Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
Különös kíváncsisággal fürkészem egy-egv neves író, művész dolgozószobáját, amióta azt olvastam a világirodalom egyik nagy klasszikusának naplójában: »... nem szívesen dolgozom zsúfolt szobában, hiszen a tárgyak sokasága, a szűk tér akadályozza fantáziám kibontakozását.« Az érvelés indokoltnak látszik, mégis, bizonyára akadnak olyan alkotók, akik ötletet, ihletet merítenek egy bizarr formájú használati tárgyból, egy kopott fedelű könyvből, egy festmény figuráiból vagy figurátlanságából. És nyilván Vavrinecz Béla is ehhez az utóbbi csoporthoz tartozik. Züglói dolgozószobájának falairól személyiségének szinte valamennyi lényeges jegye »leolvasható«. A »kompozíció« bal oldalán, a mennyezetig érő könyvespolcokon töméntelen kotta — köztük a Ricordi-cég által közrebocsátott, nagybecsű operaparti túrák, klasszikus és romantikus szimfóniák z.ongorakivonatai — szakkönyvek, monográfiák tekintélyes részük angol és német nyelven. A gyűjteményből egy urbánus európai em~ bér ízlésvilága tükröződik. Csakhogy az átellenben sorakozó pingált falitányérok, a kipróbálásra váró népi- hangszerek arra utalnak: a neves karmester és zeneszerző szellemi mozgástere nem csupán az urbánus Európa. A kaposvári mérnökember fia magával hozta ide — figyelmeztetőnek? állandó »ihletíor- rásnak« ? — a somogyi táj stilizált madár- és virágábrázolásait, a hazai dallamok felidézésére alkalmas instrumentumokat. Azt gondolhatnánk: gyermekkorát sóvárogja visz- sza. De ez a közhely itt nem ; felelne meg a valóságnak. Vavrinecz Béla ugyanis a húszas-harmincas évek Kapós-parti kisvárosának álmosító idilljében nőtt fel, a cukorgyár vezető vegyészének fiaként. És íme, az első* ellentmondás! Furcsa, hogy egy »homo faber« négy gyermeke közül három a muzsikuspályát választotta! Vendéglátónk öccse, Olsvay Imre a Magyar Tudományos Akadémia zenetudományi intézetének munkatársa, húga pedig az Országos Széchenyi Könyvtár népzenei gyűjteményét gondozza. Lehetetlen, hogy ne SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK dalok ismertetéséről egy pillanat alatt tért át valamelyik Beethoven-vonósnégyes részletes elemzésére. E »kettős tudat«, s a szellem tobzódása Vavrinecz Bélára is végig jellemző maradt. Nemcsak a fiatal karmesterre, aki a kortárs magyar szerzők darabjain kívül az európai klasszikusok szimfonikus műveit, vagy az operairodalom néhány remekét is — Az úrhatnám szolgálót, A varázsfuvolát, A sevillai borbélyt, a Rigolettót — nagy kedvvel dirigálta, hanem a zeneszerzőre is. Néhány dal komponálásához a perzsák költőóriásától, Háfiztól kapott ösztönzést, majd Federico Garcia Lorca középkori vadsággal »színezett« modern európaisága kényszerítette a zongorához. A zenei jellemzés lehetőségei izgatták, amikor kisfiának, Andrásnak az arcképét »koltázta le«; ezzel a nyitányájusson eszünkbe az almafáról és gyümölcséről vallott közmondásnyi példázat. Ám a házigazda szavaiból rögtön kiderül, hogy az ellentmondás — csupán látszólagos. — Nagyapám a Mátyás-templom karnagya és a Nemzeti Zenede tanára volt, nagyanyám operaénekesnő. Édesanyám szívesen és szépen zongorázott, apám kedves hangszere pedig az orgona volt. Sorsom mégsem »rendeltetett el« túl korán. Be-bejárogattam édesapám kémiai laboratóriumába kísérletezni, s hosszú ideig »kacérkodtam« a vegyészpálya gondolatával, majd — a matematika és a szép házak bűvöletében — azt latolgattam, hogy építész leszek. Végső elhatározásomhoz Haydn: A teremtés című oratóriumának egy kaposvári előadása segített hozzá. De hogyan lett oly fogékonnyá a »közép- osztályból« jött fiatalember a népzene iránt? Gyanakszom: az első ösztönzést a harmincas évek patologikusán túlhajtott gyöngyösbokré- tás mozgalma adta. Ám a valóság ennél jóval prózaibb. — Édesapámat hébe-hóba meghívtál-: lakodalomba a cukorgyári munkások, s egyszer én is vele tartottam. Amiti láttam, hallottam, természetesen nem volt »tiszta« paraszti folklór, mégis, a falusi életmód számos megnyilvánulását ismerhettem meg az »első generációs« külvárosi munkások között. A népművészet értékeit, Bartók és Kodály munkásságának jelentőségét csak később, esztergomi diákéveim során ismertem föl — egy fővárosi osztálytársam segítségével. S a szándék, hogy népzenével foglalkozzam, a háború után, a Zeneakadémián fogant meg bennem, hála Járdányi Pál tanár úrnak és Kodály Zoltánnak, akitől elsősorban a magyarságtudat és az európaiság párhuzamosságát lestem el. Csak bámulhattuk, ahogyan a népval dijat nyert a moszkvai VIT-en. Tizenöt évvel később keletkezett, Kaposváron bemutatott ünnepi zenéje már avantgarde hatásról is árulkodik. Ám az »igazi«, ta legkedvesebb foglalatosság: a népdalfeldolgozás. A BM Duna művészegyüttes repertoárjának zöme Vavrinecz-feldolgozásokból áll — aligha van zenekedvelő, aki ne ismerné például a somogy-balatoni nóták gyűjteményét — s ugyanez a helyzet a Budapest Táncegyüttesnél, amelynek ma ő a zenei vezetője. Alkotó tevékenysége mellett a gyulai várjátékok zenei irányítására is marad ideje és ereje. Alig van komolyan vehető népi együttes az országban, amellyel még nem dolgozott együtt, s alig van európai ország, amelyben még nem fordult meg a magyar népzene »utazó nagyköveteként«. Feldolgozásairól a Confolens-ban rendezett Népek barátsága fesztivál után a párizsi Le Figaro kritikusa is csodálattal nyilatkozott. Néhány művét Franciaországban és az Egyesült Államokban is lemezre rögzítették. »Exportképességének« egyik titka : nem hódol a »legeurópaibb« zenei divatoknak sem, hű marad mestereinek ihletőjéhez, a tiszta forráshoz. — A népzene és általában a jó zene alapja: a hangszerek lehetőségeinek teljes kiaknázása. Az avantgarde módszerek azonban — egy bizonyos határon túl — az eredeti hangzás eltorzulásával, a szép hangzás elhalásával járnak. Szintén kevés rokonszen- vet érzek az úgynevezett városi népzene iránt. A hangszerelés állítólagos modernsége, a beates elemek sokasága szerintem a folklór lényegét hamisítja meg. Hadd meséljek el erről egy anekdotát! Néhány esztendeje az Egyesült Államokban született amerikaiakkal és ott élő hazánkfiaival együtt hallgattam meg egy népszerű magyar »városi népzenekar« lemezét A társaság anyanyelvűnkön nem tudó tagjai meglepetve kérdezték tőlem: ezek talán a Nyugat- Európában felkapott írországi »folk group« felvételei ? Ez is bizonyítja, mennyire nem születhet hiteles népdalfeldolgozás kizárólag városi környezetben. Ám nagyszerű inspiráló erő — a táj, s a természetközeiben élő ember. A mátrai és bükki bolyongások emlékei kottalapokká formálódtak: egy dél-alföldi, sándorfalvi látogatás a citera iránti szerelmet ébresztette föl, s egy mecseki utazás emlékeiből született a legújabb szerzemény, a három szebényi népdal parafrázisa. Somogy külön fejezet az útirajzban. — Nem tagadom, nosztalgikus természetű ember vagyok. Néha szeretnék kitelepülni egy hegytetőre, s vadember módjára, természetes ösztönösség- gel élvezni a környezetet, de mivel erre nincs lehetőség, marad »nosztalgiatartaléknak' mondabeli szarvasának megidézésével, a po- gányvilágból származó regöléssel, Koppány tragikus históriájával — a forrás itt Heltai Gáspár félezer éves, ízes protestáns nyelvezettel írt munkája —, s a káposszentjakabi várromok ' történetének feldolgozásával, amelyben bizonyosan sok-sok személyes tapasztalat is »rezonál« majd, hiszen a vadroUGORJUNK A TANCBA.. HUNGARIAN FOLK DANCES MÁTYÁS JÓNÁS AND HiS FOLK ORCHESTRA LEADER BÉLA VAVRINECZ IPX ISÖ07 — Somogy. A jeges Balaton, az utánozhatatlanul zamatos disznótoros falatok, a Zselic erdőségei, diákkorom fárasztó túráinak tanúi, s a tor- nácos pusztaszemesi házak, a mutatósán egységes falukép, amely egykor építészi ábrándjaimat is felébresztette. Ezért elevenítettem föl azt a régi, és korábban meghiúsult tervemet, hogy oratórikus művet komponáljak szülőföldem ezer évéről. A szoprán-, alt-, tenor- és baritonszólista, a vegyes kar és a szimfonikus zenekar számára »megálmodott«, jó egyórányi alkotás címe Somogyi krónika lesz — Ha szülőföldem is igényt tart rá. Elképzelésem irodalmi alapanyaga Takáts Gyula és Fodor András néhány költeménye, a zenei forrás mindenekelőtt az imádott somogyi népzene, és — ami nélkül modem oratórikus mű elképzelhetetlen — a Honegger-hagyomány: vers és énekbeszéd, »ki- és beúsztatások«. (»Bach és Beethoven mellett Honeggert érzem egyik legfontosabb zenei élményemnek. A Dávid király és — elsősorban — a Johanna a máglyán című oratórium nélkül összehasonlíthatatlanul szegényebb lennék«.) Izig-vérig európai, izig-vérig magyar muzsika lenne hát a Somogyi krónika. A Zselic költői jelképpé szublimálódott, agancsán holdat hordozó mantikus magaslat volt a cukorgyár: mérnökember legidősebb fiának kedvenc búvóhelye. Nem maradhatnak ki Csokonai, Pá- lóczi Horváth Ádám, Berzsenyi verssorai, Móricz Zsigmond nevezetes mondatai *az 1919. évi somogyországi földindulásról, a Illyés Gyulának a somogyiádi színjátszókhoz intézett szózata sem. És nyilvánvalóan nem hiányozhat a vármegyét háborító ka- rádi betyár, Juhász András balladája. Irigylésre méltó hát a somogyi művész sorsa . .. De vajon elég-e elszállt századok kulturális örökségéből élni? — Somogybán művészeti paradicsomot lehetne létrehozni, olyannyira gazdag a szellemi örökség. A megye kétségtelenül sokat tett a népi hagyományok megőrzéséért — erre volt bizonyság a Zselic Együttes nyári vendégszereplése a gyulai várjátékokon —, ám a további sikerekhez elengedhetetlen a tudatos, rendszeres zenészképzés, a zenekarszervező és -nevélő munka. El kell mondanom: Ismerek fiatal zenetanár házaspárokat, amelyek boldogan hagyták el a fővárost szombathelyi vagy szolnoki állásokért és lakásokért, de egyetlen olyan muzsikusról sem tudok, aki Kaposvárt választotta volna — ez pedig igen elgondolkodtató! A folklór divatja nem válhat a gondok befedésére szolgáló lepellé. És marad-e ideje a Budapest Táncegyüttes zenei vezetőjének, a gyulai várfesztiválok egyik irányítójának, a népi együttesek lelkiismeretes patrónusának, a zeneszerzőnek, a magyar muzsika világjáró népszerűsítőjének — a családjára, hét gyermekére? Vajon a mérnöki vagy a művészi tulajdonságok öröklődtek át? — Mindkettő. Legidősebb fiam Miskolcon mémökö6ködik, »mellesleg« egy amatőr szimfonikus zenekarban játszik. Egyik leányom zeneakadémista, kettő a Képző- és Iparművészeti Főiskola hallgatója, s a többi három »gyerek« is aktív zenekedvelő. Nem hal ki tehát a dinasztia. A krónikást még egy gondolat izgatja a hallatlanul érdekes beszélgetés végén. Különös, de talán jellemző a Duna-medencére, hogy a magyar népzenének egy — a szó legnemesebb értelmében — megszállott istápolója — szláv nevet visel. — Mégpedig cseh nevet! Prágában láttam néhány éve a Vavrinec-templomot, ott tudtam meg, hogy ez — Szent Lőrinc kegyhelye. őseim között magyarokat, lengyeleket, németeket, cseheket és szlovákokat kell számon tartanom. Tőről metszett közép-európai vagyok. Ezt igazolja az egész környezet. Mindenekelőtt Bartók szlovák népdalfeldolgozásainak könyvespolcról feltűnően kikandikáló, szlovák nyelvű kötetei. És bizonyára ezt a sok- arcúságot mutatja nemsokára — a Somogyi krónika. Lengyel András Telihold a szarvasagancson
