Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-13 / 86. szám

Halászat a Balatonon A Balatoni Halászati Szövetkezet öt brigádja megkezdte a halászatot a magyar tengeren. Az idén mintegy száz vagon »zsákmányra'« számítanak. Egy részét — elsősorban az an­golnát — exportálják. Vörös vándorzászló a lentermelésért Ezért a pénzért? N emrégiben egy vita — vagy ha úgy tetszik: beszélgetés — közben »fülön ütött« egy fiatal, az iskolapadból éppen csak kike­rült ismerősöm megjegyzése: »Ezért a pénzért — mármint a fizetésért — nem érdemes hajtani.« Fiatal ismerősöm e kijelen­tést annak okán tette, hogy — amint az elmondta — munkahelyi főnöke kifogá­solta az abban a hónapban végzett munkáját. A lazítás oka pedig az volt, hogy — két hét szabadságot kivéve — úgy látta, prémiumot úgysem kaphat, nem éri el azt a tel­jesítményt, tehát »csak« a fi­zetéséért dolgozik, s azért — mint az előbb idéztem — nem érdemes hajtani... Álláspontja elgondolkodta­tott, tán azért is, mert az utóbbi években gyakran hal­lok — s gondolom nemcsak én — ilyen vagy hasonló megjegyzést. S ez a vélemény, ha úgy tetszik, magyarázata is a hanyagul, ímmel-ámmal végzett munkának. Egyúttal íölmentés is. Nem tudok elképzelni olyan, ép erkölcsi- érzékű, munkáját szerető esztergá­lyost, lakatost, orvost, tanárt vagy mérnököt, aki csak azért, mert kevesli a fizeté­sét, szándékosan rosszul, ha­nyagul végzi a munkáját. Sokkal inkább a lusták, a munkájukat nem szeretők, a tehetségtelenek önfelmenté­se, magukigazoláea az »ezért a pénzért. ..« elmélet. Azo- ké, akik háromszoros fizeté­sért sem lennének képesek többre, akkor sem végezné­nek pontosabban: akkor sem tudnának jobb, pontosabb munkát végezni. Félreértések elkerülése vé­gett sietek megjegyezni: nem tagadom az anyagi ösztönzés fontosságát. Végzett munkánk anyagi megbecsülése egyben — bizonyos határig — erköl­csi értékmérő is. Tagadom viszont az anyagiak jelentő­ségének minden mást meg­előző szerepét! Mert vannak — sokan vagy kevesen, annak eldöntésére nem vállalkozom —, akik úgy vélik: a fizeté­sért elég megjelenni a mun­kahelyen, s valami tessék-lás- sék munkát végezni. De ha már valami komolyabb mun­kát is rájuk bíznak, ami egyébként semmi pluszt nem kíván, csupán munkaköri kö­telességük teljesítését, máris tartják . a markukat, azonnal várják a prémiumot vagy a jutalmat. Az a gondolat föl sem merül bennük, hogy a magasabb fizetésért valami többet is kell tenni, valamit produkálni is kell, hogy azt mondhassa az a munkahelyi vezető: X.' derekasan dolgo­zik, mindig lehet rá számí­tani, megérdemli, hogy emel­jünk a fizetésén... Ismerősömnél — és nem­eseik nála — azonban for­dított a sorrend, ö azt várja, hogy előbb magasabb bért kapjon, s akkor majd meg­mutatja, mit tud. Véleménye emlékeztet a néhai legendás labdarúgó-csa­pat egyik vezéregyéniségének tulajdonított mondásra: »Kis pénz — kis foci.« Csak attól tartok, hogy a hasonló véle­ményt valló közül jó páran — az említett labdarúgóval ellentétben — nagy pénz esetén sem tudnának »nagy focit« produkálni. Vagy aho­gyan a népszerű, szatiriku­sán humorizáló-politizáló színművész egyik »párbeszé­dében« megfogalmazta : »Tud úszni? — Nem. — Na, és ha megfizetem? — Akkor sem.« A példákat, az érveket le­hetne még sorolni. De azt hi­szem, ennyiből is világos, hogy az — utóbbi példánál maradva — aki nem tud úsz­ni, az előbb tanuljon meg, s csak azután kérje a pénzt. S aki jobban úszik, vagyis töb­bet. De aki »ezért a pénzért« fölkiáltással csak tesz-vesz munkahelyén, az még ezt a pénzt sem érdemli meg. S ha valaki erre nem jön rá magától, azt azoknak kell erre rádöbbenteni, akik vele együtt dolgoznak, ismerik munkáját, képességeit. őne­kik kell elmagyarázniuk — az illetővel megértetni —, hogy »ezért a pénzért« is dol­gozni kell. P rodukálni kell, mert — hadd ismételjem a már-már közhelyszám­ba menő érvelést — csak a többől lehet tölbbet osztani. S ezt a többet meg is kell te­remteni. És aki ebben a te- temtésben nem tud vagy nem akar részt ívenni a ké­pességeinek, tudásának meg­felelően, az ne is várjon többet. D. Kiss Csaba A moszkvaiak felhívása nagy visszhangot váltott ki testvér­megyénkben. A Kalinyini te­rület üzemeiben, kolhozaiban, szovhozaiban, intézményiben gyűléseket tartottak, s ott je­lentették be, hogy részt vesz­nek az április 22-i vörös szom­baton, amelyet Vlagyimir II- jics Lenin születésének 108. évfordulója tiszteletére szer­veznek. Nem sokkal az októberi for­radalom jubileumának meg­ünneplése után mindenhol föl­elevenítik az első kommunista szombatok hangulatát. Zavido- vóban él D. I. Koverznyov, a város egyik legöregebb polgá­ra. Ő mondta el a fiataloknak, ho«v 1920 áprilisában I van Petrovics Zaharov, a pártsejt titkára szervezte meg a vörös szombatot az állomáson. Har- minoketten voltak ott asszo­nyostul, gyerekestül. Zeneszó­ra kezdték a munkát. Ügy be­lemelegedtek, hogy először észre sem vették: újabb és újabb csoportok csatlakoztak hozzájuk. Ötvennyolc vagont raktak meg, s irányítottak Moszkvába. Nagy lelkesedéssel készülnek a mostani önkéntes munkára is, sokan jelentkez­tek a parkolt, a terek csino­sítására. A finomposztógyáriak vállalták, hogy 180 ezer ru­bel értékű anyagot készítenek, mégpedig kiváló minőségben. A Kalinyini Vagongyár dol­gozói már 1919 májusában is ott voltak a kommunista szom­baton, egy évvel később pedig hétszázan jelentkeztek. Ez a hagyomány erősen él a maiak­ban is. Tavaly kiemelkedő eredményt értek el, tízezren voltak ott az önkéntes közös munkán. Most, április 22-én úgy tervezik, hogy többek kö­zött egy személygépkocsit, két gépkocsiszállító vagont, hat­vanöt pár kereket, három ko­csialvázat gyártanak százhat­vanezer rubel értékben. Így huszonöt ezer rubellel túlszár­nyalják tavalyi eredményüket. A Kalinyini Ruhagyár több dolgozója felajánlotta, hogy másfél, sőt két normát teljesít a vörös szombaton. A kétezer- hétszáz dolgozón kívül a há­ziasszonyokra és a nyugdíja­sokra is számíthatnak, A szpirovói Vörös zászló üveggyár kommunista szom­bati felajánlása 225 ezer pa­lack. Ez kilencezerrel több, mint az átlagos napi termelé­sük. A katonák, a diákok a me­zőgazdaságban, az iparban, a városok, községek csinosításá­ban vállaltak munkát április 22-én. Testvérmegyénk kitűnő és híres lentermelő vidék. Most országosan is elismerték e ki­Ivóvíz az állatoknak emelkedő mezőgazdasági mun­kát. A Szovjetunió miniszter- tanácsa és a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa mérleget készített a lentermelő megyék, vidékek, autonóm és szövetségi köztár­saságok, járások, kolhozok, szovhozok 1977. évi munkaver- seny-mozgalmáról. Négy terület és egy szövet­ségi köztársaság kapta meg a vörös vándorzászlót, köztük a kalinyini terület is. Testvér- megyénk nagy örömére a kal- jazini járás szintén megkapta ezt a kitüntetést. A Szovjet­unió mezőgazdasági miniszté­riuma, a mezőgazdasági dol­gozók szakszervezetének köz­ponti vezetősége öt testvérme­gyei kolhozt tüntetett ki ván- aorzászlóval. Ajándékként még egy-egy gépkocsit is kaptak a kolhozbeliek. ■ Évről évre egyre nagyobb figyelmet fordítanak a környe­zetvédelemre a Szovjetunió­ban. A légkört különös gond­dal óvják a szennyeződésektől. Moszkvában húsz mérőállo­más működik, ICalinyinban pe­dig most adták át az első ket­tőt. Az egyik a Tvercán át­ívelő híd mellett áll, a másik pedig a Sirály városrészben. A Szovjetunió hidrometeoro- lógiai szolgálatának mérőállo­mása levegőmintákat vesz, kémiai elemzéseket végez, megállapítja, mennyi a káros anyag a levegőben. Az olyan anyagok ugyanis, mint a kén- hidrogén, a fluortartalmú hid­rogén, a szénmonoxid, a kén-, a nitrogéndioxid, rontja a le­vegő minőségét, veszélyezteti az emberek egészségét, ha el­lenőrzés nélkül kerül a lég­körbe. A tervek szerint « Felső- Volga-vidék más városaiban is telepítenek ilyen csillogó fém­falú mérőállomásokat L. G. MAI kOMMBNTÁRUNK Áz összefogásról Gyakori panasz az építte­tők részéről, hogy nem tatai­nak kivitelezőt, s azt is számtalanszor hallani, hogy a már megkezdett munka az anyag, szállítási eszköz, gé­pi berendezés — de főként a munkaerő — hiánya miatt akadozik. Pedig jelentős nép- gazdasági cél — s ez a fel­adat megyénkben is —, hogy a korábbi évekénél gyor­sabb ütemben fejlődjön az építőipari termelés, szerve­zettebben, hatékonyabban, s lehetőleg minél gyorsabban oldják meg a fontos építő­ipari feladatokat. Ezért is örvendetes az a I szocialista szerződés, amelyet a dél-somogyi építőipari szervezetek kötöttek, s amely 19H0 december végéig marad érvényben. Sokoldalúan, va­lóban a kölcsönös segíteni akarás széliemében készült, s megvalósítása bizonyára kedvezően jelentkezik majd a szerződést aláírók, a nagy­atádi Komfort Építő és Szol­gáltató Ipari Szövetkezet, a Nagyatádi Tövál és Költség- vetési Üzem, a Barcsi Tö­vál és Költségvetési Üzem gazdálkodásában. Ez a szo­cialista szerződés felöleli mindazokat a gondokat, amikkel valamennyi építő­ipari szövetkezet, vállalkozás küzd. S ezért is várható, hogy a tervszerű, követke­zetes végrehajtással jelentő­sen csökkennek majd a gon­dok. Szerepel a szerződésben i munkaerőgazdálkodás, a gazdasági, műszaki-technikai, valamint az üzem- és mun­kaszervezési együttműkö­dés. Megállapodtak abban, hogy egymástól nem csábíta­nak el munkaerőt, ám a gé­pesítés folytán felszabaduló felesleget átirányítják. A nagy értékű emelő- és rako­dógépeket s a kisebb, csak bizonyos időszakban hasz­nálható gépeket is kölcsön­adják egymásnak, átadják — a költségek felszámolása nél­kül — az elfekvő készlete­ket. A jól bevált üzem- és munkaszervezési tapasztala­tokat is kölcsönösen kama­toztatják; erősítik a munka­versenyt, s ennek érdeké­ben szélesítik szocialista bri­gádjaik kapcsolatait. A szál­lításban is megteremtik az összhangot csakúgy, mint az éves feladatok vállalásá­ban. S közösen hoznak létre gépjavító központokat, ké­peznek ki gépkezelőket. Mindezek célja, hogy meg­gyorsuljon a beruházások, a lakásépítkezések kivitelezé­se, s az eddiginél több és h.iígasaoo színvonalon elvég­zett építőipari szolgáltatá­sokat tudjanak vállalni. »Azt kívánjuk elérni a szerződéssel, hogy közös üggyé váljon az élő és holt munkával való ésszerű taka­rékosság, növekedjen a gépi berendezések célszerű kihasz­nálása, növekedjen a gazda­sági és műszaki együttműkö­dés, hatékonyabbá váljon munkánk, szervezetileg fej­lődjünk« — fogalmazták meg törekvésüket a szerződésben. Ennek elérése céljából ne­gyedévenként kölcsönösen megbeszélik a tapasztalato­kat, minden év elején érté­kelik a közös összefogással végzett munkát, a szocialista szerződés végrehajtásának tapasztalatait. S ha éppen olyan követ­kezetesen ragaszkodnak a szerződésben rögzített pon­tok betartásához, mint ami­lyen körültekintően azt el­készítették, úgy nemcsak az aláírók nyernek majd vele. Nyer az itt élő lakosság is! Hiszen a szerződés segít ab­ban, hogy egy-egy beruhá­zás — iskola, óvoda, szövet­kezeti és állami lakás — gyorsabban, megfelelő minő­ségben készülhessen el, * ugyanígy végezhessék el a Icarbantartási, tatarozási fel­adatokat is. Mindezekért ér­demes az elismerésre ez a szocialista szerződés. Mert az aláírókén kívül megyénk egyik jelentős területének érdekeit is szolgálja. St. L. Ma már történelem A soproniak a láncvarrásost kedvelték sm A tapsonyi Rákóczi Tsz szenyéri üzemegységében ássák ezt a kutat — az állattelopc vízellátására. Ha elkészül, fölépí­tik a szivattyúházat és a lúdrogióbuszi is. Kip-kop— szól a lapos fejű kalapács a cipőtalpon, aztán a laposfogó, majd az ár kerül kézbe. Marcaliban, ahol egykor minden második ház­ban cipészkalapács verte a ritmust, már a szövetkezet is zsugorodik. A tenyérnyi kis műhelyben Fazekas József és Szanyi György javítja a láb­belit. Fazekas bácsi jövőre megy nyugdíjba, s mostanában egy­re többször jut eszébe: hogyan is kezdték együtt. Somogy me­gye első ipari szövetkezete volt az övék. — összeadtuk a pénzt az első közös anyagvásárlásra — meséli az öreg cipész. Én a biciklimet adtam el. Aztán amikor ipartestület épületében elkezdtünk dolgozni, reggelen­ként mindenki hozott magával négy-öt darab fát, hogy fűteni tudjunk. Kilencen alapították a szö­vetkezetét, 1942-ben. Nehéz volt együtt maradni, különö­sen az anyagbeszerzés miatt. Innen-onnan kölcsönöket vet­tek föl, volt, aki a földpénzét adta oda. Sokan »kiálltak« a közösből, azután csak-csak visszaszivárogtak. Fazekas bácsi emlékei kö­zött ott vannak a lábbelire­mekek is, amelyeket a negy­venes évek végén, az ötvenes években készítettek : a dísz- { varrott, gojzervarrott cipók, a birgericsizmák . .. Különösen Sopronban kedvelték a lánc- varrásos cipőket. 1954—55-ben »beköszöntött« a nyersgumi­talp. — Él még a mi első elnö­künk, Németh Imre. Egy-egy csatot még ma is fölvarr... A nyolcvanéves embert ta­karos háza kertjében találom. — Azért próbáltunk össze­fogni — mondja faggatásom­ra —, mert a borkereskedők i nagy csirkefogók voltak: még a legbecsületesebb is becsa­pott egy kicsit. Németh Imre 1940-ben azon törte a fejét, hogyan boldo­gulhatnának az apró műhelyek cipészei. Nem tetszett neki, hogy csak az a kisiparos ka­pott kiutalásos anyagot, ame­lyik tíz segéddel dolgozott. Ta­nulmányozni kezdte a szövet­kezetek történetét. — Mint a marcali cipész szakosztály elnöke Budapestre utaztam, megtudakolni, mi a módja a szövetkezet alapí­tásának. Hazaérve összehív­tam az embereket, s fölirat­kozott nagynehezen húsz ön­álló kisiparos. Amikorra ko­molyra fordult a doloé, csak a fele maradt. Az alakuló közgyűlés vasár­nap, 1942. május 6-án volt. — Igenám. de a főjegyző ki­jelentette, itt nem volt, meg nem is lesz szövetkezet! Lógó orral találtam magamat az utcán, aztán csak úgy, mint Petőfi, földobtam a sapkámat, s amerre a csücske állt, arra mentem. Végül mégis talál­tam olyan embert, aki az ügyünk mellé állt: a főbírót. Nem lehetett nyugodtan dol­gozni, hiszen a belügyi szervek a születési anyakönyvi kivo­nattól az állampolgárság iga­zolásáig mindenféle papírokat kértek. Két hónap múlva az­után mindent visszaküldték, hogy nem elég. — Még Horvátországba is írtam. Végül egy kiló 25 de­ka iratot küldtem a belügy­minisztériumba, és tizenegy hónapi huzavona után, 1943 májusában jött meg az enge­dély. Szigorú kikötéssel: ne­hogy kommunista összefogás legyen! Végre megjött a kiutalás kétszáz cipőnek való anyagra. Eleinte keveset kerestek, de lassanként beleszoktak a sza­lagszerű munkába. — Aztán kineveztek ben­nünket hadiüzemnek: bakan­csokat készítettünk, ezzel megúsztulc a frontot. Éppen 240 pár bakancs volt raktá­ron, amikor megállt a front a község határában. A felszaba­dulás után egy darabig min­denki otthon dolgozott. 1947- ben újra Pestre utaztam, si­került 50 pár bakancsra való any.agot szereznem. Persze, hogy összegyűltünk újból. 1948. január 30-ra berendeltek a Hangya-központba, országos szövetkezeti nagygyűlésre. El­mondták a szónokok, hogy lét­kérdés a marçali cipész szö­vetkezet munkája. 1949-ben megszaporodott a szövetkezet taglétszáma, s a Fábri-ház, ahol dolgoztak, már szűknek bizonyult. Betonos, egyes-ablakos, padlás nélküli helyiséget ajánlottak nekik. A szövetkezet elnöke, Németh Imre — aki maga is készítet­te a cipőket, az adminisztrá­ciót éjszakára hagyva — nem fogadta el. Egészségesebb mű­helyt kért. Aztán 1949 már­ciusában lemondott elnöki tisz­téről, ugyanabban a szövetke­zetben dolgozott tovább. 1962- j ben ment nyugdíjba, azonban I csak két éve hagyta abba a munkát. Lexikonjai, könyvei, újság­jai között idézi a múltat. Me­sél a régi idők viszontagságai­ról, a megye első ipari szö­vetkezetéről — közben na­gyot nevet ükunokája csínta- lanságán. Gombos Jolán Vörös szombatra készül Kalinyin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents