Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

Amikor Fidel Castro és kis csapata huszonöt éve, 1953. július 26-án megtámadta • a Santiago de Cuba-beli Mon- cada laktanyát, talán senki sem hitte volna, hogy e tragikus kimenetelű esemény nemcsak az »Antillák .Gyöngyének« nevezett szigetország sorsára, hanem az egész latin-amerikai kontinens társadalmi és kulturális fejlődésére ilyen óriási hatással lesz. A kubai nép végre megkapta a történelmi lehetőséget, hogy szabad országban szabadon bontakoztassa ki legjobb képességeit.

Hogy e képességek milyen sokrétűen gazdagok, arra bőséges bizonyítékkal szolgált az ország kultúrája, már a gyarmati időktől fogva. E kultúra legszembeötlőbb sajátossága talán éppen a sok- arcúság, amely az indián őslakosság, az európai, lényegében spanyol gyarmatosítók és az Afrikából behurcolt négerek civilizációs, kulturális örökségének egybeolvadásából adódik. A létrejött ötvözetet, új minőséget nevezik a kubaiak criollo, vagyis kreol kultúrának.

E kultúrtörténet első lapján mindjárt egy nagy lélegzetű epikus műveit találunk, Sil- vestre Balboa alkotását, A türelem tükrét (1608). Témája a kalóztámadásoknak kitett sziget viszontagságos élete. A rákövetkező, mintegy kétszáz év nem sok említésre méltó eredményt hozott. A rabszolgák betelepítése nyomán fellendülő cukor- és dohánytermesztés ugrásszerű gazdasági fejlődést eredményezett, és lassan megteremtette a kulturális élet feltételeit is. A

XVIII. század elején megalapítják a havannai egyetemet, 1790-ben pedig megindul az első újság is. A gyarmati függés ellen szegülő nemzeti gondolat a század végén már megizmosodott, de egyetemes érvénnyel csak a

XIX. század 70-es, 80-as éveiben fejeződött ki a talán mindmáig legnagyobb kubai költő, José Marti műveiben.

Marti, az Apostol — ahogy a nép még ma is nevezi —, politikusnak, költőnek egyaránt zseniális volt. ö alapította, 1892-ben a Kubai Forradalmi Pártot, amely egyesítette a függetlenséget követelő erőket. Ez a párt adott parancsot a spanyolok elleni felkelésre 1895-ben, s irányítása alatt a Felszabadító Hadsereg egymás után aratta győzelmeit az óriási túlerőben levő spanyol hadsereg felett. A függetlenséget végülis csak az Egyesült Államok csapatainak beavatkozásával sikerült kivívni 1898-<ban. Marti lángeszét bizonyítja, hogy még

jóval e fordulat előtt felismerte az amerikai gyámkodásban rejlő roppant veszélyeket, s a latin-amerikai népek összefogását sürgette. Költőként is forradalmi újító volt: művészetében a romantikus pátosz népi realizmussal és a modern izmusok, főként az impresszionizmus és szimbolizmus felé mutató kifejezési módokkal párosul. Az önmaga lényegét kereső kulbai kultúra nagy pillanata volt Marti élete: vele kapcsolódott be először e kultúra az egyetemes művelődés vérkeringésébe.

A XX. század s vele az úgynevezett »félgyarmati

köztársaság« szellemi életének első évtizedei már a sajátosan kubai, ugyanakkor általános érvényű tartalmak megfogalmazásával, elmélyítésével teltek. A haladó polgárság legjobbjai is megegyeztek abban az illúzióban, mely szerint a társadalmi bajok orvoslására a művelt kisebbség vezető szerepének kivívása a megoldás.

1930-ban robbant ki a köztársaságot felváltó Manchado- diktatúra elleni forradalmi mozgalom. Ugyanebben az évben jelentkezett az irodalomban az úgynevezett negrismo, vagyis a néger nép tömegek problematikáját, kulturális értékeit az irodalomba beemelő irányzat. Nicolas Gui- llén volt a mozgalom legkiemelkedőbb költője, de a modern kubai irodaiam másik óriását, Alejo Carpentiert is soraiban találjuk. A csoport legnagyobb tette az úgynevezett afrolcubai kulturális örökség feltárása volt; amelyre az ősi afrikai mitológia és a keresztény vallási elemek sajátos keveredése a legjellemzőbb. Termékenyítő hatása óriási volt, s nemcsak az irodalomban: a világhírű Kubai Balett és a mindmáig talán két legnagyobb kubai képzőművész, Vilfredo Lám és René Portocarrero is bőven merített e kultúra gazdag és tiszta forrásából.

Ugyancsak ebben az időszakban, a 30-as, 40-es években • jelentkezik először a munkásosztály helyzetének, sorskérdései nek témája az irodalomban, Nicolás Guillen, Manuel Navarro Lúna és mások műveiben. E kérdésekről azonban a társadalomtudományok s az értekező próza művelői mondtak el talán a legtöbbet. Közöttük olyan, később kiemelkedő államférfiakat találunk, mint Raul Roa vagy Carlos Rafael Rodriguez.

A forradalmi hagyományok, a győztes gerillaháború kiteljesítő hatása a kultúrában a 60-as évékben mutatkozott meg igazán. Az alkotók és műveik felsorolása nagyon hosszú lenne, így csak néhányat emelünk most ki. Mindenekelőtt Alejo Carpe- tiert, akinek regényeiben a földrész sajátos természeti képe, történelme, emberi tragédiái fogalmazódnak meg, de úgy, hogy e barokkosán indázó stílusban megírt, helyi csodákkal, és különösségekkel teli történetekben egyben az egyetemes emberi sors kérdéseire is megkísérel választ adni az író. Főművét, A fény századát, a magyar közönség is nagy tetszéssel fogadta néhány éve. A költők közül ismét Nicolas Guillént kell elsőnek említeni, aki a Kubai Írók és Képzőművészek Szövetségének elnökeként kiemelkedő szerepet vállalt az új kulturális intézmények megszervezésében és irányiKuba és a kreol kultúra

tásában. Alkotóként szatiri-1

kus, ironikus, játékos hang-1 javai vitt új színt életművé-1 be és az új kubai irodalomba. Otto Fernandez keveset író, elégikus alkatú költő, a Szövetség lapjának, az Urúón- nak a főszerkesztője, aki verseiben a forradalom vívmányait, az illegális mozgalom élményeit és a modern ember szorongásait, magányát egyaránt magas költői szinten fogalmazza meg. A fiatalabb .költők közül David Chericián nemcsak rendkívüli vitalitást és bravúros formaművészetet mutató költészete miatt . érdemel kiemelést; ő Ady fordítója és a magyar költészet egyik legavatottabb tolmácso- lója. Nem hiányozhat e képből az immár klasszikus rangú novellista, Onelio Jorge Cardoso, a népi realizmus talán legtisztább képviselője: Miguel Bannet, aki szociológiai, néprajzi kutatásokon alapuló dokumentumregényeivel, főként a Fekete sors az Antillák Gyöngyén című művével aratott világsikert; de nem maradhat ki Lisandro Otero sem, aki a mai kubai valóság realista megjelenítésének egyik legnagyobb mestere.

Keveset szóltunk eddig a társművészetekről. Elsőként a Kubai Nemzeti Balettet kell említeni, hiszen a kubai táncosoknál talán csak a moszkvai Balsoj együttese jobb ma a világon. Primadonnájuknak. Alicia Alonsónak és vezetőjüknek, Fernando Alonsónak a nevét mindenki ismeri. A csoport 1949-ben alakult, és azóta klasszikus és afrokuba: tárgyú táncjátékaival a sajátos kubai értékek (vitalitás, életöröm, érzéki szépség és finomság) egyik legfőbb hordozója, kifejezője. Színház' élet a forradalom előtt alig volt Kubában. Szinte a semmiből jöttek létre azok a merészen kísérletező, a közösségi játékmód érvényes formáit kereső társulatok, amelyek azóta nemzetközi rangot vívtak ki maguknak. Ugyanitt a szocialista filmművészet is káprázatos gyorsasággal jutott el a megszületéstől a nemzetközi sikerekig, elsősorban Julio Garcia Espinoza. Tomaso Gutierrez Alea és Humberto Solas nagyszerű filmjei révén.

Fayad farnis

Szavak forrása

Szavak forrása, az ember, néma volt, az asztalt kaparta, a valótlant, a valót, halak párbeszéde járt eszében, kisded első monológja, szónoki beszéd, aztán törvénytáblák, szerelmes levél.

Néma volt. Emlékezett. Az udvaron kút, tele papírhajóval, vízinövénnyel, vízlángban álló vízművel.

Forrás, amely befelé buzog, kifelé, pitymallati fegyverdörrenés, tűzijáték hasogatta éj.

Szavak forrása, az ember, azt se mondta, nem enyém e száj, a földé, a levegőé, vagy a bor marásáé, naptól morajló gyümölcsöké. Mintha az új élet meglepetésein töprenkedett volna, miközben keze szerszámot markolt és fegyvert, kenyeret s halat, kebelt és fénysugár!, patkót s mikroszkópot, forgácsot és iront.

Nem sors kérdése volt ez, annál inkább

mindennapi tett, bár különös, ami

nap mint nap reggeli idején történik, szerelem

óráján, ágy muzsikájának közepette, amikor

konok ércet dühödten ver pöröly,

vagy midőn egy selymes hajú lány

istenhozzádot mond egy bús idegennek.

Szavak forrása, az ember, ez a szegény ördög, belefáradt annyi kövezésbe, ásásba, dühbe gurult oly sok tusakodástól, szivarozástól, annyi újjáéledéstől,

és altkor,, egy abszolút józan pillanatban megszólalt, s ömölt a szú belőle, akár eg'y tébolyultból.

mindenről, amidőn épp kedve támadt szólni, s megtelt a világ számos új holmival, az elavult holmik újakká váltak, az újak avittabbá és újabbá lettek, szikrázni kezdett a világ, növekedésnek indult, ámuldozott, besötétedett, kivilágosodott, az úristenit, szólt »kkor ez a szegény ördög, az ember,

s azon az éjszakán már nyugodtabban aludt.

Asztalos Lajos fordítása

A szolidaritási akció képeiből

Csuday Csaba

Bőd László: Téli falijrcszlet

Alejo Carpentier

A dolgok kezdete

(Részlet)

Aznap reggel bezárták a’ szobájába. A házból, minden irányból, lárma szűrődött be, és az étel, amit bevittek hozzá, hétköznapi ebédnek túlságosan gazdag volt. Hat süteményt hozattak az Alameda utcai cukrásztól — pedig a vasárnapi mise után is csak kettőt ehetett meg. Egy útikönyv rajzait nézegette, azután az ajtó alatt beszűrődő, egyre növekvő zsongás arra késztette, hogy kikukucskáljon a zsalugáterek között. Feketébe öltözött emberek érkeztek, bronzfogan- tyús ládát hoztak magukkal. Sírhatnék ja támadt, ám e percben megjelent Melchor, a parádéskocsis, csillogó, ropogó csizmájában. Sakkozni kezdtek. Melchor volt a ló. Ö a király. A kockás kövezet volt a sakktábla, ő egyenként haladhatott előre, Mel- chornak pedig ugornia kellett: egyet előre és- kettőt oldalt, vagy fordítva. A játék a szürkületbe nyúlt, amikor elvonult a ház előtt a kereskedőegyesület tűzoltózenekara.

Felkeléskor kezet csókolt a betegágyban fekvő apjának. Most jobban érezte magát a Márki, és a szokásos példabeszédekkel szólt a fiához.

— Igen, apám. Nem apám. — mondogatta ő, beszúrva feleleteit a kérdések rózsafüzérébe, mint ministráns a szentmisén. Marcial tisztelte a márkit, de hogy miért azt senki sem találta volna el. Tisztelte, mert magas termetű volt, és báli estéken kitüntetésektől csillogó mellel ment el otthonról; mert irigyelte tőle a kardját, és a su jutásokat a polgárőrség tiszti egyenruháján; mert hús- vétkor fogadásból megevett egy egész, mandulával és mazsolával töltött pulykát; mert egy alkalommal megragadott egyet a körépületben söprö- gető félvér lányok közül, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megkorbácsolja, s ölbe kapva a szobájába vitte. Marcial egy függöny mögé bújt, és onnan látta, hogy a lány nem sokkal később sírva, zilált ruhával jön ki, s örült a büntetésnek, mert ez

volt az, aki mindig kiürítette a faliszekrénybe félretett kompótostálakat. *

Rettenetes és nagylelkű lény volt az apja; mindjárt Isten után kellett szeretni őt. Marcial számára istennél is valódibb isten volt, mert hatalma mindennapi volt, kézzelfogható. Mégis jobban szerette az égben lakó istent, mert az kevésbé volt a terhére.

Amikor még egy kicsivel tovább növekedtek a bútorok, és Marcial mindenkinél jobban tudta, hogy mi van az ágyak, szekrények, tálalóik, fiókos szekrények alatt, nagy titka volt a világ előtt: Melchoron, a parádéskocsison kívül nincs az életnek semmi varázsa. Seim isten, sem az apja, sem az úrnapi körmenet aranyozott öltözékű püspöke nem volt olyan fontos, mint Melchor.

Nagyon messziről jött Melchor. Legyőzött fejedelmek unokája volt. Birodalmában elefántok, vízilovak, tigrisek és zsiráfok éltek. Ott nem sötét, aktahalmazokkal telt szobákban dolgoztak a férfiak, mint don Abundio. Csak az maradhatott életben, aki ravaszabb volt a vadállatoknál. Egyikük úgy fogta ki a kék tóból a nagy kroko- dilust, hogy tizenkét sült kacsába rejtette el lándzsáját, mellyel átdöfte. Olyan dalokat tudott Melchor, amiket könnyű volt megtanulni, mert sűrűn ismétlődő szavaik nem jelentettek semmit. Tortát lopott a konyhából; éjszaka szökött be, a lovászok bejáratán; és néha megdobálta kővel a lovas csendőröket, hogy azután belevesszen az Amargura utca homályába.

Esős napokon a konyhai tűzhely elé rakta száradni a csizmáját. Marcial szerette volna, ha akkora lába van, hogy betölt egy ily« pár

csizmát. A jobb lábra valónak Calambin volt a neve. A balra valónak Calambán. Ez az ember, aki a betöretlen lovat is megfékezte, ha csak két ujjával benyúlt a pofájába; ez a bársojiymundé- ros, sarkantyút viselő úr, a magas kürtőkalapjával, azt is tudta, hogy milyen hűvös nyáron a márvány, és a nagy szalonba szánt tálcákról elemeit gyümölcsöt, süteményeket rejtette el a bútorok alatt. Volt neki Marciallal egy titkos mandula- és apró- sütemény-raktára, melyet cinkos nevetéssel »Uri, úri, urának« nevezték el. Mindketten felkutatták a házat a pincétől a padlásig, s csakis ők tudták, hogy az istállók alatt van egy kis pincehelyiség, tele holland palackokkal, és hogy a használaton kívül helyezett padlástérben, a cselédlányok szobái fölött, tizenkét porlepte lepke hullatja szárnyainak utolsó maradványait a doboz töredezett üveglapja alatt.

Amikor Marcial rászokott, hogy eltörje a tárgyakat, elfelejtette Melehort, s a kutyákkal barátkozott. Rengeteg kutya volt a házban. A nagy csíkosbundájú; az emlőit a porban vonszoló vizsla; a játékra már túl öreg agár; a gyapjas, amelyiket bizonyos időszakokban üldözött a többi, és ilyenkor be kellett hogy zárják a szobalányok.

Marcial a Sárgát szerette a legjobban, mert az kihord- ta a szobákból a cipőket.\ és kiásta a. kert rózsabokrait. Hol szénportól volt fekete, hol vörös föld lepte el, felfalta a többi kutya eledelét, ok nélkül vinnyogott, és a szökőkútba rejtette az ellopott csontokat. Néha, a tyúkot a pofája egyetlen erélyes ütésével a levegőbe röpítve,

egy-egy frissen lerakott tojást is ellopott.

A Sárgába mindenki belerúgott. De Marcial belebetegedett, amikor elvitték. A kutya, melyet pedig a Jótékonyság Házán is túl hagytak magára, diadalmasan, farkcsóválva tért vissza, s újra elnyerte helyét, s Ilyen helyet a többi, vadászerényeivel és házőrző virrasztásaival sem tudott soha kivívni magának. A Sárga és Marcial együtt vizelt. Néha a perzsaszőnyeget szémelték ki e célra, a szalonban, s lassan szétterjedő barna felhőformákat rajzoltak rá. Büntetésből szíjjal elverték. A szíj csapásai azonban nem fájtak annyira, akogy a nagyok hitték. Viszont csodálatos lehetőséget nyújtottak a nagy bőgéskon- certekre, amikkel kiprovokálta a szomszédok szánakozását. Amikor a padlásszobában lakó kancsal asszony »vadál- lat«-nak titulálta az apját, Marcial nevető szemmel nézett a Sárgára. Sírtak még egy kicsit, kicsikartak egy darab kekszet, azután az egész ügy a feledés homályá- L merült. Mindketten földet e‘tek, hemperegtek a napon, a halasmedence vizét itták, s a bazsalikom tövében keresték az árnyékot és az illatot. A forróság óráiban benépesedtek a hűvös kőlapok. Megjelent a szürke liba, a görbe lábai közé csüngő tömött begyével; a tollas fenekű öreg kakas; a gekkógyík, aki azt mondta: »úri, urá«, s közben rózsaszín nyakkendőt lökött ki a torkán: a városban született, nőstény nélkül elő szomorú sikló; a patkány, aki careymaggal tömte el a lyukat, ahol lakott. Egy nap megmutatták a kutyát Marci- alnak.

— Vauuu, vauuu!— mondta ő.

A saját nyelvén beszélt. Elnyerte a végső' szabadságot. Most már olyan tárgyak után nyújtotta kezét, amelyeket nem érhetett el.

Éhség, szomjúság, meleg, fájdalom, hideg. Mihelyt Marcial eljutott odáig, hogy ezeknek az alapvető valóság- tényezőknek a felfogására egyszerűsítse le érzésvilágát, lemondott az immár járulékossá vált fényről Nem tudta a nevét. Amikor megvonták tőle a keresztség csípős sóját, nem igényelte többé a szaglást, a hallást, de még a látást sem. Kellemes formákat simított a két keze. Minden ízében érző és tapintó lénnyé vált. Minden egyes pórusán a világegyetem hatolt belé. Ekkor behunyta a | szemét, mely csak ködös óriásokat vett ki már. és behatolt egy meleg nedves test sötét ölébe; haldoklott akkor ez a test. Midőn azonban megérezte, hogy körülfogta őt a maga szubsztanciájával, az életbe siklott.

Ekkor már gyorsabban múlt az idő, s megrövidítette az utolsó óráit. Múltak a percek, pattogva, mint kártyalapok a játékos keze alatt.

Midőn reggel megérkeztek a kőművesek, hegy folytassák a bontási munkát, már nem volt mit tenniük. Valaki elvitte a Cerest, melyet előző nap eladtak egy régiségkereskedőnek. Az emberek panaszt tettek a Szak- szervezetnél, majd letelepedtek egy padra a városi parkban. Egyikük ekkor ködös történetet mesélt egy bizonyos Capellanias márkiné- ról, aki egy májusi délutánon a vízbe veszett az Almen- dares folyó malangabokrai között. De senki sem figyel az elbeszélésre, mert a nap folytatta útját keletről nyugatra, és ők tudták, hogy semmittevéssel kell hosszabbá tenniük az óraszámlapon folyó időt, hiszen éppen ezek az órák visznek a legbiztosabban a halál felé.

Le ügyet Péter

(fordítása)

Kiss Kovács Júlia: Csontváry

Gera Éva: Tárgyaim

Budapesten, a Vörösmarty téri Kulturális Centrum képcsarnokában. a Csontváry teremben kiállítás nyílt neves művészek alkotásaiból. Tulajdonosai a kiállítás teljes bevételét a faji gyűlölet ellen küzdő afrikai népek megsegítésére ajánlották fék