Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

V'

Szelíd szépségű, igazi »pannon« .falu Karád, népére azonban évszázadokon át a nyugtalanság, a rebellió szelleme volt jellemző. Ki ne hallott volna már a régi idők izgága »bics- kásairól«, ki ne nézné a kedves kivagyiságnak adózó hódolattal a karádi vagány leányok üvegestáncát, vagy a nevezetes »rezgést«. És ki ne érezné saját elhanyagolt izmainak megke- ményedését az elüldözött, betyárnak állt, pandúrokkal mulató bojtárlegény rokonszenves hebvenkedésének hallatán:

*Juhász Andris az én nevem,

Egész Somogy nem bír velem.«

A nyolc és félszáz esztendős falu népének Igazságkeresését, szenvedélyét műalkotásokban is megörökítették — elsősorban a száz éve itt tanítóskodó Gárdonyi —, a leghitelesebb forrás mégis az a másfél ezer népdalváltozat,

amelynek felvételeit a Magyar Tudományos Akadémián őrzik. A gyűjtés úttörője Kodály Zoltán volt. Idézzük hát fel, hogyan került a magyar tudomány és művészet legendás »renitense« — a renitensek falujába!

»Koronatanúnk« Hopp József nyugalmazott

tanító. Napjait emlékeinek rendezgetésével múlatja: ennek eredménye az az MTA gondozásában néhány hete megjelent könyvecske, amelyben Kodály gyűjtőútjainak történetét idézi fel. Nagyrészt erre támaszkodunk.

Happ József a napokban volt 94 éves. Bala- tonlellei lakását a megyei kismúzeumok sorába is bízvást bejegyezhetnék. Találhatók itt a volt iskolatársról,1 Krénusz Jánosról készült fényképek, a karádi Gárdonyi-emlékekről érdeklődő levél Tóth Árpád aláírásával, ám a legféltettebb kincsek: a Ko- dály-ereklyék.

A Karádi nóták egyik első

kézirata, s az első nyomtatott példány is 1934- ből, a Tanár Ür apró betűkkel írt ajánlásával: »Happ József ig. tan. úrnak szíves megemlékezéssel Kodály Zoltán.« Így rótta lé háláját a mester a szállásadónak, amiért kórusával elsőként mutatta be a karádi gyűjtés eredményeként a háromszólamú férfikarra készített feldolgozáscsokrot.

De egy még becsesebb dokumentum is előkerül. Köszönőlevél, amely bizonyítja a magyar zene grandiózus »mindenesének« közmondásos szűkszavúságát és szívélyességét.

»Kedves Igazgató Ür! A nemvárt szép és nagybecsű ajándékért fogadják hálás köszöne- temet. Anélkül is szívesen emlékeztem volna a körükben töltött szíves órákról.

Karádot nem hagyjuk abba ezentúl sem, mihelyt alkalom lesz, folytatjuk.

Addig is lekötelezne, ha a vezetéknevek egy kis jegyzékét elküldené. Talán nem nagy munka egy értelmes gyerekkel leíratni a jegyzékből, hozzátéve, hány család visel egy-egy nevet, hó g y tudjuk, melyek a ritkák.

Szíves köszöntéssel vagyok családja, mint a többi ott megismert kedves ember iránt

Kodály Zoltán«

Nézzük liât a levél előzményeit, a karádi gyűjtőutak történetét, amelyek során több mint kétszáz természetdal, beíyárballada, esküvőd köszöntő, gyermekdal, vallásos népének került az akkoriban már ötvenes éveinek elején járó Mester fonográfjára.

1926-ban a tabi járásban képviselőházi választásra készülődtek. A jelöltek közt volt a Somogyból elszármazott, a fővárosban élő jogász, dr. Turchányi Egon is, aki végül nem került a »tisztelt Ház« tagjai közé. »vigaszdíjkéntt« azonban izgalmas fölfedezéseket vihetett magával karádi szállásadójától, Happ József kántortanítótóL Baráti körében, a haladó szellemű budapesti értelmiségiek közt, nagy érdeklődést keltett beszámolója a szép somogyi község népszokásairól, dalkincséről. A hír eljutott Kodályhoz is, s ő tanítványát, a későbbi neves zeneszerzőt, Dávid Gyulát küldte el -földerítésre«. A Dávid által gyűjtött néhány tucatnyi dallam ébresztette fel a Mester kíváncsiságát a somogyi folklór iránt, s bizonyosan ez volt az első lépés a Berzsenyidalokhoz és a Páva-variációkhoz vezető úton. Az elfoglalt zeneszerző személyes megjelenésére azonban még néhány évig várni kellett.

1933 tavaszán jelent meg először Happ tanító úrnál, meglepetésszerűen, ahogyan -munkamódszeré•, ... v - hez« illett. Dá*

; vTd Gyula is elkísérte. A látogatás külön érdekessége, hogy Karádon ekkor láthattak először fonográfot. Az iskolában ösz- szehívott »eredeti adatközlők« egyike, Bogdán Györgyné, igencsak megrémült, sőt — meg is némült az ördöngős szerkezet láttán. Miután felocsúdott, módfelett népies »kiszólással« lepte meg Edison találmányát és annak kezelőjét.

— Hogy a rosseb essen ebbe a masinába!

És a lelki megrázkódtatás után elénekelte a Fehér László népballada egyik ritka változatát ... Azóta sem tudódott ki, hogyan került ez az — erdélyi eredetűnek tartott — dallam Karádra és más somogyi, községekbe.

Markaf Józsefet otthonában látogatták meg a kutatók. A mindig mókázásra kész, kürtön és furulyán is remekül játszó házigazda váratlanul vonakodni kezdett, amikor eléje tették a fonográfot. Végül, hosz- szas rábeszélés után kibökte, hogy — száraz torokkal nem négy a nótázás! Kodály erszényéből néhány ropogós bankó került elő, valaki borért ment, s már fölkerülhetett az ördöngős masina tekercsére az azóta országszerte ismert dallam:

»Kocsmárosné gyöngyviolám! Köszöntsön egy pohár bort rám!

De vizet ne töltsön bele,

Mert a kedvem tűnik tőle.«

A kellemes poharazgatás közben a Tanár Űr arra kérte Markafot, vállaljon el egy rádiószereplést, mutassa be az egész ország nyilvánosságának a legszebb karádi népdalokat. Ám az egykori kürtös mégma- kacsolta magát, visszautasította a javaslatot. Fáradt, beteg, sok a dolga, mondta, s ki tudja hány kifogást ciháit elő... Üjabb egy-két pint bor után azonban bevallotta, hogy — nincs olyan ruhája, amelyben a fővárosba utazhatna. Kodály bugyellárisa ismét vékonyabb lett, de hamarosan felhangzott a rádióban a nagyívű dallam, az »osztopányi Vörösbírót« is megcsúfoló karádi betyár balladája: «■Jöttek értem a pandúrok.

Mint a sasok, feketedtek.

Néztem ükét nagy messzírű,

Az igali erdőszélbú.

Ott találtam hat pajtásom, Akkor mentem nagyrablásra. Kirabultam az urakat. Elvettem a százasukat, Azután az aranyukat.«

Karádon ma is számos adoma él, amely bizonyítja: a Mester kedélyességében nyoma sem volt az akkoriban divatos »műparasztosság- nak«, sem a nagyvonalúskodó leereszkedésnek. Boródy Sándorné, a szállásadó ma már nyugdíjas leánya, az egykori vendég legendás fesztelenségét idézi fel.

— Aíkkoriban szigorúan meghatározták a viselkedési normákat az írott és íratlan szabályok. Öltözködni, étkezni, bemutatkozni, társalogni, de még járni sem lehetett anélkül, hogy valamilyen tilalomfába ne ütközzünk. Nos, Kodály szándékosan kerülte el vagy döntötte fel ezeket a tilalomfákat. Az etikettel sohasem törődött. Előfordult, hogy ébredés után az ablakon át távozott a szobájából, mert nem akarta ajtónyikorgással, neszezéssel felébreszteni a még szendergő Dávid Gyulát. Folyton-folyvást kereste — és rendszerint meg is találta — az alkalmat a viccelődésre, a csínytevésre, s csak egy-egy étkezés idején komorodott el. Egyszer a vacsorára feltálalt rántott csirkét utasította vissza könyörtelenül. Helyette, egy nagy köcsög aludttejet kért — szódavízzel. Másnap azzal a kéréssel hozakodott elő, hogy ebédre egyetlen fogást kér, de az legyen levés is, tészta is, hús is! Édesanyám csak hosszú fejtörés után jött rá, hogy Kodály csirkebecsináltra éhezett.

Az első gyűjtéskor Karád kétségtelenül Kodály egyik kedvenc faluja lett. 1933-ban még kétszer jött el, és — tanítványai szerint — budapesti otthonában is csaknem naponta visszaidézte somogyi tartózkodásának élményeit, legkedvesebb dalainak meghallgatásával. A Csupros csillag az ég alján című — Papp Gyulánénál megismert — régi stüusú dallamot különösen nagy értékűnek tartotta. A «Hej, a lenem, sárga lenem majd meg- aranyszik« — kezdetű népdalról pedig így nyilatkozott Az Est című lap munkatársának:

— Ez az egy dallam megérte a karádi utazást!

1934->ben ismét eljött. A község akkoriban

készült fennállása 800. évfordulójának megünneplésére. Happ József a helyi népszokásokból négy remek, tréfás jelenetet állított össze. A Lakodalmas, a Kérő, a Kézfogó, a Kullogó azóta is asztalfiókban alussza remélhetőleg nem örök álmát. Kodályt is ekkor kérte meg Jóska bácsi: dolgozzon fel néhányat háromszólamú férfikarra a Karádon

^rvű itrilít !r»lr tS7íil I A Tgnár Úr SWVy,mel teljesítette a kérést, s hamarosan felcsendülhetett a helyi parasztemberek, kisiparosok és kishivatalnokok ajkáról a pattogós-pikáns »nóta« :

I «Megismerni a kanászt cifra járásáról

< Uzöit-füzött bocskoráról,

tarisznyaszíjáról.

Hüccs ki_disznó a berekből, csak a füle látszik,

Kanászbojtár bokor alatt menyecskével játszik.«

A Karádi nótákban a régmúlt idők hősiesszomorú hangja keveredik a népélet derűs intimitásainak hangulatával. Kodály és Pau- lini Béla, a »gyöngyösbokrétás« mozgalom szellemi atyja együttesen is ellátogattak Ka- rádra 1935 húsvétján. Szita Antalné — aki 44 éve a Mester adatközlője volt — hajlott kora ellenére is frissen emlékszik vissza a különleges fogadtatásra.

— Nagy tömeg csődült össze a piactéren. Dobogót helyeztek el középen, ott járták a férfiak a »rezgős« kanásztáncot, s énekeltek az asszonyok a fonográfra. Kodály rnokány, csinos ember volt! Hetyke bajusszal, jól megigazított szakállal.

A hazáját, a szomszédos országok magyarlakta területeit, s a nagyvilágot járó Kodálynak élete maradék harminckét évében már nem jutott ideje arra, hogy visszatérjen Karádra. 1936-ban még tanúja volt a Karádi Bokréta Népopera-beli fellépésének, azután már »csak« szellemi kapcsolatban maradt megyénkkel. Bizonyság erre a Berzsenyi-dalok sora és a Fölszállott a páva című, népdalra komponált, 1939-ben bemutatott variációsorozat. A kutatások — ahogyan Kodály megígérte Happ Józsefnek írott levelében nem maradtak félbe. Kezdeményezőjük, ösztönzőjük továbbra is az egész népe által »tanár úrnak« tisztelt zseniális öregember volt, aki legtehetségesebb tanítványainak szinte kötelező leckeként adta fel Karádot. 1949-ben Kertész Gyula és Kerényi György toppant be néhány hétre, 1952-ben Vikár László jött, s azóta

ülÜ,

tizenháromszor járt itt, több száz népdalváltozatot fedezett föl. 1956-ban Olsvay Imre bukkant egy ritka Fehér László-variánsra. A gyűjtőmunka eredménye: ezerötszáz dallamváltozat.

Az adatközlők közül alig féltucatnyian élnek még, s többnyire az ö emlékezetük is megkopott. Nem csoda hát, ha a 93. éves Darabos Józsi bácsi csalt hosszú töprengés után képes kiválasztani a -sok bajuszos« közül azt »az eléggé magas szőkét«; nem csoda, ha a betegeskedő Árvái néni csupán hézagosán képes visszapillantani. A Balatonlellén élő, 80 éves Halász Istvánnak azonban még volt ereje ahhoz, hogy részt vegyen egy Kodály emléktábla készítésében, amelyet néhány hete a karádi iskola falán meghatóan szép ünnepség keretében lepleztek le. Happ tanító úr köny- nyeivel birkózva figyelte a Kodály-múvaket éneklő fiatalokat, s a »rezgető« iskolásgyerekeket. Reméljük, a »kis kanászok« nem szunnyadnak el, mint a karádi ballada fáradt bojtár legénye, aki nyájával együtt életének szilárd talaját is elveszítette, s földönfutóvá

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK