Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
V iola Sr megvakarta őszes üstökét és mélyet sóhajtott. Odalent, a támfal tövében szeszélyesen kanyargóit az országút, azon túl pedig a Balaton ezüstös-zöld . víztükre csillogott A tó fölött finom pára remegett, ahogy szép meleg napokon szokás és elrejtette a szem elől a badacsonyi partot. Ide föl, az üdülő elé már nem értek a hangók és Viola úr békésen gyönyörködött a sekély vízben gázoló, . megszámlálhatatlan fürdőzőn, akik mint parányi mesebeli emberkék hancúroztak a csillámló vízben. — Viola úr! — hallotta a házból a kiáltást. Hátrafordult és az erkélyen az üdülő gondnokasszonyát pillantotta meg. — Telefon! — Nekem? — Magának! — kiabálta a gondnokasszony. — Egy női hang! Reggel óta már harmadszor keresi! Siessen! Viola úr szaladni kezdett a gondosan nyírt zöld pázsiton. — Viola Márton vagyok! — mutatkozott be udvariasan a telefonnak. — Kemény Katalin beszél — felelte a telefon. — Szeretnék magával megismerkedni, kedves Márton! ' —- Velem? — , hütedezett Viola úr. — De hát miért? — Olvastam a verseit. Szeretném személyesen is megismerni. Lehet? — búgta a telefonkagyló. Viola úr elvörösödött és zavartan habogni kezdett — Hát nem is tudom .. 1 engem még soha nem hívtak ... Tényleg olvasta a verseimet... ? Hiszen azok igazán nem különösek! Én csak az üzemi újságban publikálok. — Nekem nagyon tetszettek! Találkozhatnánk ma este hétkor a presszóban? — Igen! — nyögte Viola úr. — És nagyon köszönöm! — Én köszönöm, kedves Márton! — mondta a telefonkagyló. — Várjon! — kiáltotta Viola úr. — Hiszen nem is ismerjük egymást! — Én már láttam magát! — mondta a kagyló és egyet kattant. Viola úr a nagy textilgyár gpngyölegrészlegében dolgo- zótt, immár huszonkét éve és verseket írt, amelyeket azonban egészen a legutóbbi időkig soha senkinek nem mert megmutatni. Nemrégiben azonban egy fiatalember kereste föl a részlegüket, az üzemi lap új szerkesztője és hosszan elbeszélgetett ä göngyölegben dolgozókkal. Azon a beszélgetésen Viola úr föloldódott. Költőkről és könyvekről esett szó, s a fiatal szerkesztő bevallotta, hogy verseket í r. de , abból nem lehet megélni, ezért az üzemi újságírást választotta kenyérkeresetül. Fel is olvasott néhány verset és ezek nagy hatást tettek az addig titokban író Viola úrra. Ösz- szeszedte minden bátorságát és előrukkolt. A fiatal szerkesztő roppantul meglepődött, majd arra kérte, vigyen be hozzá néhányat a verseiből, ha teheti. M ár másnap felkereste a szerkesztőt, hóna alatt tíz válogatott költeményével. A következő újságban megjelent belőlük három, majd az utána következőben is egy, s azóta minden szám közölt egyet Viola úr műveiből. A két költő összebarátkozott és Viola úrnak szárnyakat adott a siker meg a barátság. Elbeszélő költeménybe kezdett, s hogy zavartalanul dolgozhasson rajta, beutalót kért ide, a fonyódi üdülőbe. Ez két hete történt. A szerencse ismét rámosól ygott. Valaki visszaadta a beutalót, s Viola úr már harmadik napja boldog tulajdonosa az egyik első emeleti sarokszobának. — Hogy vagyunk mester, hogy s mint, mint mindig? — bukkant fel a hallban a mindig jókedvű kabarészínész, akinek felesége a bérszámfejtésben dolgozott, s aki már évek óta törzsvendégnek számított itt. — Köszönöm! — mondta Viola úr. — Ráér ma este? összeütnénk egy kártyapartit a hallban. Tíz-huszas alapon! Csupa válogatott ember! — mondta a kabarészínész és ki tudja miért, cuppantott egyet. — Sajnos, nem érek rá — mondta fülig pirulva Viola űr. — Nagyon fontos dolgot kell elintéznem a faluban. — Nagy kár! — sajnálkozott a kabarészánész.> — Aztán milyen színű a haja annak az elintéznivalóinak, szőke? — tudakolta huncutul mosolyogva. — Nem tudom — bökte ki Viola úr, majd zavartan hozzátette: — Ez nem olyan ügy! — és gyorsan elsietett a szobája felé. — Miért? Nem szégyen az! — kiabált utána a kabarészínész és megint cuppantott egyet; amitől Viola úr gyomra megremegett. Tíz perccel korábban érkezett, de már egy órája kóborolt a faluban. Képes levelezőlapokat vásárolt, gondosan megcímezte valamennyit, aztán kitöltötte vá- logatottan udvarias sorokkal és elküldte a saját címére, mert Viola úr agglegény volt. Egy kis pesti bérlakás- ban lakott, a tizedik kerületben. A képeslapokkal azonban csak negyedórát sikerült eltöltemie, ezért még elbámészkodott az élelmiszerüzlet előtt, lesétált a partra is, hogy megnézze, megérkezett-e már az esti sétahajó. A kikötő azonban üres volt, csak egy rendőrségi motorcsónak lebegett mozdulatlanul az egyik oszlophoz kötve. A ztán fagylaltot vásárolt a parti büfében, hár nem szerette a fagylaltot. Lassan szopogatta, míg az alvadt csokoládé a keze fejére nem csörgött. Akkor beledobta egy szemétkosárba és a langyos parti vízben megmosta a kezét. Közben rémülten vette észre, hogy már csak negyedóra van a megbeszélt találkozóig, ezért lélekszakadva sietni kezdett. Végül tíz perccel előbb ért oda. Kávét rendelt és cigarettára gyújtott. Szíve mind hevesebben vert és érezte, amint a verejték cseppjei hidegen gördülnek elő a hónalja alól: de nem merte levetni a meleg zakót, mert a belső zsebében magával hozott néhányat az új verseiből. — Ki oszt? — kérdezte a kabarészínész és szivarra gyújtott. — Hát a koszorús költő hol lehet? — kérdezte a pocakos ügyintéző és megkeverte a paklit. — Hivatalos ügyben jár el! — mondta a csíkos tri- kós részlegvezető és három üveget emelt föl a földről. — Ki neon kér? — Senki sem válaszolt, ezért kinyitotta mind a három sörösüveget és az asztalra állította. — Én mondom uraim, az utóbbi tíz évben nem volt ilyen hőség! — és verejtékezve megtörölte a homlokát. — Még a sör sem elég hideg! — Hideg leves, meleg sör! Ez az élet sója — humorizált az ügyintéző és osztani kezdett. — Ilyen melegben hivatalos ügyet intézni ! — vihogott a kabarészínész. — Kész őrület ! — Még a fekete zakóját is felvette! — nyerített fel a részlegvezető. — Meg kockás nyakkendőt! M ár késő este volt, amikor Viola úr végre leült az ágya szélére. A zakót még mindig nem vetette le. Fáradt volt és belül a szivében nagy ürességet érzett. Felállt, csendben levetkőzött és hanyatt dőlt az ágyon. Sokáig nem jött álom a szemére. Arra gondolt, hogy biztosan eltévesztette az időpontot vagy a presszó nevét és magát okolta könnyelműségéért. — Bohém vagyok! — gondolta dühösen. — Most jól megjártam! — Megpróbálta elképzelni, milyen lehet az ismeretlen Kemény Katalin és amíg róla ábrándozott, szép csöndesein elaludt. Reggeli után megint telefonhoz hívták. Remegő kézzel emelte füléhez a kagylót. Azonnal megismerte, ki beszél. — Bocsásson meg nekem! — kérlelte bűnbánóan a telefonkagyló. — Tegnap délután kerestem, mert halaszthatatlan ügy jött közbe, de már nem volt otthon. Sokáig várt rám? — Csak fél órát! — hazudta Viola úr. — Meg tud nekem bocsátani, kedves Márton? — es- dekelt a kagyló. — Bizonyára fontos dolga volt — mondta nagylelkűen Viola úr. — Halaszthatatlan! Most tizenegy óra van. Találkozhatnánk egy fél óra múlva? — Hol? — kérdezte Viola úr. — Az üdülő előtt, a támfalnál. Ahonnan a tájat szokta nézni. Mondjon valamit, hogyan ismerem föl magát! — kérdezte izgatottan Viola úr. — Szőke, göndör hajam van — mondta a kagyló. — És virágos ruha lesz rajtam. — ígérje meg, hogy pontos lesz! — Pontos leszek, csak ott legyen! — Ott leszek ! — mondta Viola úr. — Köszönöm! — mondta a kagyló és kattant. A hallban és a ház előtt a kertben egy lélek sem volt, csak az egyik sarokban üldögélt egyedül a részlegvezető és elmerülten olvasott valamit, ami éppen úgy festett, mint a minden szobában kifüggesztett házirend. — Egy kis egészségügyi séta? — érdeklődött Viola úrtól. — Olyasféle! — válaszolt az és gyorsan elsietett. A részlegvezető letette a házirendet, az ajtóhoz lépett és a távozó után bámult. A támfalnál egy lélek sem . volt. Nekidőlt az érdes kőfalnak, ing,gallérját megigazította, s a nadrágjáról lepöckölt egy apró fehér pitiét Aztán a párkányra könyökölt és belebámult a messzeségbe. Balról egy kis csoportot vett észre. Messze voltak még, furcsán, lökdösődve közeledtek. Amikor már úgy száz méterre értek, fölismerte az üdülőbeli ismerősöket. A részlegvezető is köztük volt. Vigyorogva közeledtek felé. Viola úr idegesen körülnézett, de az ismeretlen hölgyet sehol sem látta. A csoport most szétnyílt és a férfiak háta mögül egy rikító selyem pongyolába öltözött, szőke hajú, festett nő lépett elő. Csúnya, riszáló járással sietni kezdett Viola felé, lépteit a társaság vad hahotája kísérte. — Remélem, nem késtem el! — mondta, ahogy odaért Viola úrhoz. ; — Jó napot, művész úr! — mondta Viola úr és elmosolyodott. — Tán csak nem forgatás lesz? — Forgatás? — hökkent meg a kabarészínész. Közben a többiek is odaértek és köréjük sereglettek. Csillogó szemmel figyelték a társalgást. — Látom, maskarába öltözött! — mutatott a parókára Viola úr. — Remélem, nem késtem el, kedves Márton! — búgta a kabarészínész és a többiek felvihogtak. — Ez valami játék! — derült fel Viola úr, ahogy a többiek vigyorgó arcába nézett. — Igazán nem akarom elrontani a játékukat, de arra kérem, hagyjanak magamra, mert valakivel találkoznom kiéli. Itt beszéltük meg, ezen a helyen! — mondta most már komolyan. — És velem mi lesz? — mérgelődött még mindig nőd hangon a kabarészínész. — Kedves Márton! -V A részlegvezető a combját csapkodta gyönyörűségében. — Magának én nem vagyok kedves Márton! — keményedéit meg Viola úr hangja és kihúzta magát. — Most pedig arra kérem önöket, távozzanak! A kabarészínész még mindig nem akarta elhinni, ho,gy vereséget szenvedett Ké- nyeskedő mozdulattal ellé- pett Viola úr előtt, megcirógatta az állát és ellejtett az üdülő felé. Pár lépés után visszafordult: — Dilettáns! — Lekapta fejéről a parókát és dühösen berontott az üdülő ka- puján. — Tehetséges színész! — mondta Viola úr a többieknek. Azok semmit sem válaszoltak, döbbenten néztek hol a fekete zakóban verejtékező Viola úrra, hol a selyem pongyolában loholó fca- barészínészre. Aztán lassan oldalogni kezdtek a ház felé. Viola úr pedig visszakönyökölt a párkányra. A kabarészínész másnap hajnalban köszönés nélkül hazautazott. Az esti kártyapartihoz Viola úr ült be helyette. A telefonról és a találkozásról egy szó sem esett, s ha néha kártyázás közben megcsörrent a telefon, s Viola úr izgatottan fölkapta a fejét, a többiek lesütötték a szemükét és úgy tettek, mintha semmit sem vették volna észre. Ben esik András A telefonbetyár Marfyn Ferenc kiállításáról Martyn Ferenc életművét bemutató kiállítás nyílt a budapesti Történeti Múzeumban. Építkezés, tájrészlettel. Fekete sziluett. Takáts Gyula Csak azt latom Iii jár a nádas folyosóján? Ki fürdik csendes öblibe? Csak azt látom, remeg a nád és csattan hinaras vize... Csak jár a nád.,. Remeg... Lesem, reszket a folyosó s a varsák, mint eltűnt vén halászok arcuk lent is iszapra hajtjálc. Hallgatják, mérik, hol lakik? Ki jár a nádas folyosóján s hiába vár fölöttük a ladik s tornyok titkán a néma gólyák ... Dicsérni se Egy szép napon a sütőipar olyan príma kenyérrel lepte meg fogyasztóit, hogy nem jutottak szóhoz, csak ámultak, és faltak. Nem így Xabó bácsi. Az öreg, aki megette már a kenyere javát, méghozzá savanyú, csontszáraz, égett, szalonnás, keletien klebák formájában, évtizede szenvedélyes újságolvasó és olvasó- levélíró hírében állt. Nevét jobban ismerte a nép, mint a Kossuth-dijas szépírókét, mert ő nem szépen írt és nem jóról irt, hanem csúfságokról, panaszokról, szemtelenkedésekről, és az ilyesmit mindenki éppoly szívesen olvassa, mint a kisebb-nagyobb disz- nóságokról hírt adó bűnügyi tudósításokat. A kiváló kenyér állaga, külleme, kelleme azonban el- érzékenyítette Xabó bácsit. El is tökélte, hogy beír az újságba, megdicséri a remek kenyeret. Lemetélte a címkét, kiböngészte a gyár címét, telefonszámát, vásárolt húszharminc telefonérmét, magához vett egynapi élelmet, zsíros kenyér és zöldpaprika formájában, mivel az aznapi kenyér finomabbnak bizonyult, mint alíármi más. Xabó bácsi csak hívogatta a számot, az meg hol mellé- ment, hol foglalt volt, hol téves, hol nem vették fel, hol megint elölről. Fogcsikorgatva futott a pénze és elpocsékolt délelőttje után. Csak- azértis kifejezi fogyasztói elismerését, ha a mentők viszik el innen, akkor is. Navégre! — Kit tetszik? — A mai kenyér... azaz n kegyed csengő hangja!... Milyen csodás, hogy ha kissé megkésve is, de végre megtaláltam ... — Kit kapcsoljak! — Kérem a igazgatót! — A nevét! — A... nevemet? ... Nem fontos... Csak a fogyasztók nevében szeretném kifejezni... — Vagy úgy. Melyik igazgatót kéri? Van hét. — Akármelyiket. — Csak Sercli elvtárs van bent. — Akkor talán őt. — Honnan keresi? — Honnan is? Innen. Az öszvér utca nyolcból. — Nem tudom kapcsolni. — Már miért ne tudná? Kiújult a reumája? Nem mozog a keze? Naccsádkám, reggel óta erre várok! Csak dicsérni akarom a mai sütést. — Micsoda! A sütést? Dicsérni? Ilyet még nem hallottam, De nem jár túl az eszemen. Tessék előzőleg befáradni, és engedélyt kérni a titkárságtól. Utána tessék ismét jelentkezni. — Ahhoz, hogy további jó sütést kívánjak? Még mit ne! — Akármihez. Különben se tartson fel. Dicsérni! Itt csak pocskondiázni szoktak. Dicsérni nem szokás. És lecsapta. A vonal megszakadt, Xabót ette a méreg. Még ilyet. De talán a telefonközpontosnak van igaza. Kinek jut eszébe, hogy megdicsérje azt, amivel nincs baj? Szokás csepülni, szapulni, szidni, átkozni, becsmérelni, ledorgolni, kritizálni, elverni a port... mennyi szép, ízes kifejezés a iírálatra, milyen kevés és sápadt szó a dicséretre. Ez nem lehet véletlen. A szokások meg arra valók, hogy ne szokjunk le róluk. Aki dicséri a kenyeret, mert egyszer-egy- szer jóra sikerül, annak nincs sütnivalója. Ebben maradt. És azóta sem evett olyan finom kenyeret. És azóta folyton eszi magát. Egy harapás a szikkadt, lapos kenyérből. egy gondolatfoszlány, megint kenyér, megint rágódás. Vajon nem ö-e az oka annak, hogy a sütőipar úgy érzi, nem érti meg törekvéseit a kortárs fogyasztó — az utókornak meg mit mondhat egy péküzem? Így lehet! Elefánt- csont toronyban őrlődnek, nem sejtve, hogy volt valaki, aki méltányolta azt a bizonyos, jól sikerült kenyeret. Az elmulasztott dicséreten éppúgy rágódik Xabó tata, mint a hétfő este kimért pénteki kenyéren. De ne ejtsünk könnyet érte. Már nem sok kell ahhoz, hogy kisüsse, mit kell tennie. És akkor beír az újságba és alaposan megmondja a magáét arról a bizonyos telefonközpontosról, aki meggátolta a dicséretben. És ez is valami. Péreli Gabriella
