Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
t A fénylő, hoidsárga óra huszonkettő harmincat mutatott, az állomás kinézete alapján fé! évszázados késéssel. Igaz viszont, hogy valóban fél tizenegy múlt egy perccel. A mozdonyok fehér, csillogó vízpáráját pöfögve törte át a szürke koromfüst. Ilyenkor remízbe tolatnak a pompázatos dízelek, s előkerülnék a nagy, lomha gőzmozdonyok. Aki éjszaka utazik, annak jó ez is. A gőz sister seit. Valaki kalapálta a kerekeket, úgy szólt, mint egy bimbam csengő. ' Újra a megafon. Az emberi hang megrezegteti a membránt, a rezgés végigfut a drótokon, aztán túloldalt megszólal a géphang. Már csak a fémlap rezeg, különböző kilengéssel. Nehéz eldönteni, melyik emberibb: ez, vagy az álmos szolgálatos unott szövege: — Az öthuszonhetes tolasson már a külső »B« Mind » Iwtten tudták, hogy a Vak egeroe tódul; várják a haverok, azért siet. Sokáig jöttéié, míg ideértek. A vonat egészen kint állt meg. Útközben csend volt, az épület zaja sem hallatszott idáig. Nagy, barna vagonok siklottak puhán. Néha ösz- szekoccantak, ilyenkor csattant az ütköző, majd remegés futott végig a soron. Szántó Péter Vonalok és Máriák ■ cSazta a ertn mellett baktató í kopasz vasutast, de nem ta' Iáit. — Figyelem, figyelem — mókázott .Mária. — A második vágány mellett tessék, vigyázni, a második vágány mellett vonal halad! Emlékszel még?... Meg arra, hogy: figyelem, figyelem, szolgálati közlemény. Józsi, keres a feleséged!- — Anyu, ne menj el! — Rám. hasonlítasz. Sajnos. Emlékszem, mikor kicsi voltál, mindig sírtál, ha valakit kikísértünk az állomásra. El akartál menni vele, legalább az első megállóig. Egy postás gyalogolt el. Arról énekelt, hogy régi mániája végighasalni a Stefánián. Lába alatt ropogott a sóder, megbotlott, csúnyán káromkodott. — Anyu — súgta Marika —, olyan sokat szeretnék beszélni veled. vágányra! — Hát kedves Máriám, én most elmegyek — szólt a bácsi. — Tudod, a munka. Kell az erő, a pihenés. Utazz jól, kérlek szépen. A kezedet csókolom, kérlek 6zépenÉs megcsókolta az arcál A Bácsi micisapkát viselt, s alatta akkora őrről hogy inelegházi uborkának is bevált volna. Ez az orr azon- zan nem zöld, hanem szederjes színű voll — Vigyázz Marikára! — mondta az anya, és arcán a kezdődő ráncok elmozdultak — És ne csak ilyenkor légy kedves hozzá, — Máriám, hogy mondhatsz ilyet! Igazán te is tudod, kérlek szépen, hogy a mi családunkban sosincs egy hangos szó — üvöltötte a Bácsi. — Persze anélkül nincs kérlek szépen, hogy az ember néha ne legyen mérges, ugyebár. Megmondtam a kislányodnak: a barátnőit meg a fiúkat nem hozhatja föl. Az meg igazán természetes, hogy hetente egyszer van fürdés. Mi is csak szombaton f urdunk. A z asszony bólintott Ismerte a bátyját, de még mindig ez volt az olcsóbbik megoldás. Az olcsóbbik pökol. A Bácsi, meg _ a kínai - selyempongyolás felesége a svéd mixelőgéppel. — Nem tudom, mikor jövök újra. Nehéz már nekem a vonatozás. — Ugyan, Mária, hisz ez a legszebb kor: a második vi- rulásod — nevetett a Bácsi harsányan, göcögősen. — Biztos valami legény van a dologban! Ki tudja, mit csinálsz te Nagykanizsán? . Látszott, hogy a pokolba kívánja őket; idegesen topogott a mehetnéktől. — Jojcakát! — mondta, aztán hangosabban. — Mék aludni. Félútról visszaszólt: — Marikám, aztán siess haza nem bertákolhatlak hajnalig, holnap megint vár a munka. Olyan volt az állomás, mint a vattába csomagolt karácsonyi díszek. Föl lehetne aggatni a MÁV karácsonyfájára. — Marikám, haza kell menned — mondta Mária, és megsimogatta a lány arcát — Anyu, csak pár percig hadd maradjak! Nézte a lányát Nagyon hasonlított hozzá. — Tudod, hogy nem bánom, de minek? A vonat akkor is elmegy, ha nem ácso- rogsz itt Marika hangja megkeményedett: — Nem a vonat miatt akarok maradni. U r jabb vagonok csattantok bele a csendbe. kései részeg ment át a hídon. Léptei kopogtak a deszkán. Halkan énekelt valamit halkan és borzasztó hamisan.., — Tudom, nehéz a Bácsival ... — Nem anyu, igazán. Hisz szívességből teszi... Igazán annyi mindent szerettem volna elmondani neked ! — Hát beszélj, kislányom! Hallgattak, fogták egymás kezét. — A fiúkkal hogy állsz? Marika arcán kis mosoly szaladt át: — Az a baj, hogy állok. — A múltkor írtál valamilyen Feriről. — Ö, az a múltkor már egy éve volt! — De hát azért kell valaki — nézett rá Mária. — Talán más lenne ... Ha apád élne... Elrobogott egy vonat nagy sárga ablakai egymás után villantak fel előttük, mint valami öreg mozifilmen. A szerelvény végére csatolt mozdony ablakán egy olajos arcú figura könyökölt ki, a vajaskenyér utolsó morzsáit gyűrte le. A kezében levő összegyűrt szalvétával meg— Kislányom — mondta Mária —, ne sírj! Hamarosan eljövök, s meglátod, akkor tovább maradok. Ha meg befejezed az egyetemet úgyis hazajössz. Bement a fülkébe, körülnézett. Szemben egy kopasz, idősebb férfi valamilyen újságot olvasott, időnként fölnevetett, kotkodácsolva. Úgy nézett ki, mint Benito Mussolini holdfogyatkozáskor. Egy fejkendős nénike már szétterítette kacatnyi rékli- jét, elhasalt a pádon. Át fogja aludni a hosszú utat és remélhetőleg hortyogni fog. A mozdony rövidet sipított, váratlanul elindult Korán van, villant át az asszonyon, el sem búcsúztunk. Szegény Marika. Marika a peronon kísérte a vonatot. A szerelvény lassan döcög, míg be nem ér az állomásra, majd csak ott gyorsít Addig lehet mellette jönni, integetni. A kislány óvatosan lépkedett a sínek mellett, kezét félszegen tartotta, és kicsit mosolygott — Marikám, kislányom — suttogta Mária. A szavak kerek ködfoltot festettek az üvegre, Marika nem hallotta őket, csak azt látta, hogy az anyja mond valamit A vonat hirtelen fölgyorsult, Mária az ablakhoz kapott hogy lehúzza. A kopasz fölmordult: — Ne nyissa ki, árt az asztmámnak! — A ... kislányom — mondta, aztán csendesen leült az élvásott bőrülésre. — Majd találkoznak újra —- mondta a férfi. — Ebben a nyavalyában mindig mindenki találkozik. A szerelvény már kint járt a nyílt pályán, alig látszott Marika elindult, leszegte fejét, bámulta a nagydarab ka- ' vicsokat. A vonat messziről, diadalmasan Rittyentett egyet: tu-tuuú. A megafon is újra reccsent, Marika azonban már messze járt Csak a rekedt orrhangot hallotta értelem nélkül: Jou-jou-jou, jou-jou. Kiss György Mihály karrier története Akkor már több mint egy hónapja a Központi Kocsikenőcs- és Kencefice Müveknél dolgoztam technikusként, amikor a főművezetőm megkérdezte tőlem: — Mondja csak, Kemencze szaktárs, nem rokona magának véletlenül Kemencze Jenő miniszterhelyettes, ágazatunk f őrlőké? ? — De igen, a nagybátyám — vágtam rá viccből. És ezzel a beszélgetés véget is ért, mert a főművezetőmnek fölakadt a szeme, és elhallgatott. — Adok maga mellé egy segédmunkást — mondta néhány nap eltelte után —, hogy ne egyedül emelgesse ezeket a ménkünagy kenceficéket. Kém tudtam eltalálni, miért ilyen jóindulatú hozzám a főművezető, mivel a kenceficék mindössze tíz- meg húszdeká- sak, nem nehéz azokat emel- getni. Aztán ahogy telt, múlt az idő, minden világos lett. Futótűzként terjedt el a hír: miniszterhelyettes a nagybácsi- hám. .. Egy hét múlva éppen a sepedmunkásokkal sakkoztam, amikor a gyáregységvezető a váltamra tette a kezet; — • Dolgozgatunk, dolgozgatunk? Felugrottam, de mosolyogva leintett: — Fejezzék csak be nyugodtan! Látom, remekül sakkozik — mondta. Aztán a segédmunkást át küldte a központi raktárba, ő meg leült, és új partiba kezdtünk. — Maga kis titkolódzó! — szólt hirtelen, amikor a bástyámmal leütöttem a futóját. — Másoktól kell megtudnom, hogy a nagybácsilcája a miniszterhelyettes? Nem szép dolog ilyesmit eltitkolni előlem! ... Most jut eszembe, nem magának való hely ez a kenceficeműhely. Holnaptól a laboratóriumban dolgozik. Fehér köpeny, kutatás, ötszáz forinttal több fizetés. Megfelel?... Különben a bácsikája nagyon rendes ember. Egyszer már kezet fogtam vele is, és l zszéltünk pár szót... A laboratóriumban jó dolgom volt, Reggel föltettük # kenceficét a keverőasztalra, s egész nap nem volt rá gondunk. Okos masinák keverték fortyogtatták a masszát. Napközben, hogy kellemesen teljen az idő, a fehér köpenyes kollégák megtanítottak snóblizni, félkezes ultit játszani, pókerezni, túlórát cs ' ztatni... — Piros ász oszt, nem oszt — szólt a főnök, amikor letette a telefonkagylót. — Kemencze, hivat a főmérnök! Félóra múlva jelentkezz nála. — Kávét főzessek, vagy konyakot iszik? — fordult felé— a főmérnök, amikor táncház nagyságú irodájában leültem az egyik székre. — Amíg főzik a kávét, kérek egy kis konyakot! Először az időjárásról beszélgetünk. Meg a közel-keleti helyzetről. Aztán témát váltva, a főmérnök megkérdezte: — Hogyan van a bácsilür ja? Reumás még a lettöreg? Rudnay művészete A művész önarcképe Száz éve, 1878. január 9-én a felvidéki Pelsőcön született Rudnay Gyula. Életműve kiemelkedő helyet foglal el a XX. századi magyar és egyetemes művészetben. A hazai festészet és népkultúra hagyományaiból — a klasz- szikus festészet értékigényével — népünk és tájunk kifejezésére sajátosan magyar festőnyelvet keresett és alakított ki művészetében. »•A mi művészetünk alapja — vallotta — csakis e föld és e föld népének kultúrája lehet,« A nemzeti művészet alapjainak e felismerése világos utat szabott számára: minden keresése ebbe az irányba vezette; mesterségbeli tudásának alapjait, igazodását ehhez szabta. Művéfestói képzelet szülte művek váltották fel, amelyek a múlt történelmi átmos. îj"âjótól, nosztalgiáktól, legendáktól, magyar virtustól és hősiességtől fűtöttek. A történelmi kepek csakúgy, mint az odon házak, pincék és kifeszített kárpitok előtt, üldögélő, mulatozó magyarok «sírva-viga- dó« társaságának romantikust hangulatképei Rudnay jellegzetes témáivá váltak. E művekkel váltakoznak a közvetlen átélés nyomán készült, korunk egyetemes művészete szamára is kiemelkedő jelentőségű . arcképei és tájképei. Ezek a mester páratlan _ átélőképességéből és emberi' érzékenységéből születtek, s a lélekábrázolás maradandó példái. E kiválóan jellegzetes festményeket a mívesség klasszikus értelemben vett tudása jellemzi; a festői előadásmód, a stílus, az artisztikum legfelsőbb törvényeinek, ismérveinek tisztelete. Egyik fő műve az Ismert Csipkekendős nő, amelyet feleségéről készített. Ez egyik legszebb magyar arcképünk. Feleségéről ' festett arcképeinek lágyan csengő, gordonka-hangú dallama végigkíséri Rudnay Gyula egész pályáját örökké egy, és mindig más: leány, menyecske, asszony, feleség, anya. Önarcképei lenyűgöznek az arcjáték változatosságával. Plasztikus megmintázásukkal, szélesen fölrakott színekkel a merészen rájuk vetített fényekkel és árnyékokkal alkotójuk nagyszerű, emberi és szí vénájában lüktet ez a szándék; ez művészetének hajtóereje, ez az érzelemmel fűtött tudatosság teszi életművét szug- gesztíwá, igazzá, erőteljessé. A Münchenben, Rómában, Párizsban tanuló fiatal művész pályája kezdetén a nagybányai művésztelepen ; dolgozott, majd 1905-ben Hódmezővásárhelyre költözött Ott nyílt meg előtte Munkácsy szűkebb hazájának jellegzetesen magyar világa, s ez új színnel, mélyen átélt tartalommal gazdagította művészetét. Az első világháború Rudnay mondanivalójának és festői eszközeinek érlelése szempontjából is döntő volt. A művészt megrázta a háború kegyetlensége, s drámai hangvételű képein állított emléket az idegenből menekülők szenvedéseinek. A művés* teljes együttérzésével szólt a szegényekről, a nincstelen földönfutókról. Rudnay nem volt urbánus művész. A magyar »vidékre« összpontosított figyelmében a városnak alig jutott szerepe, de ebben az időben megfestette AgiiáNagybábonyi utca Ijedtemben mély lélegzetet vettem, már-már szólni akartam, amikor így folytatta:- Figyeljen ide, illetve bocsáss meg, én vagyok az öregebb... Szervusz!... Essünk túl ezen a kis formaságon!... Különben a bácsikáddal is tenezzük egymást. Egyszer együtt vadásziunk és megittuk a pertut... Kérlekszépen, én ; jövő héten külföldé utazóm. Úgy gondoltam., magammal viszek egy tehetséges fiatal szakembert, hadd ismerje meg külföldi partnereinket, szokja meg a tárgyalások légkörét. Rád gondoltam, Tá jössz velem ... A külföldi útról hazatérve én lettem a laboratórium főnöke. Egy szép napon megszólalt a telefon: — Kemencze szaktárs? Kapcsolom a vezérigazgató elvtársat.- vezér közölte, hogy három nap múlva a gyárba látogat Kemencze Jenő miniszterhelyettes, és én is tagja vagyok a fogadóbizottságnak. Másnap kikértem a munkakönyvemet. Nem akartam a nagybácsi- 1 kávái találkozni. tor című képét, amelyen a városi proletariátus harcára utal. E műve, sajnos, lappang, csakúgy, mint a Kivándorlók című, ahol a feu- dálkapitalista Magyarországnak ahhoz a szégyenletes jelenségéhez nyúlt, amely a kenyerétől megfosztott nép nevében vádolja az uralkodó osztályokat. Az 1918-as kiállításnak több mint száz képe fényt vet arra az átfogó, mélyen szociális tartalmú művészi problé- -makörre, amely Rudnayt fölkavarta, s a haladás ügyének harcosává tette. Igaz házasságának széles körébe ' vonja más' népek elnyomottainak sorsát, és: a Menekülök képsorozatán a galíciai üldözöttekről, a Lengyel proklamáció, Orosz hadifoglyok és Kozák táborozok című — az Ernst-kiállításon bemutatott — képein a testvériség hangján szólt a lengyel nép függetlenségi harcáról és az orosz nép fiairól, , Rudnay művészetének haladó állásfoglalását, erőteljes realizmusának súlyát a tizen-- kilences Tanácsköztársaság fölismerte. Forradalmi hagyományokat fölelevenítő kul- túrprogramjába azzal iktatta be, hogy Rudnayt bízta meg Petőfi Apostolának illusztrálásával. A megrázó, közvetlen élményekhez kapcsolódó alkotásokat « háború után olyan művészi értékeiről tanúskodnak. Hasonló klasszikus értékű alkotásokkal gazdagították művészetünket Rudnay Gyula tájképei. A felszabadulás után Rudnay Gyula korát meghazudtoló agilitással találta meg azt a területet, ahol leginkább szolgálhatta a szocialista kultúra megteremtését. 1947-ben — évtizedes művészpedagógusi munkásságának mintegy betetőzéseként — »népi festőakadémiát« szervezett Baján, ahol a város tehetséges fiataljainak és a környező falvak parasztságának ifjait képezte. Népi demokráciánk 1948-ban Pro Arte kitüntetéssel ünnepelte a 70 éves mestert A következő évben a Kossuth-díjat, majd az érdemes művész címet adományozta neki. Rudnay életművét maradandóvá teszi, hogy a népről a népnek akart festeni — a művészet tiszta nyelvén, érzelemmel fűtött tudatossággal. Pályája a magyar művészi hivatástudat lelkesítő és tiszteletre méltó példája: több mint fél évszázadon át szilárdan állott őrt nemzeti festészetünk legnemesebb realista hagyományai mellett. B. I,. Somogyi Nép!yp
