Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
Éhes vagyok. A pincér türelmesen várakozik. — Hozzon rántott bordát! — Ahogy kimondom, szinte már harapom, nyelem a falatokat. — Egy finom rántott borda... Savanyúságot tetszik hozzá? — Paprikasalátát. És bort is kérek. Lehetőleg badacsonyit — Szürkebarát? Kéknyelű? — Legyen kéknyelű. Elégedetten gyújtok cigarettára. Délelőtt napoztam, fürödtem, néhány óráig gondtalan üdülőnek érezhettem magam. Holnap írni fogok. Ha egy kis szerencsém lesz, pár napra elromlik az idő, s lehervasztja a Balaton csáb- mosolyát. Akkor majd nem lesz kényszermunka-íze az írásnak. A Balaton elorozza a munkakedvemet. Meghitt, zavartalan órákkal ajándékoz meg, de elvárja, hogy ezeket ne az írásnak, hanem neki áldozzam. Őszintén szólva, Attilához jöttem, de valószínű, most már semmi sem lesz a találkozásból. Hogy is hihettem benne?! Gondolhattam volna, hogy ilyenkor nem találom itthon, amikor még Szárszó is csak »félig-meddig« van itthon. No és, ha mégis? Volna-e merszem elébe állni? A bőröm víz- és napfényillatú. A gyomrom azért korog ilyen erőszakosan, mert megszokta, hogy maximálisan kielégítem. Otthon kényelmes lakás vár, képekkel, könyvekkel zsúfolva. A hűtőszekrényben sör, sajt, felvágott. Az ország egyik legszebb vidékén élek. Van »tűzhelyem«, családom ...se pillanatban egy napszikkasztotta, gondolattalan koponyám, amelyben legföljebb néhány bikinis nő sziluettje dereng ... Csák a lyukas zsebű évek segíthetnének. Az ifjúság hét szűk esztendeje. Egy foszlány' az érettségiruhából, amelyet anyám kínnal-keserwel tetemtett elő. Vissza kellene menni az albérletekbe, a József Attilával együtt lakott szobákba; elzarándokolni az elhagyott vaságyak, törött lábú sezlonok közé; s valahol bizonyára megvan még az az olcsó kiadású, puha fedelű kötet is, csak meg kéne keresni. Jó volna előhúzni — mint lép- ten-nyomon, hajdanán — a kabátzsebből, bár mo6t kabát sincs rajtam mert nyár van. BaSOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Szárszói levél Iatoni főidény, strandidő. Éhes vagyok..Várom a sertésbordámat, és körülöttem mindenki eszik, vagy az ebédjére vár... «■Téged már csak a féreg fal, szeret, mint mi a csirkét, bort...« Orvul döfött belém. Döbbenten nézek körül: változott-e valami? Látszólag semmi. A szomszéd asztalnál egy kisfiú nyafogni kezd, mire a kockás ingű, bronzvörös fejű apa németül mordul rá. »Gyémánt szavaid nem méred karáton: nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.« A pincér elém teszi a tálat, önt a poharamba. Erőltetem a mosolyt. Szavak süvítenek bennem, mint a szél. «Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, ki halottat költöget.« Kosztolányi halálára írta — .önmagáról. Két év múltán a gyémánt szavú poéta nemzedéktársa (Móricz Zsigmondi már őt gyászolja. Gyásza a kétségbeesett apáé: «József Attila emlékeztet magamra.« Mert két év múltán eldobta testét az Ige, miután «az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér«-t: a kérlelhetetlenül józan, az önáltatásoktól megfosztott bizonyosságba. És szárnyra kaptak a Szárszón fogant átkok, amelyek most fekete varmár máshova temetkeznek. Meglátogatom a sírhelyet, aztán Ázsóth Gyula szárszói tanárhoz megyek. Onnét Kiss Ernő bácsihoz, aki ismerte ' Attilát. Közben járókelőket szólítok meg, s nem éppen eredeti kérdésekkel nyag- gatom őket. Estefelé keresek egy presszót, kávét iszom cukor nélkül, s levelet írok régi barátomnak, Simon Lajos József Attila-díjas költőnek. Hogy miért? Mert eszembe jutott egy húsz évvel ezelőtti éjszaka, amikor Enesétől Sövényházig gyalogoltunk. »Kedves Lajos, tudatom veled, hogy Szárszón üldögélek, és éppen azon tűnődöm, kérjek-e konyakot a kávé mellé. Régen találkoztunk, nem tudom, milyen italt szeretsz mostanában, s én a kedvenc italoddal akarnék koccintani veled. Gondolatban, persze. Okvetlenül írd meg, jó-e a konyak. Nos, hogy a lényegre térjek, Attila-ügyben jöttem ma Szárszóra. Nem kertelek, megvallom, én azt képzeltem, hogy aki Szárszón él, az valami különleges, »eredendő« (örökölt) tisztelettel viseltetik Attila iránt, sőt azt is reméltem, hogy e vélt magasztos kultusz az itt üdülők ezreire hat- Gyerekes elképzelés? Kétségtelen. De szóljon mentségemül, hogy gyerekkorom óta él bennem. Mióta a Szárszó falunevet egy József Attila-életrajzból megismertem. Azzal kezdtem a napot, hogy kimentem a strandra. Fürödtem, napoztam, megéheztem, s már-már magam is megfeledkeztem a »küldetésemről«. Aztán eszembe jutott egy-két dolog, pár verssor, egy vaskos, esetlen töltőtoll meg egy foszladozó levéltárca. Szóval, mégis elindultam Attila után. Mindenekelőtt a temetőbe. Régi temető. Kerítése sincs. A*z egykori nyugvóhely műkő sírvánkosa omlatag. Két mezeivirág-csokrocska fonnyadozott rajta. Elmentem a múzeum elé is. Gondoltam, megszámolom, hányán látogatják egy óra alatt. Nem volt szerencsém. Egyetlen vendég sem érkezett. Persze, nem állítom. hogy ez mindig így van. Ezt nem állíthatom. Csak azt, hogy egy óráig sétáltam a kapu előtt, s közben nem jött senki. Pedig a »kimutatás« szerint évente 10—12 ezer ember nézi meg a kiállítást. Lehet, hogy igaz. Lehetséges... Az utcán először egy lányt szólítottam meg. Vállig érő szőke haj, gyönyörű mellek, sugárzó oombok. Bikini. A karján kosár, tele eperrel. — József Attila? — igézőén néz rám. — Szóval magát József Attila érdekli. — Nevet. — Kér egy epret? öregember, régivágású úr. Sárga szalmakalap, porcelán- nadrág, 6étabot_ — Ô, hogyne kérem... Persze, hogy ismerem. Hiszen már azelőtt is ide jártam üdülni. Itt van a villám. Bár én csak a háború után szereztem tudomást a sajnálatos esetről. Biztosan télen történt. len háta csokoládébarna, combközépig érő farmert visel. Szakszerű mozdulatok, közönyös arc. — Engem ez az ügy nem érdekel — mondja. — Ismeri a költőt? — Tanultam róla, de ez semmit sem jelent. — Üdülő? — Hát persze. — Az idén jött először Szárszóra? — A fenét, öt éve minden nyáron itt üdülök. — Magáé a kocsi? — Hát persze. Idősebb asszony áll meg mellettünk. — Valakit keresni tetszik? — kérdezi. Mondom. — Rossz helyen jár. Tessék átmenni Szemesre. Ott van a sírja. Ne csodálkozz, Lajos, hogy elég hamar meg-, untam a kérdezősködést. Ázsóth Gyulához mentem, a Petőfi utcába. Ázsóth Gyula nyugalmazott tanár, lelkes helytörténész, s rendíthetetlen híve Attilának. Beszélgettünk. »Népművelői tapasztalataim arra tanítottak, hogy a kevésnek is tudjak örülni — mondta. — No, meg arra, hogy sose elégedjek meg a kevéssel.« — Kevéssel? Itt, ahol sokan személyesen ismerték Attilát?! — Akik láthatták őt, mondjuk az utcán, vagy a határban sétálni, valójában nem tudták, kicsoda. De hát hogy tudhatták volna? Nem a szárszói parasztember. de az akkori úgynevezett Intelligencia sem tudta. Verseit kevesen t olvasták. Nagy művészt, vá- teszt pedig még ennél is kevesebben lát tak benne. »A költő valóban a népért élt, majdnem természetes dolog tehát, hogy a költőt nem ismerte a nép« — írta Remenyik Zsigmond 1938-ban a Szép Szó József Attila-emlék- számban. \ jakként röpködnek körülöttem. «Atoll kisérte életét, kísérje hát átok mindenkiét, és mindenét, aki és ami az ő életével roncsoló kapcsolatba került.« Amikor először jártam a szárszói múzeumban, megrendültén néztem vastag, esetlen töltőtollát, foszladozó levéltárcáját. — Más nincs tőle? — kérdeztem a teremőrt, egy fekete ruhás öregasszonyt. — Itt nincs — mondta. — De a pesti múzeumban sem lehet sokkal több. Amilyen nincstelen ember volt ez, szegény! Ha azt mondom, egy bőröndre való holmi maradt utána, hát sokat mondok ... Nemzedékek tolongtak, tolqnganak a hagyaték^ körül. Se szeri, se száma az örököseinek. Minden kell nekünk, ami az övé. Minden por- cikája, hajaszála. Szerelmeire, csalódásaira, örömére, bánatára igényt tartunk. Utánaeredünk, vissza az időben, s lecsapunk magányára. Elragadjuk kétségbeeséseit. Kényszerítjük, hogy megossza velünk egy tál leveset, utolsó cigarettáját. Lerángatjuk a kabátját, zsebeit kiforgatjuk. Leszaggatjuk inggombjait, s csillagként építjük bele művecskéinkbe. Szemérmetlenül utánozzuk »ifjú titán« korunkban. Ravaszul átírjuk egy-egy képét, s megkoronázzuk vele nyomorult klapanciáinkat. Patyolattisztaságát öltjük fel tógának, amikor »terveinkről nyilatkozunk«, de mindent megteszünk avégett, hogy a pokoljárást elkerüljük. Akinek büdös a munka, az az ő nevében »szabadúszó« már huszonévesen, hisz, úgymond Attilának sem volt állása. (Mert nem kapott.) Még súlyos betegségét is képesek vagyunk mímelni, hogy sznob környezetünk a zsenit sejtse bennünk. És mindezért nem jár büntetés. Sőt, jutalmat kapunk. Mert a hagyatéka körül tolongó nemzedéktársak között ott vannak a jogos örökösök is. Akik Attila inggombjaiért valódi csillagokkal fizetnek. És bennük, általuk jutalmaztatunk ... Józan délután. A nap már gyengül. A régi temetőt elborítja a lomb, a gaz. A szárszóiak — Tetszett járni a múzeumában? — Természetesen. Egy intelligens ember vegye észre a környezetében a kulturálódás lehetőségeit. őszintén szólva, negyvenöt előtt a nevét sem hallottam. Pedig, elhiheti, elég sok írót, költőt ismertem. Mert régen egy jogásznál^ illet ismernie hazája irodalmát. Ismét egy lány. Magas. Keskeny ajkú, okos szemű. Testhez simuló, hófehér nadrágot visel, lábán aranypántos szandál. Ingerülten válaszol: — Nézze, beszéljünk meg egy találkozót, mondjuk, holnap délelőttre. Akkor majd levizsgázom magánál József Attilából. Mindent tudok róla, amit illik, higgye el. Mo6t azonban sietek, mert mindjárt indul az autóbuszom. Földvárra megyek diszkóba. — Miért kérdezi ? — néz rám megrovó- an egy testes, középkorú férfi. — Talán valami évforduló következik. s maga most utánozza a Petőfi-keresőket? — Gúnyosan mosolyog. — Semmiféle évfordulóról nerrt tudok. És különben is. kegyeletsértés itt az utcán egv mártír költőről beszélgetni. Jó, hogy nem fürdés közben érdeklődik. Wartburgot mos egy szakállas fiatalember. MezteLajos, te tudod, mi történt Attila szárszói szobrával 56-ban. Emlékszem a versedre. »Nem az élőket siratom, hanem a testetlen holtat, az emlékében is megraboltat... Attila, én nem akartam« ... Tizenéves kölyök voltam, te huszonéves -felnőtt«. Első köteted kézirata a nyomdában. Emlékszel? Két üveg bort vettünk a győri állomáson, s megittuk Eneséig. Enesétől Sövényházig gyalogoltunk. Útközben elmondtad a »Szárszói elégiát.« Sírtunk. Elképzeltük a szörnyű jelenetet: dühöngő tömeg rohanja meg a tisztaság szobrát ... Lajos, tudatom veled, hogy mindössze két ember és egy ló volt a tettes. (A ló nem tehet róla.) A két ember (az egyik ismerte a szobor modelljét) már halott. Mit mondhatnék? Nem tudták, mit cselekednek. Hát legyen nekik .könnyű a föld, amely Attilát is befogadta. »Mint a persely.« Tudatom veled, hogy a szárszóiak erről az esetről nem szívesen beszélnek. Érthető. Inkább egy-egy csillogó legendát mesélnek el a költőről, igaz történetként. A 88 éves Kiss Ernő bácsi, aki tizennégyben már tanítója volt a falunak, össze is gyűjtött néhány ilyen történetkét. Egyébként most abban a szobában lakik, amelyben költőnk az utolsó napjait élte. Ázsóth Gyula búcsúzáskor a lelkemre kötötte: szabaduljak meg illúzióimtól. Majd felsorolta egy egész sereg volt tanítványát, akik főiskolára, egyetemre kerülvén. József Attiláról írták szakdolgozatukat. »A tanítványaimért kezeskedem« szólt szerényen. Ajánlom, keresd föl. ha erre jársz. Érdemes. Mielőbb adj hírt magadról, s ne feledd megírni, mi a kedvenc italod mostanában. Baráti üdvözlettel: Szapucli András V
