Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

Kiállítás a Somogyi Képtárban A szövegtudomány hasznáról Beszélgetés Szathmári István egyetemi tanárral Négyen a Stúdióból Három napon át több mint kétszáz nyelvész tanácskozott Kaposváron, a megyei tanács nagytermében egy viszonylag új nyelvészeti résztudomány, a a szövegtan eredményeiről és gyakorlati felhasználhatósá­gáról. A Magyar Nyelvtudo­mányi Társaság és a Kaposvá­ri Tanítóképző Főiskola által szervezett Vándorgyűlésen je­len volt Szathmári István, a nyelvtudományok kandidátu­sa, tanszékvezető egyetemi ta­nár, az Eötvös Lóránd Tudo­mányegyetem bölcsészettudo­mányi karának dékánja, a Magyar Nyelvtudományi Tár­saság főtitkára is. A profesz- szor — számos könyv és tu­dományos cikk szerzője — készséggel állt lapunk rendel­kezésére. — A tanácskozáson sokan bírálták a nyelvtudomány és az anyanyelvi oktatás »gram- matizáló« jellegét, szó- és mondatközpontúságát, s a je­len levők szinte egyhangúan állították: nyelvi készségeink gazdagodása, általában anya­nyelvi kultúránk fellendülése csupán a szöveg komplex vizsgálatával, középpontba ál­lításával érhető el. Ez azt je­lenti : csúnyán, szárazon, igénytelenül "-szövegelünk-« ? — Mostanában nemcsak írók, művészek, szakemberek, de "-laikusok-« is egyre többet hangoztatják, hogy a magyar nyelv elromlott Néhány hete Angliában és Franciaország­ban is találkoztam ezzel a vé­leménnyel, amikor előadáso­kat tartottam elszármazott ha­zánkfiainak. Szerintem ez a sommás ítélet nem igaz. Nyel­vünk nem »alantasabb«, mim bármikor volt: szép, képlé­keny, kitűnően betölti funk­cióját Azonban vitathatatlan, hogy egyre több az intő jel. Nemcsak az öröklődő nyelvi »vétségek« ellen kell küzde- nünk; sajnos, újabb »típushi­bák« is termelődnek. Például: már-már divattá vált a hadá­réi;’ egyes szótagok elnyelése, am^ elfogadható lehet az an­gol vagy a német nyelvben, de a magyar nyelv karakteré­től teljesen, idegen. Hanglejté­sünk is elszürkült, monotonná lett. Az egyes hangok kiejtési »skálája« összeszűkült. — Hogyan tartóztathatnánk fel az élőbeszéd elsivárodásá- nak folyamatát? — Talán sokan nem értenek majd velem egyet, de én a nyelvjárásokat hívnám segít­ségül. Valóságos felüdülés volt számomra például az ízes zárt »e« hangok »viszonthallása« azon a díszelőadáson, amelyet a buzsáki folklóregyüttes tar­tott a tanácskozás résztvevői­nek. De szépnek, »használha­tónak«, színesnek tartom a szegedi és — elnézést, ha nyelvészként is »lokálpatrió­ta« maradok — a debreceni táj nyelvet is. — Szövegalkotásunkban is ilyen sok a fogyatékosság? — Sajnos, igen. Gyakran indokolatlanul terjengősen, homályosan, »hivatalosko- dóan« fogalmazunk, beszé­dünk elszemélytelenedik, így éppen az sikkad el, ami nyel­vünkben a legszebb: a konk­rétság. Az ügyet nem »elintéz­zük«, hiszen az — állítólag — magától is »elintéződik«,, »elintézésre kerül«, »el lesz intézve«. Ezenkívül töménte­len közhelyet használunk »szövegeléskor«. Vagyis: foko­zatosan létrejön a »gondolko­dás nélküli«, »automatikus« nyelv. — Vajon mindez egyszerűen nyelvészeti probléma? — Korántsem. A közhelyek terjedésének, az elszemélyte­lenedésnek erkölcsi, társadéi1 mi okai is vannak. A jelenség alapja a személyes felelősség vállalásának hiánya, a »fele­lősségosztás«. A klisék, a »terjeszkedő« kifejezések egész sora keletkezett így, társadal­mi alapon, amint Hernádi Miklós is bizonyította. A köz­hely természetrajza című re­mek könyvében. Üjabb »ada­lék« ehhez a szellemi restség. — Nap mint nap tapasztal­juk, hogy óvodások, kisiskolá­sok elképesztő nyelvi lelemé­nyességgel mondanak el egy- egy mesét, számtalan válto­zatban. Középiskolásoknál a nyelvi fantáziának többnyire már nyomát sem találjuk. Hol kezdődik hát az ön által em­lített szellemi restség? — Az iskolai nyelvoktatás­ban, az »önmagáért való« grammatizálásban, a »defi- niálgatásban«, a szó- és mon- danközpontúságban, a szö­vegösszefüggések és a stilisz­tika elhanyagolásában. A fo­galommeghatározások persze szükségesek — nélkülük ide­gen nyelvek elsajátítására sem lennénk képesek — de nem állhatnak a középpont­ban. Tény, hogy a mai anya­nyelvi oktatás nem ad elég »mankót« a gyermekeknek a leleményes önkifejezéshez. Vándorgyűlésünk legfonto­sabb célja éppen az, hogy a figyelmet erre az állapotra irányítsa és elősegítse meg­szüntetését. Ezért tettek jó néhányan szemrehányást egy-két fiatal nyelvésznek, akiknek előadása öncélú tu­dományoskodássá degradáló­dott, gyakorlati szempontok alkalmazása helyett. — Várható, hogy ez az »agyongrammatizálás« az új tantervek és tankönyvek be­vezetésével megszűnik? — Alapvető változás csak tíz-tizenkét év múlva várható. Ám a megújított tankönyvek­ben jóval nagyobb szövegköz­pontúságot, stilisztikai tudni­valót fedezhetünk fel. A »grammatizálás« háttérbe szo­rul. A szövegtan, amely a ha­gyományos rendszerek — hangtan, alaktan, mondattan — végső láncszeme és új mi­nőséggé való összeolvadása, így nyerhet létjogosultságot az oktatásban. Ez az új szemlé­let nyilván termékenyítőén hat majd a szintén »kátyú­ban« vergődő igennyelv-okta- tásra. — A tanácskozáson szó esett arról is, hogyan számol­ta fel a modern szépirodalom számos jeles alkotója — Proust, Joyce, Thomas Mann vagy — hogy hazai példákat is említsünk — Juhász Fe­renc és Vészi Endre — a mondat mindenhatóságát. A gondolkodás folyamata soha­sem lezárt — az írott forma sem lehet az — állítják. Az olvasók azonban általában gyanakvással, sőt olykor el­lenszenvvel fogadják az ilyen »parttalan« mondatokban írót műveket. Elképzelhető, hogy az irodalmi ízlés konzervati­vizmusa — legalább részben — a hagyományos mondat­központú anyanyelvi oktatás számlájára írható? — Feltétlenül, bár ezzel kapcsolatban számtalan más okot is említhetnénk. így az irodalomtanításban elterjedt közhelyeket. Ami a jelenség nyelvi oldalát illeti : az új tan­tervek több modern irodalmi alkotás — elsősorban vers — elemzését és elsajátítását te­szik majd kötelezővé. Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Tandori Dezső és mások mű­veinek tanulmányozása bizo­nyosan nem csupán hasznos, de kellemes is lesz a diákok­nak. Jó előjel, hogy vándor- gyűlésünkön sok irodalomta­nár is megjelent: ők vetik majd a magot, amelyet mi megpróbáltunk kikísérletezní. Mert az értelmes gondolkodás — minden ellenkező vélemény ellenére — elképzelhetetlen nyelvi kulturáltság nélkül. — ön szerint milyen szere­pet játszik a sajtó az anya­nyelv ápolásában? — Erről órákon át beszél­gethetnénk. Mindenesetre: ‘kívánom a Somogy megyei sajtónak, hogy legyen méltó a megye gazdag tájnyelvi ha­gyományaihoz. Másfél évti­zeddel ezelőtt, amikor az Önök lapját »szemléztem«, boldogan vettem tudomásul a tiszta, igényes stílust. Remé­lem, a helyzet azóta sem lett rosszabb. Lengyel András VÁROSI VILLANÁSOK Nagy házak udvarán 'Áz ablakok az udvarra nyíl­nak, s aki kitekint rajtuk, szinte várost lát maga előtt. Boltokat és műhelyeket, pa­dokat, vízmedencét szoborral, homokozót, hintát és seregnyi embert — felnőttet, gyereke­ket. Város a városban. A Ku­linyin városrész Kaposváron egy új életforma csíráját hordozza. S ez az új olykor kellemes, olykor kissé nehe­zen ’viselhető. Meg kell tanul­nunk »lakótelepül« élni. Ügy tűnik, a gyerekeknek könnyű, a felnőtteknek kissé nehezen megy. Persze van ellenpélda is. A homokozóban vagy fél­tucat gyerek, körötte a beto­nozott téren megannyién. Két kislány görkorcsolyával a lá­bán — hintázik.Üj találmány, élvezik is módfelett. Hajtják a hintát, közben a kerekek vi­dáman zörögnek a talpuk alatt. Elmélyülten beszélget­nek, éppen úgy, mint a pád­ra telepedett kismamák. Süt a nap, békésen zajlik az élet a nagy udvaron. ' Nem is udvar ez, inkább sé­táló utca — de mégis zárt. (Olaszországban látni hason- • lót.) Égbemeredő házak rej­tik a kinti forgalom elől, s nem futkosnak elgurult labda után, autók elé a gyerekek. Nem kell a háztartással elfog­lalt anyáknak gyereküket őrizni egy távoli parkban. Itt is, ott is könyöklő, bámész­kodó arcok láthatók az ab­lakokban. Cigarettázó férfiak, összehúzott szemű nők — tán éppen a rakoncátlankodó gyermeket figyelik. Olyan a házsor, mint egy roppant ki­rakós játék. — Peti! — kiáltja egy hang élesen. Odalenn 4 kisfiúk és lányok megdermednek, majd játszanak tovább. Csak egy marad mozdulatlan. Föláll és fölfelé bámul. — Hányszor mondtam ne­ked, hogy ne szórd a homo­kot! — folytatja a mérges hang. — Azonnal gyere fel! — De anyu ... — húzza el a száját a kisfiú, ám a hang hajthatatlan. — Mit mondtam neked? Tcsség följönni! Most már több gyerek oda­figyel, sőt a közeli kismamák is felfüggesztik az eszmecse­rét. Dráma zajlik az udvaron, és bár közismert a befejezés, mégis megúnhatatlan kíván­csisággal figyelik a fejlemé­nyeket. A kisfiú lassan elin­dul a ház felé. Lehorgasztott fővel ballag, olyan lassan, ahogy csak ötéves leleményé­ből futja. — Szedd a lábad, ne játszd nieg magad! Majd apád szá­mol veled! Baljós eseményeket sejtet a mondat. Váratlan esemény történik. Egy közeli ablakból, két eme­lettel följebb, kíváncsian ha­jol ki egy másik asszony. Ügy látszik, ismerősök lehetnek, mert lekiált a szigorú anyá­nak. — Katikám, itthon vagy­tok? Az anya fölpillant, elmoso­lyodik, s pár pillanat alatt ér­dekes eszmecsere tanúi lehet» nek az udvaron lévők. A ne­gyediken lakó ismerős hölgy szintén ebédet főz, de a má­sodikon lakóval ellentétben nem marhapörkölt lesz rizs- zsel, amit három napja főzött, hanem egy különleges recept szerint készített csirkebecsi- nált és háromféle rétes. — A koriánder a titka az egésznek ! — magyarázzák föntről a leves fortélyait. — Persze vigyázni kell, hogy el ne túlozza az ember! Ismered Lajost, az legszívesebben az egész zacskót belerakná! Tamás Noémi: Gyuri. Húsz éves a Fiatal Képző­művészek stú­diója, a főisko­lát végzett — il­letve autodi­dakta — képző- és iparművé­szek csoportja. A stúdión belül néhány elkü­lönült csoport máris jelentke­zett: az egyik a fonyód-bélate- lepi alkotóház­hoz kapcsoló­dik, s tagjai egyféle termé­szetnyelvű fes­tészetet igye­keznek kimun­kálni. A »Fo­nyód! iskola« néven ismertté vált csoport nemrégiben mutatkozott be Kaposváron, a Somogyi Kép­tárban : Bráda Tibor, Kovács Péter, Leitner Sándor, Szent- györgyi József és Topot And­rás. Péntektől látható az a kiál­lítás, melyen négy fiatal szere­pel: Tamás Noémi festőmű­vész, Eskulits Tamás, Lóránt Zsuzsa és Körösényi Tamás szobrász tárta ki műhelyét, hogy bepillanthassunk egy vi­szonylag közös nevezőjű alko­tótevékenységbe. Ök is tehát egy csoportnak tekinthetők a stúdión belül. Közösséget vál­laltak — Dalos György sze­rint, aki a kiállítást megnyi­totta —abban, hogy műveikben és gesztusaikban elutasítják a förtelmes nagyképűséget, a lá- tomásos motyogás eszköztárát pedig megkérdőjelezik. Akár a fonyódiak, ők is a természetes­séget hangsúlyozzák a »feltu- pírozott esztétizálással« szem­ben ... A megfogalmazással semmi gondom, ám mást bizonyít a kiállítás. A négy fiatal alkotó négy kérdőjeléhez a néző még egy kérdőjelet tesz: hol itt a természetesség? Helyette in­kább mesterkélt meghökken- téssel találkozunk, ami épp olyan manír, mint a »feltupíro- zott esztétizálás«. És ha csak erről lenne szó. Üj áram­latról, melynek természetes velejárója, hogy időbe te­lik, míg a hajtások termő ággá fejlődnek. De az első pillanatban érezzük és tud­juk, hogy ezt már tanultuk a művészettörténetben, a har­mincas évek eszmevilága, már létrehozta egyszer az efféle művészi magatartást és semmi új sincs abban, hogy műtárgy- gyá próbálnak avatni egy zsí­roskenyeret almával. .. Eskü- lits Tamás Varjúpostája sem különb az előbbinél. Egyébként ő a legszélsőségesebb, de a legmaradibb is. Lóránt Zsu­zsa festett' agyagszobrocskái legalább valami személyeset is kifejeznek, a groteszkhez való hajlamot. A Család, az Élettár­sak, Noémi ilyenek, s talán ar­ra is képesek, hogy hamis bá­jainktól kis időre megfossza­nak bennünket.. . Körösényi Tamás a Stúdió 76 című kiál­lításon elismerést szerzett Táncsics agyagszobrocskájá­val, mert »Művészete mágikus erejében bízva mintázta meg a történelmi személyiséget...« írta róla Kovács Gyula. Ám a kaposvári kiállításra hozott kis, festett agyagszobrocskák egy­formaságán az sem változtat, hogy érezzük, van kifejező ere­je, érzi a karaktert. Nem tu­dom, van-e két egyforma to­jás, talán nincs. A tojás for­mája annyira bennünk él, hogy minden tojást egyformának lá­tunk. Az ő plasztikái is ilye­nek. Tamás Noémi festészete, víziószerű látomása élmények hiteles képi megjelenítését nyújtja. Kiindulópontunk lehet a Gyerekkori önarckép, ez a rettegett gyerekkort kivetítő látomás, amelyre mellette a fe­lelet, az önarckép azt mondja, hogy ma sem szűnt meg benne a szorongás, művészetének ele­me lett. Együvé tartoznak? Még ezt is megkérdőjelezhetjük. Horányí Barn» Kecskemétiek Kaposváron Pericles Magyarázom Shakespeare bizonyítványát. Kora irodal­mában nem volt ritka más — mások — művét az átdolgozó nevével megfényesíteni, s mint ^eredeti játékot előadni. Az a folyamat ez, melyet Dosztojevszkij néhány évszá­zaddal később valahogy úgy fejezet ki, hogy miként a te­hénnek joga, létszükséglete a füvet enni, úgy joga a na­gyobb tehetségek a kisebbek, a jelentéktelenebbek műveit cselekmény-fordulat-motivá- cióként, vagy alapanyagul fel­használni. Shakespeare mim­Lajos bizonnyal a negyedi­ken lakó hölgy férje, vélik az u Ivaron lévök. Néhány kis­mama megpróbálja megje­gyezni a receptet. A másodi­kon lukó hölgy, úgy tűnik, el­feledkezett csemetéjéről. Ag­gódva kérdi ismerősétől a romlott marhahús jellemző tüneteit. Ez hosszas megbeszé­lést követel, sőt az ablakon kinyújtott húst is megszem­lélhetik az érdeklődők. A hús szerencsére kifogástalan, el­lenben — hangzik föntről a vélemény — nem ártana egy kis enyhe ecetes vízzel átöblí­teni, biztos ami biztos. Jó ideje tart a megbeszélés, közben a kisfiú lassau a ho­mokozó felé őgyeleg. Odagug­gol a többiek mellé, s igyek­szik észrevehetetlen lenni. Próbálkozása sikerrel jár, mert a főzés rejtelmeivel el­foglalt anyuka nem ér rá cse metéje vétségeivel törődni. Ámde minden beszélgetésnek egyszer végeszakad. — Peti! — kiállja később kevésbé mérgesen. — De anyu ... — próbálko­zik megint a kisfiú, s most szerencséje van. — Na jól van, majd este számolunk! — int feddően anyja és ő is eltűnik a2 ablak mögött, bizonnyal ecetes vizet készíteni. Téved, aki azt hiszi, hogy a magas házak között elsorvad a- élet. Itt dúsabban és gaz­dagabban zajlik, mint a régi házak udvarán. Csak a formá­ja más. András den művében kimutathatók a források. A Pericles esetében — me­lyet pénteken a kecskeméti Katona József Színház társula­ta játszott Kaposváron — telje­sen egyértelmű a helyzet: az irodalomtörténészeik szerint nagy a valószínűsége annak, hogy George Wilkins gyönge darabját dolgozta át, különösen a harmadik és negyedik felvo­náshoz nyúlva erős kézzel. Wilkinsnek éppen 1608-ban jelent meg PericLes-reigénye. Akkor, amikor a darab kelet­kezett. A színpadi mű — Shakes­peare alkotói időszakának utolsó periódusában született — laza szerkezetű, elemeire eső, kevés szellemet csillogta­tó darab. Magyar színpadon még nem játszották. Tele van ismétlésekkel, mintha írója kifogyott volna az ötletekből. 1 Égy példa erre: kétszer is a tengeri vihar befolyásolja hő­seik sorsát. S számtalanszor királyok ... Annyi itt a ki­rály, hogy inkább szapora barbár törzsek fejeinek vél­nénk őket. Ami a széttördeltség mel­lett a legnagyobb gyengéje a műnek: a figurák élet nélküli bábok, lélek nélküli kreatú­rák. Miért vállalta vajon Ruszt József a darab megren­dezését? A produkció nem ad világos választ erre. Ügy vé­lem; mintegy összegzésnek szánta, kecskeméti éveinek ta­pasztaltait szerette volna ösz- szegyűjtenl egyetlen produk­cióba, hogy rendezői munkás­ságának jegyeit együtt lássuk újra: egy passiójellegű, a lát- vány-zene-fény harmóniáját megteremtő előadásban. Tud­juk; az irodalmi műveket mindig nagy rendezői önálló­sággal kezelte, s (host — szükségszerűen — eljutott az író nélküli színházig, egy ne­gyedórás előjáték erejéig. Nagy óvóhelyi tablót fest a második világháború idejéből. Odakint bombák robbannak, ol-elnyomva a zenét. Kik ezek a szánalmas háború rágta em­berroncsok itt? Polgárok, ka­tonák, utcalányok? Vagy egy szegény vándor színtársulat tagjai? Mindegy. Lassan elcsi­tulnak a zajok, levetik kosz­ion ruháikat: alatta kosztü­mök. Mindaz, ami Shakespea­Perlcles: Farády István. re müvében következik majd — perverzió, gyilkosság, li- liomtiprás — az előkép által sugallt világégéshez képest semmiség, mert az egyes em­ber szintjén történik. Ruszt azt mondja: író nem írhatott le olyan kegyetlenséget, me­lyet a valóság meg ne haladt volna tömegméretekben ! Ép­pen emiatt a kecskeméti pro­dukció legerősebb része ez az első negyedóra, melynek vol­taképpen »nincs köze« Sha- kespeare-hez. Az öt .felvonást két részre tagolta a rendező, teherbíró­képességünket téve próbára evvel. Sajnos nem bírtuk a terhelést. Az együgyűségében is kusza mese ugyanis nem, tart állandó feszültségben bennünket. Nézzük, de nem érezzük a drámát, mert nincs erős sodra, s nincs nézőtérig ható vibrációja. Fárasztó, rész- élményeket adó előadás ez az említett, okok miatt. Valóság­gal felüdülünk, amikor a Go- wert alakító színész, Kézdy György ismét megjelenik, egy­személyiben jelképezi az Időt, a, kórust, a narrátort. Kézdy teljesítménye messze kima­gaslik az együttesből. Felje­gyeztük még Farády István, Szirtes Agi, Sára Bernadett, Trokán Péter, Kölgyesi György, Major Pál, Biluska Annamária nevét. Egyébként ennyi beszédbeli bakit régen hallottunk színházban ... Leskó L&ssJÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents