Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
I Szirmai Endre Vagyunk az ág Kormos az esteli fény már; gondolsz-e testvérem énrám ha éjszaka lesz? — jövendő útjaim mérem, égetem bíborló vérem a csönd ölébe vesz. Tudod-e mivégre éltünk? Almokat mire cseréltünk életünk jogán? Csodákat bontott virágunk, gyümölccsé érett a'' vágyunk, s most vagyunk az ág. Vihar előtt Kéken feszül a tó fölött a csönd vitorlája, a moccanatlan víztükör szél rezdülését várja, s mire a sirályos Badacsony szélesre tárja szárnyát, a szürke mélység vén harcsája felveti burványát. Símai Mihály Ikarus röpirataibóí Csak építem a repülést toliból, viaszból, fémből, elektronjaimból az ég tüzéből és dühéből Tudom a teremtés titkait felhőt karcol tudásom a legnagyobb, hogy túl vagyok már negyven zuhanáson A hús és a hó szirmait áldóan megérintem A föld a föld följebb taszít — kardlánggal vár a napisten Pátkai Tivadar Ősök, aratók ne csudáljátok őket ha fejükön hordják még a zsúptetőket karjukat a taliga vagy éppen a kasza nyújtotta úgy meg kepékből áll össze szemöldökük — alatta buggyantós korsó a szemük s ha köhögnek hajnalonta nem a cigarettától van van az törékhordástól hát vigyázzátok őket öletekben vigyétek mert mellényük elszálló fekete V-betű hallgatásuk koporsó O-í csizmájuk jaj zárójel a múlt idő jele: T E lefántffl, szavannaszag! — üvöltött Fütyök, és megrúgta a hátizsákkal vacakoló Cská- lovot. Nem lehet tudni, melyikük ordította el először ezt a két szót Azt sem mit jelent. Talán a szabadságot. Ami a lelkűk mélyén az erotikummal volt egyenlő. Amikor csak eszükbe jutott, hogy mennek a tengerhez, mindig ezt üvöltötték. — Elefántfű, szavannaszag! Olyan szabadok leszünk, öregem, de olyan szabadok, mint — mondta hónapokkal ezelőtt Fütyök a rendőrségi ablak előtt álló sor közepén, de útlevélkérő lapot lobogtató keze megállt a levegőben. Hirtelen nem tudta mihez hasonlítani a szabadságot. Mintha a rúgást észre sem vette volna, Cskálov szép nyugodtan bekötözte a hátizsákot, a sarokba vitte, azután csak úgy fél fordulatból fektette két vállra a még mindig üvöltöző és ugrándozó Fütyököt, rátérdelt a két karjára és ő is felüvöl- tött: — Elefántfű, szavannaszag! Meg vannak hibbanva ezek, mondta magában Cskálov anyja, de ezen a héten, ahogy a két fiú lombosodó örömét látta, már semmiért nem haragudott. Szabadok, gondolta. Megdolgoztak érte tisztességesen. Bár, ha meggondoljuk, még ő sem látta soha a tengert. Dehát ezek mégis fiúk, mégis gyerekek még, hadd menjenek. A lábosban sercegett a zsír, meglocsolta a húst, és visszarakta a fedőt. Még két év. és kész ember lesz belőlük. — Elefántfű, szavanna- szag! Ezekből? Mosoly odott el, s csodálkozott az előbbi gondolaton. — Borisz Cskálava, ugye fokhagymásán süti nekünk a húst? — a konyhaajtó részében Fütyök vigyorgott, készen a menekülésre, de most nem zavarták ki, pedig ez máskor csupán ezért is megtörtént, ha Borbála néni helyett Boris nénit mondott. Reggel ötkor már a villamosmegállóban vártak. A hatalmas hátizsákot, amit Cskálov hátán dagadozott, Fütyök kicsit szégyellte a munkába menő emberek előtt. Távolabbra állt, mintha ö neon tartozna a hátizsákhoz, C skálov azonban rögtön mellette volt megint, s hátán a bűnjel. — Min gondolkodsz már megint Fütyök? — Nem értesz ehhez — legyintett lemondóan Fütyök. — Miért nem? — kérdezte Péntek Imre Balatoni képeslap A szédült nyár itt száguldozik a sztrádán bukósisakja villanó fehér — stopposok szemében alkonyati ábránd a messzeségbe húzó útszegély ... Nyög a szezon, mint kólikás vénség, állott sörén vitorlás biceg; mosoly kattan, és elkészült a fénykép — örök emlékül Gertinek, Bulldogot terel a tilalmas tópart, póráz feszül meg dülledő nyakán; siklik előle, menekül a megmart kószáló léptű, üdültetett magány. Cskálov, anélkül, hogy megtudakolta volna ml az, amihez nem ért. — Hát ezért nem — mondta Fütyök és rávigyor- gott. — Hülye vagy Fütyök! — Cskálov megrántotta a vállát, és hatkor már az útpadkáról integettek a menekülő autóknak. — Csavarogtok, srácok? — kérdezte végre egy Robur sofőré. — Megyünk a tengerhez — mondta készségesen Cskálov. — Csavargunk — mondta Fütyök. — Az a jó. Na ugorj átok Ze/ei Miklós Először a tengerhez fel gyorsan, Kecskemétig jöhettek. Jutabálákat szállított a Robur. — Mekkora mázlink van! — mondta Cskálov, ledobta a hátizsákot, levetette az inget, és elterült a bálákon. Fütyök kiült oldalra, és a gyorsuló kereket bámulta. Mintha minden fordulatukkal nagy forgácsokat esztergáltak volna le az előttük lévő távolságból. — Cskálov! — szólt Fütyök a kocsi oldalába kapaszkodva. — Mi van? — riadt fel a fiú. — Ki söpri össze a forgácsokat? — Milyen forgácsokat? Ja, a műhelysöprés? Az most elmarad egy kicsit. — Azt hiszem — vigyorgott Fütyök. K esernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vagy az út szaga? Biztosan az’ út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk. Már kora délután a határon voltak. — Ott a határ! — mutatott előre Cskálov. — Látod a sorompót? — Én nem ilyennek képzeltem. — Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta, és a határ lesz itt, mi meg ott Minek kell mindenről elképzelni valamit? — Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök. Miótá megkapta az útlevelét, és naponta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a határ. Még sósa látott határt, és- úgy jelent meg neki, mint kezdet és vég. Ez meg olyan itt. mint e?v tolatási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, tovább is lehetne tolatni. Az egész határ, a sorompóval együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom: határ. Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb vagy odább rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük. Ehelyett a sorompó nyitva állt, amikor odaértek; A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylaltot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olajfoltos lapulevelek kornyadoztak, mint az innensőn. — Siessetek srácok, nagy a tömeg! Jó nyaralást — mondta egy katona. Fütyök csalódottan nézte útlevelében a bélyegzők — Látod, hogy nem kell mindenféléket elképzelni — mondta vigasztalóan Cskálov. Fütyök zsebrevágta az útlevelet. — Majd a tengernél ; . Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk — mondta Fütyök. — Elefántfű — mondta Cskálov és egykedvűen rugdalt cafatokra egy öreg lapulevelet, azután órákig gubbasztottak egy alacsony dzsipben. A sofőrt megkínálták fokhagymás hússal. — Bun, bún — bólogatott teliszájjal a sofőr, és egy történetbe kezdett, amiből egy szót sem értettek. — Elég ócska tragacsokból adódik ösßze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kacatot sodorgatva. Cskálov kihajított egy csontot az ablakon — Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé? N agyot zökkent a dzsip, a sofőr káromkodott. Fütyök nézte Cskálov zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált, esőt- len tájat a koszos ablakon át. — Azt hittem — mondta. Egy mellékút szűk torkolatában megállt a dzsip, Cskálov kikecmergett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is kiszállt. Az olajosbőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult ' — Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálov, hátha sikerül feltámasztani a tegnapi jókedvet, de az ócska dzsip magával vitte! — Ne erőlködj! í:— mondta Fütyök. — Nemsokára ránk esteledik — felelte Cskálov. — Este nem szívesen veszik fel a stoppost Fütyök nem válaszolt. A tengerparton sós a szél, olvasta egyszer egy könyvben. Beleszagolt hát a levegőbe, de a tengertől még hosszú szárazföld választotta el őket, s fölötte sótlanul álldogált a megrekedt levegő. Igazán hamisnak érezte a csatakiáltást. Igor Cservjakov 'Hzotttorű történet Amikor négy éves múltam, szüleim elhatározták, hogy óvodába adnak. — Hadd szokja meg a közösséget — mondta apám. — Az életben szüksége lesz rá. — Ott majd fejlesztheti művészi adottságait — hajtogatta anyám mániákusan, — És egykettőre megtanul veszekedni, köpködni, csúzlival lőni — hangzott nagyanyám sötét jóslata. — Én ebbe nem egyezek bele — lamentált hajthatatlanul. — Inkább elmegyek dajkának abba az óvodába, hogy a gyerek saját felügyeletem alatt legyen. Dada nagyanyám védőszárnyai alatt úgy éltem, mint hal a vízben. A reggeli és az ebéd a legjobb falatokból állt, s amikor a többiek előírás szerint aludtak, annyit játszhattam az óvoda játékaival, amennyit akartam. Hétéves koromban első osztályos lettem, s osztályfőnököm hamarosan hivatta szüléimét. — Meg kell mondanom, a gyerek borzasztóan rákoncájb lan, fogalmam sincs, mit csináljak vele... — Ah, szóval így — for- tyant föl nagyanyám. — A mi aranyvirágunk senkinek sem tetszik? Na, én majd megmutatom!... Nagyapó! — hangzott otthon az utasítás. — Hagyj föl a nyugdíjaskodással, menj az iskolába gazdaságvezetőnek! Tíz évig tartó iskoláskorom, hátam mögött gazdaságvezető nagyapámmal rózsaszín álomnak látszott. Büntetlenül vertem be az ablakokat, szétszedtem a kapcsolókat, késsel vagdostam be a padokat, s végül megkaptam az érettségi bizonyítványt. Fölvetődött a kérdés: hogyan tovább? — A gyereknek régésznek kell mennie — szögezte le határozottan nagyapám. — Egy ízben olyan játszi könnyedséggel szedte föl az iskola dísztermének parkettáját, hogy a hozzáértő markos' szakember alig tudta helyre rakni. — Higgyétek el, rövid időn belül, elejétől végig, feltárja Karthágó romjait, vagy ráakad az első őstelepülés helyére. Apa — vitte följebb a hangját anyám —, rajtad a sor! És apám elszegődött labo- ráns-preparátornak az egyetemre, otthagyva felelős beosztását a műszaki főiskola építészeti karán. Laboráns apám közelében könnyű, felelőtlen életem volt: mindig pontosan tud- t m, hogy vizsgáztatóim asz- 1-lán hol fekszik az az egyet- lencny tétel, amire választ ad- ■ hatok. A3 egyetem befejezése után, egy régészcsoport tagjaként, távoli felfedező útra indultam. Most az ayám volt soron. A csoport szakácsnője lett. Indulásunk után másnap, ahogy a felmérhetetlen pusztaság közepére értünk, anyám odajött hozzám, és a fülembe súgta: — Éjjel, kiszikkadt, ókori múmiává álcázom magam, ? egbúvok a láthatár szélén emelkedő dombnál. Holnap te rám találsz, fiam, és tiéd a dicsőség. Isten veled, gyermekem! Estére rettenetes vihar kerekedett ... Már jónéhány napja keresem az anyám, de semmi eredmény. Kezemben iránytűvel, térképpel állok a kietlen pusztaság közepén és a könnyeimet nyeldeaem. Hol vagyok?... Mit tegyek? ... Vízkészletem fogyófélben, Csupán egy kis tintám maradt, hogy megírjam szomorú történetemet. — Öh, mama, most mihez kezdjek? ! garaté Rozália fordítása. A puszta »váron Petőfi a tengerhez hasonlította a végtelfen homokpusa- tát Füves, nagy síkság, gémeskút, tanyák, vágtató ménes, legelésző birkanyáj, kolompoló gulya — így él a városi ember képzeletében a puszta. Bács-Kiskun megyében, Kecskeméttől nem messze van a híres Bugac-puszta, mely ma már idegenforgalmi nevezetesség is. Képriportunk a bugaci tájakról, bugaci emberekről készült Káldi István és Kalmár János öreg gulyások. Aki csikós akar lenni, '. ; A Városföldi Állami Gazdaság közel háromszáz magyar szürke állománya a pusztán nyaral és telel. Magyar-szürke tehén borjával.
