Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-11 / 109. szám

T

TÖRZSGÁRDA

A minőség biztosítéka

„Már a fiam is törzsgárdatag”

Közösen tartjuk a hátunkat

— Amikor ötvenhétben hentesnek jelentkeztem a kaposvári vágóhídon, egy idősebb szaki odaszólt a velem foglalkozó társának:

— Ne vedd föl azt a gyereket! Három héten belül megszökik.

Huszonegy év telt el azóta, és az idén megkapom a törzs- gárdatagság negyedik fokozatát. És természetesen az öt év múlva esedékes aranygyűrűre is pályázom. Mert nincs szándékomban elmenni a húskombinátból, felnőtté és szakemberré válásom színhelyéről, pedig engem is megkísértettek, szép pénzt, sőt lakást is ígértek.

Igaz, nem sokan vagyunk már a korosztályunkból. De akik itt maradtunk, már csak — úgy látszik — nyugdíjasként búcsúzunk. Hiszen mi, harminc és negyven között, öregnek számítunk a szakmában, és az itt eltöltött évek erősítik az elméleti tudást. Mi jól tudjuk, honnan ihdultunk, milyen körülmények között dolgoztunk, és azt is, merre tartunk. Együtt alakulunk, fejlődünk a gyárral, növünk fel az újabb ps újabb feladatokhoz. Közösen tatjuk a hátunkat a vezetőséggel egy-egy átszervezés, normarendezés ezernyi gondja közepette, vállaljuk a kezdők betanítását, ha a helyzet úgy kívánja, a túlórák tömegében állunk helyt, vetélkedőkre jelentkezünk, továbbképzésre, tapasztalatcseréié utazunk, és együtt izgulunk az első számú felelősökkel: minden a helyén lesz-e az új üzem átadási határidejére? És milyen lesz a termék, hogyan tudjuk teljesíteni a szigorú minőségi követelményeket?

Nem lehet panaszra okunk. Odáig jutottunk, ahol szaktudásunk, ismereteink, tapasztalataink alapján állnunk kell. Közös érdekünk, az üzemé és a mienk, találkozik. Aki többet tanult, magasabb irányító beosztásban dolgozik. A legtöbben azonban csoportvezetők, művezetők vagyunk a régi gárdából. Emberekkel bánunk. Ahogy magunk között mondjuk: két tűz között edződünk. Igyekszünk teljesíteni mim Ica társaink apróbb-na- gyobb kívánságait, kedvező légkört kialakítani, ugyanakkor — és ez az első — mindennap teljesíteni a termelési tervet. Azt hiszem, lassan ebbe is beletanulunk, mint annak idején a szakmába, öröm, amikor olajozottan megy a munka a szalagon. Pontos indulás, a megszokott, feszes ritmus. Ami nem engedi a lazítást. Baj csak akkor van, ha akadozik az ellátás. A nem tervezett semmittevés a fegyelembontás melegágya. Ettől mindnyájan felünk egy kicsit.

Szűcs István, a Kaposvári Húskombinát vágócsoportjának vezetője kifogyhatatlan a szóból, ha a szakmájáról, az üzeméről beszél. Két évtizedes tapasztalat, ember- és helyismeret az alapja a ki nem mondott, de hangsúlyában, szavaiban, kifejezéseiben ott bujkáló tulajdonosi érzésnek.

A nagyatádi cérnagyárban azt mondják: a törzsgárdához tartoznak. a legértékesebb szakemberek. Olyanok, akik együtt élnek a gyárral: áldozatot vállalnak, ha kell, és örülnek, ha sikerült valami. A gyárért hozott áldozat sok szép példájával lehet találkozni; most a rekonstrukció időszakában a munka gyorsítására nem egyszer vállaltak erejük felső határát jelentő terhelést az emberek. A gyárhoz való ragaszkodást jelenti az is, amikor valaki megtanul egy másik munkaműveletet azért, hogy ott segíthessen, ahol leginkább szorít a cipő.

Az áldozatot vállaló torzs- gárdatagok száma egyre nagyobb : három ember köztil kettő öt évnél hosszabb időt töltött már el a gyárban. Nyolcvankilencen — tehát csaknem minden tizedik ember — húsz évnél régebben léptek be a nagyatádi cérnagyár kapuján. Tizenhármán

— Számtalanszor beigazolódott már, hogy a törzsgárda nem ismer lehetetlent — mondja Albert Imre, a Kaposvári Cukorgyár s'zb-titkára. — Ha kátyúba kerültünk, segítségükkel sikerült kimozdulni a holtpontról. Nemegyszer fordult elő, hogy éjt nappallá téve talpon voltaié, és azt so- hásem kérdezték, hogy mit kapnak azért? Ragaszkodtak a gyárhoz a legnehezebb időkben is. Ma minden üzemrészünkben olyan emberek vannak, akikre mindig számíthatunk.

Hudi László főgépész 1945ben lépett be először a gyár kapuján. Itt tanulta ka a géplakatos szakmát, sőt az azt

követő tíz évet is ugyanabban az ütött-kopott tanműhelyben töltötte segédként. Azóta négyszer lett a vállalat, egyszer az élelmiszeripar kiváló dolgozója, és megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát.

A másfél éve épült tmk- műhely művezetői irodájában beszélgetünk.

— A mai és a régi munka- körülményeket egy napon sem lehet említeni. A szerelők mindenféle kis sufnikban voltak elhelyezve, nem irigyeltük a hajdani főnököt, akinek össze kellett fognia a munkájukat. Megértették, hogy a termelés föllendítése a fő cél, a karbantartók csak azután következhetnek.

— Harminckét év alatt sohasem gondolt arra, hogy megválik a gyártól?

— Több mint húsz év után, amikor megkezdődött a város iparosodása, el akartam menni. Sokan itthagytak akikor bennünket. Az új üzemek jobb munkakörülményeket, magasabb fizetést ajánlottak. Nekem is mehetnékem támadt, aztán mégis maradtam. Ilyen hosszú munkaviszony után ajánlatos megfontolni, mit cselekszik az ember, és igyekszik az apróbb sérelmeket elfelejteni. Aki szereti a munkáját, az rendelkezik olyan többlettel, amely átsegíti a mélyponton.

— Milyen a viszony a törzs- gárda és a gyár vezetői között?

— A vezetők nagy része

törzsgárdatag. Sokan rçefültek magasabb beosztásba az egykori kisinasok közül. Azt hiszem, ez sok mindent megmagyaráz. Ismerik és elismerik a munkánkat.

Alacsony termetű, víg kedélyű férfi lép be: Jáger János. Családi ügyben a fogé- pész segítségét kéri. Közben tréfálkoznak, ugratják egymást, ahogy az regi munkatársak között szokás.

Jáger János esztergályos régi cukorgyár! dinasztia tagja. Nagyapja előmunkás, édesapja cukorfőző volt. Neki is ez az első munkahelye.

— A feleségem és a kislányom szintén a gyárban dolgozik.

— Mi köti ehhez a gyárhoz?

vannak olyanok, akik több mint harminc éve innen viszik haza a fizetést.

— Én azért ragadtam itt, mert megszerettem a munkakört — mondta Bokor László- né. — Azt kérdi, hogy mit lehet egy munkakörön szeretni? Hát megszokja az ember a társait, a munkahelyet. Nekem nagyon fájna, ha elküldenének, bár most már nehéz egy kicsit : a tizenöt évet — melyet a gépek között töltöttem — érzem az izmaimban. A munkatársak azonban jók, kedvesek velem, a főnökök pedig emberségesek. Példát is tudok erre mondani: amikor én neveltem a gyerkeket, még nem volt gyes, meg külön szabadr ság. Otthon voltak betegen a gyerekek, és amikor az éjszakai műszakból hazamentem, velük törődtem. A következő éjjel azt álmodtam a gépek mellett, hogy almát szedek. Észrevette a főnököm is.

— A régi barátok, a jó közösség, a közvetlen légkör sokat számít. Egy-két forintos órabéremelésért nem érdemes ezt sutba dobni. Anyagilag itt sem járok rosszul. Ősztől tavaszig cukorfőzőként dolgozom, igaz, gyakran mostoha körülmények között, de nem panaszkodom. Vállaltam, teljesítem.

Megkérdeztem, mivel segítik a törzsgárdatagók a közösséget?

Hudi László a fiatalok beilleszkedésének megkönnyítését említi elsőként. Ez fontos tényezője a következő nemzedék törzsgárdataggá válásának. A határidők betartásának, a folyamatos jó minőségnek és a kezdeményezőkészségnek szintén nagy jelentőséget tulajdonít. Jáger János válasza tömör:

— A munkával az Izzadsággal, a két szakmával... és persze a szívünkkel, a gyár szeretetévél. — Aztán mosolyogva folytatja: — Könnyű dolga van Hűd inak itt, a sok régi dolgozó között. Senki sem akar elmenni, emiatt igazán nem fő a feje.

Amikor 1959-ben raktárosként elkezdte a munkát a termelőszövetkezetben, még kibontakozóban volt a közös gazdálkodás. Tették, hogy tudták — Nagy ba jómban ugyan- úgy, mint másutt. Horváth M. István arra gondolt, hogy ami a »mienk", arra pontosan úgy kell vigyázni, mint az »enyém«-re.

Csaknem húszéves raktáros!

munkája során ez az elv vezette. És ennyi idő alatt sok minden megváltozott. Többek között az, hogy a nagybajom! két termelőszövetkezetből

egy lett. hogy már nem egyedül kellett ellátnia a munkát, hanem többedmagával, hogy nem csupán az ő kezében gy ű lile össze minden anyag, eszköz, érték. Még a beosztás neve is más: anyaggazdálkodási csoportvezető.

— Nehezebb is meg köny- nvebb is volt akkor — emlékszik vissza a régi időkre. — Kevesebb vagyon, de egyszemélyi felelősség. Emlékszem, egy széket meg egy kimustrált asztalt otthonról vittem, amikor megkezdtem a munkát — na, nem azért, hogy íróasztalom legyen, hanem mert valahol mégis el kellett végezni az adminisztrációt. Most hozzám tartozik az ipari takarmányok raktára, a keverőüzem, én felelek az abrakokért, öten dolgozunk együtt. Mások a viszonyok. Annak idején nem volt sem ünnep, sem vasárnap, mindennap be kellett jönni, hol ezért, hol azért.

Megkérdezte: »Ugye maga nem aludta ki magát?« Azt válaszoltam, hogy nem. Allékor hazaküldött; nem szólt senkinek, hanem adoltt egy kilépőt.

A törzsgárdára mindig lehet számítani: nemcsak azért dolgoznak, mert kell a pénz a megélhetéshez, hanem azért is, mert magukénak érzik a gyár, az üzemrész, a közösség gondját.

— Nálunk a kiszerelőben sok a fiatal — mondja Tózsa Lászlóné. — Sok minden mellett az a feladat is vár az »öregekre«, hogy a példájukkal pontosságra, a technológiai fegyelem betartására ösztönözzenek. Én azt hiszem, hogy a törzsgárda éppen a példájával tudja befolyásolni a fiatalokat, az új dolgozókat. Ha azt látják, hogy a régiek is ragaszkodnak a technológiai előírásokhoz, a fiatalok sem merik megsérteni azokat. Amikor társadalmi mun Icát szerveznek, először a törzsgárda tagjai jelentkeznek. Amikor én kezdtem a munkát itt a gyárban, sok gondom volt. Megoldásukra nem a művezetőtől kértem javaslatot, hanem a régi kollégáktól. Engem ők tanítottak meg a mesterségre.

— Rangot jelent itt a gyárban, ha valaki taníthat?

— Rang? Elismerése az ismereteinek. És azt sem szabad elfelejteni, ha az idősebb dolgozó mondja a fiatalabbnak, hogy ezt nem jól csináltad, az nem olyan bántó, mintha a főnökök teszik szóvá.

— Én úgy tudom, anyagilag is mérhető haszna van a gyárnak abból, hogy sok a törzsgárdatag — veszi vissza a szót Bokor Lászlóné. — Az ő munkájuk a legjobb minőségű. Egy gyárnak pedig nemcsak az a fontos, hogy mennyit termel, hanem az is, hogy milyen minőségben? Legtöbb gépen a törzsgárda- tagok tudnak dolgozni.

— Évekig sírtam azért — teszi hozzá Tózsa Lászlóné —, mert másik gépre tettek, amikor az egyiken jól begyakoroltam magam. Most örülök ennek, mert nincs olyan munka, amelyet ne tudnék elvégezni.

— Nem környékezték meg a raktárost ezért, azért?

— Nem. Tudták, hogy nem lehet. De nem is olyan emberek a bajomiak, hogy erre szükségük lenne, vagy eszükbe jutna az ilyesmi. Legföljebb annyi fordult elő még régebben, hogy a fuvarosok a lovuknak föl-földobtak a kocsira cgy-egy zsák szénát vagy lucernát.. Levetettük velük. Hiába mondták: nem nekem, a lovamnak akartam. Nem lehet kivételt tenni...

— Több kitüntetés birtokosa.

— Hét évvel ezelőtt kiváló I dolgozó lettem. Nagyon örül- ! tem, mert úgy éreztem, hogy : észrevették, jutaldmazzák az 1 ember igyekezetét. De ez a

A Kaposvári Tejipari Vállalatnál alig több mint egy hete lépett életbe a kollektív szerződés módosítása. Ebben a törzsgárdáról szóló rész a korábbiaknál több juttatást tartalmaz. Figyelembe vették például, hogy a nők hamarabb mennek nyugdíjba, ezért ők előbb megkapják az aranygyűrűt vagy -láncot. Érdekes, hogy az ösztöndíjasok tanulóidejéből is beszámítanak egykét évet a törzsgárdatagságba. Szondi István igazgató:

— Igyekszünk állandó munkásgárdát itt tartani, sőt azon is munkálkodunk, hogy a tejesszakma apáról fiúra szálljon. Elértük, hogy a tejiparnál dolgozók több mint fele törzsgárdatag, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy száznál is többen már 15 éve nálunk vannak. A vezetők különösen figyelnek a régiekre. Sók középvezetőnk együtt nőtt fel a munkásaival, magam is igen öreg róka vagyok, összenőttünk, becsüljük egymást, elképzelhetetlen az életünk, a munkánk a megszokott arcok nélkül. Így azután a hozzánk kerülő fiatalok is megérzik, hogy az »öreg szakikat« meg kell becsülni.

Budai Istvánná, a sajtpincében dolgozók csoportvezetője így beszélt:

— 1952-ben dolgoztam már a tejiparnál, és 1960-ban visz- szahúzott a szívem. Az eltelt 17 év a bizonyíték, hogy szeretek itt lenni. A fiam is ugyanitt törzsgárdatag már. A brigádunk fele fiatal, az »öregek« ereje lassan fogyatkozik,

A személyzeti előadó mondja, hogy a karbantartó villanyszerelők egyikét, Mészáros Istvánt kell megkeresni; régi törzsgárdatag. Amikor bekanyarodunk a telepre, a vállalati sofőr a fejével int; »Ott van a Pici«. A vállalatnál mindenki ismeri és így becézi Mészáros Istvánt.

Tetőtől talpig cementporos. Legfontosabb munkája az anyagadagoló gép karbantartása, javítása. Fontos szerepe van abban, hogy naponta száz- százhúsz köbméter beton elhagyhassa a telepet. Derűvel látja el munkáját, még akkor is, ha néha olyasmit hall, hogy »egyesek azért maradnak meg sokáig egy helyen, mert máshol nem dolgozhatnának«.

mostani .11 El sem akartam

hinni, amikor hozta a postás a papjrt, hogy a Munka Érdemrend ezüst fokozatát a megyei tanácson vegyem át. Azt hittem, valami tévedés. Kormánykiíünletés nekem, a hatelemis parasztembernek? De csak mondta a fiam meg a féleségem, hogy nekem szól. Erre nem gondoltam volna. Sokat megértem én már. Itt voltam az alapítástól, itt dolgoztam egyazon munkahelyen, nem azt mondom, hogy gond nélkül... Mégis meglepett És jólesett.

— A fia is mezőgazdásznak készül?

— Igen. Gödöllőre jár az egyetemre.

ők pótolják, és kérdeznek, kérdeznek ... Jól kiegészítjük egymást. A mi javaslatunkra módosítottak a munkaszervezésben, azóta sokkal jobb minőségű sajtot csinálunk. Azután vari néhány apróbb, személyes dolog is: taníttattak, itt érettségiztem, többször voltam üdülni...

Kazsoki István 1947 óta »tejes«, a kaposvári vállalatnál 1964-től dolgozik.

7— A sajtkészítésnél vagyok, és az idén nagy megtiszteltetés ért: a munkatársaim jelöltek az iparági igazgató tanácsba egy évre. Sok fiatal között dolgozom. Több olyan művezető van, aki nemrég jött az iskolából, igaz, én is voltam már sok továbbképzésen, de ők mégiscsak jobban ismerik az újat. Ez azonban nem ellentéteket szül, hanem összetartást. A tapasztalatot, a nagy gyakorlatot és az állandóan megújuló dolgokat ötvözzük, segítjük egymást. Csak azt mondhatom, megbecsülik a törzsgárdát.

Vass Gyula i szakszervezeti titkár is megerősítette a hallottakat. Szólt arról, hogy az »öregek« milyen előnyöket élveznek az üdülőjegyek elosztásánál, s a meggyökerező fiatalokat miként támogatják lakásépítési kölcsönökkel.

Lassan kirajzolódott az elmondottakból a tudatos törekvés : az emberekkel emberien báninak, jó hangulatot teremtenek, hogy senki se kívánkozzék el, hogy menjen a munka.

Mészáros István 1953. május 4-e óta dolgozik egy helyen. Szakértelme, ügyessége — amit számos kitüntetéssel elismertek — elirányíthatta volna már sokszor. Miért maradt huszonhat éven át? Erre sajátos humorával így felel:

— Szeretem a sportot, a szép nőket, de sose szerettem a vándoréletet. Tudja, a munkahely is olyan, mint a házasság. Evek kellenek ahhoz, hogy igazán megszokjuk egymást. Hát én itt igencsak megszoktam, s a munkatársaimat is nagyon szeretem. Igaz, sokan elmentek az évek során, de például a két Lukácsné már több mint tíz éve Itt van. Jól tudunk együtt dolgozni, már nem kell időt fecsérelnünk arra, hogy kiismerjük egymást«.

Beszélgetés közben két porcelán biztosítékkal játszik. Örökvidám szeme huncutul csillan: — ötvenegy éves vagyok, s nem fordult meg a fejemben, hogv másfelé irányítsam reggelente a kerékpárom kormányát.

A Somogy megyei Tanácsi Magas- és Mélyépítő Vállalatinak 1719 dolgozója van, 789 a

törzsgárdatag. Közülük Horváth János kőműves a másik, akit megkerestünk.

A szakmája szépségeként említi, hogy sok fontos épületen ott a kezük nyoma: ők például — a tizenöt tagú brigád — a Csepel Müvek Egyedi Gépgyárának Kaposvári Nehézgépgyárát is építették.

— A kőművesek azok közé tartoznak, akik szívesen változtatnak munkahelyet — mondja. — Én annak örülök, hogy az én brigádomból már három éva nem ment el senki.

A harminchárom éves, Horváth János is szerencsepfóbál- gatások után kötött ki ennél a vállalatnál.

— Az embert önérzetében sérti, ha a kezdő szakmunkásai az idősebbek kitolnak. Én emiatt éreztem rosszul magam a korábbi munkahelyemen. Itt tíz évvel ezelőtt megtaláltam a mai példaképemet; Varga Jenő bácsit. Ö már akkor is a művezetőnk volt. és olyan légkört teremtett, hogy az maradásra késztetett. Én is úgy szeretném irányítani az embereimet, ahogy ő teszi. A gyakorlati szakmát ennél a vállalatnál találtam meg. Itt is szeretI nem kamatoztatni.

Hem ismernek lehetetlent

A raktáros érdemérme

H megszokás és a példakép