenve, magunk közt sokszor hajnali órákig beszélgettünk. — Minden napnak megvolt a maga témája. Az az este más volt. Maradt a színház, a »nagy kalandok* témája. Az egyébként szűkszavú Jóska mesélt. Félig ült, félig feküdt az ágyán. Sovány, nyúlt szi- rándi arcú gyerek volt. Elnyűtt barna nadrágot és világos inget viselt, ujjatlan kardigánnal. Egyetlen rend öltözete. — Apám ügyes kezű iparosember volt. Asztalos, de mindenhez értett. Ha egyszer Pápára vetődtök, és elmentek a »barátok templomába*, láthattok ott egy szűzanyaképet. Azt 6 festette. Egyszer lemásolt tíz pengőt ecsettel, tollal. Olyan jól sikerült, hogy azzal fizette a lakbért. A tulaj, aki egyébként egy kapzsi ember volt, nem vette észre a csalást. Apám aztán nevetve visszakérte a pénzt... Ez a tréfa majdnem az utcára juttatott bennünket. Egy darabig őrizgette apám a hamisítványt, aztán elégette. Jött a háború. Maláriát kapott, és meghalt. Négyéves voltam, a három bátyáin szintén gyerek. Anyám egyedül maradt... Borongás őszi délután volt a temetés, szemerkélt az eső. Engem otthon hagytak. Egy nagy darab, fékéi'* nő őrizetére bíztak; úgy hívták Hermina Odaültetett az ablakpárkányra. Láttam, amint kigördült a gyászkocsi, utána anyám és testvéreim mentek. Nagyon féltem. Attól, hogy leesek az ablakpárkányról.. Anyámnak negyven pengője maradt. Amíg a család a temetőben volt, Hermina elemelte ... Mind a négyünket fölnevelt édesanyám. Testvéreim is azonnal, ahogy lehetett, dolgozni menteti. Mindig ilyen sovány voltam. nem volt lehetőségem meghízni. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna egy karórát, de soha sem volt. Most sincs. Illetve egyszer volt egy órám. Bérmálásra kaptam. Bérma- apám valamikor jól menő úriszabó volt. Tulajdonképpen nem is őt, hanem édesanyám unokafivérét, Ádám bácsit kérték fel bérmake- resztapának, aki bányamérnök volt. .. ae nem tudott eljönni. Megígérte pedig, hogy vesz nekem egy kerékpárt... 11 miiiiKások es a mm Majd ha a rendezők rólunk, munkásokról csinálnak filmeket, akkor többet járunk moziba, jobban látogatjuk a magyar filmeket. — Ez a mondat egy beszélgetésen hangzott el, s nemcsak a vita vezetője, hanem a résztvevők többsége is kétségbe vonta a felszólaló igazát. Vitathatatlanul tovább csökken az érdeklődés egyes magyar filmek iránt és akadt felszólaló, aki meg is fordította a kérdést, valahogy így: az hiányozna még, hogy több film szóljon a munkásokról, lehet, hogy még annyian sem váltanak mozijegyet, mint eddig. Ez a vita pedig egy olyan beszélgetésen zajlott, amit a most már hagyományosan megrendezésre kerülő »mun- kás-filmnapokon« tartattak az elmúlt évben. Az ősszel immár rendszeresen visszatérő filmes eseménysorozat ihletője ugyanis éppen az a gondolât volt, hogy meg kell ragadni minden eszközt, amivel a magyar filmművészetet és a munkásokat közelebb lehet hozni egymáshoz. Ezért szerveznek a nagyüzemekben külön vetítéssorozatot, rendeznek találkozókat az alkotókkal, kritikusokkal, hogy akik talán maguktól a hétköznapi vetítésre nem váltanának jegyeit, most mégis találkozzanak a magyar filmgyártás régebbi, és legújabb produkcióival. Azon a dunakeszi vitán, ahol ezek az érvek elhangzottak, az a kérdés is felmerült: vajon milyenek a munkások, akikről több filmnek kellene szólni. Milyenek a mai munkásak? Nemcsak egy alkalmi filmvita nagy kérdése ez, hanem társadalmunk egészéé, bizony alaposan ráférne a tudományos kutatás, az elemzés, a témában rejlő kérdés-csoportok pontos megválaszolására. Természetesen maguk a filmesek is megpróbálnak válaszolni, hiszen ha olyan filmet készítenek, amelynek a mai munkások a hősei, akkor kikerülhetetlen az ilyesfajta válaszadás kötelezettsége. Márpedig készítenek a magyar filmesek munkásokról szóló filmeket. Nem is keveset, s már csak ezért sincs igaza annak a felszólalónak, akinek bevezetőül a véleményét idéztük. Hogy csak egyetlen rendező nevét és — hazánkon kívül elég nagy visszhangot keltett műveinek címeit — idézzük, itt van Mészáros Márta. Legutolsó bemutatott filmjében az Ök ketten-ben Monori Lili egy mai munkásasszonyt és Marina Viady is egy munkásnőből lett vezető alakját formálta meg. A férfi főszereplő, bár technikusi végzettsége volt, a film története szerint ugyancsak munkásként dolgozott. Mészáros Márta előző filmje a Kilenc hónap volt. Ebben — szintén Monori Lili — ugyancsak munkái a sszonyt játszott, bár ha egyetemre is járt közben. Az ezt megelőző Mészáros Márta filmben Az utcában laktak a Má- jer testvérek, két kislány. Ikrek voltak. Az apjuk kádármester volt. Egyformán öltöztették őket, még az órájuk is egyforma volt, úgy, mint a szalag a hajukban. Két egyforma kisbicik- lijük is volt... Hát én is mindig olyanról ábrándoztam. De ez mindig elmaradt. A bérmaapámtól egy irgalmatlan nagy zsebórát kaptam ajándékba. Hát ez az egy órám volt.. de ez sem volt ép sokáig. Hordani sem mertem, egy fiókban tartottam. Egyszer aztán az égyik bátyám, túl hevesen rántotta ki a fiókot, betörött az óra üvegje, és mutatói is letörtek. Meg is állt. Azért sokáig őriztem. Csak felnőttem. Elég jól tanultam. Gépésztechnikus lettem, és jó fizetést hagytam ott, hogy színész lehessek ... j Az lett. Egyedül ő. Mi többiek, mint ahogy összerázódtunk az ifjúi lelkesedés nagy rostáján, úgy szét is hullottunk. Koppenhágától Kaposvárig tesszük a dolgunkat. Igaz, nem úgy, ahogyan akkor hittük... UJkéry Csaba Berek Kati játszott egy gyerek után vágyódó magányos munkásasszonyt. (Örökbefogadás.) Idézhetnénk az elmúlt hónapok filmjei közül Rényi Tamás K. O.-ját is, amelynek bokszoló hőse munkás volt, apja családja egy jellegzetes munkás^környezietet személyesített meg. Vagy itt van például az elmúlt év — szakmai körökben legalábbis — a legnagyobb visszhangot kiváltott műve a Filmregény. A három Lány főszereplő egy munkáscsalád három gyereke, s a fűmben külön is nagy hangsúlyt kap a mai munkásélet néhány jellegzetes vonása. A példák sorát folytatni lehetne, de talán ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy filmvásznainkról egyáltalán nem hiányoznak azok a hősök, aki lenek munkás a foglalkozása. Ez a megfogalmazás talán már jelzi is egy másfajta, a korábbitól eltérő munkás-értelmezés lényegét. A felsorolt filmekben ugyanis az a körülmény, hogy valaki egy üzem munkásaként keresi a kenyerét egyszer sem volt a jellemét, törekvéseit, emberi magatartását egyedül meghatározó tényező. Az egyik munkásnő (Berek Kati) zárkózott volt, szigorú, egyszerű, visszahúzódó. A másik (Monori Lili mindkét filmben) kicsit agresszív, néha önző, az érzelmét nyíltan vállaló, de mindig őszinte, kitartó, kemény karakter. A Filmregény munkásai nagyon különbözőek voltak. A K. O.-ban szereplő apa (Bencze Ferenc) konok, kicsit műveletlen, de hallatlanul tisztességes, magának való ember. Magyarán: azért mert munkások, aziért nem lehet egyszerűsíteni a jellemüket. A művészet számára pedig alapvetően fontos, hogy teljes és hiteles emberi jellemet próbáljanak megrajzolni, olyan kitalált lényét, akiről el lehet hinni, hogy akár létezhetett volna is. Emellett persze szinte mindegyikre jellemző volt néhány, elsősorban a munkásosztályra jellemző tulajdonság: a vonzódás az őszinteséghez, a tisztességhez, a szóbimondás, keménység, a »megjátszások« elutasítása és így tovább. Emberek voltak tehát ezek a hősök, akiken a »munkás- sors« nem mint valami külön ruha, e célra varrt különleges kosztüm díszelgett, hanem szerves része volt emberi jellemüknek. Ebből persze az is következik, hogy nem is volt mindig olyan jelentősége annak: mi a foglalkozásuk. S ha sikerült a filmeseknek valódi embereket ábrázolni — ez persze nem mindig sikerült — akkor eleget tettek legfőbb művészi kötelességüknek. S mert a magyar filmesek túlnyomó többsége a munkásosztály ügyének elkötelezettje, ezért többnyire olyan munkásókat ábrázoltak, akik ugyancsak elkötelezettjei a humanitásnak, a tisztességnek, a köz ügyének. Alikor is, ha erről külön nem beszéltek e hősök, mert nem a szóbeli elkötelezettségen van a hangsúly. Persze aki munkásokról elkötelezett filmet készít, az nem biztos, hogy egyúttal jó filmet is csinál. Olyat amelyik érdeklődést kelt, leköti az embereket megmozgatja gondolkodásukat, s másfél órára elszórakoztatja őket. A »munkásfilm« tehát nem ad felmentést a kötelezettség alól, hogy egyben jó filmet kell készíteni. S hogy ezek a magyar filmek jók-e, vagy sem, erről bőven lehet vitatkozni. Remélhetőleg vitatkoznak is majd sokan, hiszen idén is megrendezik a Munkás- fiimnapokat szerte az országban. Az sem lenne baj, ha valamivel .kevesebb lenne a rendezvények szánna, s a kevesebb vetítésen, kevesebb vitán, többen lennének jelen, nagyobb elmélyültséggel, nagyobb haszonnal cserélnék ki élményeiket az ott megjelentek. A jó vitáikra a lehetőségeket az elmúlt év, s néhány új bemutatásra váró film megfelelő lehetőségeket kínál. Bernálh László
