Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
Pásztorélet, betyárvilág — brüsszeli nazvdíi Vajda Lajos jubileumára 79 évvel ezfelőtt — 1908. augusztus G-án — született Vajda Lajos, a modern magyar plktúra tragikus sorsú, mindössze 33 évet élt mestere. Rövidke, alig egy évtizedes, küz- de'mekkel és szenvedésekkel terhes aíkotópályája során a két világháború közötti magyar művészet egyik legidő- állóbb, mondandójában és problematikájában egyetemes jelentőségig életművét teremtette meg/ A Zalaegerszegről elszármazott, s gyermek- és ifjúkorát Belgrádban, majd Szentend- . rén töltő Vajda korán érő tehetség, törékeny szervezete mintha öszlönözte volna, hogy gyorsan mondja el, amit akar. Érdeklődése már főiskolásként, 1927—29-ben azok közé a progresszív fiatalok közé vonta, akik a hazai művészet tradicionális, ábrázoló jellegű törekvéseivel szemben a dolgok mélyebb értelmét kereső 1 es felmutató, intellektuálisabb európai irányzatokra figyeltek, így került kapcsolatba a húszas évek végén Kassák Munka-körével, majd utazott ki Párizsba, ahol az orosz-szovjet filmművészet hatására a szociális célzatú témák, illetve a fotómontázson, alapuló szimultán képépítés irányába tájékozódott. 1930—34 között született alkotásai a realitás és a képzettársítás együttes erejével adnak hírt a forrongó világról, az emberi nem XX. századi hányattatásairól. A modern ember problémáit, világképének átalakulását reprezentálnii'óhajtó szán- ^tixa .fordítja hazatérve a népművészet felé, amelynek kollektív szellemére és tiszta erkölcsiségére támaszkodva nemcsak a kor szentimenta- lizmusba, illetve erőszakba torkolló polgári mitológiával fordul szembe, de egy új, a hazai hagyományokból kinövő. egyetemes igényű piktúra alapjait veti meg. Egyik, feleségéhez címzett levelében írja, hogy ugyanazt akarja a festészet területén, »amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak«. Barátjával, Korniss Dezsővel Szentendrén és a szomszédos Szigetmonostoron gyűjtött magyar, szerb és zsidó motívumok sajátos, Levelek Uszty-llimszkből Ga-bi Fülledt nyári délután van. A Keletivánfa utcában a Fü- löp család portája alig néhány éve épült; vakolatlan, kétszintes házon találom meg a 29/a-s számtáblát, ötven év körüli, napbarnított ember jön .kaput nyitni. Üdvözöl, majd kikémlel az utcára, várja á feleségét. Alig ülünk le a nappaliban, Fülöp néni is megérkezik. Leteszi a táskáját, és \ boldog mosollyal nyújtja a Lányok—Asszonyok augusztusi számát. A fia, Fülöp Gábor képe van benne. Épp miatta jöttem. — Nálunk, a húskombinátban kaptam az újságot. Ahogy, átlapoztam, alig akartam hinni a szememnek, össze sem lehet téveszteni, ez biztos a fiam. A cikk a Szibériában dolgozó magyar fiatalokról szók — Mióta van a fiúk Uszty- Ilimszkben? — 1976-ban vállalta a munkát, azóta kétszer volt itthon. Most augusztusban jár le a szerződése, de az utolsó levelében azt irta, hogy még egy évig ott marad. — Most újabb egy évig nem láthatják! — Először is rábíztuk a választást, most sem akartuk befolyásolni. Azt mondta, hogy jó a társaság, szeret ott lenni. — Az első időben sem vágyódott haza? — Dehogynem! Ha ünnep volt, mindig elfogta a honvágy. A levél lassan jár, előfordul, hogy egy hónap alatt ér ide. — Melyik vállalatnál dolgozott itthon? — A Somogy megyei Állami Építőipari Vállalatnál volt kőműves. Közben letette a hidegburkolói vizsgát, ebben a szakmában dolgozik ott is. Előkerülnek a fényképek. Egy esküvői fotó,' melyen a vőlegény mellett huszonhat éves, barna hajú, komoly fiatalember áll. — A barátja esküvőjén készült a kép, együtt dolgoznak a Szovjetunióban. A fiú egy orosz kislányt vett feleségül, itthon volt az esküvő. A következő fotók .Uszty- Ilimszkben készültek. Vidám fiatalemberek, ellesett pillanatok. Gyakran kézbe veszik a képeket, még Gábor test- ' írének húszhónapos kisfia is megismeri a nagybátyját. Mereven nézi. majd szótagolva pötyögi: Ga-bi. A szekrény tetején szép orosz szamovár, Gábor ajándéka. — Az itthoni fizetést megkapják minden hónapban. Mi lesz ennek a sorsa? — Takarékba tesszük, de nem sokáig marad meg. Ha hazajön, elkölti ajándékra, melyet a barátainak visz. Legutóbb i^ alig várta. hogy visszamenjen. Kötődik az ottaniakhoz. t — Biztosan sokat mesélt. Mit csinálnak munka után? — Mindig szerette a sportot, leginkább ez tölti ki az idejét. Propagandista az ottani fiatalok között, sok kultúrműsort szervez. — Látogatóban nem voltak még nála? — Ügy volt, hogy a másik fiam júliusban kimegy meglátogatni. de ez elmaradt. Azt gondoltuk, hogy augusztusban úgyis léjár a szerződése. Mire megkaptuk a levelet az újabb egy év aláírásáról, már kifutottunk az időből. Ebben az évben talán hazajön egy hónapra. A néni kezében még ott az újság, megmutatja a kisgyereknek. — Ki ez a képen? — Ga-bi. Izményi Éva szürrealisztikus egybe6zer kesztésével, majd a régi, pravoszláv ikonok modern képi átírásával 1935—37-ben olyan szintetikus, a tér és az idő elvont értelmét megvalósító stílust alakít ki, arpelyben a hétköznapi lét alaphelyzeteit egy elképzelt, humánus életforma szimbólumává nemesednek. Ez az életforma a maga ethoszt és szellemet sugárzó atmoszférájával, áttekinthető, tiszta rendjével éles ellentétben áll az egyre zavarosabbá váló külvilággal, s a művész abbeü reményét testesíti meg, hogy a ráció erejével mód van a kaotikus valóság átvilágítására, a barbárság megfékezésére. Ez a reménye, s vele együtt egész erre épített gondolatiművészi rendszere 1938-ban, a háború kitörésével összeomlik: a zsidó származása miatt személyes sorsában is fenyegetett Vajda rádöbben, hogy a megbolydult világ rpár nem ábrázolható többé a tiszta harmónia eszközeivel. Ekkor — mintegy fenséget és örpk- létet sugalló, a teljes ember képét formázó ikonportréi dialektikus ellentéteként — megjelennek vásznain az ösztönvilág szörnyei : általuk véli figyelmeztetni kortársait a lelkiismeret és az éberség feladásának következményeire, a rájuk váró tragédiákra. Ezt a maszkperiódusnak nevezett időszakot élete utolsó, már munkatáborral és tüdőbajjal keserített éveiben egy még nyomasztóbb, alkotóerejének végső megfeszítésével készült fekete képsor követi, amelyen a non-figuratív formákba ágyazott pesszimista víziókat József Attila keserű panaszdalaihoz hasonlóan már csak külsődleges tényezők: a hallatlan műgonddal kimunkált forma, a vonalak célzatos rendje ellensúlyozzák. S ez a rend nem hagy kétséget af- felől, hogy Vajda, bár a saját és nemzedéke életét megpe- csételtnek látja, bízik a tá- gabb emberi közösség jövőjében. Kétségbeesett sikoltása ezért lehet egyben tiltakozás is: elutasítása a gonosznak, s tanúságtevés a humánum igazságai mellett. Karakterének befelé forduló zártsága, emberi elszigeteltsége, s korai halála miatt (1941. szeptember 7-én hunyt el a budakeszi tüdőszanatóriumban) Vajda, illetve a vajdai életmű nem lett, nem lehetett aktuális művészeti hatóerő a negyvenes években. Művészetét életében kevesen ismerték és becsülték, néhány barát, kolLéga, tanítvány — a szentendrei festők kicsiny közössége állt mindössze mellette. Kitörési kísérletei érdektelenségbe fúltak. Így esett meg, hogy akárcsak Csontváryt, művészetünk másik magányosát, őt is csak az utókor állította méltó helyére, Tasnádi Attila Kapoli Antal és Kántor Sándor kiállítása A népművészet jubileuma Balatonleüén Rendhagyó népművészeti bemutató nyílt tegnap délelőtt Balatonlellén, a művelődési házban. A kétévenkénti, hagyományos id. Kapoli-pá- lyázat és kiállítás az idén »szünetel«, a Népi Iparművészeti Tanács huszonötéves jugának legfőbb jellemzőjévé vált a másolás útján tanult egyéni stílus kialakítása. A balatonlellei kiállítás joggal számíthat a közönség nagy érdeklődésére, ám arra hiába keresik a választ, hogy miért került háttérbe id. Kapoli bileuma alkalmából Budapesten nyílt nagy szabású kiállítás pótolja a somogyi rendezvényt Balatoni elle azonban most is tartogat élményt a népművészet kedvelőinek: a Népi Iparművészeti Tanács, a helyi tanács és a művelődési ház rendezésében két Kossuth díjas népművész munkásságának gyöngyszemeit láthatjuk. Id. Kapoli Antal és Kántor Sándor a népművészeti szövetkezeti mozgalom alapító tagjai voltak, s mindketten rangot szereztek a magyar népművészetnek. Dr. Varga Mariann, a NIT osztályvezetője nyitotta meg a kiállítást. Megemlékezett a népművészeti szövetkezeti mozgalom negyedszázados útjáról. Kiemelte, hogy az elmúlt huszonöt évben megújult a tájegységek sajátos népművészete. Olyan egyéniségek, mint id. Kapoli és Kántor példamutatása új utat határozott meg az őket követő nemzedékeknek. A napokban fejeződött be a jubileumi nemzetközi tanácskozás Kecskeméten. Ott a fiatalok sokat beszéltek arról, hogy a népművészet megújítása vár rájuk. Sokan közülük nem is tudják, hogy — ugyan programszerűen napjainkban vetődött föl ez a kérdés — a hetvenéves Kántor Sándor a húszas években már eljutott ennek a gondolatnak a felismeréséig, illetve munkássányi, intézményük többet Is adhatott volna a gyűjteményéből ! Kántor Sándor az idén kapott Kossuth-díjat kiemelkedő munkásságáért. Karcagon ismerkedett meg a fazekasha- gyományokkal, itt töltötte inaséveit, ám a tanulás igénye és vágya vándorbotot adott a kezéije. Ungváron beiratkozott az állami agyagipari szakiskolába, onnan Pécsre vezetett az útja, Zsolnay gvárába. Nemcsak a népművészek néztek föl rá. az iparművészek is elismerték rendkívüli képességét. Gorka Géza nyitotta meg egyik gyűjteményes kiállítását. 1920-ban ült először sa iát műhelyében a korong mellé. Eleinte csak használati edényeket készített. Két év múlva találkozott a karcagi származású Gvőrffv István néprajztudóssal, aki arra buzdította, foglalkozzon a tiszafüredi fazekashagyománvokkal. Kezdetben híven másolta e vidék sajátos formájú és díszítésű edényeit, dé nem telt bele sok idő, amikor az xijra- alkotással is megpróbálkozott A lellei bemutató a Népi H Iparművészeti Tanács Kántorgyűjteményéből származik. Megismerhetjük a jellegzetes tyúk alakú kerámiákat, melyekkel Brüsszelben, a világ- kiállításon nagydíjat nyert. A tiszafüredi hagyományok olvashatók le ezekről a Kántorkerámiákról, ám csak jelzésül művészete? Néhány — ezek mindegyike remekmű! — faragott bot, egy-egy törülközőtartó, kis polc és egy csontfaragás: nem több, ennyi található kezemunkájából a leilei kiállításon. A Rippl-Rónai Múzeum tulajdona valameny-1 szolgálnak arra, hogy a haEz volt a Volksbund tairat Tilkovszky Lo- rárcínak. a Volksbund- ról szóló könyve. Régi ügy, minek piszkálni? A cím olvastán ez volt az első reflexem. Nos, valóban mindent tudunk-e a harmincas évek második felében és a világháború alatt szervezkedő V olksbu nd rót, Hitler magyarországi ötödik hadoszlopáról? A szervezet lényegét ismerjük, megítélésének ma is érvényes a mércéje. Mégsem mondhatjuk ázt: mindent jól tudunk róla: Korunkra megnőtt az igény az események, a történelmi személyiségek és folyamatok árnyalt, részletekben gazdag bemutatása iránt. Ezt a meglepően nagy érdeklődést jelzi — egyebek között — a nagy sikerű emlékiratok megjelenése (Károlyi Mihály, Kádár Gyula), vagy a televízió Századok című sorozata. Mi újat kap az olvasó, a néző? Rengeteget. Ismeretlen információkat, átélt vagy csak karnyújtásnyira lévő történelmi időszakról, emberek egyike-másikáról, hiteles vagy szubjektív portrét. Fordulatos, izgalmakban bővelkedő olvasmányok, filmek ezek. Az emberi elme örökké a változót keresi, a színeset, a mozgásban levőt, S a két világháború közti Magyarország szerepéről ezért akar egyre újabbakat és újabbakat hallani, tudni, látni. Ennek az igénynek nagyszerűen megfelel Tilkovszky könyve, noha több is ennél. Aktuális politikai—történeti— publicisztikai töltése van. A második világháború végén Németországba telepített sokezernyi volt volksbundcs ma élő generációja és a mellettük felnövekvő fiatalok tudatában is végbement az erjedés: történeti szerepük újraértékelésére, egykori cselekvéseik rugóinak kitapintására vállalkoztak. Ez a kísérlet azonban sajátos. Az elmenekült volks- bundisták természetesen semmiféle . felelősséget nem akarnak vállalni a magyarországi németek sorsáért, hanem önmaguk és a Volksbund igazolására teljes egészében áthárítják azt a felszabadulás előtti nacionalistának, sőt kifejezetten fajgyűlölőnek jellemzett magyar politikára. Az új generációt a magyar államkeretben töltött — lényegében csaknem 20Ü évre úgy figyelmeztetik, mint a német népcsoport létét fenyegető magyar törekvésekkel szemben álló önvédelemre. Olykor »hősiesnek« látszó momentumokkal kérkednek, amelyekkel voltaképpen nem lehetne dicsekedni. Tilkovszky Lóránt hatalmas jegyzetapparátussa! megírt könyve válasz e kísérletekre. Külön erénye a műnek, hogy nemcsak magyar- országi forrásokat kutatott föl, hanem Nyugat-Németor- szágban az eredeti, önleplező erejű Volksbund-dokumentu- mokat, tervezeteket, jelentéseket is átnézte. Az Ez volt a Volksbund éppen e szorosan a hitelességbe ágyazottsága miatt néha megrendítő, ; néha felháborító, indulatos félszavakra késztető olvasmány. Mert a Volksbund — a magyarországi németségnek ez a vegytisztán fasiszta szervezete — az országban nyíltan és agresszíven az idegen érdekek szószólója, propagatora és harcosa volt. Ha kellett, fenyegetésekkel, ha kellett, a magyar érzelmű, németek elleni helyi terrorral, ha kellett besúgás6al. A Volksbund állam akart lenni az államban. Saját alkotmánya szerint kívánt élni: népszámlálást végezni a népcsoportban, adókat kivetni tagjajra, önálló gazdasági szervezetekbe tömörülni, amelyek munkája kizárólag a náci hadigépezet győzelmét hivatott segíteni. Az ilyen kijelentések csak a legszelídebbek közül valók: »A német iskolásgyermeknek fölösleges azt tudni, ki volt Arany János és Petőfi Sándor. Azt kell megtanulnia, hogy ki volt Schiller, Goethe, Kant.« E jogokat a németek meg is kapták a szomszédos Szlovákiában, Horvátországban, Romániában. Magyarország különleges helyzete miatt ez nem sikerült teljesen. Ezért a Volksbund lépésről lépésié mind többet és többet igyekezett ezekből kiverekedni. Törekvései alapja a rendkívül veszélyes népcsoportideológia volt. T ilkovszky könyve meggyőző tényanyagokon alapul. Tudatosan vállalja a Volksbund-kérdés hűvös-tárgyilagos, a gazdag részletezéstől sem mentes bemutatását. Könyve, 33 évvel a potsdami határozat után, az első a Volksbund szerepével részletesen foglalkozó történelmi mű. Csupor Tibor gyományhoz kötődik alkotójuk. Fantáziadúsak figurális butéliái is. Kántor Sándor nem magas ember, szinte csoda, hogy mégis óriás edényeket képes egy darabban kikorongozni. Gyöhgyöspásztói, sárospataki, mezőcsáti és tiszafüredi, alföldi fazekas hagyományokat újított meg. Dunántúliakat soha. Gondolom, ez nem a képességén múlott, hanem azon, hogy elkötelezte magát annak a vidéknek a hagyományával, ahol élt, és dolgozik jelenleg is. Korányi Barna Somogyi Népláp * r
