Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-04 / 234. szám
Pihenés — hernyótalpakon Megbecsült emberek a délszlávok, a német ajkúak Szép eredmények a barcsi járásban Régí-régl anekdota jut az eszembe, ahogy az életéről mesél Beregszászi István, a nagyatádi Damuvia csoportvezetője. Háromszor váltott munkahelyet az elmúlt húsz esztendő alatt, pedig el sem mozdult a helyéről. 1951-től a gépállomáson dolgozott mint szerelő. Amikor tizenöt év múlva a gépállomás megszűnt és gépjavító bázis lett belőle, ott maradt a munkahelyén, amelynek csak a neve változott meg. 1969-ben megszűnt a gépjavító is, és a telepet a Danuvia vásárolta meg. Ez lett hát a harmadak munkahelye, még mindig ugyanazon a kerítésen belül. Húsz évig traktorokat szerelt, s az új üzemben nehéz volt megszokni a forgácsológépeket. Otthon keresett magának »vigasztalást-«, visszatérést az eredeti szenvedélyhez, a szereléshez. És hosszú ter- vezgetés után elhatározta, traktort épít ő is, de az más lesz, mint amilyeneket látott. Kis traktor lesz, de lánctalpas! — Nyolc évig készítettem. Ügy keresgéltem hozzá az alkatrészeket A négyütemű motor valamikor szivattyút hajtott, egy ismerőstől vásároltam. A lánctalpak a kombájnok elkopott terményfel- hordójából készültek. Sokat foglalkoztam vele, jóformán minden szabad időmben. Tavasszal elkészült és végre kipróbálhattam. ' — A család nem bánta a mindennapos szenvedélyt? — Ketten vagyunk a feleségemmel. Nincs gyerekünk — mondja, és elíelhösodik az ar- ca. A kicsi kertben állunk a traktor előtt. Pár napja érkezett vissza Kaposvárról a gép, ahol a mezőgazdasági kiállításon első dijat nyert. Beregszászi Istvánnak nincs földje. Van a ház mögött kert, de-az nem igényli a gépi művelést. Nem is azért készítette a masinát. Szenvedély ez, .ami leköti a délutáni üres órákat, értelmet ad és célt 0 úgy mondja, pihenés. Leguggolunk a traktor elé. Huzalokat, csavarokat lazít és feszít, közben magyaráz. — Arra törekedtem, minél egyszerűbb legyen. Ne gon1 dől ja, hogy ez olyan könnyű ! A kormányt nem is tudom, hányszor kellett átalakítani, amíg olyan lett, mint most. Mindent magamnak kellett kitalálnom. Volt úgy, hogy napokig ácsorogtam itt, és törtem a fejem. Aztán a végén mindig kijött a megoldás. Most hidraulikát készít, hogy forduláskor az eke kiemelhető legyen, mint a nagy traktoroknál. Eddig a költsége 7—8 ezer forint lehet, a befektetett munkaórát nem számítva. Igaz, ennek nincs jelentősége, mert bár kérték, senkinek sem adja el a traktort. — Nagy gondban vagyok. Hamarosan beköltözünk innen, Simongátról a városba. Akikor nem lesz hol szántanom. Én pedig nem tudnék megválni a géptől. — Mi lesz akkor a traktorral? — Mi lesz? Talán majd eljárok a sógor földjét felszánbclTU. A műszaki adatok szerint a motor négy és fél lóerős. A kis gép súlya lehet tán két- három mázsa. Pontos adatokat nem tud a készítő, csak annyit, hogy az eke a legkeményebb talajban sem fogta le a motor erejét. Az ötszörhat méteres kis kertben elindítja a gépet. A keskeny lánctalpak ügyesen manővereznek a szűk helyen. Megkerüli a körtefát, hátratolat, s végül visszaáll az előbbi helyére. — Ezzel mindent meg lehet csinálni! — mondja nevetve. Amikor a gyárban értesültek róla, hogy első dijat kapott, a munkatársaik sorban gratuláltak. Nehezen állt át a szerelésről az új munkára. Húsz évet nem könnyen felejt az ember. Most már elfogadja az új körülményeket, s néha adódik igazi nehéz feladat, amelyet meg kell oldani, lehet »speku- lálgatni«. Egyszóval elégedett. Amikor erről kérdeztem, így felelt: ■— Nekem nem kellett föld, szőlő vagy nyaraló. Arra törekedtem, hogy munka után itthon kipihenjem magam. S a szerelés nekem pihenést jelent. Ennyi az egész. A nemzetiségi szövetségek az ősszel tartják kongresszusukat. Ezek jó alkalmat teremtenek a hazánkban élő nemzetiségiek helyzetének, a nemzetiségpolitikának az elemzésére. A barcsi járásban számottevő a nemzetiségiek száma, megközelitöen a lakosság tíz százaléka. A lakócsai körzetben délszlávok (szerb-horvá- tok), Saulokban pedig német anyanyelvűek élnek. Többségük az egyesült termelőszövetkezetekben dolgozik, s ott nagy szorgalommal, becsületesen végzi munkáját. Anyagi körülményeik, élet- színvonaluk azonos, mint a járás egész lakosságáé, esetenként pedig még az átlagot is meghaladja. A nemzetiségi lakosság a társadalmi súlyának megfelelő arányban vesz részt a választott népképviseleti, társadalmi testületekben, munkájával tevékenyen segít a feladatok megoldásában. El- mbndható róluk, hogy a politikai, a társadalmi életben szintén tevékenyek. A barcsi áfész az igényeik kielégitése végett tovább növelte a kereskedelmi ellátás színvonalát. Megelégedést váltott ki például a lakócsai vendéglő-presszó átadása. A tótújfalui termelőszövetkezet sütödéje mindennap friss kenyérrel, péksüteménnyel látja el a négy délszláv község lakosságát. Az előző nemzetiségi kongresszus óta fejlődött a kulturális élet. A közelmúltban kezdte meg működését például az anyanyelvet is tanító óvoda Lákócsán. A pedagógusok többsége beszéli a nemzetiségi lakosság irodalmi nyelvét. À tanulók a hat tantermes új általános iskolában heti négy órában tanulják anyanyelvűket. A járás két nemzetiségi iskolájának a fölszereltsége ugyanolyan színvonalú, mint a többi iskoláé. Szép eredményeket értek el a nemzetiségi kultúra, a hagyományok ápolásában. A la- kócsai Dráva együttes például miniszteri dicséretet érdemelt ki, több tagját szintén kitüntették. A szuloki német egvüttes sokat fejlődött az utóbbi három-négy évben, műsora színvonalas. A két együttes méltón képviseli a nemzetiségi kultúrát, műsorukat nagy sikerrel mutatták be több megyei rendezvényen. A honismereti gyűjtőmunka szintén renszeres a nemzetiségi községekben. A közművelődési könyvtárakat korszerűsítették, csaknem kétezer kötet anyanyelvű könyv, aztán folyóiratok, újságok találhatók bennük. A küldöttválasztó gyűléseken megfogalmazták, hogy a járásban élő nemzetiségiek tevékenyen részt vállalnak a feladatok megoldásából, ösz- szekötő szerepet töltenek be a népek közötti barátság és a kapcsolatok fejlesztésében. Egyenjogúak, a párt és a kormány segítséget nyújt anyanyelvűk és kultúrájuk ápolásához. A józan önvizsgálat és a tárgyilagos értékelés jellemzi véleményüket. Jó példa erre az idősebb nemzedékhez tartozó egyik tótújfalui férfi véleménye: »Harminchárom évvel ezelőtt mi nagyon mélyről indultunk, szinte hihetetlen, i hogy hova jutottunk. Itt há- ! rom évtizede ismeretlen foga- : lom a munkanélküliség és a * létbizonytalanság. Nincs ki- ! zsákmányolás és bármiféle fa- ■ ji, nemzetiségi megkülönböztetés ember és ember között«. Valóban így igaz. Mindezt akkor tudjuk igazán értékelni, ha meggondoljuk, hogy a tőkés országokban jól megfér egymás mellett az emberi jogokról való álszent deklaráció és a fajüldözés, a rendőri diktatúra és a jog tiprás. Nálunk ma már mindenki természetesnek veszi, hogy az alkotmányban foglalt jogok és kötelességek nem maradtak, s nem maradnak papíron, nem , magasztos elvek csupán, hanem a mindennapok gyakorlatában érvényesülnek. Káplár Adolf, Barcsi Járási Pártbizottság osztályvezetője B. A. Automata hegesztő Szovjet szakemberek nagy átmérőjű csövek hegesztéséhez automata berendezést készítettek. Egy-egy ilyen berendezés mindenféle hegesztési műveletet eivégez, több mint 100 munkást helyettesít, és így évente csaknem 1 millió rubel megtakarítását eredmének változása az elektronikus vezérlő műszerek utasítása nyomán, meghatározott program szerint következik be. A kontakthegesztési befejezése után jön a következő gép, amely kívül és belül levési a megvastagodott varratot, majd az összeforrasztás nyezi. helyének végleges megtisztítása következik. A hegesztés teljes folyamata mindössze 6—8 percig tart. Ez hagyományos módszerrel egy teljes brigádnak csaknem 1 órai munka. Az első hegesztóberendezések már üzemszerűen működnek a csővezeték építésén. Jelenleg a Szovjetunióban a csővezetékek hossza meghaladja a 170 ezer kilométert, és naponta 40—50 kilométerrel lesz hosszabb. A hegesztők évente 3 millió varratot készítenek. A munkaigényes műveletek jelentős részét Nyu- gat-Szibériában, a legfőbb kőolaj- és íöldgázlelőhelyeken, szigorú éghajlati viszonyok között végzik el. Hasonló az éghajlat Közép-Azsiában is. Napjainkban Tyumeny körülbelül a felét adja a szovjet kőolajnak és több mint harmadát a földgázkitermelésnek. E termékek szállításához az 1976—1980. évek időszakában több tízezer kilométer távvezetéket kell kiépíteni. Föl kell használni mindazokat a tartalékokat, melyek a távvezeték építési és szerelési munkálataiban rejlenek, többek között meg kell gyorsítani a csővezeték hegesztését. Ma már a munka termelékenységét jelentősen növelni és a munkakörülményeket megjavítani csak a hegesztési folyamat gép< ítésével és automatizálásával lehet. Az új szovjet hegesztőberendezést a cseljabinszki és a kárpátaljai munkahelyeken próbálták ki — sikerrel. Az új berendezés a következőképpen működik: elektromos áram hatására az 1420 milliméter átmérőjű cső pereme felhevül, megolvad, és a két csővéget ebben az állapotban sajtolják egymásba. A hegesztési folyamat paramétereiÉpül az M3-as autópálya Az M 3-as autópálya Budapest—Gödöllő közötti huszonnégy kilométeres szakaszán e hónapban már megindulhat a forgalom. További negyvennégy kilométeres szakaszon földmunkákat és útalapozást végeznek a Betonútépítő Vállalat gépei. Képünkön: Az autópálya legnagyobb méretű műtárgyát, a 256 méter hosszú bagi-volgyi hidat a Hídépítő .Vállalat építi. > Jkí it Köldökzsinór M a az öregeik — hölgyek esetében az Idősebbek —■ pártján állva mondok el néhány epizódot, s talán általánosítható következtetést Meghökkentő lehet a cím, hiszen o köldökzsinórt rendszerint az anya és a magzat közötti összeköttetés szerveként emlegetjük, s így hívtuk azt a vezetéket is, amely az űrbe kilépő űrhajóst összekötötte a kabinjával. Hogy most mégis miért az öregekkel, az életük javát leélt emberekkel összefüggésben jutott eszembe ez a fogalom? Azért, mert néhol van és működik ez a képletes köldökzsinór, másutt — és sajnálatos módon ez a gyakoribb teljesen elszakad; azaz nem tudja betölteni összekötő szerepét a nyugalomba vonult ember és volt közössége között. Lehet, sőt valószínű, hogy vannak társadalmak, ahol ez a „köldökzsinór-szakadás” természetes; nálunk azonban — azt hiszem — a régmúlt hagyatékának, kóros tünetnek minősíthető. Kezdjem talán egy humorosnak tetsző epizóddal? Egyik gépkocsivezető ismerősöm vagy tíz évvel nyugdíjba vonulása előtt állandóan így kesergett: „Mi lesz velem akkor? Mihez kezdek magammal? Hiszen még a férfiasságom is odalesz ... Rá gondolni is borzasztó a nyugdíjas évekre.” És azóta „elkövetkezett”. Jó ember volt, tiszetességes és -munkaszerető. Társai, ismerősei nem hagyták magára, és nem fordulnak el tőle, ha találkoznak az utcán. Apróbb munkát is talált (legtöbbször otthon a ház körül, a kertben), de rábukkant azokra is, akik építenek szakértelmére, nagy tapasztalatára. Elégedett. Arca kisimult, s lám, a természet is kegyes hozzá: manapság eszébe sem jut, hogy valaha a férfiasságával összefüggő epizódok „aranyozták be” napjait. Sok megkeseredett emberrel találkozom. Túl sokkal ahhoz, hogy elhallgathatnám a sorsukat. Pedig nélkülük nemcsak biológiai értelemben, hanem társadalmi-közösségi szempontból sem léteznek. Ezért hát adóságaink vannak, törlesztenünk kell, . Sok helyen próbálkoznak már, s a rátalálásnak vannak vitathatatlan sikerei. Nemcsak az egyén számára, hanem a társadaloméra is, hiszen nélkülözhetnénk-e öregjeink nagy szívét, odaadását, tartását, szakmai-emberi bölcsességét és tapasztalatát? Aligha. Számukra pedig — higgyék el — életet hosz- szabbít a köldökzsinór. Nemrégiben — mint minden évben — a tanítóképző évnyitóján jubileumi diplomáidat adtak át nyugdíjas pedagógusoknak. Szép aktus ez, a megbecsülés jele, és példaadás az ifjak számára, akik most készülnek nemes hivatásukra. Nem kömy- nyekről akarok beszámolni, nem az érzelmek, a múlt emlékeinek „felkorbácsolásával” járó elérzékenyülésről. A bölcs szavakat idézem, melyek a köldökzsinór létét, életképességét igazolták; s az ifjakhoz szóló mondatokat a hivatás szépségéről, felelősségéről. Egy idős, nyugdíjas tanár szólt a többiek nevében okosan, meginidítóan szépen: „Engedjék meg, hogy néhány őszinte szóval tolmácsolhassam mindannyiunk háláját és köszönetét mindazoknak, akik hivatáskezdésünk évfordulóját számon tartották és megbecsülésüket kifejezték. Hátralevő életünkben mindig örömmel fogunk visszaemlékezni erre a napra. Egész emberként akartunk szolgálni mindig. Egészségi állapotunktól függően — nyugdíjasként — ma is sokan dolgozunk, mert hivő hittel hirdetjük, hogy a mi hazánkért, a mi népünkért, a mi ügyünkért dolgozni olyan édes „adó”, amellyel mindenki tartozik neki. Köszönjük szeretetüket, megemlékezésüket. Díszdiplománkra sohasem fogunk szégyent hozni...” , E ddig a köszönő szavak. De ha lehet, még gazdagabb a mondanivaló az utókor, a követők számára. „Végezetül szólhasson a „múlt” a „jövőhöz”, ügyünk folytatóihoz. Kedves fiatalok! önök TANÍTÓK lesznek. Tanítók osztályaikban, tanítók, amikor végigmennek a város, a falu utcáin, tanítók mindig és mindenhol, minden tettükkel, szavukkal és szándékukkal. Hogy miben hisz — vagy nem hisz — egy tanító, az meglátszik környezete arculatán. Szóljon hát a tanító: legyen népének kürtje, mert most ébresztenie kell; szárnya, mert népünknek a haladás szárnyán emelkednie kell; világító tűzoszlopa, mert népünknek világosság kell! Ezzel a küldetéssel kezdjék el pályájukat, s ha majd az idejük lejár, jöjjenek vissza Önök is díszdiplomájukért emelt fővel, az igazi tanító tiszta lelkiismeretével! Hosszan idéztem, de hiszem, hogy nem hatástalanul. A megbecsülés zsilipet nyit a tudás, a hivatástudat előtt, s ki" tárulkozik az utókor számára. Ha nem szakítjuk el a köldök- zsinórt, voltaképpen önmagunk, a követők értékeiről vallunk. .. A múlt évben 70 677 hatvanéves és annál idősebb ember élt Somogybán; lakosságunknak csaknem húsz százaléka! Hányán lehetnek elégedettek, hányán érezhetik igazán, hogy nyugdíjba vonulásuk ütán is szükség van rájuk; hogy számítanak gondolataikra, tetteikre? Hányán vallhatják örömmel, hogy átadhatnak még valamit kincsestárukból, önmagukból? Nem hiszem, hogy valahol is nyilvántartanák. Nem is kell; abból is csak statisztika lenne, amely önmagától nem segíthet hozzá az emberséges társadalom emberséges bánásmódjához, a köldökzsinór megóvásához. De hozzásegíthetnék a jó példák, hiszen szemünk előtt zajlanak. Ismerek olyan „idejekorán” nyugalomba vonult közéleti férfit, aki talán most éli igazán életét, mert lehetőséget kapott ahhoz, hogy a legkülönbözőbb társadalmi megmozdulásokban és akciókban kifejthesse képességeit. Többet talpal, mint azelőtt. Es elégedett, mert szükség van rá. Üjjászületett. Remélem, nem hallotta meg, csak engem keserít a kaján megjegyzések sora: „Odanézzetek, hogy nyüzsög a tata, félreállhatna már!” „Ez még most sem bír magával.” Na nézd csak, hogy okoskodik...” Szégyelltem magam, és nemcsak azért, mert el tudom képzelni a nyugdíjasévek magányát, magárahagyatottságát, néha megalázottsá- gát. Miért nem becsüljük jobban öregjeinket? A nagyatádi cérnagyárból egy munkásasszony ezt írta: „Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy sok helyen azok az öregek nem kellenek, akik sokat szenvedtek a sors viszontagságaitól, de sokat tettek azért, hogy ma már könnyebb legyen akár a szűkebb közösségnek, a családnak, akár a társadalomnak. Tudom, a társadalmat nem érheti vád, hiszen mindent megtesz az öregjeiért. De azt hiszem, azok az öregek, akiket elfelejtenek megbecsülni, azok a nagyravágyás áldozatai...” És beázél a gyermekekről, a kisemmizett öregekről, az el- burjánzó szokásokról, a megalázottságról. Igaz, a családi béke, a szeretet hiányát nem tudja pótolni a társadalom. De a ki- sebb-nagyobb közösségek — az évenkénti sörön és szendiv- csen, a nyugdíjastalálkozók sokszor formálissá senyvedő aktusain kívül — igen sokat tehetnek azért, hogy ne szakadjon el a köldökzsinór. Néha a legkisebb elismerés, egy köszönő levél, egy kézfogás, egy kérdés — hogy „te ezt hogyan csinálnád, János bácsi, hiszen itt . élted le az életedet a cukorgyárban, biztosan tudnál mondani nekünk valami okosat” — elég ahhoz, hogy jól érezze magát valaki. A lekezeléssel, az arisztokratikus gőggel, ahogy néha egy-egy öreghez fordul „az utókor”, önmaga korlátainak állít emléket. És megkeseríti mások életét. Gondolják csak meg, milyen iszonyú érzés lehet, ha egy egész életében tevékenykedő, mozgó, alkotó ember magárahagya- tottságában nem talál önmagára. Már-már kétségbe vonja, hogy volt értelme az álmatlan éjszakáknak, a gyötrődésnek, a munkának gyermekeiért, a jövőért... Köldökzsinór nélkül a magzat is halálra ítéltetett. Végképp észre kell vennünk, hogy a munkásnemzedék, elődeink megbecsülésével a ma is aktívan dolgozókat, tehát önmagunkat minősítjük. Jávori Béla
