Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-28 / 124. szám

MEGNYÍLT AZ ÍFIPARK Az abroszokat elfújta a szél Évek óta ►Ifjúsági park* néven emlegetik azt a ren­dezvényt, mely a jó idő be­álltával a kaposvári fiatalok­nak szinte egyedüli táncolási, szórakozási lehetőséget nyújt. Ifjúsági park — mondják, pe­dig tulajdonképpen a Park étterem heti egyszeri »átala­kulása*. Hétfőnként ugyanis különböző »majdnem-menö* beat-együttesek szerepelnek, és húzzák-pengetik a talpalá- valót. A »supergruppok« mi­nősítésére nem térünk ki, elég annyi, hogy mindegyik jó. (Ha más nem, hát jó han­gos.) Május elejétől az idén is megnyílt az, .ifipark. A prog­ram változatosnak ígérkezik, hiszen az M7, a Victoria, a Syconor, az Universal, a P. Mobil együttesek, diszkó, va­lamint augusztus 14-én egy mini popfesztivál is szerepel benne az MTV pécsi stúdiója nyerteseinek fellépésével. A kerthelyiség gyöngy­kavicsos talajában üdén zöl­den a gaz. Ügy látszik, sike­rült kihevernie a kései fagyo­kat, s most indult igazi fej­lődésnek Ráadásul szeren­csés is, hiszen egyetlen em­ber sincs, aki sarabolót ra­gadna azért, hogy kiirtsa. Az­tán a gazról a szemünk fel­vetődik a kerti asztalokra. Friss festésükön (talán tavaly az volt) érdesen bámulnák a rozsdafoltok. A fehér térítőt pedig — elfújta a széL Vagy tán nem is lett rájuk terítve? Múlik, az idő. A csendéletet lépések zaja — és fiatalok közelgő csoportja — tördeli szét. Kezükben üdítő ital, szí­vószállal, öt forintért A má­sodosztályú ár maradt, a ked­ves fiatal vendégek pedig csak szolgálják ki magukat. Az első benyomások nem a legkedvezőbbek Később ki­derül, hogy a Park étterem csupán a helyet és az üdítőt biztosítja, a rendező szerv pedig a városi tanács műve­lődésügyi osztálya és a Killián ifjúsági és úttörő központ A bábák között elvész hát a gyermek? Nagy gyanúnkkal ez irányban kezdtünk nyomozni. Végül megvilágosodott előt­tünk hogy a válasz nem is olyan egyszerű. A belépő­jegyből származó bevétel kell a zenekari és szervezési költ­ségekre. Ez természetes, kár lenne rajta fennakadni. Még az önkiszolgálás is megma­gyarázható: a pincérek nem tudják vállalni az átlag 1000— 1200 fiatal kiszolgálását. De vajon miért nincsen terítő a kerti asztalokon? így egy kis­sé nehéz összeegyeztetni a fiatalok kulturált környezet­ben való szórakozásának elvét a jelen helyzettel. Ez min­denképpen elgondolkodtató és elmarasztalandó. Csakhogy kit kell elmarasz­talni? Ugyanis az elmúlt évek­ben leterítették az asztalokat. A programok végén pedig le­öntve, piszkosan összeszedhet­ték a térítőkét: Ez még elő­fordulhat, ráfogható, hogy »rendeltetésszerű használat közben* történt. De vajon mi­vel magyarázható az a tény, hogy több abrosz rendre el­tűnt? Talán elfújta a szél? Hiszen gyakran szélcsendes idő volt! Ezek után már nem is csodálható, ha az idén az étterem személyzete és veze­tői »nem kockáztatnak*. Vá­laszt tehát erre a kérdésünk­re kaptunk. Csakhogy ez a válasz nem jelent megnyugtató megoldást! Mint ahogyan az sem megoldás, hogy gazos te­rületen szórakoznak a város fiataljai. Ezen a gondon egy­szerűen, néhány sarabolóval lehetne segíteni. Nem hinnénk, hogy a na_ talok kulturált szórakozási igé­nyét ez a rendezvény mara­déktalanul kielégítené. Elhisz- szük és tudjuk, hogy sokan az asztalokra ülnek és össze­törik azokat, hogy sokan még ezt a »nívót* sem érdemlik meg. De ah,,««^ hogy nagyobb és kulturáltabb igényesség alakulhasson ki bennük — és akikben már kialakult, ne vesszen el —, többet kell nyújtani. Persze mindez két­élű helyzet. Adjon többet a rendező szerv, de .a fiatalok is bizonyítsák be , hogy mind­ezt megérdemlik. »Igen, csak­hogy rendbontók mindig akadnak* — mondhatja bárki, és sajnos, igaza lesz. De eze­ket jó példával nevelni kell, vagy ha az nem használ, akár karhatalommal is ki lehet — és kell! — őket tiltani a ren­dezvényről, hogy ne »fertőz­zék meg* a többieket. Inkább legyenek kevesen, de tudja­nak kulturáltan szórakozni! Gyarmati I,ászló Idegenforgalom és kultúra RÖVIDESEN megkezdődik az idegenforgalmi idény. A felkészülés az üdvös célt szol­gálja, hogy méltóan fogadhas­suk a különböző országokból érkező turistáikat­Szép eredményekről tanús­kodnak a számok. A múlt évben összesen 12 és fél mil­lió külföldi érkezett Magyar- szagra, vagyis kétmillióval több, mint hazánk egész la­kossága. Egyik évről a má­sára 26 százalékkal nőtt a hozzánk látogató turisták szá­ma. Ha csak az adatokat néz­zük, azt is mondhatjuk: ide­genforgalmi »nagyhatalom* lettünk. Ám olykor érdemes a szá­mok mögé nézni. Többen jöt­tek, minit egy évvel koráb­ban, — de rövidebb időre. A 12 és fél millió vendég 58 százaléka töltött egy éjszaká­nál többet magyar területen. A többi csak átrándult va­lamelyik szomszédos ország­ból, s éjszakára már haza is ment, vagy kenesatüluitazott hazánk földjén, úton valame­lyik tengerparti ország felé. A megállást, hosszabb idő itt töltését nem találták célsze­rűnek. Vajon nem elég vonzó már a Balaton? Nem találják elég szépnek, érdekesnek Budapes­tet? Nem gyönyörködnek el a Duna-lcanyar tájaiban? Ha a külföldieket kérdezz'ük, el­mondják. hogy ezek a termé­szeti, építészeti szépségek to­vábbra is hatással vannak rájuk. De azt is. hogy — ki­véve a kánikulai napokban a balatoni fürdést, vitorlázást — bizony: unalmas. Szórako- I zásra, művelődésre igen ke­vés alkalom nyílik. Ma már nem áiromantikát, hanem valódi kultúrát keres a vendég. Ha tájékozottabb a művészetek világában, vagy ha gondosabban tanulmá­nyozza az útikönyveket, rá­jön, hogy világszerte ismert Bartók és Kodály, a Párizs­ban élő Vasarely és a Róma ban dolgozó Amerigo Tot is magyar. Mi sem természete­sebb. mint hogy keresi a ze­nét és a képzőművészetet lévén mindkettő a művésze­teknek olyan ága, amelynek élvezetéhez nem szükséges nyelvtudás. Amit talál — valljuk be — ma még nagyon kevés. Bala­toni nyaralás közben (ha sze­rencséje van) kifoghat egy- egy tihanyi vagy kőröshegy! orgonahangversenyt Tihany­ban időszöld kiállítás lát­hat, Balatoni üreden néhány művészi szobrot és egy érde­kes emlékfasort. S ezzel kö­rülbelül f£l is soroltuk mind­azt, amit a kultúra nyújt nyáron a Balaton-parton, hozzászámítva még néhány kiállítást múzeumot. Vannak ugyan nyári dobén egyéb kulturális események is az országban: a szegedi szabadtéri játékok, a debre­ceni virágkarnevál, a külön­böző kórusfesztiválok. a szombathelyi, a fertőrákosi színielőadások és hangverse­nyek és igy tovább. De vajmi kevés akad ezek között, amelynek propagandája, is­mertetése kellő módon és idő­ben túljutna az országhatá­rokon. Pedig a turista pihenni kí­ván, ami korunkban egyre in­kább összefonódik a szórako­zással és a művelődéssel. Külföldet járt magyar turis­ták a megmondhatói, hogy amint átlépik a határt, rácso­dálkoznak minden érdekes épületre, bogarásszák a sok­szor csak félig értett plakáto­kat, érdekli őket sok minden — ami mellett itthon talán el is mennének. Ugyanígy van természetesen a külföldi is Magyarországon. Megnézné műemlékeinket — ha kanna előre szakszerű tájékoztatást, a helyszínen nyelvtudásának megfelelő idegenvezetést. El­menne a hangversenyekre ta­lán még a nyaralásra kivá­lasztott a Balaton-parttól kissé távolabb is —, ha jó előre felhívnák a figyelmét. Megte­kintené képzőművészeti, népművészeti gyűjteményein­ket, ha volna valami tám­pontja hozzájuk. Marad számára a Balaton körül szép, sőt talán fölös számmal található cigány ze­nés vendéglő. Ezekben meg- ízlelheti a híres magyar éte­leket, még inkább az italo­kat. láthat piros lajbis ci­gányzenészeket, sőt »hagyo­mányos« módon mulatozó társaságokat is. Apránként kialakul benne afféle meg­győződés, hogy a magyarok — ha nem is puhítják már nye­reg alatt a hűsít — csak las­sacskán jutnak el az európai műveltségig, még mindig a kocsmai vigalmaanál tarta­nak. Márpedig az sem mindegy, hogy milyen képet alkot ró­lunk a külföldi. . de még ke­vésbé az, hogy miként tudjuk hasznosítani valódi kulturális értékeinket. Elsősorban az összehangolás hiányzik. Nyá­ron kevés a kulturális prog­ram a Balaton táján és a többi, idegenforgalmilag fon­tos helyen. Nemcsak külföl­diek — hazai nyaralók is mondják, hogy üdülés közben jókat lehet unatkozni. Ez pedig néhány napig mehet csupán. Ha elromlik az idő, nem lehet egész napokat a vízben tölteni, mindjárt ki­ütközik a régi adósság: kevés a kulturális, magasabb ren­dű szórakozási lehetőség a kül- és belföldi vendégeket focadó helyiségekben. DE NEMCSAK a rendez­vény. a látni-, hallanivaló kevés. Világjelenség ma már, hogy emberek százezrei, mil­liói kelnek útra zsebükben legföljebb égy többé-kevésbé J praktikus kisszótárral, nyelv- I tudás nélkül. Abból indulnak j ki, hogy a vendéglátók érde- j ke a nyelvi .nehézségek áthi- 1 dalása — s ez így is van. Ugyanakkor Tihanyban — a balatoni idegenforgalom egyik központjában! — érdek­lődés hiányában sorra buktak meg a nyelvtanfolyamok, s az idegenforgalom hivatásos művelőin kívül igen kevesen vannak egy-egy üdülőhelyen, akikikel legalább néhány szó erejéig tudna beszélgetni a külföldi vendég. Pedig a nyelvtudás is a kulturáltság­hoz tartozik! S még néhány szó az em­léktárgyakról. Aki külföldön jár, szívesen visz magával emléket, amelyről majd évek múltán is eszébe jutnak az itt-ott töltött szép napok. Ná­lunk is vannak ízléses, mű­vészi emléktárgyak — de a tömegáru nagy része ma is a giccsek kategóriájába tartozik. Kagylóvitorlásokkal, semmi­re sem jó bugylibicskákkal aligha öregbíthetjük a magyar kultúra jó hírét. KÉTSÉGTELEN, hogy sok­kal előbbre tartunk. mint néhány évvel ezelőtt. Már vannak kulturális rendezvé­nyek az idegenforgalmi terü­leteken, s általában azok színvonala ellen sem lehet ki­fogásuk a még oly igényes külföldieknek sem. Csak több összehangoltság, időben és területileg jobb elosztás és —• főleg — jobb propaganda, előzetes ismertetés kell. Ak­kor majd többen maradnak itt nemcsak egy-két »ven­dégéjszakára«. Várkonyi Endre A Fonómunkás Klubban A Táncsics Diákszínpad komédiaelőadása Láttam Philcmont és Bauciszt Meleg, egyszerűen berende­zett szobában ülünk. Minden tárgynak helye, rendeltetése van. A falakból nyugalom árad. — Itt élünk — tárja szét karját Hegedűs Feri bácsi. Né­zelődünk, hallgatunk egy ver­set. Jó a meleg. Az ablak­üvegre porhó ül. Annuska né­ni elrendezi mellénye alatt a lamépongyolát. Meghajtja egy kicsit a fejét, felnéz: — Tényleg .kíváncsi az éle­tünkre? Feri bácsi szelíd mozdulattal egy fényképalbumot csúsztat az ölembe. — Nézze meg a családom, majdnem mindenkiről van egy kép, még vásári gyorskép is altad köztük. Mint mindig, most .is a sze­mét nézem. Tekintetében hun- cutkás fény bujkál. Olyasféle, mintha azt mondaná; ami tő­lem telt, megtettem. Igen, minden bizonnyal. A kitüntetések hivatalosan is bi­zonyítják: azok közé az embe­rek közé tartozik, akik nem helvenkedéssel - »igazolják* magukat. Egy ötvenötben ké­szült felvételt fürkészek. Ala­csony, svájcisapkás ember áll a vasdarabok között. Vállán hatalmas kalapács, a napba néz, csípőjén pihen a keze, az az érzésem, hogy a következő pillanatban teljes erejéből le­sújt a következő ócskavasra. — Harminc évig dolgoztam a vasiparban. Akkor még ilyen kezdetleges volt. Nagyon ne- uéz munka. Férfinak való. Csi­náltam, az elsők között, és egy­szer később, amikor szó volt a vastörőkről, meg sem emlí­tettek, nem emlékeztek a ne­vemre. Pedig ott voltam. Igaz. haragudtak is rám, nem tűr­tem a lógókat magam körül. Azoknak a nevét olvastam ak­koriban az újságban. Nincs harag a hangjában. Elfogadja a világot. Ismeri az embereket. À sztahanovista jelvényt szerényen visszarakja a foszlott szélű dobozkába. Már vidám az arca, oldalra néz, bajuszához nyúl. — Tudja, mennyire vágytam én a városba? Munkás akar­tam lenni, nem szemforgatá­sok között élő kaposgyarmati szegényparaszt, aki elől a zsí- rosabbja a bálban elhúzza a lányát, akinek foghegyről kö- szöngetnek. Meg aztán szűk volt, kicsi volt nekem Gyar­mat, minduntalan falba ütköz­tem. A falu határában, ahol lemegy a nap, ott lenne a vi­lág vége? Társat is talált. Annuska né­ni furcsa tartással ül. Fekvés­hez szokott évek óta. Szív­asztmás. Karjában pihennek a mozdulatok. Csak ül. mosoly fut át az arcán. Szép fehér fo­gai elővi liánnak megkékült ajkai közül.. Hallgatja az urát. — Szerény, dolgos lány volt az álmom, és egy otthon, aho­va bebújik az ember, és onnan ki-kiröppen a világba. Nem kicsapongásra gondolok, az olyan férfiakat megvetem. Gyűlölöm, aki szenvedést zú­dít a gyerekre. A gyerek tud legjobban szenvedni, szó nél­kül, egyfolytában ... Annuska néni alig hallható­kat sóhajt, elmereng a pongyo­la apró virágain. Jóságos, ag­gódó, megszeppent, kutató, gyanakvó pillantását nem le­het elkerülni. — Három fiút szültem. Dol­goztam. Ez volt az életem. A mindennapiért meg kellett küzdeni. Nem telt téli cipőre, szandálban teleltem, az ízületi gyulladás ráment a szívemre. — Mellkasára nagy szívet raj­zol csontos kézfejével. — Ekkora a szívem, mint egy állaté ... Összenéz a két öreg, eszem­be jut Philemon és Baucisz, a vén tölgy és az öreg hárs. — Tudja — préseli a levegőt Annuska néni —, csak az fáj, hogy a gyerekek nem értéke­im a nyomorúságos éveket, nincs becsülete a kenyérnek, a küzdés kiment a divatból. Két­ségbeejtő ez a változás. Két­ségbeejtő ... A legidősebb fiunk, aki már elvégezte a marxista esti egyetemet, most filozófiát tanul, csak leszáll hozzánk. Feri bácsi a vitrinben sora­kozó könyvekre mutat. — Nincs sok könyvünk, könyvtárba járok. Megbeszél­jük az asszonnyal, amit olvas­tunk. Kinyílik előttünk a vi­lág, legalább az utolsó évek­ben . .. — Az útleírásokat szeretem a legjobban — szól közbe An­nuska néni —, idegen tájakat, embereket, szokásokat megis­merni, ha már nem láthatjuk. Tudni róluk, hogy léteznek. — Azt a népligeti Planetá­riumot a nyáron szeretnénk megnézni ! Feri bácsi előhúzza Schalk Gyula nemrég megjelent köny­vét. — Ezt böngészgetjük .. Eltűnődünk a csillagképeken. Parányi bolygó a föld) megta­láltuk. Elköszönök. Feri bácsi kikísér, a rózsabokrokra mu­tat: — Nemsokára megmetszem őket... Teasárga, korall... Hajába kap az érdes szél, melegíényű szemével az ab­lakon túlra int. — Ha az asszony kinéz, szé­pet lásson .., Libor Rózsa Lukács Csilla, Nagy Mária A Fonómunkás Klub pén­tek esti rendezvényét meg­különböztetett ügyelemben ré­szesítették az amatőrszínját­szók, s a tábor lelkes hívei. A kaposvári Táncsics Diák­színpad vendégszereplésére azért is voltak oly sokan kí­váncsiak, mert a közismerten eredményesen dolgozó cso­port a csurgói diákszínjátszó találkozón elért a »csúcsra«: mintegy háromórás műsorral kiérdemelte a »kiemelt együt­tes címet." (Kaposváron tehát két kiemelt együttes is mű­ködik már; négy eve tartja pozícióját a Fonómunkas Kis- szinpad.) Christopher Fry Nem ritka a I főnix című egyfélvonásos komédiájának hírből ismert kiemelkedő előadása volt a másik vonzóerő. A Magyar Nemzet kritikusa a csurgói találkozó után az előadás dicsérete mellett an­nak is hangot adott, hogy milyen nagy kár éri a ma­gyar diákszínjátszást a kapos­vári együttes feloszlásával. Szegényebb lesz nélkülük a mozgalom. Nos, bár egy je­lentős korszak végét jelzi a Nem ritka a főnix bemutatója — újabb négy év múlva ismét bizonyítani akar a Táncsics Diákszínpad ! Christopher Fry komédiáját jó pár éve a Fonómunkás Kis­szíhpad előadásában — a da­rab mai rendezőjének irányí­tásával — már láthattuk. Mu- csi Sándor játszotta az egyet­len férfiszerepet, a katonáét. (A Csiky Gergely Színház művésze természetesen eljött a pénteki előadásra.) A komédia kapcsán talán egy kérdés foglalkoztathatja a nézőt: való-e diákoknak? Két nő a halálra készül, az egyik azért, mert meghalt a férje, a másik úrnőjét követni kény­szerülve siratja el vágyait. Fry — mivel nem ért egyet velük — leleplezi álszent vál­lalásukat, kinevetteti őket, be­mutatja, hogy őszinte pillana­taikban igenis képesek küzde­ni az életért. A katona — aki vágyat gyújt bennük — kerül végül is a halál torkába, mert öt őrzött akasztottjából egyet elloptak. Neki ezért bűnhőd­nie kell! De megmenekül, mert a halott férjjel pótolni lehet a veszteséget... »Az életét szerettem, nem a halá­lát- — mondja asszonya. En­nek az őszinteségnek a kifeje­zése nem állhat távol közép- iskolás színjátszóinktól. A színpadi játék, az előadás ér­téke épp abban van, hogy a három szereplő önmagát ad­ja, fiatalságuk a legfőbb cá­folata a hazug érzelmeknek, vak hiteknek. Lukács Csilla, Nagy Mária és Gelencsér Im­re egyéni alakításában e kor­osztály vallomása jut kifeje­zésre. Ez oly megnyerő, s ta­lán ettől több is Fry komédiá­ja­A csoport évente átlag száz előadást tart Somogybán. Még számos meghívásnak kell ele­get tenniük. Heten, érettségi­zők, már búcsúelőadásnak te­kintik ezeket a fellépéseket. — Hogvam tovább? — kér­deztük Klujber Lászlótól, a Táncsics Diákszínpad vezető­jétől. — Megrázkódtatás a csoport életében, hogy többen — be­fejezve középiskolai tanulmá­nyaikat — elhagynak bennün­ket. De megnyugtató az a tudat, hogy jó előre gondos­kodtunk az utánpótlásról. A beiskolázásnál ez mindig szem­pont volt. — A korszak végén valami újnak is kell kezdődnie. — Roppant sokszínű az amatőr színjátszó mozgalom, a diákszínjátszás. Mégis, úgy tartom, előtérbe került most a hagyományos színjátszás. Meg­újítása izgalmas feladatot je­lent számunkra is. Erre vállal­kozunk. Négy év múlva — esetleg öt — kerülünk megint abba a helyzetibe, hogy meg­újítsuk minősítésünket is... Horányi Barna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents