Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
Kelemen Lajos Leendő névtelen Kis arcod fekete üreg a nappalon, nem szakad — míg tűnődöm, a semmi e sötét oválisa idevetít egy kétes koiístellációt: szemedben, lehűlt, foszlékony képeken himbán leendő nyarak virágfeje, vitorlák, már zsongásba hurkolódott szavak, hullámok ólom-biccenése, szín-monstrumok — kiülsz, nézed, összemosódó de nem látod, csak a felszín meg-megránduló, laza mértanát. S mire vagy bízva? Körben görcsös kapaszkodás, élet ősz-vége, egy halom forma. Opálos kagylók közein fűzi át üres füttyét a szél —: hajlékony, fakó kígyót. Fa a halastónál. Grus Jaroslav festménye. H obby-kertjében ült egy rózsaszínűre mázolt pádon és fáradt szemét a kerítésre kúszó rózsákon, rózsaszínben tündöklő sziklakertjén nyugtatta. Ritkán ült így; viszonylagos nyugalomban, de ilyenkor is azon törte a fejét, mit tehetne még a kertért, mit tehetne még, hogy egyszer tényleg teljes nyugalomban üldögélhessen itt. Nyugalomban, boldogságban és elégedettségben. A pad deszkái átforrósodtak a tűző napon. Olvadozva csillogott rajtuk a rózsaszínű olajfesték-réteg. A kertben elhelyezett sziklák, kövek, kavicsok, cement-gombák és gipsz-törpék is ontották magukból a forró&ágot. A műanyag-díszek, virágok kor- nyadoztak a hőségben; a magas kőkerítések között megrekedt a kánikula. Tomi szíve hevesen vert, homlokán lüktettek az erek, vézna teste csaknem elpárolgott világosszürke konfekció-öltönyében. Ritkán vetkőzött le. Mindig ruhában, útrákészen várta belső parancsait. — Víz! — tört fel belőle a kívánság, és beszédelgett a kicsi házba. Miután megivott egy pohár vizet, józanabbul látta maga körül a világot. Kilépett a házból és végignézett a forróságban fuldokló kicsi kerten. Igen. még egy zuhanyozó hiányzik ebből a kertből. — Víz a növényeknek, víz a köveknek, víz az embereknek ... — Mindig így gondolkodott: »az embereknek«, bár teljesen egyedül élt, munkahelyén is alig-alig álltak szóba vele. Arról álmodozott; egyszer nagy társaság jön össze a kertjében. Frissen borotvált arcú férfiak, rózsaszín bőrű nők, és nagyokat nevetnek és jól érzik magukat, nem lesz semmi gondjuk, dolguk, csak, hogy örüljenek az életnek. Igen, ő mindig »az emberek«- re gondolt ha a kertjét szé- pítgette, gondozta, de valahogy az embereknek nem kellett ez a kert és nem kellett Tomi barátsága sem. Többször próbálta néhány munkatársát elhívni, de azok mindig találtak valami kibúvót: — Nem érek rá ..' 1 — El kell ide és ide mennem ... —; Oda ígérkeztem, majd máskor... — ilyeneket mondogattak, bár legtöbbjük csak egyszerűen haza sietett; nézte a tévét, papucsba bújt, és párás üvegeket vett elő a hűtőszekrényből. ' Csermák Árpád A KERTÉRT Tomi sejtette ezt, de azért reménykedett, hogy egyszer, talán, majd eljönnek az ő kertjébe is. Lesz, aki eljön, lesz, akinek tetszik, és lesz, aki jól érzi ott magát. Gyors mzodulatokkal bezárta a házat. Végigkopogott a kert terméskővel kirakott utcácskáin, lépcsőin, aztán a kertkaput is kulcsra zárta, és sietve elindult a MÉH- telep felé. »Zuhanyozó, zuhanyozó« — zakatolt az agyában. »Valami oszlop-féle kellene, magas, kecses, szilárd.« A telepen lázasan keresgélt. szakértelemmel dobálta, forgatta a rozsdás vasakat, alumínium-csöveket, de ezen a napon semmit sem talált, amit alkalmasnak ítélt volna. »Nem baj!« — gondolta — Azért ennek is volt értelme: legalább láttam a lehetőségeket. Zsebkendőjével megtörölte homlokát, kiköpte a szájában összegyűlt rozsdaport. E ttől a naptól kezdve egy vasfűrészt hordott az aktatáskájában. Iratok, amiket azelőtt igen fontosnak tartott, az íróasztalfiókba kerültek és helyüket ez a jól ápolt szerszám foglalta el. Zsírpapírba tekerte az élét, néha elővette, s nézegette. Sokat várt tőle. Munkáját elhanyagolta; íróasztalfiókjai megteltek aktákkal. Néha ugyan maga elé tett eéy papírt, hogy munkatársai azt higgyék: dolgozik, de erre a papírra, mások számára érthetetlen, rejtelmes ákombákomakat rajzolt. A zuhanyozó körvonalai rajzolódtak ki egyre világosabban lázas elméjében. Álmában is mindig ezt formálta; építgette, alakítgatta. Egyik éjjel már készen is volt a vasszerkezet, tetejéből egy görbe cső nyúlt ki, a végén hatalmas zuhanyozó-rózsa, a rózsából ömlött a víz és alatta Vilmácska állt, az egyik adminisztrátor-kislány, akit eddig csak felöltözve látott. Most mezítelen rózsaszín testéről sugarakban szétfröcskölt a víz és a szivárvány minden színében ott csillogott a kert színes műanyag encsemben- csemein, és köröskörül a ke-, rítés mellett magasra nőtt rózsabokrokon, köveken, virágokon. Vilmácskát karcsúnak látta, mint egy kirakatÓdor László Újra otthon Körben, fölöttem meleg s fény pörög, láthatár rezdül, mozdul, itt a nyár; anyám szemére kúsznak kék körök, kézből-hullt tűjét nem találja már. Dohányt tördelnek fürge nőkezek, nyálaknak sarlóz füvet nagyanyám, s látom, amint egy zsákot fölteszek: forró gyöngy csillan arcuk gond-falán. Forrás frissít föl élénk őzikét, kulacsuk töltik úton-szomjasok; emlékpatakot csobbant, ím, a rét; üdv szülőm, falum! újra itt vagyok! Zengő acélok, kaszák siklanak, cseveg a szőke kalászrengeteg, aranyló kévék során ring a nap; ÁJ NYÁR, új KENYÉR izét lengeted! bábut, ámbár valójában hízásra haljamos, zömök teremtés volt — de ezt Tomi nem tudhatta. És Vilmácska sem gondolta soha, hogy róla álmodoznak. Tárni — munka után — rohant a MÉH-telepre. Vizenyőskék, az alvatlanságtól véraláfutásos szemeivel szenvedélyesen kutatta a kacat- halmazokat, roncshegyeket : hátha valami megfelelő tárgyra akad. Izgatottan lépkedett a rozsdaporban. A z egyik hulladékdomb tövében tolókocsi állt, mellette apró, görbe ember keresgélt. Tomi észre sem vette, hogy kikerüli. Csak a cél lebegett szemei előtt. Egyszercsak, az egyik kupacban rendkívüli tárgyat pillantott meg: egy kimustrált állványszerű vasoszlopot, amilyenre a magasfeszültségű huzalokat szokták kifeszíteni.. Csak egyik vége látszott ki. Tomi egy pillanatra megtorpant, aztán hirtelen mozdulattal a roncsok közé vetette magát és haji- gálni kezdte a kacatokat, amelyek eltakarták kincsét. Néhány perc múlva teljes! hosszában ott hevert előtte álmai netovábbja. Szíve úgy verdesett,, mint egy meglőtt madár. — Csodálatos — mondta és még el is mosolyodott. A kis púpos ember odanézett és ő is elmosolyodott. Aztán tovább matatott. Tomi gyors, pontos mozdulatokkal kinyitotta aktatáskáját, előkapta a vasfűrészt, pillanatok alatt letekerte éléről a zsírpapírt, egyik ujjával megpengette a recés lemezt, aztán colstokot, pirosceruzát vett elő, gyorsan mért, számolt, rajzolt, szája meg-megmozdult néha; számokat motyogott maga elé. A piros ceruzával megjelölte, hol kell elfűrészelni a vaskolosszust. Mind a négy sarkára akkurátusán kis piros vonalkát rajzolt. A colstokot és a ceruzát a táskába tette, a táskát egy kiálló vasrúdra akasztotta és eszeveszett reszelésbe kezdett: négy széles L-vasat kell csak elfűrészel- ni és akkor hivathatja a te- bertaxit, viheti az oszlopot, építheti a zuhanyt; építheti, szerelheti, festegetheti és aztán, aztán jön a felavatás! Soha nem látott energiával dolgozott a tűző napon, viny- nyogott, visított, vonyított a vas a vasban, de nehezen haladt előre. Tomi ott görnyedt a forró fém-roncsok között és fanatikus dühvei tört célja felé. Rövidre nyírt vöröses-szőke haja csapzot- tan tapadt fejbőréhez, szürke konfekció-öltönye alatt átázott a nylon-ing, szíve kattogott. Néha megállt a keze egy pillanatra, értetlenül maga elé meredt, vér- benforgó szemével a rozsdaport nézte, de helyette rózsaszínű homokot látott, benne rózsaszínű lábacskákat, rózsaszínű zuhanyozót, rózsaszínű rózsákat és rózsaszínű vizet. Üjra fűrészelt: kitartóan, görcsösen ... A harmadik L-vas közepe táján tartott, amikor éles fájdalom hasított végig a testén, mint a a nyíl, és beléállt a szívébe: arcát az izzó ég felé fordította, tátott szájával levegő után kapott, a fűrészt kiejtette a kezéből, kiegyenesedett, aztán a roncsok közé zuhant. A kis púpos ember felkapta fejét, arcáról leszáradt a mosoly, riadtan a tolókocsi felé iparkodott, beleült és hősies igyekezettel a kijárat felé hajtott. A mentők még idejében érkeztek. Az orvos szívszél- hüdést állapított meg. Gyógyulás után nyugalmat és sok pihenést javasolt. Amikor Tomi magához tért, a fűrészt kereste, aztán mindenáron telefonálni akart a MÉH-telepre, hogy feltétlenül tegyék félre azt a vasoszlopot. A kis púpos ember megígérte, hogy átadja az üzenetet. Miért szép? Miért más? A köztéri szobor, díszkút vagy a középületet díszítő mozaik, dombormű , sokkal' erőteljesebben hat érzésvilágunkra, mintha ugyanezt egy múzeum csendet parancsoló világában szemléljük meg. Ez érthető: a múzeum a művészetek háza, ott minden természetesebb, minden helyénvalóbb, ami a művészetekkel kapcsolatos. A múzeumban kiállított absztrakt szobor soha nem hökkent meg annyira, mint a megszokottól kevésbé eltérő, de köztéren felállított műalkotás. Gondoljunk csak a hódmezővásárhelyi Szántó-Kovács János-szoborral kapcsolatos országos vitára, a dunaújvárosi Lenin, a ceglédi Dózsa szobor, a váci felszabadulási emlékmű vagy a százhalombattai Munkás igen megosztó véleményű fogadtatására. Dózsa György, a tüzes trónuson megégetett parasztvezér vagy a hódmezővásárhelyi földmunkások vezetőjének, Szántó-Kovács Jánosnak alakja nem úgy élt az emberek képzeletében, ahogyan Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész megfogalmazta. .Markánsabb, erőtől duzzadóbb, robosztusabb, sőt fenségesebb embernek képzeltük mindkettőt. Miért? Mert hősök voltak. Igaz hazafiak, akik számára a nép, a haza mindennél többet jelentett, amiért, ha kellett, a legtöbbet adták, amit ember adhat. Ezért volt megdöbbentő, hogy Somogyi József nem úgy állította elénk történelmi figurájukat, ahogyan azok bennünk éltek, ahogyan látni szerettük volna. A miértre akkor Somogyi József így válaszolt: »A hazafiság nem ünneplőruha, amelyet az ember magára öltve nekivághat valami nagy, hősi küzdelemnek. A hazafiság mindig is a hétköznapok tetteiben volt mérhető... Ezért hiányzik történelmi szobraim figuráiról az ünnepi dísz, a fennköltség. Testben ők is ugyanolyan esendő emberek voltak, mint mi vagyunk. Cselekedeteik tették őket óriássá, nem pedig különleges fizikai adottságaik«. Az emberekhez szólni. Nemcsak azokhoz, akik abban a városban élnek, ahol a szobrot felállították, és így naponta látják, találkoznak vele, hanem azokhoz is, akik csak egyszer-egyszer haladnak el előtte. Vegyünk egy másik példát Kiss István Kossuth-díjas Dunaújvárosban fölállított Lenin-szobra nem az ismert politikust, hanem elsősorban az embert fogalmazta meg. Hogy miért így ábrázolta Lenint? Íme, a művész válasza: ADIL RAHIMOV Jdeqfóbb kincsünk. Mő Elkéstem a munkából. Belépek a műhelybe, s hát éppen a főnök jön szembe. Kasza n Mehtijevics. Zavaromban elpirultam. — Hm, hm — köszörülte komoran a torkát Haszan Mehtijevics, aztán jeges hangon megszólalt: — Szép kis munkaerő, mondhatom. Majd a föld alá süllyedtem szégyenemben. — Hány óra? — Nyolc óra múlt tíz perccel — feleltem csöndesen. — És hánykor kezdődik a műszak? — Nyolckor — suttogtam még halkabban, szememet bűnbánóan lesütve. — Látom, nem vagy fajankó. Jól tudod, hogy létezik a világon munkafegyelem, amely mindenkire egyformán kötelező? Rendnek kell lenni. Minden perccel takarékoskodni kell... Haszan Mehtijevicsből ömlött a szó. Hosszan fejtegette a percek fontosságát. Meggyőzően és szívélyesen, hevesen és oktatóan, szavainak időnként széles mozdulatokkal adott nagyobb nyomaté- kot. Hol csöndesre fogta a hangját, hol meg úgy dübörgőit, akár a hegyi patak. Utalt egy bizonyos érte Kéziét bizonyos előadásának bizonyos kitételére, idézte egy bizonyos tekintélyes újság bizonyos cikkének hosszú és okos mondatait, hivatkozott egy bizonyos b rusúrára, amelyben arról esik szó, milyen kárt okoznak a termelésnek egyes lelkiismeretlen dolgozók... Már egészen elzsibbadt a lábam. i Irigykedve néztem a gépük fölé hajló szakikat. Az enyém, is ott állt két lépésnyire, fémesen csillogva, mozdulatlanul. Éreztem, hogy kiszáll belőlem minden erő. A szemem előtt elsötétült a világ. A főnök atyáskodó vállvere- getése térített magamhoz. — No, világos minden?. Mosolyfélét erőltettem az arcomra. Nyilván igen gyászosra sikerülhetett, mert Haszan Mehtijevics azt mondta: — Látom, hogy furdal a lelkiismeret ballépésed miatt. Jegyezd meg. hogy tíz perc a termelésben nagy dolog. Tíz perc alatt műhelyünk például kétszáz munkadarabot készít, a gyárunk pedig .,. Azt hittem, rögtön elájuló k. — Vésd jól az eszedbe,, hogy becsülni kell minden másodpercet! Amikor befejezte, rogyadozó térddel kullogtam a géphez. Ebben a pillanatban megszólalt az üzemi rádió: — Elvtársak, ebédszünet. Most hallgassák meg Haszen Mehtijevics Kglantarov előadását a »Legfőbb kincsünk az idő« című sorozatból. Elveszítettem az eszméletemet. fordította: Zahemszky László Szitakötő. »A kor emberét nem kell megtámasztani héroszokkal. A ma embere eljutott odáig, hogy már nem igényli az isteneket. Az önmagához hasonló embereket akarja viszontlátni a művekben. Lenin pedig ember volt, aszó legnemesebb értelmében ...« És Varga Imre Kossuth- díjas szobrászművész alkotásait sem fogadta osztatlan megértés az első pillanatban. Gondoljunk csak Radnóti- szobrára, amelyet a költészet és próza — kifejezően szép arc, s az ormótlan bakancsba bújtatott, szürke bazall- kövön nyugvó láb — egymásra épülő és egymásra ható ellentétének összecsen- gése tett vitatottá egyesek szemében! És ugyanez történt, amikor nem is olyan régen Százhalombattán felállították monumentális Munkás szobrát. Miért? Hogy miért ezt a munkást fogalmazta meg a százhalom, battai emberek számára? Válasza a következő: »Százhalombatta ma sem lenne több egy csöppnyi parasztfalunál az olyan muri - káselődök nélkül, akik alé- lékölő robotban is emberek tudtak maradni, bizakodó, küzdő, a holnapban hívő emberek. Ezért éreztem úgy, hogy ma azoknak kell emlékművet állítani, akiknek mai valóságunkat, kiteljesedő életünket köszönhetjük. Egy művész számára nincs más út, más lehetőség, mint népének és múltjának vállalása ... Ez a formai mérték: az összekapcsolódó ellentétek egysége.« Valóban: Varga Imre százhalombattai Munkását is ez a kettősség — a munkásságban is rusztikus bazalttömb és a kidolgozatlanságában is művességet sejtető bronz — teszi igazán hatalmassá, s nem a méretek monumentalitása. Mindez nem valamiféle magyar specialitás — világszerte hasonló véleménykülönbségeket váltanák ki azok a műalkotások, amelyek az ember közvetlen környezetéhez tartoznak, s amelyekkel naponta találkoznak. Ezek a találkozások — 'köztereken, lakótelepeken, parkokban félj állított szobrokkal és más képzőművészeti alkotásokkal — nem csupán gyönyörköd« tetnek, híradásul is szolgálnak múltról, jelenről, jövőről, azaz: gondolkodásra késztető élményt nyújtanak. Ugyanakkor segítenek abbart is, hogy ne csak a múzeumok, tárlatok látogatói, hanem az utca embere is közelebb kerüljön a művészetekhez. A köztéri szobrok és a középületeket díszítő képző- művészeti alkotások igy segítik az ember és művészet kapcsolatának elmélyítését, ugyanakkor olyan környezetet is teremtenek számunkra, amelyben szebbé, tartalmasabbá válik életünk. P. P.
