Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
»Sokáig nem tudtam, hogy szülőföldemnek Belső-Somogy a földrajzi neve, mert az én falumban, Vésén senki sem nevezte így. Ha apámat vagy az évszázadok óta Vésén élő őseimet, rokonaimat kérik föl névadásra, ők bizonyára Külső-Somogynak keresztelik, mert mindentől távol estünk, minden körön kivül éreztük magunkat. Aki tőlünk elindult, az mindig befelé, a vármegye és az ország belseje felé igyekezett. Belső-Somogy nemcsak a megyének, hanem az országnak is széle.« (Berták László: Erdők, betyárok, gyerekkor.) Véséről, családról beszélge- s-sálgetünk Berták Lászlóval pécsi lakásában. Barnásszőke hajába új szín, a szürke vegyült, mióta nem láttam. Az arca őrzi ugyan fiús vonásait, de mintha mélyebbek lennének ezek a vonások. Negyvenhárom éves. egy harmadrészben saját kötet (Lengő fény- hidak), s négy önálló könyv: Fák .felvonulása, Így élt Csokonai, Így élt Vörösmarty, Emlékek választása, s különféle antológiák — A magunk kenyerén, Útközben, Dunántúl, Szép versek, Költők a városról, Verses országjárás, Író- szemmel stb. — után van miről beszélgetnünk. S míg a szót forgatjuk, a szem képet rögzít a költő lakásáróL Igazi, szüle pécsi utcában (Munkácsy utca) áll az épület. Emeleten lakik Bertók László. Egyszer valaki rácsodálkozott erre a lakásra: »Azt hittem, hogy egész néprajzi múzeumot találok nálad !« Nem a köcsögök, mángorlók, favellák kiáltó jelenléte jelzi a kötést, az életre szólót. Inkább az egyszerűség, a puritán szobabelső. Borsos Miklós, Csohány Kálmán egy-egy munkája a falon, Csontváry-reprodukció. József Attila arcképe. Könyvek. A házikönyvtárat a »Milyen könyveket vinnél egy lakatlan szigetre?« jegyében állította össze: alapvető művek találhatók meg benne. De Bertók László nemcsak ennek a házikönyvtárnak a gazdája! Igazgatója a pécsi város könyvtárnak. — Szívesen hallgatnánk a gyerekkoráról... — 35 végi vagyok, világos emlékeim vannak a háborúról. Emlékszem a fülvédőt, meleg holmit kötögető asszonyokra. Jöttek a repülők. A kertben, a nagy diófa alá bunkert ásott apám, robbanó töltőtollak hullottak az égből. Német sátorponyvából készült az első hosszú nadrágom. A kovácstműhely mellől, tus nélküli puskát loptunk: német fegyver volt, magyar töltényt raktunk bele, kikötöttük, messziről, dróttal húztuk el a ravaszát. Szétrobbant. 1945-ben, a harmadikban egyhónapos iskolába járás után kaptunk bizonyítványt. Földműves volt minden ősöm. Anyám sző- kedencsi, apám családja vései. Dédapám a falu tehetősebb emberei közé számított, a »két.' ferMly sessios« hajdani jobbágytelket újabb holdakkal gyarapította. Ma is megvannak otthon a százesztendős iratok a különféle birtokügyeiről. De a családi szájhagyomány nemcsak azt őrzi, hogy neki volt Vésén az első mókolója, magrostája, vetőgépe, hanem azt is, hogy kapcsolata volt a környékbeli, betyárokkal. Áll még az a pince, igaz, hogy már nein az eredeti helyén, amelyben — állítólag — sokat mulattak a betyárok. Az mindenesetre tény, hogy dédapa »elütőttős« puskáját és pisztolyát 1938-ban megtalálta apám a padláson, amikor a házunk füstöskonyháját átalakították. Dédapám alakja és legend"’- ~-erekko- rom és ifjúságom -os motívuma, mert a birtok addigra rég szétoszlott a gyerekek és unokák között, de a »tartás« és a becsvágy megmaradt. — Meddig élt Vésén? — Huszonhárom-huszonnégy éves koromig, leszámítva a négy gimnáziumi évet. Nagy élményem az erdős-ligetes belső-somogyi táj. Az emberek sorsát itt évszázadok óta az erdő és az erdőtől elhódított homokos szántóföldek, legelők, rétek döntik el. Anyám mindig rozslisztből sütötte a kenyeret. Azt gondoltam, mindenütt abból sütik. Aztán megtudtam, hogy a homokos 6Záníóföldön a kényesebb búza keveset terem, ezért vetettek inkább rozsot. Apám — az egyik képen ő látható — minden télen parasztból favágóvá változott. Amikor valamelyest fölcseperpdtünk öcsémmel, reggelenként mi is útra keltünk. Egyikünk a kisfejszét, másikunk az irtókapát egyensúlyozta a vállán, miközben a talpunk alatt ropogó hóban az erdő felé törtettünk. Apám vitte a nagyfejszét és a tokba feszített fűrészt. Hátán bőrtarisznya, benne szakasztóruhába göngyölt kenyér, szalonna, hagyma, üveg bor... Később napszámosként is dolgoztam az erdőn. — Mit őriz Veséről? — Mindent, hiszen gyakran vagyok otthon. A vései földesurak a reformáció óta protestánsok," evangélikusok. Ennélfogva a jobbágyaik is azok voltak. A környező falvakat viszont katolikusok és reformátusok lakták. A vései jobbágyok a harmadik, negyedik faluba mentek asszonyért vagy a faluból nősültek. Valami furcsa bezártság lett aztán- ebből az évszázadok során. Szőkedencsre,- anyám falujába sokat gyalogoltam, szekereztem, kerekeztem Nemesviden, Csákányon keresztül. A merkei, a vidi, a dencsi erdőben mindig szárnyra kapott a fantáziám. Féltem, hogy megelevenednek azok az »igazi« mesék, amelyeket a hosszú téli estéken hallottam az An- dersennmesék helyett: boszorkányokról, útra guruló tűzgömbökről, akasztott emberekről és egyebekről. Falumat akkor ismertem meg jobban, amikor — diákként — cséplögép-ellen- őrösködtem, állatösszeírásokat végeztem a tanácsnak. Egy összeírás során döbbentem Æ, hogy löbb mint ötven család viseli Vésén a Bartók nevet. Addig nem tűnt föl, mert szinte mindenkit a ragadványnevén ismertem. Engem például Peti Lacinak szólítanak az öregek ma is. — Mit kapott a falutól? — Ezt egyszer meg kell írnom. Majdnem harminc évig éltem Somogybán, csaknem zárt emberi közegben. Ha létezne egy hatalmas körző, amellyel harminc kilométer sugarú kört lehetne húzni, s annak egyik szárát a vései templomtorony mellett leszúrnák és meghúznák azt a kört, elmondhatnám, hogy ez ifjúságom országának a határa. Tisztábbak voltak ott a dolgok. Egy sereg értéket át kellene menteni ide a városba és a következő nemzedékeknek. A faluról városba települt ember mindent el akar felejteni, azt is, hogy a faluban íratlan, ezeréves törvények határozták meg az életet, az erkölcsöt, a kapcsolatokat; olyan törvények, amelyek évszázadokig megtartották a közösséget, eligazították az új nemzedékeket. Vajon mennyit mentünk át belőlük? Mit kapnak helyette a mi gyerekeink? Izgató, ritkán végiggondolt kérdések ezek. A technikai civilizáció, a jobb sor megváltoztatja, megzavarja az öregeket is. Építkezésben, öltözködésben, igényben a szokvány, a divat lép az egyedi helyébe. Igaz, a parasztot, aki egyszer kivakaródzott, az mind lenézte, leszólta. Most, hogy megtehetik, igyekeznek hasonulni. De hát ki szólt le és kit? Nemigen akad még egy olyan bonyolult, sokféle szakértelmet igénylő munka, mint a régi paraszti volt. Mit, mikor, hova szabad elvetni, mit, mikor kell kapálni, betakarítani, melyik állattal miként kell bánni — ezt mind tudnia kellett a parasztnak. És még mi mindent ezeken kívül ! Érteni az iparosmesterségekhez bizonyos fokon, az állatok gyógyításához, az emberi betegségekhez, mert iparos nemigen, orvos egyáltalán nem volt a faluban. Az értelmes parasztember a maga módján mindig polihisztor volt. Én még ismertem ilyen embereket. Tőlük, apámék nemzedékétől kaptam a becsületes munka és a tisztesség útravalóját, az emberi tartást és a hitet. — Megkapó volt ez a hasonlata, melyet harminc életéve színtereinek megrajzolására mondott. Vésén kívül hol élt? — Csurgóra jártam gimnáziumba. Későbbi Csokonai-könyvemhez, ha tényanyagot nem is, de érzelmi töltést ott kaptam. Többen voltunk ott akkor verselgető diákok, még egy géppel írt »folyóiratot« is kiadtunk. Magyartanárunk, dr. Écsy Ödön István aztán 1952 őszén elküldte verseinket Pécsre, a Dunántúl szerkesztőségébe. Tőlem azt a két verset, amelyet pár hónappal később, 1953 tavaszán nyomtatásban láthattam viszont a Dunántúlban, A Dunántúliban való első megjelenés után a Somogyi Néplapban, néhány évvel később a Jelenkorban, a Somogyi írásban és a Falusi Vasárnapban láttak napvilágot első verseim. Tizenegyéves koromban barátom, Németh Lajos írt egy verset a vései patakról, mely a kertjük alatt folyt. Nem tudom, virtusból-e, vagy mert jó játéknak ígérkezett, magam is írtam egyet. Aztán újabbakat. így kezdődött. Kezdetleges próbálkozások voltak ezek Szerettem a betűt, ha könyvhöz jutottam, állandóan azt bújtam. Csakhogy otthon nem volt könyvünk, csupán a kalendárium, az énekeskönyv és a biblia. Községi könyvtár sem volt. Csurgóról visszatérve fedeztem föl néhány magánkönyvtárat Vésén. Például Németh Ferenc vései népi költő könyvtárát, az evangélikus lelkész és volt tanítóim könyveit. Németh Feri bácsival, akinek néhány verssorát már gyerekkoromban mondogattam, ekkor kerültem közeli kapcsolatba. Sokat beszélgettünk, sokat tanultam tőle. — Dolgozott Marcaliban is... — Igen, a postán, fél évig, majd újra Vésén. Fodor András költővel Marcaliban ismerkedtem meg 1955-ben. Sokat emlegetjük ezt azóta, mert az ismeretség mester-tanítvány viszonnyá, majd barátsággá alakult. 1959-ben a nagyatádi könyvtárba kerültem. Atádi könyvtáros koromban végeztem el levelezőn a pécsi tanárképzőt 1963-ban. Két évvel később költöztünk Pécsre. A tanárképző könyvtárában kaptam munkát. Nehezen eresztettem gyökeret, kis- híján visszamentem Atádra. Csorba Győzőnek köszönhetem, hogy maradtam. Fiam még albérletben született. Kilenc esztendeje költöztünk ebbe a lakásba. — Fodor András, Csorba Győző nevét említette. Kikkel került kapcsolatba Pécsen? — Eleinte a személyes ismeretségen kívül senkivel sem volt szorosabb kapcsolatom. Csorba Győzőnek mindig megmutattam a verseimet, s ő szigorúan, igazságosan elmondta róluk a véleményét. Rajta kívül — néhány évvel később — Tüskés Tiborral kerültem emberi közelségbe, aki sokat segített abbarç is, hogy jobban eligazodjak az irodalmi és a városi életben. Aztán a többiekkel ... Szederkényi Ervinnel, Pákolitz Istvánnal ... — Egy mondattal beavatott bennünket magánügyeibe is: fia születéséről beszél. Hogyan alakult tovább a »családtörténet«? — Egyetlen gyerek. Feleségem is somogyi, Magyar- atádon élnek a szülei. Óvónő. — Költő. Otthonos a prózában is. Irt szociográfiát. Foglalkozása könyvtárigazgató. ' De vannak az irodalommal összefüggő egyéb »funkciói« is..— A. Magyar írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának a titkára nagyok. Rendezvények, érdekvédelem, kapcsolattartás az írószövetséggel. Ezenkívül tagja vagyok a Jelenkor szerkesztő bizottságának. — A Magvető Kiadónál megjelent két verseskötete hangnemében változást érzek. Mintha keserűbb, keményebb lenne az új könyv ... — A vers lehet menekvés, de néha a szembenéző harag kifejezője. Ügy érzem, többet látok a világiból, mint korábban. Nemcsak ez a szoba, Vese vagy az ország gondja foglalkoztat. Európából, a világból is érkeznek hírek és fezek nem mindig megnyugtatóak. Mi viszonylag jól élünk, de keveset gondolunk a harmadik világra és a jövő nemzedékekre. Mintha csak magunkkal törődnénk. Ritkán jut eszünkbe, hogy milyen lesz majd száz-kétszáz év múlva ez a golyóbis. Ezek a gondok beleszólnak a versekbe, nem lehet kikerülni őket. Tudom, hajlamos vagyok a túlérzékenységre, a dolgok fölnagyítására; valószínű ezért lettem költő. Anyámnak szoktam mondani, hogy azért van annyi baja, mert mindig a homlokán hordja a szívét. Öt lebeszélném erről, magamat nem tudom. Keserűbb lettem? Vagy csak tárgyila- gosabb? Ki tudja ... Bertók László öklére hajtja a fejét, maga elé néz. Olyan most, mint Rodin Gondolkodója. . Bennem egy verse muzsikál mt Emlékek választása című kötetéből, a Nem értette című, Mikor a zsákot is kirázta, és a homokot átpörgette görnyedő ujjal között, a hegytetőn már szétterült a hold. A torony árnyéka, mint az abroncs, alatta házak, emberek, őszinte bokrok, okos állatolc, őrködök, alvók, élvezkedök, belül minden, és minden végleges. Állt az üres zsák és a hold előtt, s nem értette, hogy hol vétette el, hogy senkinek sem hiányzik, amit... Nézte saját árnyékát, emlékeit, levetett göncét, vasalt városát, és mint előbb a zsákot, hozzáfogott kifordítani önmagát. Olyan beszélgetés ez, melyben a csöndek is tartalomtól terhesek. Felkerekedtünk, hogy gyalog és gépkocsin bejárjuk a kedves pécsi utcákat, tereket. A költő útközben jó érzéssel hívja fel figyelmünket Vasarely ajándékára, egy színes térplasztikára. A tettyei romokig megyünk. Alattunk a város, mögöttünk hegyperem. Mi szinte ég és föld között... SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Tőlünk indult... Le«kú László
