Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-28 / 124. szám

\ EPI KŰHVUHET, 197 Rivalda ’ A* űj drámagyújtmény nem új színművek antoló­giája. Régebbi keltezésűekhez csatolták az újakat. Ez vol­taképpen kimeríti a kereske­delemben büntetendő áru- kapcsolás fogalmát Tudniil­lik már korábban megjelent müveket sóznak ránk újra, néhány, általunk még nem ismert — nem látott, vagy nem olvasott — drámával késztetve bennünket a rossz vásárra. Illyés Gyula, Sütő András, Páskándi Géza mü­vei önálló kötetben már meg­jelentek; inkább kívánták a másodszori önálló kiadást, mint az antológiában szerep­lést. Akkor tudniillik csak azok vennék meg, akik elő­ször nem tették ezt. Így két­szeres árat fizetünk azért, hogy könyvbarátok, dráma­kedvelő nézők és olvasók va­gyunk! Még az sem fűzi össze kon­cepcióként a kötetbe gyűjtött darábokat, hogy az 1976/77-es színi évadban kerültek be­mutatásra. Sütő András Egy lócsiszár virágvasámapjai cí­mű drámájának ugyanis nem a József Attila Színházban volt az ősbemutatója a tava­lyi szezonban, hanem koráb­ban a Csiky Gergely Színház­ban. S ez a korábbi premier olyan helyes daramaturgiai beavatkozást is jelentett — mely a dráma javát szolgálta —, s amelynek nyomát sem leljük az itt közölt műben ... Páskándi Géza A rejtek­hely című ál-történelmi mű­vét is olvastuk már önálló kötetében. Akkor is, most is hibájának tartottuk, hogy a felvonásnyi anyagot nem si­került közös nevezőre hoznia. A francia polgári forradalom idején játszódó cselekmény színhelye Simon varga há­za. ű »neveli« XVII. Lajost. Ez az átnevelő tevékenység Danton, Saint-Just, Robes­pierre időnkénti színrelépé­sével voltaképpen valóban első felvonás Simon varga drámát sejtet. Ám az egész pincéjében bujkáló, túlélni vágyó nemeseiket mutat, stí­lusban az abszurd határhoz közel. Az egységet hiányol­juk, kárhoztatva a fölösleges­nek vélt első felvonást. Illyés Gyula Dániel az övéi között, avagy: a mi erős vá­runk című »eredendő magyar komédiája« szintén a stílus kétarcúságától válik hitelte­lenné. Kemény, szikár drá­ma lehetett volna, utóbbi harminc évünk egyik legjobb magyar színműve. Dániel, prédikátor csapdában: már állnak temploma falai, ami­kor a földesúr katholicizál, s a cuis regio, eins religio tör­vénye alapján, a falunak kö­vetnie kell. Micsoda dráma­írói lehetőség! Sajnos stílus­beli tisztázatlanság, műfaji határozatlanság, s kellő dra­maturgiai bábáskodás hiá­nyában kudarcba fluladt az illyési mű. Sütő András, Páskándi Gé­za, Illyés Gyula színművei voltaképpen — noha egy adott históriai időben ját­szódnak — áltörténelmi mű- rek: valójában Brügy a kor, melyben ját­szódnak, az írók a mához {veretnének (zólnd, érvénye* piondanivaló- fuk elsősorban számunkra, s a majdani utókor számára van. Így van ez Mesterházi La­jos mitológiai tárgyú parabo­lájával, A Pro­métheusz rej­téllyel is. S itt az eszközök, a Stílus is egyér­telműen valla­nak emellett l'-únyoros »ki­ad aktualitást beszélő« hang Mesterházi mű­vének, az író figurája pedig élő kötés a múlt és a ma között Egy is­ten vállalja az embersorsot, s bízik mindhalálig a jobbu- lásban. Hernádi Gyula Bajcsy-Zsá- linszky Endre című drámáját is ez a meghatározás jellem­zi : »történelmi látomás«. A kötet legjobb művei között a helye, még akkor is, ha az indítása mesterkélt, irodal- miaskodó, s nem egyezik stí­lusban a továbbiakkal. Az első jelenet inkább egy Jan- csó-film részlete, mint a to­vábbiakhoz szervesülő darab­kezdet. Bajcsy-Zsilinszky nagy formátumú drámai hős: életút-grafikonja völgyből hegycsúcsra ível. Vitézből válik »csak« Bajcsy-Zsüinsz- kyvé, ellenállóvá Hernádi a jellem fejlődésének állomá­sait eredeti módon négy szí­nész színpadra küldésével ér­zékelteti. Ezek az utolsó je­lenetben »ütköznek« is: egy ember korábbi önmaga áldo­zatot vállaló, letisztult ön­magával csap cisze. Déry Tibor Kedves Bó- peer...! című kisregényét Szántó Erika dramatizálta. Egy öreg író utolsó, félig- meddig a tudat alatti szint­jén bontakozó szerelmét áb­rázolja öngúnnyal, kesernyé­sen, lélektani remekléssel. Gyurkovics Tibor Isten nem szerencsejátékos című drá- wm Színésznő-íréként mája kamaradarab: egy fa­siszta szellemben nevelő pap­tanár és ügyésze párbeszéde, két részben. Kissé túlnyúj­tott, közhelyektől sem mentes mű. Berkesi András Kálvária című színműve voltaképpen »termelési dráma«, melyben — úgy vélem — kissé anak­ronisztikusán játszanak te­vékeny szerepet a letűnt tár­sadalom képviselői, a levitéz- lett kapitalista és »barátnő­je«. Ettől függetlenül érvé­nyes figyelmeztetést hordoz Berkesi drámája: módban, allűrökben az egykori nemesi réteget igyekeznek majmolni ma is sokan. L. le­íróként szólal meg Hor­váth Teri színművésznő. Életrajzi regényét, a Sári- gyöpöt a Szépirodalmi Könyvkiadó az ünnepi könyvhéten nyújtja át az ol­vasónak, és sok olyannak, aki Móricz Légy jó mindhalá­lig Misijének, Maeterlinck Tlityijének, Fejes Endre Pék Máriájának, Sarkadi, Lope de Vega, Garda Lorca hő­sei alakítójának az életére kíváncsi. A sok-sok szerep után — közben — könyv is veziet Horváth Terihez, s az ő szemével látott, szívével megélt világhoz. Sári-gyöp- höz, a szülőfaluhoz, amit a térképein talán hiába is ke­resnénk az olvasás után, de az ábrázolt világ föltárni előt­tünk. Ludvérces, hiedelmes, mesés történetek kerekednek az ismerősök, a család be­mutatása során. Horváth Te­ri egészen sajátos stílust is teremtett könyvével, fenn­hangon írva — tollába mond­va — tesz vallomást életéről, pályájáról, barátairól; szinte halljuk a hangját, ahogy be­szél. A mese lés ősi rítusa sze­rint vezeti be olvasóját sze­mélyes emlékei tárházába, egy pillanatra sem engedi el a kezünket, velünk van mindenben, amiről csak vall. A Sári-gyöpről a Fényes sze­lek emelték föl és ragadták magukkal; könyvének lapjain a történelem levegője a han­sági láp fojtó szagával ele­gyedik. Horváth Vince — a Sujszter Vince, ahogy ma is nevezik a színművésznő édes­apját — egyszer elővett egy vastag irkát és elkezdett ír­ni gyönyörűen a Hanság lápjáról... — idézi a Sári- gyöp szerzője. Igazságtevés az is, hogy a történelmi sze­génységet felváltó mában Horváth Teri apja egykori álmát teljesítette. Sujszter Vince bizonyára mást látott, másként élt abban az időben, amikorról a Sári-gyöp elején olvashatunk lányától, de mintha megörökölte volna apja épp csak elkezdett so­rait, vallomását. Folytatja ... A színésznő nem szakadt el attól a világtól, amelybe szü­letett, inkább fölhasználta át­élt élményeit a színpadi te­remtés eszközeiként. Heming­way Akiért a harang szól Pi­lárjaként talán nem à sors­ban, emberségben edzett Sá- ri-gyöpiek szólalnak meg.... 7 — Menj el Madridba, a Puente de Toledóra, ott várd meg a nedves utcán, amíg fel nem száll a köd, és várd meg az öregasszonyokat, akik napkelte előtt odamennek, hogy a leölt állatok véréből ihassanak. Ha kijön egy ilyen öregasszony a mataderoból, kendőjébe burkolózva, szürke arccal, beesett szemmel, ál- lán és arcán is szőrszálakkal, amelyek úgy nyúlnak ki a viaszfehér bőrből, mint a bab csírái... nem sörték, csak a hálál gyengéd csírái az ar­con, ölelj meg egy ilyen öregasszonyt... A Sári-gyöp kanyargós tör­ténetei olyanok, mint a táj, dimbek-dombok szabdalják, erek csörgedeznék, sziklák meredeznek a hátán. Egy ilyen szikla Soós Imre alak­jának megidézése. Szinte testvéri vonzalommal beszél róla a paraszt-sorsban vele élt, később a nehéz sorsból szabadult, a tanulóévekben, a pálya kezdetén egymás mel­lett állt barát, Horváth Teri, aki a halálon túl is az élőt őrzi emlékeiben ... — Nem akarok író lenni — teszi le a garast — De va­lamiképpen igazságot szeret­nék szolgáltatni áldozatos, agyonszidott nemzedékemnek — mondja egyhelyütt Vár­juk a Sári-gyöp folytatását a. a Horváth Teri Sari-gyop (Részlet) Kulcslyukon atom pályám kezdetét, a messzi időben. Édesapám tűzoltó­kürtös volt a faluban. Édes­anyám kiroggyantotta szidol- lal a rézkürtjét, mosdás után fehér üngöt adott rá, nagy­szombaton. Biciklivel útraalk indultunk. Én a nyaka köré csimpaszkodtam hátul, a cso­magtartón. Ötéves lehettem. Emlékszem édesapám fiatal nyakára; öleltem jó erősen, hogy le ne pottyan jak. Ö fél Bertók László versei Fogadkozom A feledékeny követ lelököm! Fogadkozom, alci kilátszom: kő uszonya, kő légcsavarja, túl az utolsó ájuláson. Saját koporsóm szíves motorja nem leszek! Veszteségeim virágozzanak dög hasa alatt, országgá épülök szélein. Cipőmből a tenger Megneveztük a medúzát lebegni mégis megmaradni és elindultunk befelé két önjelölt szent ballonkabátban ott pusztult el a múlt idő nehezéknek láncolva glóriánkra Cipőmből a tenger visszabeszél medúza szól a medúzához én vagyok te vagy mi vagyunk Európa közepén holdvilágban jövő időm polipok ideje nyálkás ernyőben ballonkabátban. Lengyel józsef Fegyverhordó Ndolo naplója Nairobiban, 1959. novem­ber 10-én, délelőtt 10 óra­kor, napfényes, tavaszmeleg időben három európai jött ki a The Norfolk Hotel for­góajtaján. Elsőnek egy ma­gas öregember. Elegánsan kopott vadászruhát visel. Összenőtt, vastag, fekete szemöldökében már sok az ősz szál. Vaskos orra az af­rikai levegőt szimatolja. A másik két férfi fiatalabb. — Tehát a »Sáfár iland«- hez megyünk — szól az egyik újruhás —-, vadászengedé­lyeik satöbbi... A busa szemöldökű öreg fejbólintással helyesek — Talán útba ejthetnénk a piacot Szeretnék valami kis emléktárgyakat venni. Csakhamar ott vannak a zajongó piacon, színek, sza­gok, hangok rikoltó forgata­gában. A kereskedő fekete szakállú, nyugodt mozgású, de gyors szemű indus, kínál- gatta az áruit. Mellette egy hófehér hajú, sovány afrikai állt három nagy gyümölcs­kosara közt. A fiatal európai még inga­dozott : faszobrot vegyen-e vagy egy rézfoglalatú mo­zaik-brosst A busa szemöl­dökű öreg magyarul szólalt meg: — Csuf»a hamisítvány. A szobor is, minden. A fehér hajú afrikai fel­emelte fejét. Élesen megnéz­te az öreg vadászt Megszó­lalt Epilógus — Kelele. How do you do, sir? Az öregember felkapta a fejét Ez a szó, Kelele, mely szuahéli nyelven annyit je­lent: »Pofa be«, váratlanul, mint cserjében a felbukkanó vad, fölvillantotta emlékeit. Ezt tanulta meg először az afrikaiak nyelvéből — így is hívták ezelőtt harminc év­vel Nairobiban és a vadász­ösvényen fekete kísérői. Nézte a fehér hajú gyü­mölcsárust, s gyarló angol­sággal — ez a hires pidgin engilish — megkérdezte: — Honnan engem te is­merni? — A hangjáról Ismertem meg. Massa Kelele. A hang nem változik. Aztán a sze­méről. A busa szemöldökű euró­pai hunyorítva keresgélt — Ndolo vagyok — segí­tett barátságosan az afrikai. — Ndolo, a fegyverhordozó­ja. Nem emlékszik, sir, har­minc éve... — Ndolo! Valóban. Ndolo, emlékszem. Ndolo, az a va­dászat életem legszebb em­léke! — mondta elrévedő arccal az idegen. — Én vagyok, Kelele. Ó, Ndolo ... hm, Ndolo úr ... tulajdonképpen meg kellene magyaráznom akkori eljárá­somat Elbocsátottam magát Ndolo. Mellesleg nagyon rosszul jártam az utódjával, — Én sokat tanultam ön­től, Massa Kelele — felelt mosolyogva Ndolo —, szinte köszönettel tartozom. — Hogyan? ön tőlem?,., hm... Ndolo úr? ön, a leg­jobb vadász, tőlem? Látja, most, mikor white hunter lettem, profi, most kezdem csak érteni, mi is a vadá­szat . — Nem, sír, én sokat ta­nultam öntőL Most white hunter akar lenni. Nem ké­ső, sir? És... Hiszen ön count, gazdag utazó. — Nem, Mr. Ndolo! Már nem vagyok count azaz gróf, gazdag se vagyok és ha neny lennék ilyen öreg, min­dem rendben volna. — Az afrikai kérdő tekintetére hozzátette: — Magyarország a hazám, Hungary. Az afrikai hevesien bólin­tott — Kezdem érteni. Én tudom, hol van Hungary. — Nem jönne ed a hotel­be? Az afrikai elkamorodva fe­lel: — Hogyan gondolja, sir? Kenyában vagyunk. Rongyos néger egy finom szálloda halijában... — Ügy? Ezt sem lehet? Az afrikai kosaraira né­zett, a sok gyümölcsre, ami még nem talált vevőt Az öregek néha találéko­nyak. — Vigye a The Nor­folk Hotelbe és adja le a portásnál. Csak ne Kelele névre, hanem — és meg­mondta legfiatalabb társa nevét kézzel ügyesen kormányzott. s fújta a kürtjét Ügy szólt mint a harsona. De vidám volt a dallama. Sok mindent kihámoztam én a kürt hang­jából. Másképp szólt ha tűz volt, akkor féltem a rezgé­sétől. Olyankor azt trombi­tálta édesapám: Ég a ha­tár ... ég, é-é-ég 1.. Tűz van, tű-ű-z... kirukkolás... Akkor, nagyszombaton, föl­támadás előtt, különösen szé­pen fújta édesapám rézből való fényes trombitáját. Tündéid dallamát Szöveget én költöttem magamban hoz­zá. Azt fújta: Ünnep van a faluban... Tü-tü, tü-tü-tű... Minden utcasarkon leálltunk, Fehér cédulákat osztogatott édesapám, fekete betűvel rá­róva, fönnhangon olvasta : »Húsvéthétfőn, litánia után, táncmulatsággal egybekötött színá előadást rendez a tűzol­tótestület az iskolában.« A belépődíj ennyi meg ennyi. Mohón kapkodták egymás kezéből a meghívókat a lá­nyok, a fiatalasszonyok. Én boldognak láttam az egész falut. Magam is tele lettem izgalommal. Nagy ünnep lesz holnap, holnapután. Muzsi­kálnak ... játszanak is... Eljött az este, húsvét hét­fő este. Ami meghatározta az én egész sorsomat. Mindjárt megmondom, hogyan. Édes­apám a tűzoltó testű lettől ka­pott egy meghívót, két sze­mélynek belépőül szolgált. Igen óm, de mi öten vagyunk nincs az én szegény anyám­nak. Nem mehetünk ed * színdarabba. Édesapám hu- cutkodva vigasztalt minket: — Ne ríjatok, gyerekeim, holnap este itthon ed játsszuk a pajitadarabot, az nagyobb, mint a színdarab ... Elmentek szüléink. M1 hüp- pögtünk a dunyha alatt. Vin­cénk, a legidősebb testvér szólt elsőnek : — Tudjátok, mit? Fölke­lünk. Csöndben elmegyünk. Meglessük az előadást, senki meg ne tudja. összeesküdtünk. Szöktünk. Lábujjhegyen. Én még cipőt is elfelejtettem izgalmam­ban. Ügy húzott" a vágy : lát­ni valami csudát. Imígy- amúgy húzgáltuk a gúnyáin­kat. settenkedtünk a sötét­ben mind az öt testvér, egy- egy év különbséggel, három fiú, két leány. Csattogott az út közepén a mezítlábas talpam. Szalad­tunk, mint a villám. Hátha elkezdték már a színdara­bot. Odaértünk a tett szín­helyére. Az iskola folyosó­ján telis-teli férfiember áll­dogált. Furakodtam a fel­nőttek között, mint, a csík. Az ajtó zárva volt. Ágas­kodva fölértem a kulcslyu­kat. Fényességet láttam gyö­nyörűt. Pirosat, sárgát, ké­ket. Aztán csönd lett. Vár­tam. Még levegőt sem vet­tem. hogy el ne szálljon a csoda. Aztán fülembe má­szott egy tiszta csengő leány­hang. Azt énekelte: testvérek. Annyi pengője Udvarom udvarom, szép kerek udvarom, nem söpröget többel az én gyönge karom. Híz volt Finum Rózsi. Göndör Sándor ráfelelt: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok a szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek, nem találja házát a szeretőjének... Lelkem fülem itta a bű­vös hangokat. Szerencsémre jött egy későn jövő fizető. Megnyílt a bűvös ajtó. Én már bent is találtam magam. Tömes-tömve álldogáltak, annyi volt a néző. Egy bá­csi hóna alatt kukucskáltam. Lábujjhegyen reszkettem a gyönyörűségtől. De most is csak hallottam, nem láttam semmit. Ember, ember há­tán. Megkértem az én embe­remet: — Emeljen föl, bácsi! A nevére már nem emlék­szem. Csak erős karjára, mert ott tartott végig, egész eLőadás alatt. Szinte révü­letbe estem. A szemem sem rebbent, már vége is volt. Észre sem vettem. Elnéztem volna reggelig. Aztán megkerestük testvé­rek egymást. Sipirc haza ! Be a dunyha alá. Mintha mi sem történt volna. Mire ide- sék hazaértek, tettük az al­vást, mint • az igazi színé­szek ... A

Next

/
Thumbnails
Contents