Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
Zalán Tibor NAGYAPÁM Ropogó csontú kubikos perlekedett az idővel, ült az asztalnál, mérgesen, bor mellett, cigányló éjben. Négy poronttyal verte Isten, ennyit szólt rá: jól van, legyen! S csontjait a földbe ásta Tatabányán — Átokhegyen. Húsvétolós fehér ingben indult fekete kocsmára, hét ördög bújt bőre alá: mégis reszketett a szája. Egyszer nagyot is kiáltott, O. boldog Szent István napja! Kicsorbult bajusza éle, vérbe csúszott a kalapja. Torkát elrágta az agyag, a bor. Megbicsaklott a lába, talicskáját a holdig tolta — s átbandukolt a halálba. Lengyel műkincsek magyar gyűjteményekben A magyar gyűjteményekben található lengyel műkincsekből rendezett kiállítást az Iparművészeti Múzeum. Képeink a kiállított tárgyakból mutatnak be néhányat. * * * Kaftán, a hagyomány szerint Sobieski János királyé volt, a XVII. század második felében készült. Előtte egy szablya — szintén a XVII. századból. • * • Kabinetszekrény. A galíciai rendeli ajándéka Rudolf trónörökösnek és Stefánia hercegnőnek 1881-ből. (Fotó — Hauer Lajos — KS) Bapos János Vezetne utca Akár a tenger Oly törékeny Arcom — sirályok repülőtere krizantémokkal kivilágítva A szél és egy nő hálóinge ahogy a víz viharral vetkőzik Lehet: a szerelem a legelső utca ahol egy másik villamos . rostokol Nem vagyok jó villamossínnek: Vezetne az utca házaival — de ki döntögetné a kukákat sorra? Kem.ény Dezső a mikor egy kicsit ünneplössbben felöltözik, beülhetne az akadémikusok közé. A feje után ítélve. Mert akár a kívül valókat nézem — boltozatos homloka, tiszta, okok szem, derűs tekintet, akár a belül valókat próbálom megsejdíteni — minden lakatosok által kieszelt zárak, világmárkájú páncélszekrények avatott ismerője ő. A cuhaldungos lakatok és Wertheim-kasszák doktora, akadémikus! Ö még nem hajtott fejet nyithatatlan zárak előtt, hogy marókra fogott szerszámaival dolgavégezetlenül távozzék. És nagyon hosszú ideig kedvvel és becsüléssel forgatta magát ebben a sokak által — talán téves előítéletek alapján — megvetett szakmáiban. Haja éppúgy megőszült, mire elérte a nyugdíjkorhatárt, .akár a Nobel-díjasoké, akik az emberiség boldogulásáért rezdültek minden mozdulatukban. Soha nem bukott le. Sőt ! Pedig ^ismerte keze munkáját a rendőrség is. Nemegyszer igénybe is vette. Ö mindig tiszta munkát végzett. Soha nem rongált. A rózsanyitást, a kontár mackósok elhamarkodott módszerét ismerte ugyan, de soha nem alkalmazta. Szakember nem folyamodik erőszakhoz és barbár romboláshoz. Zárlakatos volt, a MÁV-nál tanulta a szakmát. Tudvalévőén a páncélszekrények zárjai ravasz kilincsekre, sokfogú kulcsokra járnak. A cuhaldungok (apró fémlemezkék, amelyek a kulcsfogazatai szerint forognak el és idegen kulcsokat nem fogadnak be) vékonyka rugókra járnak. Ezek a rugók bizonyos idő után elfáradnak (az anyag fárad el!), és az állomásokon • közlekedő nehéz vonatszerelvények dübörgésére helyükről elrázódnaik. Akkor nem fogadják be a saját kulcsaikat sem. Ilyenkor hívják a zárlakatost. Hívják őt, a rendőrileg nyilvántartott kasszafúrót. És ő jön. Haj tűkké] és kötőtűkkel, madárnyelvü resze- lökkel, fényes szúróáralckal. Megnézi a kassza homlokáról nagybetűkkel kiabáló márkát Tóth Béla 1 mackós (ezernyi kasszamárka létezik a világon), és eléje térdel alázattal, ahogy vallásosok ereszkednek tárdre a fájdamas Szűz oltára előtt. S a lomha ajtók, amelyek tűz ellen is megóvják a mögéjük zárt értélcet, megnyílnak az ő keze nvomán, ahogy a legendák csodatevői előtt megnyílott a föld egy vesszőütésre. Nagy események nem zajlanak a kasszafúró körül. Soha más kétfilléresére nem nézett. Senkinek nem állt elébe. Régen az volt a gyakorlat a makacs kasszáikkal, hogy a tulajok, szóltak a rendőrségnek, és egy kísérővel kiszállt valamelyik avatott kezű, büntetését töltő mackós. (A Mackó tolvajnyelven: kassza.) De ezt nem szerették a hatosán giak, mert ahelyett, hogy elfelejtette volna a mackós a szakmát, még a börtönben is módja volt "-tréningezni-«. Ezért a mi zárlakatosunkat kérték kölcsön az igazgatóságtól, ha segítségért esedezett valami bajba jutott pán- célkassza-tulajdonos. Így aztán a MÁV-on kívül is hivatalos volt a város különböző nagybeteg zárjaihoz. Egyszer telefonoz a rendőrség — ez még amabban a világban volt —, hogy az órás és ékszerész úrnak zárlakatos kell De azonnal! Az ékszerész botolt erősen valami arany fogú burzsujjal, de úgy látszik, nem ment az üzlet minden lelki megrázkódtatás nélkül, s felindultságá- ban bevágUi a kasszája ajtaját. A kulcs meg belül volt a polcon. Ekkor jelent meg őkasszafúrósága. Ránézett a márkára, és kinyílt az ajtó. Egy perc alatt. — Mivel tartozom? — Tíz pengővel. — Hogy... ? Hogy gondolja?! Én egy óra alatt sem keresek meg tíz pengőt! Őkasszafúrósága nem ismerte a piaci adom-veszem alkudozást. Most sem szólt. Végeredményben eltöltött másfél-két órát. Beballagott a fűtőháaöól, most visszaballag. Ezért a kiesésért az 5 béréből levonja az óradíjat a főnökség. Bevágta a kasszaajtót. A kulcs maradt benn a polcon. És elindult. — Csak nem hagy itt, bezárt ajtóval? Fizetek, csak nyissa ki! — De most már dupla a tarifa. Dupla munka, dupla pénz. — Ne . i ; ; hát ne. ;. No nyissa; no, ha már... A kasszafúró nyugalomba vonult. Nagy búcsúzkodások és díszkapu nélkül, szerényen tette le használattól nikkelre kopott szerszámait. Egy kicsit szomorúan, de emelt fővel nézett új élete elé. És kincset érő tapasztalatait nem írta bele drága mélynyomású papírokon megjelenő könyvekbe, amelyeket, akár saját kezűleg illusztrálhatott volna, ezernyi zárral, tízezernyi lakatvariánssal. De két beszédes kezű utódot maga mögé nevelt, s bennük élve élnek a nyugalmazott kasszafúró legjobb tulajdonságai. Szórd szót magad! Ne tartsd meg önmagadnak -azt, amid van, barátom, — szórd szét magad. Nem érzed még, hegy itt az ideje? Túl életed delén több van már birtokodban, semhogy csak a tied lehetne. Szórd szét, pazarold el, oszd szét azok között, akik híjával vannak, és használni tudnák. Amit gyűjtöttél, nem magadnak gyűjtötted — rá kell erre jönnöd előbb vagy utóbb — tudást és tapasztalatot nem cipelhetsz meddő módon, úgy kuporgatva és hurcolva magaddal az utolsó nyughelyre, mint távoli, fölékszerezett őseink tették volt kincseikkel. Ami értéket hordozol, tovább kell azt adnod, tovább adnod abban a tudatban, hogy nem leszel ettől sem kevesebb, sem szegényebb, tovább adnod, .tudva azt, hogy a szellemi kincsek megosztva nem kevesbednek, hanem sokszorozódnak. Beszélgess velük, beszélgess a nálad fiatalabbakkal! Mesélj nekik: gyerekkori pillangós rétekről és akaratot edző kutyaszorítókról, a munka öröméről és a sikertelenség ösztökéjéről, a szerelem keserűségéről és a szerelem hatalmáról. És a gondolat hatalmáról, amely parancsolni tud esendő emberi mivoltunkról, és a gondolat esendő mivoltáról, mert az kénytelen meghódolni az anyag hatalma előtt. És mesélj nekik arról, hogy a fölösleges is szükséges; szükséges a sírás és szükséges a nevetés, szükséges a botlás és szükséges a talpraállás. Beszélj nekik erről, még akkor is, ha hitetlenkedve fogadják ! Mondd meg nekik, hogy olykor henyélni is kell, mert a semmittevés órái gyakran hasznosak, néha meg nagy gondolatokat szülnek — gondolatokat, amelyeket • tovább lehet adni. szét lehet szórni az utódok között. Ne tartsd meg hát te se azt, amid van, barátom: szórd szét magad, pazarló könnyelműséggel! Turistán Bemard Kérem a jegyeket! A költészet közérthetősége Aki értelmesen néz a világra, arra értelmesen néz vissza a világ. Aki értelmesen néz a művészetre, nem válik értetlenkedővé. S az. a művészet, amely értelmesen néz közönségre, nem válik érthetetlenné. Olyan egyszerű ez! Csakhogy nem mindenki nézhet értelmesen a művészetre és nem mindenkire néz értelmesen a művészet. Hiszen a műélve- zes »szervei« nem közvetlenül adottak. Márpedig, mint tudjuk, a "zeneietlen fül« számára nincs értelme a legszebb zenének sem, az emberi szem másképp élvez, mint a nyers, embertelen szem. és így tovább. Az, hogy társadalomban élünk, nem biztosítja még mindenki számára ugyanazokat az emberi érzékszerveket. De — annyi értelmetlenség közepette — a művészet is egyre nehezebben képes értelmesen tekinteni a világra. Kivételes bátorság és konok- ság kell hozzá, hogy ne adja fel a valóság emberi nézőpontját, amely minden »érthetőség« alapja. A közérthetőség végsősoron annak a kulturális közegnek a minőségétől függ, amelyben a műalkotás létezik- és felfogásának "érzékszervei« kialakulnak. Másképpen érzékelünk és élünk ma, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, másképp érzékelik egymást és a világot a ma fiataljai, mások a gondjaik, más az ízlésük, érdeklődésük. Megnőtt a személyiség szerepe kültú- ránkban, a civilizációs színt emelkedése a mindennapi élet minőségének megváltozásában is kifejeződik (gondoljunk környezetünk esztétikusabbá válására, az áry- választék növekedésére, a szabad idő gyarapodására, a turizmusra, az autós életmód kialakulására, stb). Mennyivel több figyelmet szentelünk a formáknak, amelyek között, amelyekkel élünk. Gondoljunk a formatervezés, a díszítőművészet, a folklór- művészet vagy egyszerűen a divat, az öltözködés jelentőségének növekedésére mindennapi életünkben. Az urbanizáció átkai mellett előnyeinek élvezetére is berendezkedünk. . Életművé tágult költői birodalmak egész sorát veheti birtokába a hetvenes évek új olvasója. Az életműben természetessé válhat egy még nemrégiben is annyi értetlenkedést szülő költői szemléletmód vagy érthetetlen nyelv, s a költői "köz- nyelv« részeként nyerhet elismerést. tgy fogadtatta el magát a hetvenes évek gazdagabb kulturális közegében Nagy László lírai "mágiája«, Kormos István gyermekien érzéki szürrealizmusa, Weö~ rés Sándor ornamentikus költőisége vagy Ladányi Mihály politizáló »argója« — a nekik megfelelő etikai, filozófiai, politikai attitűdökkel együtt. ' De ha egy költői nyelv a befejezettség jeleit Felszálltam a Párizs—Marseille útvonalon közlekedő gyorsvonatra és kényelmesen elhelyezkedtem az elős osztályú fülkében. Igaz,* hogy a felírás figyelmeztet: nem- dohányos, öt perc múlva ilyen apróságok nem zavarnak, sőt, mint szenvedélyes ■dohányos, öt perc múlva már rágyújtottam kedvenc havannai szivaromra. A férfi, aki velem szembe ült, figyelmesen 'szemlélte, ahogyan elővettem a szivart, ahogyan lecsippentettem a végét, s j meggyújtottam. Megvárta, amíg szívni kezdtem, és csak akkor szólalt meg: — Kérem, uram, ez nemdohányzó fülke! — Én, kedves barátom, megszoktam, hogy azt tegyem, ami nekem tetszik... — válaszoltam, magától ér-. tetődő közvetlenséggel. — Nos, meglátjuk... — emelte fel a hangját útitársam — szólok a kalauznak — Nem kell sokat fáradoznia — mondtam, mert. megpillantottam a jegykezelőt. — Éppen jön! — Parancsol, uram? —■ udvariaskodott a kalauz, amikor intettem neki. — Ezt az urat utasítsa rendre — szólt útitársam —, befüstöli nekünk a nemdohányzó fülkét! — Uram... — kezdte a kalauz, de én közbevágtam: — Tudom, mit akarnak mondani. De kérem, előbb vizsgálja meg ennek az úrnak a jegyét, hogy egyáltalán ide szól-e az? A kalauz a szomszédomhoz fordult. — Szíveskedjék a jegyét megmutatni... Ütitársam elsápadt, remegő kézzel kaparászni kezdett a kabátja zsebében, majd át- nyújtotta a jegyét. — Kérem szépen .11 — csóválta meg a fejét a kalauz — az ön jegye másod- osztályú kocsira érvényes. Nem utazhat itt. Szíveskedjék utánam jönni... Társunk gyűlölködő pillantást vetett rám, és dühöd- ten ragadta meg a csomagját, de szó nélkül indult a kalauz után. A kilány, aki mindeddig hallgatagon ült a fülkében, letette a könyvét és csodálkozó tekintettel kérdezte: — Mi dent hallottam és láttam, bár úgy tettem, mintha itt sem lennék. Jól elintézte az útitársunkat. Csak egyet áruljon el: honnan tudta, hogy a jegye nem erre az osztályra szól? — Semmi ördöngösség... — hárítotam el magamtól az elismerést. — Csak láttam, amikor a zsebébe tette . . . és pontosan olyan színű, mint az enyém ... (Fordította: Antalffy István) mutatja, el lehetünk készülve rá, hogy máris új költői szemléletmód kezdi ki, szűkösnek és korlátoltnak mutatva az elért tökéletességet! Mi volt és mi maradt a közérthetőség tágulásának legfőbb akadálya napjaink költészetében? Egyetlen szóval válaszolva: a stilizálást A stilizálás absztrakció. Elvonatkoztatás az eleven személyiségtől, az érzékletes mindennapi és szociális világtól, amelyben olvasóikkal együtt a költők is élnek. Szinte uralkodónak mondható a 70-es évek köUészeté- ben a stilizáló-ornamentikus, a stilizáló-mítikus (sőt meséi), valamint a stilizaló- irónikus költői nyelv és személyesség, számtalan eredeti és kevésbé eredeti változatával. Anélkül, hogy máris kész lenne ítéletünk az ilyen költészetről, megállapíthatjuk: az olvasók nagy része számára ez nehézséget jelent. Csakhogy a költő számára is egyre nagyob nehézséget jelent a világ költői megformálása, »értelmes« elrendezése a mű világában. Áttetsző, evidensen ható, tehát közérthető műhöz szükség lenne valóságos közösségek tartalmára is. S minél inkább hiányoznak ezek a közösségek, annál elvontabb formában, például morálisan, filozófiailag, esztétikailag lehet csak az emberi közösséget a forma világosságaként, a tartalom evidenciájaként kifejezésre juttatni. Annál követetteb, intellektuálisabb, poétikailag pedig annál erősebb stilizáló forma születik. Az utolsó tíz évben mi is a hagyományos közösségek (pl. a szegénység alkalmi közösségei, a falusi világ, a régi nagycsalád, bizonyos politikai közösségek stb.) felbomlásának tanúi és résztvevői vagyunk. Az egyéniség új, átmenéti típusa van ki- alakuóban, amelynek kialakulása nélkül — ma már — semmiféle felnőtt közösségi individualitást nem tudunk elképzelni. A stilizálás felsorolt költői képletei épp erre az ellentmondásra, a közösség hiányára és a . közösség vágyára, a személyiség problematikus helyzetének kifejezésére épülnek. A nemzeti közöségek hiányának és akarásának lírája a tragikus pátosz és a díszítőművészet könnyed játékosság aközött mozog. Képeinek történelmi anyaga, motívumainak paraszti folklór-ihletése, modernizált hagyo- mány-elvűsége — az erős stilizáltság dacára — legszélesebbre vonta e Ura befogadásának közönségét. A proletár osztályközösségnek az átalakulásból fakadó líra a politikai pátosz retorikája és kesernyésen groteszk kritikára épül. Szabadszájúsága, politikai mondanivalójának határozottsága, formájának olykor robusztus anyagszerűsége . és egyszerűsége révén tágít az érthetőség körén: nevel és aktivizál a maga módján. Végül a »magányos egyén« értelmiségi lírájában a veszteség végleges és általános képet ölt, s tragikus vagy ironikus személyiséget fejez ki. S bár ez a líra a legkisebb közönséggel rendelkezik (igaz, ez a közönség aktív és igényes), s bár megköveteli a humán tudás professzionális ismeretét, mégis jelentősen járul hozzá líránk megújulásához, tágítja élménykörét, kifejezési lehetőségét, ösztönzi gondolati és formai igényességét. Ezek a — most csak pozitív szempontból vázolt — változások közvetlenül csak az irodalmi szakma területén éreztetik hatásukat. S mivel a kulturális közeg átalakulásáról van szó, egyre nagyobb közönség egyre több műre tud »értelmesen« nézni. A közérthetőség felé, mint az újabb magyar költészet példája is mutata, nem egy novellát tömegművészet létrehozásán keresztül vezet az út, hanem a kulturális közeg megújulásán át. A pozitív változások persze csak jelek, és nem rajzolnak még ki összefüggő változás-folyamatot. Fölvillantják azonban annak a művészetnek a perspektíváját, amelynek nem lesz többé szükség a közérthetőség fogalmára. A,
