Somogyi Néplap, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

T

örténjen mar valami! Valaminek már történnie kéne ! Valami újnak, valami lényegesnek. Mindig csak az éjjeiiőrködés, az ital, a várakozás. A gyerekek elmentek az iskolába; nem tudok mit kezdeni magammal, csak várom, hogy elaludjanak, aztán te- iszom magam. Mindennap hazajöjjenek, aztán várom, csak arra várok, hogy éjszaka legyen, leihassam magam, és ájultam aludjak. Legjobban az álmaimtól félek. Leiszom magam, akkor aztán nincs alom, nincs félelem, nincsen semmi. Ez az őrködés csak arra jó, hogy bezárkózhassam, egyedül maradhassak, inért éjszaka lehet a legrettenetesebben egyedül maradni.

— Wolf Ernő — mondtam. Az orvos kezében megállt a toll, hosszan rámnézett, mintha ismerős lenne ez a név, és rosszallóan összeráncolta a szemöldökét A pályával való szakításom nagy port kavart föl annak idején, de- hát ebben az istenhátamögöt- ti kisvárosban, ez a fiatal orvos nemigen hallhatott róla. Mégis úgy láttam, mintha nagyon elítélően nézne rám. »Nem csak én tehettem róla...« — akartam kezdeni.

képp. A végén már hatvan késsel dobtam körül Esztert Kezdtem nagyon belefásulni; úgy röpködtek a kezemből a kések, mintha ártatlan fadarabkákat dobálnék. Akkor történt meg a baj. De nem csak én tehettem róla ...

— A rizlingből? — kérdezte a kocsmárosrié.

— Nem — mondtam —, most nem kérek italt. Pogácsájuk van?

— Nincsen.

A gyerekeknek akartam

Ilyenkor reggel még várok valamit. Nem tudom pontosan, hogy mit de várok. Valakire vagy valamire. Aztán kifáradok ebben a várakozásban; dél felé már nem várok másra, csak, hogy hazajöjjenek a gyerekek, aztán estefelé, hogy elaludjanak, ilyenkor már nem gondolok semmire, nem várok semmit, csak, hogy be- zárkózhassam és ihassak.

Bal kezemen átvérzett a kötés. Tegnap .este egy késsel a tenyerembe vágtam ke* nyérvágás közben. Ömlött a vérem, sehogyan sem akart elállni. Beszórtam ultraszep- til porral, bekötöttem egy zsebkendővel, aztán amikor az átvérzett, még egy törülközővel is, de csak nem akart elállni a vérzés. Átmentem a szomszédomhoz megkérdezni nincs-e valami vérzéscsillapítója. Azt javasolta: menjek be a kórházba.

— Bevinném, de már ittam — mondta.

— Ugyan, hagyja csak, besétálok — mondtam én.

— De ha akarja, hívok taxit — mondta ő.

— Nem érdekes, besétálok.

Otthon még egy ideig töVtem a fejem, nogy besétáljak-e vagy sem. de a legidősebb fiam annyira mondta; -menjél«, hogy végülis elindultam. Egész úton sötét volt; egy étien lámpa sem égett. A szélesképű hold ott mászkált a femroncsokból összetákolt égen, ez volt az egyetlen fényforrás. A sebem lüktetett, lassan bandukoljam, ha emberekkel találkoztam, nagy ívben kikerültem őket Egy ideig az úttesten mentem; az autók rámref- lektoroztak. Ijesztő volt, mégis jólesett ez a vakító fény. Aktív késdobáló koromban ereztem ezt utoljára; a félelem sötét, nedves lepedőit és a fény vakító örömét egyszerre.

A kórházban kimosták a sebemet, közben megkérdezték a nevemet.

Csernák Árpád

Á késdobáló

■— Kenyérvágó késsel — mondtam ki hangosan — ostobaság. Mindig mondom a gyerekeknek; vigyázzanak a késsel..és akkor pont én... — Az orvos elfordította a tekintetét és beírta a nevemet egy nagy könyvbe. Közben az ápolónő bekötözte a sebemet.

— Nem kell összekapcsolni? — kérdeztem.

— Nem olyan súlyos — mondta az orvos, aztán különleges éllel hozzátette; — nem fog belehalni.

»Ez mégis tud valamit Vagy csak én érzem különlegesnek a hangsúlyait ítélkezőnek a tekintetét? Nem csak én tehettem róla ...« — gondoltam újta és szinte mondogattam magamban.

— Na, tolja le a nadrágját — mondta az ápolónő.

— Mikor kapott utoljára tetanusz oltást? — kérdezte az orvos és már készítette is a tűt.

— Régen. Évekkel ezelőtt ... Nem emlékszem pontosan.

— A másik lábára helyezze a testsúlyt, úgy nem fog annyira fájni — mondta az orvos.

— Ez kicsit csípős oltás — mondta az ápolónő.

— Megérdemli, aki ilyen ügyefogyott... —■ mondtam én.

— Előfordulhat ez mindenkivel — nyugtatott az ápolónő.

M

egköszöntem az oltást, elköszöntem és bicegve elindultam a kocsma felé. Nagyon szerettem volna inni.

A mióta elment az asz- szony, azóta iszom. Azelőtt sohasem ittam; nem ihattam, hogy ne remegjen a kezem és biztosak legyenek a dobásaim. Azóta sokat iszom. Mit csináljak? Nem megy máshazavinni pogácsát. Ez sem sikerült.

Elindultam hazafelé. Az utcák csaknem üresek voltak. Mint szürke papundekli- dobozok, sorakoztak egymás mellett a házak. Ügy éreztem. mintha jönne mögöttem valaki. Megfordultam: senki. Csak a kocsma pislákoló neonfényét láttam. Rémülten meredtem rá, mert először úgy tűnt, mintha az lenne oda írva: WOLF, aztán észrevettem, hogy előtte ott áll, halványabban: ITAL, és utána tisztán kivehetően, vibráló betűkkel: BOLT. Megnyugodtam : nem WOLF, hanem BOLT. Mentem tovább ...

Világszám volt a miénk, a késdobálás történetében egyedülálló. Először csak húsz, aztán negyven, a végén már hatvan késsel dobtam körül Esztert. Mindenütt, amerre jártunk, világszerte hatalmas betűkkel hirdették: WOLF ES WOLFNÉ! — M. WOLF ET MME. WOLF! — HERR WOLF UND FRAU WOLF! — RENDKÍVÜLI ATTRAKCIÓ! — A HATVAN KÉSSEL BEKERÍTETT ASZ- SZONY! •- MINDEN JEGY ELKELT! — Hatalmas, színes transzparensek, villogó fényreklámok, nagy, festett plakátok, középen Eszterrel ...

A képek kapkodva váltották egymást, de az agyamban végig ott lüktetett: »Nem csak én tehettem róla, nem csak én tehettem róla...« Amikor Eszterrel megismerkedtem az egyetemen, nem így képzeltük a jövőt Én, mellékesen^ csak kedvtelésből beiratkoztam és eljárogattam az artistaiskolába ...

T

öbb dologgal próbálkoztam, de a késdobálás ment a legjobban. Először csak vonalakra, aztán bábukat kellett körbedobálnom. Egyik alkalommal elhívtam Esztert; megmutattam a tudományomat. Nagyon tetszett neki. Fiatalok voltunk; sikerre, különleges életre vágytunk, valami olyat akartunk csinálni, amit senki más nem tud vagy nem mer. Eszter vállalkozott rá, hogy a bábú helyébe álljon. Otthagytuk az egyetemet és elindultunk a siker felé, Eszternek eleinte nagyon tetszett; a parányi csillogó ruhák, a reflektorfény, a visz- szafojtott lélegzetű, meredt tekintetű, majd őrjöngve tapsoló tömeg, a sok pénz, utazás, nagyvárosi fények... Aztán jöttek a gyerekek, és Eszter egyre kezdte emlegetni Magyarországot, az egyetemet, hogy be kellene fejezni, a gyerekeknek is jobb volna a nyugalom, a biztonság. Amikor Eszter terhessége előrehaladott állapotban volt mindig leálltunk a produkcióval, de utána ismét a fény, a pénz, a kések. »Azóta osztályvezető lehetnél, vagy akár igazgató egy nagy vállalatnál. esetleg dipomata ...« — mondogatta mindig Eszter. Állandóvá vált ez a műsor: »Alacsonyrendű munka ez! Nem is munka; virtuskodás! Amíg fiatalok voltunk jó volt, de már benőhetne a fejed lágya ...« Röpködtek a kések. Aztán egyre gyakrabban jött ezzel a szöveggel és egyre durvábban: »önző vagy! Hiú! Mi lesz a gyere-' kekkel?! Mi lesz velem?! Nem bírom tovább idegekkel!« Röpködtek a kések. Más meg nem állt a helyébe. Erre nem vállalkozott senki. Közben az én idegeim is kezdték felmondani a szolgálatot, de nem tudtam abbahagyni ...

Wolf és Wolfné, Wolf et Wolf, Wolf und Wolf, Wolf és Wolf és Wolf, Wolf! Wolf! Wolf! Ugatták a kutyák. Wolf, wolf, wolf és wolf: indult pöfékelve az állomáson a mozdony. Aztán ritmust váltott, és egyre gyorsabban mondta: wolféswolf, wolfés- woH, wolf-wolf-wolt

Gyorsabban kezdtem lépni, aztán futásnak eredtem.

E

szeveszetten rohantam a vasúti sínek felé; a fák és a házak egyetlen szürke sávba mosódtak össze, a kutyák egyre vadab- bul ugatták: wolf! wolf! A töltéshez értem; lüktető szemem előtt csattogtak a kerekek. Megálltam. Remegett minden porcikám, izzott rajtam a ruha. Megemeltem a fejemet: néztem az előttem elvonuló üres ablaksort. A hideg, világos négyszögek józanítóan hatottak rám. Aztán koromsötét lett, és egyre távolabbról hallottam a vonat vádoló zakatolását.

Amikor hazaértem, a gyerekek szinte kórusban kérdezték:

— Na, apa?!

— Semmi. Kimosták a sebet, újra bekötözték, és kaptam egy oltást.

A VERS SZÜLETEJE

Ágh István

Ebben a fiiplegességben

Ebben a függőlegességben, a balatoni őszeleji fényben fordított felkiáltójel, vagy egy akasztott betyár függök az összességben.

Még Afrika is várna engem, megfeketedik ínségemben. Fejemnél fecskék

gyülekeznek,

rájuk bízom a gondjaim, disszidáljatok már előlem kis-koporsó-madaraim!

Mintha fejsze vágta volna

ketté a világot,

a fejszeél hasítékában

lábujjhegyen,

befog a végtelen,

satupad a fát,

hóhér a betyárt.

A sirály átváltozik nagy éjszakai suhanássá, károg a varjú, mintha várná feketére mikor sütik, forgatva pörkölik széljelző alkonyati tűzben.

Van-e tekintetem magasságból mélységig

eltűnődnöm ? Itthon vagyok-e ezen

az őszön? mikor a gardarajok döngetik a Siót, engem is vár

a Fekete-tenger, becsapott gardaraj vagyok?

Leülök sötétkék kérdőjellé. Senki sem kérdez csak a víz pontoz körül vakká, süketté, elvinne engem is, ahogy sugarat visz, oda a szárcsák kvártélyára, a tó nádast ingóságára, piros szárnyú keszegvárba vízszintesen vinne a viz, hogy már valaki jusson át aranyhidján a somogyi

partra,

jelezvén a Fogaskirályt.

A vers születéséről nem szólhatok egyféleképpen, mert mindig máshogyan történik. Marad csupán a bizonyosság, a teleírt lapon, a semmiből megteremtett világ.

Egyszer megnevezhetetlen hangulattal kezdődik, amelyért a szavak törekednek, máskor pár szó köré kristályosodik, mint ahogy a fnad- zagot leengedjük az oldatba, s idő múltán rágömbölvödik, tüskésedik a színes kristály.

Mindenképpen a vers teremti magát. Nem határozhatom el, mint az iskolai dolgozatot: bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. Minden eshetőségnek én vagyok a szülője ennek ellenére. Igazságom, gondolkodásom, gyötrelmem, boldogságom fejeződik majd ki a megvalósulásban, a nyelvben, nyelvem versformájában. A fa fajtája, talaja, klímája, szerencséje gyümölcsében. Mennyi minden lehet egy piros almának az oka! De az alma csakis alma, más minőség. A vers csakis vers, az élmény csak indíthatja, de meg nem szabhatja létét.

Ennyi filozófálgatás után kiválasztom egyik versemet, egyik közelebbit, mert létrejöttére emlékszem még. Címe: Ebben a függőlegességben. Ezt a címet nem azért adtam, mert evvel a sorral kezdődik, inkább, mert nem találtam jobbat az egész címbeli kifejezésre. A Balatonnál töltöttünk egy hetet szeptember végén. Az időpont fontos. Nincsenek nyaralók, az üdülők üresek, egy-egy horgász kotyog csónakjával vagy szobrot ül a nádas szélén. Hatalmas ilyenkor a tó.

csak a fényben magányoso- dott víz meg a világa; nád, hínár, halak, sirályok, vadrucáik. Ott ültem a parton sokat, minden olyan vízszintesnek és függőlegesnek tetszett, s a függőlegesség a vízszinteset hasogatta. Fájdalmas unalom jött rám, az a megfogalmazatlan magány, ami az írás előtt bántja az embert vagy a vonat- várástól a kellő idő előtti toporgástól szokott ilyen lenni. S az a mindenre figyelés, ami a rabok sajátja, % akár a bogár pontokat összekötő útja, úgy kötődnék egymáshoz a gondolatok, de olyan esetlegesen, mint a bogár lábnyomán. Éppen a Balatonról szóló könyvem végén voltam. T^le az ottani világgal. Betyárokról szóló tudósításokkal, a tó életéről íródott kötetekkel. Tanulmányaim az akkori látvánnyal így keveredték. Most már el kellett indulnom a semmibe, haza a papírhoz, a tollhoz.

Akkor kezdődik a megváV tás, amikor munkaeszközöm-' höz érek, a magány halálfé^ lelmes csődjéből a partra. S mint a törölközés, mint a pár virsli meg a pohár bor — jóérzésű szabadulás, ha kezdődhet a vers. Jól érzem magam. Mintha már mindent tudnék.

Sokszor elgondoltam, ha irkáimat megnéznék, köny- nyen író költőre gondolhatnának, de mint a szerelemben — nehezebb odáig. Hát, fölmentem magam!

Aztán megtörtént ez a vers. Csak maga vallhat magáról, több-e vagy kevesebb-e a körülményeknél.

Ágh István

Dózsa. Martsa István szobra,

0gartss István Munkácsy-düas

: S-án liait meg Budapests«

6« íves korflMBi

A szomszéd falubeli Milju

bácsi féltve őrzi az ősök tapasztalatát — nemcsak azo- két, akik ebben a faluban laktak, hanem általában a kerületükben élt valamennyi ősünkét is. Milju bácsi nagyon jól tudja, hogy mindaz a bölcsesség, amelyet évszázadokon keresztül 'őseink gyűjtöttek — felbecsülhetetlen kincs, s mindenki köteles óvni ezt a becses tapasztalatot és önzetlenül terjeszteni, mások hasznára. E tapasztalatért messzi földről is Milju bácsihoz özönlenek a szenvedők. A nép körében szárnyra kapott hír már régen elterjesztette az egész környéken, hogy Milju bácsi egyszerű receptjei rendkívüli hatásosságukról nevezetesek.

És amikor utcéíiikban egyre több szenvedő kapott a közönséges gyógyszerek helyett minden bajból kigyógyító varzsszereket, a szomszédok elküldték Milju bácsihoz, hogy nekik is hozzanak abból. Mindenki cédulát adott, amélyen részletesen leírta betegségét.

Milju bácsi minden teketória nélkül fogadott.

— Üli M, kadtws vendég.

KOSZTA CONEV

"Titkos recept

Ha akarsz egy kupica pálinkát, ne restelld magad, szólj, adok egy kupicával. Ha többet akarsz, azt se restélld, mondd meg, többet is adok.

— Kérek egy kupica pálinkát — feleltem a legcsekélyebb restelkedés nélkül.

— Derék ember vagy — mondta örömmel Milju bácsi. — Az ember szívesen gyógyít derék embereket. A népi orvostudomány csak akkor segít, ha valaki derék embert gyógyít. A rossz ember hadd menjen orvoshoz.

Én támogattam Milju bácsi véleményét és baráti egyetértésben megittuk a pálinkát. Milju bácsi megint töltött, megint ittunk, s én nekiláttam, hogy felolvassam a cédulákról, hogy kinek milyen betegsége van. Az első derékzsába volt.

— A derékzsába minden más betegségnél könnyebben gyógyítható. írd fel a receptet: »Kit pohár páUvMa, bort.

egy hajtásra meginni«. Azonnal elmúlik.

Buzgón jegyeztem a receptet, azután arra kértem, mondja el, mi segít a gyomorhurut ellen.

— A gyomorhurut — jelentette ki elgondolkozva

Milju bácsi — szintén igen könnyen gyógyítható. Jegyezd föl a receptet: »Két pohár pálinka, paprika, egy hajtásra meginni*'. Ha pontosan elvégzed, okvetlenül elmúlik.

Én fölírtam ezt a receptet is, amely bölcs őseinktől maradt ránk. Ezután a vesebaj következett.

— A vesének, a májnak és a derék táján lévő egyéb szerveknek a betegségei szintén könnyen gyógyíthatók. Jegyezd fel a receptet: »Két pohár pálinka, bors vagy paprika tetszés szerint, egy hajtásra meginni**. Nyomban elmúlik.

Én följegyeztem ezt a titkos receptet is, amely a régmúlt időkből maradt ránk. Azután a köszvényröl érdeklődtem.

— A köszvény, s általában a láb és más végtagok minden betegsége igen könnyen gyógyítható. Jegyezd fel a receptet: »Két pohár pálinka, egy csekély bors vagy általában valami csípős fűszer, egy hajtásra meginni**. Ügy elmúlik, mintha sohasem lett volna.

Ekkor pompás gondolat ötlött az agyamba: »Hé már Milju bácsi ilyen sok receptet ismer, ami mindenkit ki- gyógyit mindenféle betegségből, akkor talán engem is ki tudna kúrálni a bajomból... Az elfogyasztott pálinka megoldotta a nyelvemet, így hát föltettem a kérdést:

—■ Milju bácsi! Nincs magának valamiféle receptje azok számára, akik az iszá- kosságból szeretnének kigyógyulni?

— Iszákosságból? Ennél mi sem egyszerűbb. Jegyezd fői a receptet: »Két vizespohár pálinka, bors, egy hajtásra meginni«. Okvetlenül elmúlik I

Fordította ; Génért QyArry