Somogyi Néplap, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
A mikor ax anyja a szekrénybe dugta a tejét, hogy ruhát válasszon magának, Péter színes cérnáikat gyömöszölt a zsebéin. A zöld a fűnek kellett, a : • >s a virágnak, a kék az égik, a barna meg annale a .znak, ahová majd megint ; .'nívja az apját. Anyja jpég mindig a fogasokat tologatta, s Péter lekicsinylőén nézte, hogyan kapkodja maga elé a tarka rongyokat. — Mit bámulsz! Eredj a dolgodra! — förmedt a kisfiúra. Tulajdonképpen zavarban volt. Ez a hatéves gyerek megmosolyogja őt. Rajtakapja, amint nyomorultul ét izgatottan sápadt arcbőréhez próbálgatja valamennyi 1 acatját. Szégyenkezve rángatta magára a pipacspiros jcrseyruháját — a férje ezt még nem látta —, s ujjaival lazán szétdobálta homlokába hulló haját. Péter megint szépnek látta az anyját, s ezen bosszankodott egy kicsit. Akkor nézné meg valaki, amikor a nyalt in felduzzadnak aiz érfolyók es szinte kiönteni készülnek, amikor a szóméban kénszínű, szúrós lángok cikáznak! Amikor a Konyha kövéhez csapja a nyújtófát és sistereg: — Mintha azt a mocskos apádat hallanám! Az volt ilyen bazaiitfejű, ilyen megátalkodott! Péter ilyenkor mindig félrevonult és sírt. Nem tudta pontosan, hogy magát szánja-e vagy az apját. Semmit sem értett, a torkában újra iisszegyülemlett az a szorongató sűrűség, amit sose tudott se lenyelni, se kiköpni; a sűrűség órákig fájt, rosz- szabb volt, mint a verés, nyomta, feszítette a nyakát, a fájdalom sokszor a füléig eihullámzott, ahol valami lomha lüktetésben végre leoldódott, véget ért. Apa? Szépnek, barnának, nagynak és erősnek látta mindig. Amikor esténként behunyta a szemét az ágyban, és maga elé parancsolta őt a sötétből. Vele jött egy emlék: apa kirántotta alóla szánkót, s ó végigkorcso- ïyozott nadrágján egy rövidke járdát. Egy másik: apa “azt mondta, hogy minden gyerekben két manó lakik, egy jó meg egy rossz. Egyszer őbelőle, nem tudni miért, rövidke időre elköltözött a jó manó, s apa akkor nagyon szomorú volt. — Kész vagy? Zsebkendőd van? P éter összerezzent, és bólintott Tenyerét a zsebére szorította, s megnyugodva érezte a ceruzákat. — Aztán semmi buta locsogás. Értetted? Aki itthagyott téged és engem, azzal nincs mit beszélni! — mondta az asszony, s Péter észrevette, hogy közben furcsán liheg. A mondanivaló már ismerős volt. Ezt minden ilyen alkalommal elmondja az anyja. Igaz is, miért ment el apa? Péter ez idáig nem értette mi az, ami úgy tűnik, végképp kivette, kitépte a kezét a széles, erős, barna kézből. Anyja időnként elcipeli egy szobába, amely semmiféle otthonra nem hasonlít. Az ajtóban hol egy asszony, hol egy férfi áll. Az anyja, ha meglátja őket, rögtön rájuk ripakodik. — Úgyse akarja látni! Minek erőltetni az ilyesmit! Sirógörcsöt kap, ha meglátja azt a fajankót. Nélkülem egy lépést sem tesz sehova! Csak engem szeret! Az asszony meg a férfi az ajtóban ilyenkor megfogja az anyja vállát, mélyen a izemébe néz, az anyja erre áol kitépi magát, hol meg pityereg. Most pni lesz? A tanácsháza lépcsőjén az út gyötrelem. Mind a kettőnek. A nő szíve, mint egy remegő, verdeső madár. Átkozott törvény, gondolja, amelyik arra kényszerít, hogy havonta egyszer kiszolgáltatottan és megalázottan megjelenjek a férjem előtt! Miért nem adtam át Pétért a szomszédnak? Hiszen vállalkozott, hogy elhozza ide. A nő magának se merte bevallani, hogy ő maga akar idejönni. Minden hónapban. Péter mohón baktatott fölfelé. Nyújtotta m nyakát, hátha többet lát, s Ilyeneket gondolt: Miért mondják, hogy Sírógörcsöt kapok, amikor nem?! Tudom, hogy apa nem azért ment el. mert nem szeret engem, hanem... A hanem után Péter mindig megállt és sóhajtott Apját sűrű titok Lengte körül; Péter sejtette, hogy hatévesen nem tudja lehántani róla. A távoliét valami buta félreértés, és apa egy reggel megint ott szuszog a kék he- verőn, az ebédnél a jobb szélen lesz a helye, és csendben nevetgél majd a levese fölött: — Nos, mit szóltok az egészhez? Hát nem buta félreértés volt? Horváth Ildikó Barna ház nyitott ajtóval többi ceruzát. A gyorsan felvetett vonalak — csak díszletek voltak, a lényeg csak ezután következett. A ház. Tornácom volt, mint a mesekönyvben, eresze előreugró, kéménye ferde, füstöt eregető, ablaka tágas, s ajtaja tárva-nyitva! — Tessék belépni ! — mondta és egész arcával ráragyogott az apjára. A férfi komoly arcot vágott. Mutatóujját az asztalra nyomva, elé léptette a középső ujját, s egymást váltogatva megindult a két ujj a nyitott ajtó felé. A kisfiú repesve várta a két ujjvendé- get, amely már csaT.’ etm átlépte a küszöböt, amikor a villanykapcsoló felől dobban- tás hallatszott. — Nem hallgatom tovább ezt a hülyeséget! Nem megmondtam, hogy nem hozhatsz ceruzát?! Péter torkában ismét megjelent az ismert feszítés, a barna ceruza kiesett az ujja) közül. Apja némán nézett maga elé, restelkedve hullt az öléhe. A játék véget ért. — Nem is maradok itt! Kimegyek. Elmegyek! Jó szórakozást! — Az anya feltép- te az ajtót, majd nagy erővel bevágta maga után. Péter kétségbeesetten ugrott föl a helyéről, úgy érezte, hogy ha anyja elmegy, ő végképp egyedül marad. — Anya! — jadult föl, és az ajtónak rontott. A folyosó végén a falnak támaszkodva ott tündökölt a pipa- csos jerseyruha. Cigaretta- füst lengte körül, lenn a kövön két idegen láb topogott. Péter nekirugaszkodása lelassult, becsapva botorkált anyja felé, aki cigarettáját a a magasba emelve visszakiabált: — Mit mondtam? Egy percet se bír nélkülem ! Az ajtóban az a férfi és az asszony megcsóválta a fejét, Péter apja fölemelkedett a fotelból. Zsebébe gyűrte a barna házat, ahová nem léphetett be, a talán nem Is fog sohasem, g_ ijedten érezte, hogy ott maradt a csokoládé, Péternek. De Péter már lent járt az utcán. Megzavarodva . látta, hogy sír, sőt valósággal bőg az anyja, hangosan hüppög és mázolja a könnyeit, s úgy szorítja a karját, hogy szinte fáj. Odébb akart húzódni, de az anyja hirtelen lehajolt hozzá és éhesen megcsókolta. De már ott álltak az iroda ajtaja előtt. — Bemegy? — kérdezte óvatosan, rossz sejtelemmel az adminíszürátonnó. s Péter anyjára nézett. — Persze, hogy be! Nélkülem egy percig sem marad benn a gyerek. — Ahogy ezt mondta, néhány centivel magasabb lett, a válla megszélesedett, a gőg szikrákkal tűzdelte meg tág szemét. A z ajtórésen át Péter meglátta az apját. Ott ült az alacsony asztalnál, megint a szürke fotelben. Az arca is olyan, amí- lynenek Péter várta, kisfiús, nagytestvéres a várakozástól. — Apa — mondta Péter, és kihúzta a tenyerét anyja kezéből. Odarebbent a dohányzóasztalhoz, és vékonyka mellét apjához feszítette. — Péter — mondta az apja, és hagyta, hogy a kis bordák ott emelkedjenek és süllyedjenek a pulóverjén. Amíg Péter akarja. Aztán Péter gyorsan visszahúzódott, leült mellé. Ekkor a férfi az ajtó felé nézett. — Szerbusz — mondta az asszonynak, aki szoborként állt a villanykapcsolónál. Állát előrenyomta, a hasát behúzta, mindha újra nóni akarna és csak biccentett A férfit nem érdekelték a pipacsok, sem az olvadt rúzsíol- tok, sem a haj csinált-zilált- sága, azt akarta megkérdezni, hogy minden rendben van-e Péter körül, de az asszony szemében jéghegyek úsztak, így hát gyorsan elfordult, hogy megmelegedjen és felolvadjon a fia szemében. Megkezdődött a szertartás, Péter a zsebében kotorászott, előhúzta a ceruzákat, a gyűrött papírt, zöld krikszkrak- szokat vetett d lap aljára fűnek, piros virágpettyeket hintett a zöldbe, felülre kék eget mázolt, s aztán — aztán jött a ház. A barnát másképp vette a kezébe Péter, mint a Egy piros irattartóban háborús leveleket őrzök. Ezeknek a leveleknek nincs borítékuk, bélyeg sincs rajtuk. Háromszög alakúra vannak összehajtva. A papír háromszög egyik oldalán — házunk címe, a másikon — tábori posta pecsétje. — Ha a háromszöget szétbontjuk, kockás irkalapot kapunk. Az egész oldal télé vám írva tintaceruzával. Sietősen, úgy-ahogy van teleírva. Hisz ezeket a leveleket a harcok szüneteiben, fedezékben, mécses halvány világánál írták. A fasiszták bármely pillanatban rohamra indulhattak, úgyhogy mielőbb be kelleti fejezni a leveleket és elküldeni a családnak. Ott úgy vártak minden kis hírt a frontról, mint a legnagyobb örömet. Ha sokáig nem jött levél, akkor aggódott a család: »Csak nem esett el a katonánk?!...« A levelek megsárgultak a régiségtől, a lila sorok szétfolytak a papíron, úgyhogy nem sikerül rögtön elolvasni, mi van odaírva. Nagy ügy• RazumnyevU* elbeszélését s Szovjet Irodalom februári számából közöljük P éter értezte az anyja arcának sós ízét, hallotta szűkölő lélegzetét, s maga Is elcsodálkozott rajta, milyen jól tűri mindezt A csók egy beteg és izzadt éjszakára emlékeztette, így, ilyen kétségbeesetten hajolt hozzá akkor is az anyja, amikor ő a priznic alatt vacogott, s a fojtó láz nem engedte, hogy végre álom jöjjön a szemére. Péter megszorította az anyja kezét és furcsa szorongással Indult vele tovább, haza. Megint nem értett semmit. Tulajdonképpen miért nincs neki senkije, amikor jólesik fognia anyja remegő kezét és apja szemében ma is ott látta a két manót? Miért? Vlagyimir Razumnyevics* írt apám a gyel-bajjal betűzgetem azoknak a városoknak és falvaknak a nevét, ahonnan a leveleket küldték: a Moszkva környéki Borogyino, Kali- nyin és Sztarica városok, az ismeretlen kis Sztarsevici falu ... Onnan, abból a távoli, Volga melléki falucskából küldte utolsó levelét a katona. Ugyanonnan jött az értesítés is az elestéröl... Újra meg újra elolvasom a régi leveleket. És mindannyiszor mintha hallanám a felejthetetlen, drága hangot. Ez a nyájas, halk hang a háborúról, a katona hőstettéről beszél nekem és arra tanít, hogyan kell élni. — Honnan vannak ezek a levelek, apa? — kérdezi a piros dossziéba bele-belepil- lantva Natasa. — A háborúitól — felelem a lányomnak. — Hábgrú mér régóta nincs, de te még mindig ol- passé is olvasod Sket IN MEMÓRIÁM NAGY LÁSZLÓ Döbbenetes volt a hír: január 30-án hajnalban meghalt Nagy László — a költő. Lírikus volt a szó igaz értelmében; nagy énekeseink között övé volt a dal; ő volt a népi lírai hagyomány kép- és nyelvanyagának újra- teremtóje, egy új költői nyelv szülője. Ez tette a felszabadulás utáni magyar líra legjelentősebb képviselőjévé. 1925. július 17-én született parasztcsaládból Felsöinkázon, a pápai középiskola után népi kollégista lett. Festőnek készült, költőként is megmaradt kitűnő rajzolónak. Kötetet lehetne összeállítani rajzaiból, s élete nagy részét az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként dolgozta zégig. Tanult az iparművészeti és a képzőművészeti főiskolán, a bölcsészkaron; első versel a Valóságban jelentek meg. Szűkszavú, ritkán szólaló költő volt: keveset publikált, s megrostálta, amit kiadott kezéből. Csak a csodaszépet! Első kötete, az 1949-ben megjelent a „Tűnj el fájás” és az 1951-es „A tüzér és a rozs” még valóban mutatja József Attila hatását, de egyre inkább ötvöződött a keserűségnek-öröm- nek az a zenei nyelve, amely aztán sajátja lett. Végleges lökést adott ehhez, hogy 1949-től 52-ig állami ösztöndíjjal Bulgáriában tartózkodott. A bolgár mű- és népköltészet legteljesebb csillagzatú magyar nyelvű bemutatójává vált; közvetítette egy gazdag népi líra sajátos hagját, és megtermékenyült általa. Kicsit ko- morabb lett költészete. Súlyosabb, veretesebb „A nap jegyese” című kötete, majd „A vasárnap gyönyöre”. 1957-ben jelent meg első — mindmáig legszebb — gyűjteményes kötete, a „Deres majális”, amely bolgárműfordítás-kötetével, a „Sólymok véré”-vel a felszabadulás utáni magyar líra legkiemelkedőbb teljesítménye. Hirtelen, fájdalmasan valószínűtlenül szakadt meg az életpályája, amely így, csonkán válik egésszé: az újabbkori magyar költészet eddig legteljesebb építményévé, gyöngyszemekből katedrálissá. Költő volt — a mi költőnk, a szocialista Magyarország költője. Színeiben-ízeiben felüimúl- hatatlanul gazdag; a harsogó örömök, kínzó víziók, millió színben villódzó képek felejthetetlen költője. Arcomról minden csillagot Arcomról minden csillagot lesöprök; legyek az ember fia. Kék-szalag, láng-arany medália, rongy vagy fekete fogamon. Méz marod torkom, mint a rák, kiköplek, te dalosok gyilkosa. Nem érdekel a megváltás soha, míg rám süt: a többi dogöl. Nehogy elmúljon hit s harag, kínzókamráid, világ, vállalom. Erdőtűz harsonázik hátamon, tengerből szájba ver a só. Aranyalmafám Bízom egyetlen pirkadatban, bizalmam immár irthaiatlan: arany almai ámhoz elérek. Nem késlekedve s nem korábban vér-gömbjeim az aortákban mint az aranyalmák megérnek. Vagy László — Barcsayval — egy kiállítás megnyitásán. Föltámadott piros csizma Petőfi Sándor születésnapjára Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező ügy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja- már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven / föltámadott piros csizma kisért aki hordja, ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a töigyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó-alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes, csikorogd széjjel a szívünk havát! háborúból — Natasa! Nem lehet elfelejtenünk azokat, akik a mi boldogságunkért harcoltak, akik elestek a harcban. Ezeket a leveleket az apám. a nagyapád írta. A nagy háború katonája volt. A fasiszták akkor Moszkva felé törtek. Nagyapád pedig, mint a többi szovjet harcos, nem akarta engedni őket. De Rzsev városa környékén, Sztarsevici faluban elesett. — Most ott van a nagyapa sírja? — írtam Sztarsevicibe. Érdeklődtem apám felől, azt válaszolták: nincsen sírja a faluban és senki sem tudja, hói van. — Biztosan valahol az erdőben — találgatja Natasa. —/ Menjünk el oda és keressük meg. — Magam is gyakran gondolok erre, Natasa. De hát mindeddig azt vártam, mikor nősz meg annyira, hogy együtt indulhassunk a kereséséra. — Én már megnőttem any- nyira — mondta komolyan Natasa. — Ha így áll a dolog, az idei nyáron, mihelyt téged elengednek vakációra, engem meg szabadságra, útra kelünk. Végigmegyünk a háborúnak azokon az útjain, amelyeken annak idején nagyapa járt... — Nemigen tudjuk meg. milyent utakon járt... — És a frontról kapott levélek? Azok majd megmutatják, merre kell menni. Meg- megállunk azokon a helyeken, ahonnan nagyapa ezeket a leveleket küldte. — Táskába tesszük őket. Aztán amikor elindulunk a nagyapa útján, elővesszük és fennhangon elolvassuk mind. — Rendben van. De magunkkal visszük ezt a régi kis füzetet is, az én gyermekkori ákombáknmiaimmal — mondom iskolai naplómat mutatva a lányomnak. Az első naplóbejegyzés épp azon a napon kelt, amikor anyuval megkaptuk a frontról azt a két szomorú levelet. Makai Imre fordítása Szirmay Endre Vigyázó szépség (Nagy László halálára) Siratjuk a tüzek kormoló hunyasat fekete csillagok parázsló hullását zöld csikók patáin a kopogó nincset halál-osztogatta vépleges bilincset siratjuk jajszavunk kongó visszhangjával sorsunk sápadását sárba hullásával tépő fájdalmaink fekete fényével pőrén perbe szállunk a hunyorgó éggel ' siratunk, hogy nem vagy a csukódó szárnyak zúgnak fejünk, felett mert te már csak árny vagy de minden szavaddal amit elda\oltál szívünk szerelméhez oly emberül szóltál hogy amíg a vizek a tengerig érnek te maradsz meg nekünk vigyázó szépségnek 1978. lamiár 3#. Somogy! Néplap
