Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
Matyikó Sebestyén József Szórt szavak fövenyén Hihetünk holtig ácsorogva? ! Feneklett földünk iszapja vér. KOMP, Szántód partjainál — deszkára feszített denevér! E tájnak csőszei a kocsmák. Rosseb-ország sziszegve szólít: ZIMMER FREI!... Rákos-éjszakák szállása torkunk, csak átkozódik! Csillagos palástja halott bozótnak — nép-söprő dézsmált őrlő kópiái; vándorolnák bennem ország s hatalom égre vert piros hieroglifái! Szebényi Ildikó Ki hiszi e! neked — Nagy Lászlónak — Északi szelek sodrásától földrengés arcú, te szelíden rezgő vadkörtefa, háromszor csavarodtál meg a világ körül, háromszor visszhangzott érted ima, spirálisan zuhantál messze-fölfelé, kíméletlenül letörted a madárszárnyakat, álmodban függőlegesen repültél, gyerekkezeddel szétmorzsoltad a sziklacsúcsokat, örökbefogadtál felhőt, csillagot, pólyáltál tehénkét, szép harangot, mindenkiért építkeztél, gyöngyöző sárból hazát, meleg kemencét vertél többszörösen voltál te NAGY nyakadba fűztél hegyet, kavicsot, háromszor csavarodtál meg á világ körül, jaj, a harmadiknál a nap is lebukott, spirálisan zuhansz a fény felé, ki hiszi most el halálod, jaj, ki bocsátaná meg neked, hogy lemerült gyönyörű arcod?! • A Képes Crjság pályázatán díjnyertes versek. Szervátiusz Jenő: Madonna. (Faszobor) Homoródi József Ne légy közömbös! veaér szobájából izgatottan lépett ki. Arca vörös volt, szeme csillogott, mintha lázban égne. A kezében szorongatott barna dosszié szinte táncolt. Zsebéből előkotort egy cigarettát, és megpróbált rágyújtani. A gyufaszálak elroppantak. — Parancsolj, Józsa elv- társ! A gyújtó lángja arcához közeledett. Kelemen, a beszerzési osztály vezetője mosolygott rá aggódóan. — Köszönöm — mondta Józsa, és cigarettája végét a lángnyelv fölé tartotta. Mélyet szippantott. Érezte, hogy a füst tüdejébe hatol. — Köszönöm. — Történt valami? — kérdezte Kelemen, miközben a vezér ajtaja felé intett. — Igen, igen. Képzelje, Kelemen elvtárs, elfogadták a strandszalmakalap-gyártás fejlesztésére készített tervemet ... — Gratulálok. — ... és kineveztek gyártásvezetőnek. — Ez igen — mondta Kelemen őszinte hangon. — Végre nálunk is megfelelő ember kerül a fontosabb helyre. A megfelelő helyre. Ha jól emlékszem, két esztendeje harcol azért, hogy elfogadják a tervét. — Kettő és fél — nevetett megkönnyebbülten Józsa. — De sebaj! Az a fontos, hogy most már munkához láthatok. Remek terveim vannak. Ezt a vezér is elismerte. Évente hatmillió strandszalmakalapot akarok eladni. A szalmából több lesz a bevételem, mint a téesznek a gabonából. És valutában! Most már biztos. Kelemen karon ragadta a lelkendező Józsát, s besodorta az irodájába. — Hatmillió? Reális ez? Engem, mint a beszerzési osztály vezetőjét, ez nagyon érdekel. Közös tervet kell kidolgoznunk a szalmavásárlásról. Kávét? Igen. Kávét Kinyitotta az ajtót: — Juci, két kávét! Erőset, és két kólát Traubi is jó. Siessen ! Amikor leült Józsával szemben, összedörzsölte a tenyerét — Lesz egy kis mo2gás. Mert a strandszalmakalaphoz nem bálázott szalmát veszek, amit a kombájn összetört. Nem ám! — nevetett. — Nem bizony, kartársam. Kimegyünk együtt a téeszbe, lábon megvesszük a gabonát, s a szem azé, aki kicsépeli, és kévébe kötve átadja nekünk. No, mit szól hozzá, Józsa kartárs? Az ajót kinyílt. Juci hozta a kávét, a kólát. K elemen fölállt, íróasztalához lépett — És előbb egy konyakot. Itt tartom a fiókban, mert megisszák. — ök is tudják, hogy mi a jó! — kacagott Józsa. Egy óra hosszat fellegekben jártak: gyors intézkedésekről, anyagbeszerzésről, reklámról esett csak szó. — Két év alatt a Balaton után meghódítjuk az európai tengerpartokat is. Csikóskalap, betyárkalap szalmából! A nyaralóknak kell a romantika! Adunk mi... persze, jó pénzért — Csak meg ne irigyeljék tőlünk a sikert! — aggodalmaskodott Kelemen. Józsa nevetett — Ezt a tervet már nem vehetik el tőlem. Józsa átszervezte az osztályát. Kora reggeltől késő estig dolgozott. Ott volt az e'.sö szállítmány becsomagolásánál, utána indításánál. Aztán telefonon kísérte tovább a strandszalmakalapok sorsát. Sajtótájékoztatót szerAiészáros István FOHÁSZ Mert sav telít, koptatnak évek, szívem minden bajomtól retten — magammal mégis békén élek, de bűnt-bocsátani nem születtem. S ha érte százszor megfeszítenek, kícsorgó véremmel feleljek: inkább a halát, mint a Icözöny — telítse vérköreinket! vezett, reklámszöveget írt. Az első megrendelőlevelekkel maga rohant a vezérhez, aki kedélyesen fogadta, és soron kívül prémiumot utaltatott ki néki. Amikor az egymilliomodik szalmakalapot útnak indították, kis házi ünnepséget rendeztek. Józsa boldog volt Fizetésemelést is kapott. Azt is rebesgették, hogy hamarosan kitüntetést kap. A nyugtalanság tüskéjét akkor érezte először, amikor Bába Mihály Szalmaa vezér behívatta, és bemutatta neki Ádám Lajost, a langaléta harmincéves fiatalembert, aki sárga pulóverében olyan volt, mint egy hatalmas, zöld szemüveges kanárimadár. — Józsa elvtárs, csak az elismerés hangján szólhatok ragyogó tervedről, a terv nagyszerű megvalósításáról. Nem titkolom, hogy mérlegünket helyre billentetted, sőt jelentős kemény valutát is szereztél vállalatunknak. Most kaptam az értesítést, hogy már nincs akadálya az új gépek megvásárlásának. — Nagyon örülök — mondta Józsa. — Mi is, mi is. z igazgató a langalétá- ra nézett, aki addig közömbös arccal, zöld szemüvege mögé rejtőzött tekintettel figyelte a beszélgetést. — Szóval — koppantott az asztallapon az igazgató — úgy gondoltuk, hogy a munka érdekében a helyettesévé nevezzük ki Ádám elvtársat. Fiatal ember, majd beletanul a szakmába... — Helyettessé? — Igen, igen, hogy megkönnyítsük a munkáját. Ez közös érdekünk... — De hiszen van . 11 — Tudom, ideiglenesen megbíztuk Varga ... hogy is hívják? — Vedres Ferenc. — Persze, Vedres. Jó szakember, tudjuk, főosztályvezető lesz... Ugye, így rendben? Józsa töprengett. Mit tehet itt? Ádámot már kinevezte a vezér. El kell fogadni... De ki ez az Ádám? Hogy lehet rögtön helyettes? A vezér megszorongatta Józsa! kezét, és elbocsátotta, Ádámmal együtt. — Maid szerzünk egy asztalt — fordult Józsa Ádám Lajoshoz —, addig... —. Nem sürgős — vágott a szavába Ádám —, majd bejövök a hét végén. — A hét végén? Itt minden reggel... — Ugyan. Különben sem tudnék most itt semmit sem csinálni, csak zavarnám a Behívtak a kiadóba. A szerkesztő sokáig nézett rám, meg az asztalon fekvő kéziratra, sóhajtozott, az ajkát harapdálta. az orrát vakarta, majd végül kibökte: — Hm ... fiatalember... Fögadjon meg egy jó tanácsot: nyergelje meg a pegazusát és menjen egy-két hónapra falura. A forráshoz. Az éltető csermelyhez. Annál inkább, mivel falusi témára égető szükségünk van. Megegyeztünk? Én hazamentem, derekasan megabrakoltam a pegazusomat, tiszta papírost raktam a bőröndömbe, majd nyeregbe pattantam, megsarkantyúz- tam paripámat és útnak indultunk. Az országúton mindenki megelőzött, a fürge személygépkocsiktól kezdve egészen a nehéz teherautókig — végül mégis eljutottunk egy kis faluig. Találtam egy tűrhető szobácskát, a pegazust beállítottam az udvarba, jómagam pedig letelepedtem az ablak elé és hozzáláttam a falusi étet tanulmányozásához, munkát. Remélem, jól megteszünk. Minden jót! — Ki volt ez? — kérdezte Vedres nyugtalanul, amikor Adárh magabiztosan átvonult az irodán. — A helyettesem. — És én? — . Főosztályvezető lettél. Magasabb fizetéssel. Mit akarsz még? A Józsa szívébe fészkelő- dött nyugtalanság egyre nagyobb teret hódított. Ádámot hetekig nem látta. Csak a fizetésnapon jelent meg, aztán még néhányszor beugrott öt percre. Józsa nem tudta, mihez kezdjen vele. Ádám asztala ott árválkodott az övével szemben, de csak egy- egy betévedt vendég ült mellé néha. Följegyzést készített a vezérnek Ádám munkaköréről, és leste, várta az alkalmas pillanatot, amikor átadhatja a vezérnek, s megbeszélheti vele a részleteket is. Feladatot kell adni Ádámnak, mert már így is suttognak, hogy semmiért kapja a magas fizetést. Csöngött a telefon az asztalán: a vezér hivatta. Józsa izgatottan kapta föl a feljegyzést, és már rohant is. — Üljön lé, Józsa elvtárs. Hallom, terveink nagyszerűen beváltak. Exportunk állandóan nő, s a bevétel is. Nos, természetesen, így a dolgozók jövedelme is. Józsa boldogan feszengett: hiszen ez dicséret még akkor is, ha a nevét nem említette a vezér. Kisimította a jelentést. Ennél jobb alkalmat nem is találhat, hogy átadja. A vezér egy pillanatnyi hallgatás után Józsára tekintett. — Van itt egy kis probléma, Józsa elvtárs. — Igen? —kapta föl a fejét Józsa. — Kérem... — Nos, megoldjuk. Arról van szó, hogy Ádám elvtárs el akar menni, mert ön mellett nem tud kibontakozni. — Hiszen be se jár.. '. — Nem engedhetjük el, fiatal ember. Ugye, érti? — lügen. S zóval — folytatta a vezér —, úgy gondoltuk, hogy Ádám elv- társat kinevezzük az ön helyére gyártásvezetőnek, ön pedig, magasabb fizetéssel, egy nagyon fontos beosztásba kerül. Sőt, mondhatom, hogy most ez a legfontosabb! A hulladékszalma-reklám- és értékesítési osztály vezetése. Lesz két helyettese: a Molnár meg a Gergely. Az ön feladata csak az lesz, ismétlem, hogy beszámoltassa őket. Kell-e ennél jobb beosztás? Fel a fejjel! Jó munkát! Minden jót! Józsa fölállt. Kitántorgott a vezér szobájából. Hajnalban vergődött haza részegen. Nem tudta, hol volt, mit csinált Hóna alatt egy szalmacsomót szorongatott. A felesége nem tudta elszedni tőle. A hulladékszal- ma-csomóval dőlt ágynak. Elaludt rögtön, de szüntelenül motyogta: megzabálom, megzabálom. Egy hónap múlva egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazlak. Üldögéltem egy napig, kettőig, s figyeltem; Különösebb konfliktusok nem ötlöttek szemembe, szenvedélyek még kevésbé. No, meg ember is alig látszott. Ki tudja, talán a rossz időjárás volt az oka vagy pedig valahogy rosszul tanulmányoztam az életet. Pegazusom unatkozott, patáival kapált az udvaron, nyerített. — De nem csinál valamit? — tudakolta a háziasszony. — Nem okoz valami bajt? — Ne aggódjon — mondtam —, békés állat. Egy kicsit kapál a patáival, csapkod a szárnyaival, ennyi az egész. Tudja, egészséges állat, nehezére esik egy helyben álldogálni. Néhány nap múlva betért hozzám egy falusi polgár, — Kendé ez a ló? — kérdezte. Lehúzták rólam a keresztvizet. Az egész magyar sajtó. Megint megírták, hogy közömbös, antiszociális lény vagyok. Felőlem a szemem láttára agyonverhetnek valakit, a kiSujjamat sem mozdítom. Fényes nappal az orrom előtt kirabolhatják a Nemzeti Bankot, zsebre vághatják a Lánchidat, undorral elfordítom a fejemet, vállrándítva megyek tovább. Pirultam a dorgálásért, s önkritikát gyakoroltam. Igazuk van a tollforgató moralistáknak. Ez így nem mehet tovább! Másnap kora reggel harcba indultam. Vonattal. De valahogy elszöszmötöltem az időt, későn értem ki a pályaudvarra. Mire jeggyel a kezemben loholtam a peronra, már indult a vonat. Majdnem nekiiramodtam, de eszembe jutott a fogadalmam. Nem ugrálhatok, magamat is fegyelmeznem kall. Állva néztem, hogyan gyorsul föl a kocsisor. Éppen megdicsértem az akaraterőmet, amikor úgy oldalba taszítottak, hogy majd fölbuktam. Testes atyafi vágtatott el mellettem. — Az enyém — feleltem —, de mit óhajt? — Hát tudja — ötölt-hatolt a polgár —, a dolog úgy áll, hogy aszongyák ...ez nagyon egészséges állat... Mi szeretnénk megkérni... Mivelhogy éppen egy kis galiba van a szállítással... Nos, jó volna, ha dolgozna egy kicsit az állat. — Szívesen — álltam rá. — Vigye, mert énnálam egészen belegebedt az álldogá- lásba! Én pedig nem érek rá foglalkozni vele, mert a falusi életet tanulmányozom. És megint odatelepedtem az ablakhoz. A falusi pedig kivezette a pegazusomat, befogta és elhajtott. Elmúlt egy nap, kettő, elmúlt három. A polgár újra megjelent. — Köszönöm a lovat — mondta. — Nagyon húz. NéLökdöste az útjába kerülőket, szemmel láthatóan föl akart ugrani a mozgó szerelvényre. Útravaló jókívánságra nyílt az ajkam, amikor belém hasított: nekem most mulaszt- hatatlan kötelességem van. Ez a szerencsétlen a csattogó kerekek alá kerülhet! Utánavetettem magamat és sikerült abban a pillanatban visszarántanom, amikor fölugrott volna a lépcsőre. — Ne tegye! — rivalltam rá, föltartva intőn a mutatóujjamat. — Gondoljon a családjára! Hazavárják! Leírhatatlan pillantást vetett rám. — Emlékezzen Cybulski- ra, a híres lengyel filmsztárra. Halálra gázolta a gdanski expressz. Pedig fiatalabb volt önnél. És fürgébb — mosolyogtam le a tekintélyes pocakjára. A hajszál híján rajtavesztett arca rákvörösből lassan lilára vált, s levegő után kapkodott. Gondoltam, jobb, ha most megyek. Hadd szálljon magába, eméssze meg a dolgokat. Emelt fővel, a teljesített kötelesség büszke tudatával indultam a restibe, hogy megjutalmazzam magamat egy pohár sörrel. Alig tettem ha megpróbál ugyan felröppenni, de mi szépszerével megmagyaráztuk neki, hogy a betakarítás idején nem röpködni kell, hanem húzni. Még két hétig üldögéltem az ablaknál, s tanulmányoztam a falusi életet, témákat kerestem. Megint beállított a falusi. — Tudja, van egy kis bökkenő — kezdte. — A dolog úgy áll, hogy a maga pegazusa nem akar visszajönni. Húzom váltig, de őkelme úgy megmakacsolja magát, akár az öszvér. Kiszaladtam az utcára, cup- pantgattam, egy darab cukrot mutogattam, de az a himpel- lér felém sem akart nézni. Így hát ott kellett hagynom. Később pedig megtudtam, hogy ez a polgár díjat nyert egy irodalmi pályázatán. Hiába! Akárki akármit is mond, a pegazusokat szigorúan féken kell tartani. Fordította: Gehört György néhány lépést, artikulátlan üvöltés harsant mögöttem. Aztán óriási rúgás ért. Alul. Két pályamunkás fél óráig egyengette az árkot, amit az orromon csúszva túrtam a peronon. Dagadt orromon sajnálkozó ismerőseimnek eldicsekedtem: életet mentettem. Többen röhögtek. Mások célozgattak, hogy legközelebb mibe üssem az orromot. Attól nem jön le róla a zománc. Lajos, a barátom azonban kijelentette: követni fogja a példámat. Hiába, mindig rendes gyerek volt. Hogy buzgalmam követőre is talált, továbbra is éber figyelemmel jártam a világot. Csakhamar ismét alkalmam nyílt a kötelességteljesítésre. Két bogyós kis csitri verekedett a suli előtt. Vadul tépték egymást, mocskolódó szidalmakat kiabálva. Közbeléptem. — Ejnye, ejnye! Nem szégyellnek magatokat! Lány létetekre úgy viselkedtek, mint a legneyeletlenebb ut- cakölykök. Kát illik éz? Ahelyett, hogy szépen megbeszélnétek egymással, — Ezt nem lehet dumával elintézni! —üvöltött az egyik kis vadóc. — És a bácsi ne avatkozzon bele! Ha mindenáron a száját akarja járatni, használja arra a nyelvét, amire én gondolok. És megmondta, mire gondol. Elfutott a méreg. Karon ragadtam és az iskolakapuhoz vonszoltam. — Gyere csak, te haszontalan! Majd ad neked az igazgató bácsi, ha megtudja, hogyan beszélsz velem! Rángattam a foggal-körömmel védekezőt. Rúgott, csípett, karmolt. harapott. És ordított. Torka szakadta Csakhamar csődület támadt — Vén szatír! Mit akar attól a gyerektől! — dörgött egy tagbaszakadt fiatalember. — Liliomtipró! — sipított egy vénasszony. Valaha mezei futó voltam, s így játszva elmenekültem a lincselés elől. A kis vadmacska visítása sokáig elkísért. A félsikerek és balsikerek nem szegik kedvemet. Továbbra is teljesíteni fogom a kötelességemet. Sajnos, ma szüneteltetnem kell áldásos tevékenységemet. Lajos, a követőm miatt. Kötelességtudattól áthatva tegnap beavatkozott a Bicska csárdában egy verekedésbe Délután temetjük. MAREK NEJMAN *4 pegazus
