Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
Találkozzon-e az író az olvasóval? Létrejöhet-« igazi tatálko- [ zas? Mikor kerül közel a j (szerző olvasójához, erősíti-e a ! személyes 'kapcsolat az olvasó ; es a könyv, a nyomtatott betű között fennálló érzelmi-szel- j lemi viszonyt. Thomas Mann, ’ aki legendás felolvasó körút- ; jai során fizikai közelségbe került Európa értelmiségével, egy ifjú hölgy kissé koníuzus es a kapcsolatteremtést szorgalmazó levelei-e mégis így i válaszolt: Leginkább akkor : »pillonthat meg« engem, ha könyveim egyikét-másikát ke- zebe veszi . . . Vajon melyik a célravezetőbb, az író és olvasó ; számára leghasznosabb talál- ! kozás? Erről beszélgetett az újságíró Páskándi Géza és Száraz György íróval, valamint Jovánovics Miklóssal, az Élet és Irodalom főszerkesztő- jéveh G. A.; — Manapság alig van író, aki ne találkozna időnként olvasói egy bizonyos hányadával. Mi a véleményük a találkozásnak erről a formájáról? P. G.: — Szeretem az író- olvasó találkozóikat, örülök, ha meghívnak, sót megtiszteltetésnek veszem. Sajnos kevés a szabad időm, sokat dolgozom és így nem tudok minden meghívásnak eleget tenni. De, lia csak lehet, elmegyek. Sz. Gy.: — Lehetek őszinte? | Szívből utálom az író—olvasó találkozókat • J. M.: — Meglehetősen vegyesek a benyomásaim. Voltam már olyan találkozón, ahol az író és olvasó a> első felárában halaira unta magát máskor ügy belemelegedtünk a valóban hasznos beszélgetésbe, hogy még a »következő« vonatot is lekéstük ... G. A.: — Három különböző vélemény. Hogyan hangzik részletesebben ? Pj G.: — Számomra esek az alkalmak szúrópróbát jelentenek:,-a közízlésben, és ezért hasznosak. Sokat beszélünk ugyanis elkötelezett irodai ómról, ezen én az olvasónak, legjobb hagyományainknak és e jövő közízlésének elkötelezett irodalmat értem. Azt az irodaimat amely lényegében egyszerre figyel a leghaladóbb múltra, a jelen legfontosabb kérdéseire, és a perspektívákra. Az író—olvasó találkozó azt mutatja meg nekem, hogy mit hogyan értett meg az olvasó, tehát milyen az ízlésszintje, s végül azt is; hogy mit vár tőlem a jövőben. Sz. Gy.: — Én nemcsak vendégként éltem át ezeket a tortúrákat, hanem szervezőként is; valamikor kultúrházigaz- gató voltam. Még élénken emlékszem az olvasóterelés kínosan hosszú óráira; ha már meghívunk valakit, hallgatóság is kell. Egy-két saeplei-kű, kultúráért lihegő könyvtáros- nó ugyan, már óirákkal korábban sminkelte magát a nagy alkalomra, de velük mégse lehetett megtölteni a széksorokat Ilyenkor aztán a kultúra apostola, a kultúrház- igazgató benézett a szomszéd szobába a kártyásokhoz és fölszólította őket, hogy mentsék meg a helyzetet, mert há nem, akkor holnap nem lesz zsuga; egy órácskát csak ki lehet valahogy bírni. Jöttek is engedelmesen, üldögéltek, s méláztak a piros terített rebetli szépségéin. A szemtelenebbje időnként kérdést intézett a vendéghez: érdeklődött, soká tart-e még a szöveg... Ez zajlott a kulisszáik mögött. . . Azóta nem én hívok, hanem engem hívnak, mit sem változott a véleményem ennek a cécónak a haszontalanságáról. Ott kínlódunk egymással szemben, a hallgatóság meg én. Semmit sem adok nekik, ők se adnak nékem. Amit el akarok mondani az embereknek, leírom. Ha érdekli őket, olvassák eL P. G.: — Sokféleképpen lehet kapcsolatot teremteni az gybegyúltekkel. Az bijonyos, aogy az oívasó is unná rnagat, ha szó szerint a saját véleményét hallaná tőlem vissza. Ha puszta visszhangja lennék mindannak, amit ő kíván, nem lehetne tartalommal megtölteni ezeket a találkozókat; hiszen a tihanyi visszhanghoz is csak kirándulni megyünk, s csak szórakozottan, megszokásból rikkantjuk el magunkat, hogy feleljen. Az irodalom viszont nem turisztika ... Ezért mindig jó ha van egy kis feszültség, író és olvasó között Én egyébként kétféle találkozót tudnék elképzelni, amelyik hasznos, jó, vonzó. Az egyik egy szűk körű összejövetel; kizárólag azokkal az olvasókkal, akik legalább közepesen jól ismerik az írásaimat; a másik majdhogynem reklámcélzatú. Ez utóbbit természetesen felolvasó délutánnak vagy estének képzelem . .. Azért fontos az író—olvasó találkozóknak ezt a két alaptípusát megkülönböztetni, mert ha a közönség túlságosan ve- gyes, sem az egyik, sem a másik csoport nem azt kapja, amit elvárna. G. A.: — Milyen lenne hát az ideális író—olvasó találkozó? Sz. Gy.: — Nem hiszem, hogy létezik ilyen. De talán j többet lehetne elérni akkor, ha nem egy—egy író állna | szemben a közönséggel, hanem j mondjuk egy irodalmi hetilap vagy folyóirat munkatársai. így egy-egy irodalmi orgánum, s ezen belül az ott dolgozó szerzők munkájáról átfogóbb képet szerezhetne a közönség. J. M.: — Az előbb azt mondtam, hogy vegyesek a benyomásaim. Ha elfogulatlan akarok maradni, hozzá kell tennem, hogy gyakran kellemes meglepetések is értek: előfordult, hogy tíz emberre számítottunk és zsúfolásig megtelt a terem. Ez persze, önmagában nem értékmérő, a valóságos eredmény attól függ. hogy ki miért jött el, mit kérdez; mire kíváncsi. Az a ta- j pasztalatam, hogy többnyire mást várnak el tőlünk, mint amit mi a találkozó céljának képzelünk. Például szívesen beszélnének az ÉS mindennapi munkájáról, lapunk irodalompolitikájáról, szerkesztői feladatainkról, szívesen megértetnénk álláspontunkat egy- egy vitában, de általában nem ilyen természetű kérdések hangzanak eL Jellemzőbb, hogy a hallgatóság leragad j egy témakörnél, és a legna- gyobb erőfeszítéssel sem tudjuk kihúzni belőle. Mondjuk j éppen vita folyik az ÉS-ben I Kesu dió címmel. Záporoznak j ránk a kérdések, hogy miért I külkere&kedünk következetlenül, miért ment föl az ára ennek, vagy annak, miért hozták azt a rendeletet, stb. stb. Mintha nem is író—olvasó találkozón, Iranern a Fórum adásán lennénk... Ritkán aaon- ban az is előfordul, hogy az olvasók a lap szerkesztésével kapcsolatban használható ötleteket adnak; amennyiben már az elején nem térünk - mellékvágányra. G. A.: — Alighanem ilyen mellékvágánynak számít az úgyszólván elkerülhetetlen in- timpistásikodás is. Sz. Gy.: — Minthogy a közönség legtöbbször kivezé- nyeltekből és sznobokból áll, ez elkerülheletlen. J. M. : — Akárcsak az, hogy a szerkesztőség belső ügyeit firtassák. hogy számon kérjék, hogy X. miért ír mostanában kevesebbet vagy hogy miért nem foglalkoztatjuk következetesen Y-t, hogy csak a legenyhébbeket említsem... P. G.: — Általánosságban azt lehetne mondani, hogy az írásainkat ismerők más kérdések iránt érdeklődnek, mint azok, akik épp csak a nevünket ismerik. A műveket isme- rőkkel-értőkkel alkotói problémákról is elbeszélgethetünk, míg távoli Ismerőseinkhez elsősorban közel kell kerülni a találkozó során. Persze óhatatlanul odasodródnak kíváncsiskodók is, akik sem az első. sem a második csoportba nem sorolhatók. Ezeket elsősorban az író magánélete érdekli. Én az ilyen természetű kérdésekre mindig kitérő választ szoktam adni. . . De mindettől függetlenül kijelenthetem, hogy nekem a legjobb tapasztalataim vanak az író—olvasó találkozókról. Szép és kedves emlékeim, ezeket most csak i azért nem elevenítem föl, hogy elkerüljem az an ékdót ázást... Én úgy tapasztaltam, hogy hazánkban igen nagy az érdeklődés a könyv iránt, bizonyára statisztikai adatokkal is alá lehetne ezt támasztani. Számomra ez a tény már önmagában is biztos jele annak, hogy az író szava sohasem lehet, még az író—olvasó találkozókon sem pusztába kiáltott szó. G. A.: — Köszönöm a beszélgetést Gőmöry Albert P »dig a reggel jól kezdődött. Nem aludta át az ébresztőóra csengetését, frissen és tettrekészen pattant ki az agyból. Bőven jutott ideje a reggeli elkészítésére, de még a borotválkozásra is. Kényelmesen'' lettvett a kis fürdőszobában, dtl- dorászott, és ki-kiszaladgált a konyhába a lobogó forró vizet ellenőrizni. Jól ismerte és betartotta a bölcs tanácsot : a lágytojás csak akkor élvezhető teljes zamatéban, ha egy pillanattal sem fő tovább három percnél. — Korunk vívmánya a háromperces homokóra! — gondolta szellemeskedve, miközben a tojásokat a vízbe eresztette, s a homokóra kettős gúláját indulóhelyzetbe fordította. Az első baljós jel a ruhás- szekrény előtt erte. Még az éjjel megálmodta, milyen ruhában utazik a fontos megbeszélésre, s most íme, a megálmodott inget sehol sem találta. Türelmetlenül kutatott a holmik között, mígnem bizonyossá vált a balsejtelem: elfelejtette kimosni. Ott hevert a szennyes ruhák között — gyűrötten hasznavehetetlenül. A szép terv felborult. A baj sohasem jár egyedül. Amíg az öt ért csapás fölött kesergett, a homokóra felső tartálya üresen vigyorgott rá, midőn a konyhába tévedt tekintete. A tojások bizonyosan élvezhetetlenné váltak. Am őt nem olyan fából faragták, hogy néhány kudarc letörte volna. És bár fölmerült agyában a többször is beigazolódott felismerés, hogy a nagy dolgok mindig jelentéktelen apróságokon buknak el, nem hagyta, hogy kétségbeesése úrrá legyen rajta. A két hasznavehetetlen tojást határozott mozdulattal a szemétbe hajította, s újabb kettőt helyezett a még mindig vidáman lobogó vízbe. Az idő azonban, mint rendesen, most is kérlelhetetlenül haladt. Keserűen vette tudomásul, a töprengést fel kell adnia: most gyors és elszánt tettek kellenek, ha nem akarja a vonatot lekésni. A fürdőszobába rohant és sebes mozdulatokkal befejezte a borotválkozást. Néhány helyen ugyan belevágott az arcába. ám erre már ra sem hederitett, úgy döntött, bármi áron, de megőrzi lelke nyugalmát. Első a tárgyalás sikere! Sebtében öltözködni kezdett, s az egyik találomra választott ingbe bújt. Közben fél szemmel a homokórát leste... A konyhában ügyes mozdulattal lehasitotta a tojás felső csücskét, büszkéig, véve tudomásul, hogy szakértelme az áldatlan zűrzavarban sem hagyta cserben, A tojás olyan lett, amilyennek lennie kellett. Már majdnem befejezte a táplálkozást, amikor a tojás híg sárgájából egy csöpp, patyolat tiszta ingére hullott. Reszkető kézzel ejtette tányérjára a kiskanalat. Sá- padt-fehéren meredt a szörnyű foltra, majd fölpaltant az asztal mellől, kirontott a konyhából, zakóját az egyik székre hajította, s tépni, rán- cigálni kezdte magarái a meggyalázott inget. Először egy sárgát kapott magára, de ahogy a tükörbe pillantott, undorral félredobta. Azután meg egy kékre esett a választása, ám arról kiderült: beleolvad a zakó színébe. Ekkor egy pirosat A (áUosjiú és a világfa A magyar népmesék mondavilágát eleveníti föl tv-játékában Rajnai András rendező — Lőrincz L. László forgatókönyve nyomán. A televízió IV-es stúdiójában felvételre kerülő műsor főszereplője Juhász Jácint, Sáfár Anikó, Szalay Edit, Rakó Márta, Sugár István és Sárost Gábor. A tv-játék operatőre Szalay András. _____________________________ K ÖNYVESPOLC Elhiszem, hogy szárnya van Mit mond ez a könyv annak, aki nem ismeri Dél-Amerika történelmét, mai politikai helyzetét, földrajzát? A 19800 példány többsége valószínűleg nem Latin-Amerika-szakértók kezébe került. Mit mond ez a könyv' annak, aki Gabriel Garcia Márquez A bölömbikák éjszakája című kötetének olvasásakor találkozik először a latin-amerikai irodalommal? Olvasom, a tartalomjegyzéke. A világ legszebb vizihul- lája, öregúr — hatalmas szárnyakkal, A kisértethajó utolsó útja. Egy ilyen nap. A szombat utáni kap. Sejtelmes és egyszerű címek. Fáradtan leteszem a könyvet; majd holnap. De már zsongani kezdenek fejemben: lsabel monológja, miközben az esőt nézi Macondóban, Az eltűnt idő tengere ... Soha sem olvastam még no- velláskötetet szépen, sorjában. Belekukkantok, megizleiek egy iriondatot, szertelenül forgatom. Most a címek nem hagynak nyugodni. Űjra felütöm a könyvet. Éjfél után háromkor, amikor ugrálni kezdenek a betűk, abbahagyom. De addigra már belém ivódik néhány sor, barátaimmá válnak az 5—6 oldalas »brilliánsok, a nagyobb » n .árv á ny tömb ók «. Az első olvasás után talán elég volt annyit észrevenni, hogy mindegyik írás ízekre szedhetetlen, tiszta, egységes mestermunka. A második, harmadik, negyedik nekirugaszkodásra — mint egy mikroszkóp alatt a vizcseppben levő parányi élőlények — látható lesz az éles határú írásokban az ember érzéseinek, cselekedeteinek, minden apró mozdulatában ott levő emberségének kavargása. Furcsa, néha szinte érthetetlen világ. A vízparton talált hulla egy falu szentjévé, legendájává válik. Olvasom. Tudom, hogy lehetetlen, és mégis úgy érzem, mintha arról olvasnék, ami körülöttem történik. Pe- la.vo kertjébe öregember esik, szárnyai vannak... És az öregember- szárnyakkal épp olyan hihető, mintha azt mondanám: fölemeltem a telefonkagylót. Az eltűnt idő tengerében — mint valami szürrealista festményben — úsznak ketten. És elhiszem, hogy létezik a tenger. Ebben a környezetben élik mindennapjaikat Márquez emberei. Olyan falusi mindennapokat, amilyeneket mi is élhetnénk. Nemcsak ilyen novellákat olvashatunk azonban e kötetben. Az Egy ilyen nap című írás egy foghúzás története. Don Aure- liano Escovar, a diploma nélküli fogorvos érzéstelenítés nélkül húzza ki a polgár-mester alsó bölcsességfogát. Négy és fél oldal. Talán többet mond Dél-Amerikáról, mint egy kétszáz oldalas elemzés. S egy érdekesség. A kísértet- hajö utolsó útja című novella utolsó oldalán olvasható: »... vasbetűkkel a neve, Halálcsillag. ..« A lábjegyzet; »Ez magyarul van a spanyol eredeti szövegben!« Mit mond ez a könyv annak, aki nem ismert Latin-Ameri- kc? Hiszen nem történelmi, társadalmi tudományos elemzés . .. Talán sokmindent meg sem ért az olvasó. És utána mégis úgy érzi, mintha évekig például Kolumbiában élt volna ... Nagyon sokat mond ez a könyv. Nem egzakt tudományossággal, hanem életérzések »sugallmazásával«. Vajon melyik révén tudunk meg többet? Hol van a megértés és a megérzés határa? Nem tudnám megmondani. L. P. kapott fel, ámelyet halvány zöld csíkok díszítettek, de ez • meg túl vidámkodoan hatott. Fehéret is próbált, ám az valahogy túlságosan ünnepélyesnek hatott. Már-máf g_rra gondolt, hogy táviratban beteget jelent, amikor kétségbeesett lépésre szánta el magát; a szennyes ruhák közül előhúzta a kívánt inget és fölpróbálta. Enyhe zokniszaga volt. Sebtében beleiűrte a nadrágjába, fölrántotta a zakót, sapkát, kabátot húzott, és már rohant is lefelé a lépcsőn. Csak el ne késsen! Lihegve rohant be az állomás várótermébe, ahol már szép számú utas várakozott türelmesen a reggeli ex- presszre. Tehát még időben érkezett! Odavágódott az egyik pénztárablak elé, ahol a legrövidebb sor váralcozott, és nagyot sóhajtott: most már nem lehet baj. A szomszédos. pénztárablak előtt senki sem várakozott. Szeme sarkából észlelte, hogy valaki elindul arrafelé, s hirtelen eléje vágódott. Szerencsére megelőzte, ám az ablaknál kiderült, itt csak elővételi jegyeket árusítanak. Dühösen rohant vissza előbbi heiyére, a félrevezetettség fölött érzett jogos felháborodással lökve félre egy szintén arra tartó utast. Meg mit nem! Û már jóval előbb itt volt. Mintha valaki köszönt volna mögötte. — Gebedj meg! En győztem! — gondolta, s ingerülten figyelte az előtte bonyolultan magyarázkodó utast. — Jó reggelt! — hallotta ismét a köszönést. — Ez meg kinek köszönget? — fordult hátra egy győztes hadvezér fölényével. A város egyik vezető személyisége volt. — Ügy vágódott be, mint a bomba! — mondta a vezető személyiség. — Alig tudtam félreugorni. Nem is hittem volna, hogy maga... — Ugyanis... az ingem ... — próbált magyarázkodni. és a legszívesebben sírva fakadt volna. Miért pont ennek kellett mögötte jönnie? — Az inge? — csodálkozott a neves személyiség. — Nem! Azazhogy ... Rettenetesen sajnálom! Higgye el, én nem szoktam ... orcát mind elviselhetetlenebb ül facsarta a mosatlan ing bűze. — Vissza kéne fordulni! — villant az agyában. — Még csak az kell, hogy ő is megérezze! — De nem jutott eszébe semmi és az erőlködéstől, hogy valahogy kivágja magát a kínos helyzetből, verejtékezni kezdett a homloka. — Tessék, álljon elém! — mondta a vezető személyiségnek. — Ugyan! — mosolyodon el amaz. — Maga ért ide előbb! — Még gúnyolódik is! — gondolta, s rettenetes kétségbeesés vett rajta erőt. Hiszen sejthette volna! Azok a szörnyű balesetek ma reggel, mintha előre jelezték volna a katasztrófát. — Tessék kérni! — szóit rá háta mögül a pénztáros. — Ne tartsuk fel a sort! Ezt már nem bírta elviselni. Valami mentegelődzés- félét dadogott a vezető személyiségnek, amelyben egyszerre hivatkozott rettenetes fejfájásra, meg hogy sürgősen telefonálnia kell és hogy az ing miatt van az egész... — Azz,al sarkonjördult, és kirohant a váróteremből. A vezető személyiség csodálkozva nézett utána, de mivel senki sem állt előtte, a pénzíárab- lakhoz lépett. — Mi történt? — kérdezte később a felesége, amikor már a vonatban üllek. — Nem tudom — felelte a vezető személyiség. — Még soha nem láttam ilyennek! Odakinn az utcán révete- gen nézett körül, aztán elindult. Maga sem tudta hová. Ballagott szédelegve, mintha részeg volna és egyre csak arra gondolt, még az este ki kellett volna mosnia az inget. Lelki szemeivel látta magát, amint a friss és tiszta ingben pompázik a csendes és üres váróteremben, s komoly értelmes beszélgetésbe bonyolódik a vezető személyiséggel valami roppant fontos kérdésről, miközben zsebükben már ott lapul az időben megvásárolt vonatjegy :.. A távolban már feltünedeztek a város szélső házai, de ő csak ment előre. Ment rendíthetetlenül, az immár elérhetetlenül távoli főváros felé, ahol ma egy fontos tárgyalás lesz, amelyről ő mindörökre lekésett. Bencsik András Somogyi Néplap
