Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-20 / 196. szám

Hazánk és az emigráció

A kapcsolatok változásai

Beszélgetés Kerékgyártó Lászlóval, a Magyarok Világszövetségének titkárával

A. Nyugaton élő magyar emigráció politikai nézeteinek változásairól, a Magyarországgal szembeni magatartásuk alakulásáról készített interjút munkatársunk Kerékgyáró Lászlóval, a Magyarok világszövetségének titkárával.

Közismert, hogy nagyon sok magyar él a világ országaiban. Politikailag milyen tömegnek tekinthető főleg a nyugati tőkés országokban élő emigráció, hogyan vélekednek róluk, miként változtak nézeteik az elmúlt évtizedekben.’

— A nyugati országokban élő magyarok számát mintegy 1,2—1,5 millióra becsüljük. Nagy részük az Egyesült Államokban él: mintegy 800 ezer fő. Emellett Kanadában 100— 150 ezren, Ausztráliában 35— 40 ezren, Angliában és Svédországban körülbelül 10—10 ezren élnek, a többiek mai európai országokban és Latin- Amerika különböző területein élnek. Viszonylag kevés magyar van Afrika és Ázsia országaiban. Tehát valóban szerte a világdn élnek magyarok, akik természetesen különböző csoportokat alkotnak, politikai nézeteik, velünk való viszonyuk és magatartásuk igen különböző.

A magyar közvélemény egy jelentős részében azonban olyan kép él a Nyugaton élő magyar emigrációról, hogy annak zöme, ha nem is ellenséges, de legalábbis negatív állásponton van a szocialista Magyarországgal szemben. Ez a nézet ma már mindenképpen hamis, hiszen az elmúlt egy-két évtizedben komoly változások történtek az emigrációban is. Természetes, hogy ezek a változások, vélemény- átformálódások különbözőek az emigráció egyes rétegeiben. Például azokkal, akik Magyarországot a század első évtizedeiben — főleg gazdasági okokból — hagyták el, a legkönnyebben és legeredményesebben sikerült rendeznünk kapcsolatainkat. Ezeket, a ma már idős embereket — számuk persze már' jelentősen csökkent — szocialista társadalmunk konszolidálódása, politikai, gazdasági viszonyaink javulása, bel- és külpolitikánk eredményei nagyon korán a hazánkkal, meglevő kapcsolataik bővítésére ösztönözték. Még a Horthy-rendszer idején távozott emigránsokat is javarészt ehhez a réteghez sorolnám, mert általában nekik sincsenek politikai fenntartásaik a mai Magyarországgal szemben.

Az emigráció egészen más beállítottságú rétegét alkotják a II. világháborút követő években eltávozottak csoportjai, amelyekben megtaláljuk a Horthy-rendszer uralkodó köreinek képviselőit. Ez az a csoport, amellyel nem 'tudtunk közös hangot találni és így kapcsolatokat kiépíteni, mivel legnagyobb részük kitartott az új Magyarországgal szembeni ellenséges magatartása, elítélő véleménye mellett. Hozzáteszem, hogy a korona visszakerülése és a magyar—amerikai kereskedelmi egyezmény megkötése után többen közülük gondolkodóba estek.

A harmadik nagy csoport végül az 1956-ban, illetve a közvetlen ezutáni években tá- vozottaké. Talán meglepő, de tény, hogy éppen közöttük vannak manapság a legtöbben, akik intenziven törekszenek a hazánkkal való kapcsolatok fejlesztésére, akik szíveién és gyakran látogatnak haza, s akik nagyon sokat tesznek a magyar nyelv és kultúra terjesztéséért abban a környezetben, amelyben élnek.

— Az lehet ennek az oka, hogy ezek az emberek a külföldön töltött rövidebb idő miatt még viszonylag jobban kötődnek Magyarországhoz?

— Minden bizonnyal ez, hiszen míg az évtizedekkel ezelőtt emigráltaknak baráti, ismerősi körük többnyire már nincs Magyarországon, addig az emigráció »legfiatalabb-« rétegét még nagyon sok ilyen közvetlen szál fűzi hazájához. Másrészt már egy egészen más országot hagytak maguk mögött, s ezért van az is, hogy közülük számosán valóban őszintén örülnek politikai-gazdasági sikereinknek, büszkék Magyarország \ tekintélyének növekedésére, s ez már“ önmagában is megteremti az alapot a közeledéshez.

— Vajon ebbe a rétegbe sorolhatjuk-e azokat, akik a legutóbbi másfél évtizedben, mondjuk főleg a hatvanas években hagyták el Magyar- országot? ök hogyan tudnak beilleszkedni az emigráció és Magyarország fejlődő kapcsolatainak rendszerébe?

— Nos kétségtelen tény, hogy ez a csoport némileg különbözek az előbbiektől, hiszen számszerűleg is kisebb csoportról van szó. Tapasztalataink szerint azonban nagy részük rövidebb-hosszabb idő alatt megtalálta egzisztenciáját a befogadó országban, s nrrután megfelelő életkörülményeket biztosított magának, < törekszik a Magyarországgal való kapcsolatok bővítésére. Ezek az emberek rendszeresen igénylik a magyar könyveket, újságokat, érdeklődéssel fogadják a hazánkból származó híreket, s igyekeznek bekapcsolódni a Nyugaton működő, különböző magyar egyesületek munkájába. Ez általában zökkenőmentesen sikerül is nekik azokban az egyesületekben, amelyek intenzív és jó kapcsolatokat alakítottak ki ve-, lünk.

— Milyen konkrét eredményei vannak o közeledésnek?

— 1970-ben a Nyugaton élő magyar pedagógusok, tudósok és a magyarországi szakemberek közreműködésével létrejött az anyanyelvi mozgalom, amely azt tűzte célul, hogy elősegítse a Nyugaton élő magyarok anyanyelvének ápolását, megőrzését és fejlesztését, a magyar kultúra terjesztését a nyugati országokban élő magyarok között A legkülönbözőbb művészeti ágakban (néptánc, népzene stb.) fejt ki a mozgalom egyre komolyabb és hasznosabb tevékenységet. Az anyanyelvi mozgalom évről évre terebélyesedik. Rendezvényein minden évben többen vesznek részt. Egyre többen veszik igénybe segítségét, vásárolják tankönyveit, kiadványait. Megemlíthetem a kétévenként sorra kerülő, igen sikeres néptáncfesztiválokat, amelyeken a Nyugaton működő magyar együttesek vesznek részt. Tavaly a legutóbbi fesztiválon 16 együttes 260 táncosa lépett föl.

Politikai viszonyaink fejlődése lehetővé tette tehát, hogy mind nagyobb gonddal, törődéssel forduljunk a Nyugaton élő magyarok felé. Nyilvánvaló, hogy a szocialista Magyar- országnak vállalnia kell a Nyugaton élő magyarságot, füg- geitlenül attól hogy mikor távoztak hazánkból.

— Milyen szerepet vállal ebben a Magyarok Világszövetsége?

— Azt hiszem kevesen tudják, hogy szövetségünk 1938 óta létezik. Feladatunk, hogy kapcsolatokat teremtsünk mindazokkal a kint élő magyarokkal, akik nem ellenségesek a mai Magyarországgal szemben, s igénylik a jobb viszonyt hazánkkal. Számtalan területen tudunk nekik segít- teni, anyanyelvűk és kulturális hagyományaik megőrzésében, fejlesztésében. Többféle, rendszeres rendezvényünk, táborunk van Magyarországon, s ezekben minden évben sokan vesznek részt a Nyugaton élő ‘ magyarok közül. Ilyenek például a balatoni nyelvművelő táborok, a sárospataki nyári kollégium, vagy a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyamok.

— Említette, hogy az emigrációnak vannak olyan csoportjai, amelyek változatlanul

ellenségesek a szocialista Magyarországgal szemben. Közismert, hogy ezek a körök jelentős propagandát fejtenek ki ellenünk. Miként hat ez az emigráció zömére?

— Ezek a csoportok sajnos a kezükben tartják a nyugati magyar újságok, rádió- és tévéadások jelentős részét. Ennek segítségével nagyobb lehet a hangjuk, mint amilyen valójában a politikai súlyuk és befolyásuk az emigráció egészében. Sokféle módszert alkalmazó kampányukat azonban egyre több kudarc éri. Nem tudták megakadályozni például, hogy évről évre többen látogassanak haza Magyarországra. Ma már évente 180—200 ezren jönnek haza. Azt sem sikerült elérniük, hogy az Egyesült Államok kormánya ne adja vissza a magyar népnek Szent István koronáját, s ne kösse meg velünk a legnagyobb kedvezményt biztosító kereskedelmi szerződést. A sikertelenség nyomán komoly nézeteltérések robbantak ki ezekben a reakciós magyar csoportokban, ami még élesebb propaganda-hadjáratra ösztönözte őket ellenünk és a velünk kapcsolatokat tartó, kint élő magyarokkal szemben.

— Hogyan összegezné tehát a magyar emigráció egészének magatartását és véleményét a szocialista Magyarországgal kapcsolatban?

— Ma már nyilvánvaló, hogy a Nyugaton élő emigránsok túlnyomó többsége elfogadta a mai Magyarországot, amelyhez mély gyökerek fűzik, és amely - lyel változatlanul igényli a jó és széles körű kapcsolatokat A többségnek nincsenek már előítéletei, örömmel ápolja a kapcsolatokat velünk, s kéri segítségünket a magyar nyelv és kultúra megőrzéséhez.

Avar Károly

Jelenlét

Jegyzetek nemzetiségeinkről

Tudtok-e olyan nagy történelmi személyiséget említeni, akinek anyja is, apja is színmagyar volt? — kérdezte tőlünk egykori történelemtanárom néhány héttel az érett-' ségi előtt. Mi, a korszerű nemzetfogalmat csak felszínesen ismerő, s a lenini nemzetiségi politika alapelveiben sem túlságosan járatos nebulók — vesztünkre — elfogadtuk a kihívást. Csak a »végelszámolásnál« maradtunk hoppon, amikor kiderült, hogy a Hunyadiak ereiben román, a Zrínyiekében és Rákócziaké- ban Horvát, Kossuthéban és Petőfiében szlovák vér csörgedezett, de — legalábbis részben — Dózsa, Balassi, Vak Bottyán, Széchenyi, Klapka, Erkel, Munkácsy és József Attila ősei sem Vereckénél keletek át S csupán később értettük meg azt is, miért él nálunk annyi Török, Kun, Tóth, Horváth, Oláh, Németh és Lengyel... Micsoda bizzar dolog is eljátszani a feltételezéssel: vajon gondol-e a Török nevű vőlegény Németh nevezetű menyasszonya kezét fogva az anyakönyvvezető előtt arra, hogy eleik — például Budavár visszavételénél, vagy korábban — egymást gyilkolták a magyar földért? Megfordul-e a Magyarnak nevezett férj fejében, ha Oláhnak keresztelt feleségét becézheti, hogy dédapáig 1849 nyarán talán egymást kaszabolták Vécsey Károly, illetve Avram Jancu seregében?

Igaz, a monarchia tizenhét nyelvéből »csak« öt maradt a szocialista Magyarországnak. Egyetlenegyet vallhat anyanyelvének kilencmillió-kilenc- százezer ember, a »maradék« négyen hatszázezren osztoznak. A nemzetiségek aránya Somogybán még az országos ötszázalékos átlagnál is jóval kevesebb. Mindössze tizenhat községben élnek nagyobb

számban horvátok és németek, akiket a köznyelv — tévesen — sváboknak titulál, holott Baden-Württenbergből származtak el a kései középkorban. Alkotmányunk, mely a lenini nemzetiségi politika elvei alapján az önálló etnikumok szellemi-kulturális autonómiáját is biztosítja, megállapítja: nem egyszerűen az az anyanyelvhasználat, az anyanyelven folyó oktatás és művelődés jogi engedélyezéséről van szó, hiszen államunk — nem valamiféle »kegyből«, hanem a marxista nemzetfogalom tudatos megvalósításával — jelentős ö6z- szegeket áldoz a nemzetiségi tudat ápolására, fejlesztésére. Megyénkben is.

Lakócsán például százhúsz gyermek tanulja az iskolában a szerb-horvát nyelvet öt, kitűnően . felkészült pedagógus segítségével. Igaz, a felső tagozatban az öt nyelvi óra nem látszik soknak, ám ha számításba vesszük, hogy Andric és Krleza nyelve már az alsó tagozatban is kötelező anyag, sőt már a lakócsai óvodások is — a lelkiismeretes előkészítés eredményeként — ügyesen verselgetnek, mesélnek szerb-horvátul, jó okunk van a büszkeségre. A nyelvi önképzést jó ezer kötet segíti a község könyvtárában, ennek csaknem fele ifjúsági irodalom. A múltra már »csak« az utal, hogy sok idős ember — nem tud olvasni és írni sem szerb-horvátul, sem rrrgyarul. Ök a Horthy-korszak nemzetiségi politikájának áldozatai.

Szinten nem érezhetik magukat elárvultaknak a me- gvénkben élő németek. Szülőkön hetven kisdiák sajátíthatja el intézményesen Goethe nyelvét, Nágocson és Török- koppányban pedig anyanyelvi szakkör működik. Az oktatás színvonalának javításához valószínűleg döntően hozzájárul majd a körzetesítési program', mely a Ladi Általános Iskolának egy német nyelvi »bázisintézmény« szerepét szánja.

Művészeti életünk is összehasonlíthatatlanul szegényebb lenne a nemzetiségek hozzájárulása nélkül. A miklósi, az ecsenyi, a szuloki folklór- együttesek, a lakócsai, a poto- nyi, a tótújfalui, a szentborbá- si horvátokból álló Dráva együttes, a kercseligeti és ka- posfői énekkarok a megyehatáron túl is sokszor adtak már ízelítőt a Dráva és a Balaton közt élő nemzetiségiek értékes népdal- és néptánckincséből. Sőt, jó néhány, elsősorban a magyar etnikumhoz tartozó csoport — mint a barcsi Boróka együttes, a siófoki Balaton Táncegyüttes — szintén elképzelhetetlennek tartaná repertoárját a somogyi német és horvát folklórkincs nélkül. E sorok írója a múlt évben tapasztalhatta, milyen frenetikus hatást tett a szovjet közönségre a BM Kaposvár Táncegyüttes lakócsai csiz- maverős produkciója.

Az emberek és szokások asrzimilálódásával egyidejűleg természetesen elkerülhetetlen a kulturális javak ösz- szeolvadása is — ebben a népies konzervativizmus szószólóin kívül senki sem kételkedhet. Am a folyamat semmiképpen sem azt jelenti, hogy a »nagyobb« elnyeli a »kisebbet«. Bizonyítékok? Nemrégiben találkozhattam egyik nemzetiségi énekkarunk remek hallású, kitűnő kezű irányítójával, aki — szinte semmit sem ért németül. A szuloki német együttes tagjainak fele — magyar. Most együtt .lejtik a ländlert és a csárdást, a polkát és a csűrdöngöl őt, nem is sejtve, hogy eleik százharminc éve talán még a csatatéren »táncoltatták« egymást.

L. A.