Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
Trék kultúra és művészet Bolgár régészeti kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Huszonhat, bolgár múzeum anyagából került ki annak a világjáró kiállításnak az rög, perzsa, szkita hatásokat magábaolvasztó, időszámítás előtti V—VI. századMellpáncél. Aranyozott ezüst, i. sz. V. század. Kyton, ezüst ívóedény. ból való sír- és kincslelet. A kiállított tárgyak érdekes jiáz és szentélymodellek, ágyagedények, kardok, lándzsák, ivóedények, ékszerek, mellpáneéldíszek, lószerszámdíszek. lábvértek stb. A maguk korának sajátos emlékanyagát képviselik — bronzból, rézből, ezüstből, vasból, aranyból. A kiállítás gazdag képet, ad e Fekete-tenger melléki táj éremművészetéről, a VI. R századtól- az időszámításunk 1 utáni I. századig. Ez az B éremanyag a trák királyok I érmein kívül a helleniszti- i kus pénzek trák utánzataik 1 is tartalmazza. A kiállítás Q anyagából kiemelkedik a mitikus trák királyok korának nevezett időből származó úgynevezett »-valcsitráni kincs«, ez a 12,5 kilós aranylelet. anyaga, amely Párizs, Moszkva. Leneingrád, és New York, London és Mexikó után Budapesten is lá- ható — »Thrák kultúra és művészet« címmel — július 28-tól október 1-ig a Szép- művészeti Múzeumban. A majdnem ezer tárgyat felölelő kiállítás anyaga a mai Bulgária területén mintegy százezer négyzetkilométeres körzetben került elő a földből. A tárlat . legkorábbi darabjai újkőkori leletek, de van benne rézkori, késő- bronzkori, vaskori és a göA Szovjet Irodaié« szeptemberi száma 150 éve született Lev Tolsztoj, a világirodalom egyik legjelentősebb egyénisége. A Szovjet Irodalom teljes szeptemberi számát a nagy orosz méltatásának szenteli. Jelentős terjedelemben — Török Endre válogatásában magyarul eddig meg nem jelent Tolsztoj-műveket is bemutat a folyóirat, elsősorban mintegy tízezer levélből és tizenhárom kötetnyi naplóból. Ezekből ugyanis a magyar olvasók mindeddig elég keveset ismerhettek meg, pedig Tolsztoj írói és világnézeti fejlődésének megértéséhez szinte elengedhetetlenek. Tolsztoj. fiatal éveiről, és utolsó évtizedeiről ad újabb adalékokat számunkra a folyóirat hiányt pótló, tehát igen jelentős válogatása. A magyar irodalom világában élő Tolsztoj bemutatására is válaszol a folyóirat: tizenkét magyar író Tolsztoj-élményt közli, s mellette Aímási Miklós, Bata Imre és Sőtér István tanulmányát Lukács György, Németh László és Veres Péter Tolsztojhoz való viszonyáról. És mellettük Lukács egy 1930-ban, Németországban íródott Tolsztoj-tanulmányát, amely szintén most lát először napvilágot Magyarországon. A világ minden tájáról megszólaló kortársi és mai írói vallomások mellett gazdag tanulmány-rovat segíti még a tolsztoji életműhöz közeledő olvasót. Csak példaképp néhány cím: Az első könyv, Tolsztoj hétköznapjai, Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát?, Egy színész emlékezéseiből. Külön említést érdemel ezúttal a folyóirat képanyaga is, hiszen korabeli felvételek és magyar képzőművészele alkotásai teszik teljessé a Szovjet Irodalom Tolsztoj- emlékszámát. E üéé Ezüst díszkorong, az i. sz. I. házadból. Témája: Héraklész harca az oroszlánokkal. Frederico Card a Lorca Memento Ha .egyszer meg találok halni, temessetek gitárommal a homokba. Ha egyszer meg találok halni, temessetek ménta és narancsok közé Ha egyszer meg találok halni, szélkakas forgó bádoglapjába temessetek el. Ha egyszer meg találok halni! Boldog Balázs fordítása Palásti László hódítá titka Kamarásival együtt _ szoktam az üzemi vendéglőben .ebédelni. Társaságunkban van rendszerint Ilonka is, a bérelszámolóból. Sokáig úgy éreztem, hogy Ilonka engem jobban kedvel, de egy idő óta szomorúan tapasztalom, hogy Kamarásival többet beszél. Kamarási ugyanis egészen új oldaláról mutatkozott be: műveltésgét fitogtatta. Például így: — Milyen rosszul ég ez a villanykörte! Edison, a világ legtermékenyebb feltalálója, aki bizony szép kort ért el, hiszen 1847-ben született és csak 1931-ben halt meg, nem gondolta volna, hogy 1976- ban ilyen szomorúan fog égni a villanylámpája. Amikor a kompótot hozták, fölsóhajtott: — Mennyivel szebb és stílusosabb lenne, ha fajánsz csészében hoznák. Persze, nem bármilyenben, hanem phagesirhodosi vagy ushebti mintára készült edényekben. Ilonka ilyenkor áhítattal nézett a művelt Kamarásira, és én meg sem mertem mukkanni. Spenótot hoztak: — Egyék sokat, Ilonka, vastartalma van. A ferrofilbak- tériumoknak vastartalmú tápanyagra van szükségük! Egyre dühösebb lettem Kamarásira és elhatároztam, hogy én is műveltséggel fogom Ilonkát főzni. Egy napon, amikor »női szeszély« volt a tészta, köny- nyedén megjegyeztem: — Izabella Mária Lujza volt a legpajzánabb királynő. 1868-ban erkölcstelen élete miatt le is kellett mondania. Nemde, Kamarási? — I... igen — dadogta. — Hol uralkodott ez a ki- ráylnő? — kérdezte Ilonka Kamarásit. — Izé ... hol is.,: na.'.', — Spanyolországban, 1833- tól 1868-ig — jegyeztem meg. — Persze nagyon különbözött I. Izabellától, Kasztí- lía királynőjétől, aki nagy embert pártfogolt. A megnyitó előadásra minden jegy elkelt Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a műsorban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az, emberek és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorban az állatprodukciói miatt A szünetig még semmi sem történt Pontosabban semmi rendkívüli, csak a szokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok ... no és természetesen a bohócok. A szünet utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt és még a legmerészebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történni. Amikor a szünet eltelt és a közönség perecet meg nápolyit ropogtatva visszahui- lámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő hatalmas ketrec. Aha, most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fognak, az hosszú évek munkája és itt mutatjuk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakozzanak, kellemesen! Az igazgató kiment, a ketrec másodpercekig vagy talán egy percig üresen állt. Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jóval több hokedli-formájú dobogót helyeztek el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt? üroszláninvázió? M indenki izgatottan figyelte a »-ketrec farkát«, az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdös- ték, püfölték egymást, fölborogatták a dobogókat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel két méteres óriás —, most megöllek! Kibelezlek! Összedaráilak és disznósajtot csinálok belőled, te, nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött, és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkodta a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gélemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá is zuhogtak az ütések. Mint később kiderült, ez csak egy gyerineteg, csaknem — Ugyan kit? — kérdezte Ilonka és szinte egyszerre nézett rám is, Kamarásira is. Kamarási pulykavörös lett zavarában, én rávágtam: — Hát Kolumbusz Kristó főt! Egyébként Ferdinándhoz ment férjhez. Ilonka most már rám emelte ibolyakék szemét és én, mivel királynőkről volt szó, kiselőadást tartottam Johannáról, aki megölette férjét, Endrét. Így ütöttem ki Kamarásit a nyeregből, de a diadal még mindig nem volt édes, mert azon törtem a fejem, hogy honnan vette elő hirtelen ezt a fene nagy műveltségét, és miért tudott mindent épp Edisonról és a ferrofilről. Szombaton kaptam meg a választ. Együtt ültem vele az Orchidea eszpresszóban, amikor bejött egy mozgó könyvárus. Odalépett Kamarásihoz, és könyveket kínált neki, de ő nem vásárolt. Az árus megjegyezte: — Hja, nincs mindig olyan jó alkalmi vétel, mint a lexikon »Ebihal—Fortezza« kötete. Azt jól vásárolta. Huszonöt forintért egy lexikon! Igaz, hogy csonka kötet volt, de mégiscsak lexikon ... ártatlan randalfrizás volt. Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáztak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közeledtek és ágyút hoztak be magukkal. Aztán kimentek és bevonszoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezébe. — Figyelem ! Egy ... kettő... három ... — próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét,. beleordított: — Mit képzeltek ti?! Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! Tóíh-^áííié Miklós ViiÉpzii r E s ráadásul még tervezgettek is! — tette hozzá. — Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert- nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hullahegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoztlk. Fölugráltak a székekről, és menekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomkolosszus —, elálltak az útjukat. — Tessék szépen visszamenni! Még nincs vége az előadásnak. Már az általános pánik föl- lobbanásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Sörényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovaglócsizma. De a hagyományos (idomár jelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egészítette ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok, az emberszelídítő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túldörögve a zajt. — Kéremszépen, nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre! Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva engedelmeskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagaüyal megközelítette a ketrecben levőket Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egymást, az ágyúsok meg a raké- tások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tégy ebek majd a publikumban. Leó lassan közeledett Előbb csak a szemével szug- gerálta az embereit, majd rnégsuhintotta a barkavesz- szőt és hatalmasra tátott szájjal, elbődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak. Sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül állították föl őket, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lökdösve, taszigálva egynrást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó, és erre mindenki felpattant a dobogójára. Egyik-másik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé, és kiöl- tötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visz- szahúzta. — Jól van — . vicsorított elégedetten az oroszlán és körbesétált. Amikor elfordult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a »hokedliről«, a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére, és visszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatva a barkavesz- szőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Csak a hangszórós ült kicsit féloldalasán, mint aki nagyon is érzi az oroszlán mancsának a helyét. Leó ekkor intett. Erre bejött négy bengáli tigris kék overallban, és kitolták az ágyút meg a rakétát. Utána telibegett egy csinos leopárdhölgy, flitteres bikiniben, és álattankönyveket osztott szét az emberek között. És ebben a percben fölpergett a nagy attrakciókat jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Olvasni! E gyszerre nyíltak ki az állatkönyvek, és az emberek tagolva kántálták a mondatokat, akár a kisiskolások: »Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes«. Leó a nézőtér felé fordult. Csapaott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt —.boldogan, önfeledten. És megnyugodva. Garai Islván Berzsenyi éjszakája Lángtoriatok merő zuhatagja közt megindul szívem, mint duhaj égitest, s míg álmodnak a pannon dombok — én a káoszt zabolázva ízzom. Dolgos cselédim izma is ernyedez, felhők mögött bukdácsol a hold sután. Vackába bújt kutyám se virraszt, én vagyok fent csak a mécsesemnél. Feszül a gombsor sóhajaimtól, im —■ mit átfogom az aether uránjait. Naprendszerekkel ellabdázom Vénuszon, jöttéig — csöndes Atlasz. A zord fenségest ostromolom meg én lelkem sasát serkentve az ég felé. Suhognak az ódái szárnyak, s elfeledem: ugarom szántatlan. A gráciák sereglenek im körém — barlang-magányom, ládd-e, benépesül. A fene fátumot felejtem s csókolom Afroditém szűz ajkát. Múzsák övezte útjaimon megyek rendeltetésem pályagöröngyein — és melenikóliám feloldják lágy fuvalattal a pindoszi berkek.
