Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
Hol tart a hórusmozgalom Somogybán? A Radnóti Színpad Kaposváron Jó hangzás, tompa visszhang H a számításba vesszük megyei énekkaraink minősítéseit, okleveleit, hazai és külföldi pódiumokon elért sikereit, rádió- és tévéfelvételeit, indokoltnak és cáfolhatatlannak látszik az a megállapítás, hogy a kóruskultúra az amatőr művészeti mozgalom legerősebb oldala Somogybán. Mind felnőtt-, mind gyermekkórusaink száma és színvonala felülmúlja az országos átlagot. Mert korántsem dicsekedhet például minden megye olyan kitűnő együttessel, mint a KISZÖV Vikár Béla Énekkara, s nem mindenütt büszkélkedhetnek egy tucatnyi anany- vagy ezüstkoszorús kórussal sem. A területi elosztás is megfelelő, hiszen nemcsak a megyeszékhelyen működnek minősített dalosok, hanem Siófokon, La- don, Babócsán, Balatonföldvá- ron és Balatont)ogláran is, hogy — egyelőre — csupán a felnőtténekkarokat említsük. De vajon ismeri-e őket eléggé a közvélemény? A statisztikák azt bizonyítják, kissé kulturális közéletünk perifériájára szorultak. Már-már jellemző, hogy valamely »-középerős« tánccsoportról vagy a kezdő irodalmi színpadról többet tud a nyilvánosság, mint a legmagasabb színvonalú énekkarról. Vajon miért? A »-vájt fülű« dalosok és »-botfülű« közönség hazája lennénk? Aligha! A propagandával van baj ? Nem valószínű. Nincsenek megfelelő színháztermek? Ez sem igaz. Nézzük meg inkább, van-e elég íöllépesi lehetőség, és igénylik-e kórusaink tevékenységét a kulturális szervek! Néptáncegyütteseink, irodalmi színpadaink évente 40—45 alkalommal lépnek a közönség elé, az énekkarok azonban — átlag — mindössze 10—15 szereplést vállalnak. Vagy csupán ennyire kérik meg őket? (Általában ezeknek a fellépéseknek jelentős része »alkalmi« jellegű.) Az sem ritka, hogy a községi vagy vállalati vezetőség egyszerűen a társadalmi ünnepek nélkülözhetetlen kellékének tekintik a kórust, és semmi másnak. Igaz, a »felmenő« rendszerű művészeti szemlék a balatoni da- losünoepek, a kőröshegyi hangversenyek kétségkívül ösztönzően hatnak az énekkarokra — akár az úttörő-művészeti szemlék vagy az Éneklő ifjúság mozgalom a dalos kedvű kisdiákokra —, csakhogy ezekre a rendezvényekre elsősorban tavasszal és nyáron kerül sor, az ősz meg a tél többnyire énekszó nélkül marad. Legföljebb egy-egy minősítő vagy jubileumi koncert nyújt módot a szereplésre. Lehetséges, hogy a holtidény nagyszerűen alkalmas a tanulásra, a »stúdiómunkára«, de az sem elképzelhetetlen, nogy ez a — vélt vagy megalapozott — fölöslegességtudat, szerepléshiány kedvüket szegi. (Az egyik kitűnő kaposvári kórus próbafegyelme ezért romlott meg, s ezért vált meg a közösségtől néhány régi tag.) Akad ugyan mind Kaposváron, mind a megye más helységeiben egy-két olyan énekkar, amely — a vezető szervezőkészsége révén — az átlagosnál jóval több szereplési alkalmat kap, ám aligha ez a követendő példa. A társadalmi munkamegosztás jelenlegi színvonalán már nem a kézműves kötelessége, hogy áruját eladja — minden ellenkező vélemény ellenére sem. Nehezen tisztázható a felelősség az utóbbi éveknek azért Képek Pusztaszerről Múltidéző történelmi emlékeink Érdekes és tanulságos kiállítást nyitottak meg a héten a ' Kaposvári Tanítóképző Főiskola második emeleti zsibongójában. Néhány tabló csupán, de sok információ; közvetlen élményként egypár szobortöredék, amelyet a restaurátorok egésszé formáltak, meg. dokumentumok az új honfoglalásról: az • 1945-ös földosztásról. Végül — jelezve a nagyszabású munkát — képet kapunk a Feszty-körkép helyreállításáról és tervezett pusztaszeri nemzeti parkról. E méreteinél fogva egészen kis kiállítás nagy jelentőségű: a jövő tanítóiban fölkeltheti az érdeklődést nemzeti múltunk egyik legrégebbi emléke iránt, s későbbi munkájukban ezeket az ismereteket bizonyára föl is használják. Pusztaszerre kevesen jutnak el, de tudatunkban — a tudományos ismeretekre alapozva — fölépíthetjük a múltat. »Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is... Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén szernek nevezték el, azért mert ott ejtették meg a szeréi az ország dolgának...« fAz 1970—76-os ásatások mutatják a nevezetes hely kutatásának fontosságát. Negyvenhat ezer érát do1 goztak itt és tízezer köbméter földet mozgattak meg társadalmi munkában. A történelmi emlék, az itt talált román kori emlékek szépsége igéző. Francia mesterek készítették a nyugati díszkapu szobrait, 1200 körül — olvastuk a négy egészalakos szobor alatti ismertetőt. Egészen másról beszélnek azok az okmányok, amelyek 1945. március 29-én keltek. A kormány Pusztaszeren ünnepélyes földosztást rendezett. — Üj honfoglalás — adták az ország legfontosabb eseményéről szóló írások címéül a lapok. A Feszty-körkép, a magyarok bejövetelét ábrázoló, hatalmas képzőművészeti alkotás a millenniumi ünnepségek jegyében — és szellemében — fogant. Tönkrement: helyrehozatalát 1975-ben határozták el. A munkálatokról fotósorozat beszél. A nemzeti parkban fogják majd elhelyezni a Feszty- körképet. Ezen kívül is nagyon sok látnivaló csalogatja Pusztaszerre a nemzeti múltunk iránti érdeklődőket: az Árpád-emlékművön kívül a romkert, a régészeti múzeum, a felszabadulási és földosztási emlékmű, az agrármúzeum, a halászati múzeum, a kovács- és bognárműhely, a szélmalom, a makói, szentesi és szegedi berendezett tanyák »szólalnak meg« a múl!idézés ■ (tő hargján. H. B. a hiányosságáért, hogy városaink, községeink közösségének többsége még sohasem hallatta minősített kórusainkat,- így ezek az együttesek — önhibájukon kívül — a kisközségek közművelődési gondjainak megoldásához sem járulhattak hozzá. Ám jobb későn, mint soha: a legkiválóbb énekkarok ez év őszétől — irodalmi színpadokkal, versmondókkal, folklóregyüttesekkel közösen — pótolhatják majd ezt a fogyatékosságot. Ami az általános- és középiskolai énekkarok nyilvánosság előtti szereplését illeti, itt sem sokkal jobb a helyzet. Előfordul ugyan, hogy egy-egy lelkiismeretes művelődésiott- hon-igazgató vagy tanácselnök szívós szervezőmunkájának eredményeként remek kórus- találkozók, koncertek jönnek létre (Csurgó, Berzsnce). Az igazán jellemzőnek azonban — sajnos — az olyan eseteket kell tartanunk, amilyenekkel néhány hónapja a kaposvári zeneiskola nagytermében lehettünk tanúi: mindössze öt felnőtt hallgatta meg az Éneklő ifjúság hangversenyét, S közülük is három zenetanár volt, holott plakátok tucatjai hirdették a rendezvényt a megyeszékhely minden részén. Azokra a kitűnő gyermekegyüttesekre, amelyek rádiószereplésre, az országos nyilvánosság elé kerülésre is méltónak bizonyultak, épp a szű- kebb haza közönsége nem volt kíváncsi ... Nem lenne-e hát üdvös dolog — az írásos propagandán kívül — a színházi közönségszervezés mintájára a zenei közönségszervezés rendszerét is meghonosítanánk vállalatainknál ? Erre azért is nagy szükség van, mert — legalábbis az előzeites tervekből erre következtethetünk — kórusmozgalmunk továbbfejlődik. Az idén több lesz a fellépési lehetőség is. A kisközségekben megszervezendő »vegyes« műsorokat már említettük, ezenkívül a »hideg« évszakokban rendszeressé válnak Kaposváron a vasárnap délelőtt tartandó »múzeumi« koncertek. Nagy lehetőségnek ígérkezik — mind a felnőtt-, mind a diákénekkarok számára — a déldunántúli művészeti hét őszi rendezvénysorozata. Az elképzelések között szerepel — bár más címmel, más rendszerben — az egykori Daloló Somogy mozgalom hagyományainak fölelevenítése és természetesen most sem marad el a balatoni dalosünnep. A megnövekedett kínálathoz tehát »csak« nagyobb keresletre lenne szükség. Gondosságra, lelkiismeretesebb szervezésre, hogy ne csak egy vékonyka réteget vonzzanak legjobb amatőrkórusaink színvonalas produkciói. És hogy ne csupán a közös éneklés váljék tömegmozgalommá Somogybán, hanem a dalolás hallgatása, élvezete is. Lengyel András Mindenekelőtt közölnöm kell, hogy öcsi egy ló. Egy tizenkétéves, almásodó farú, hollófekete paripa. Régebben tanácsi szolgálatban állott; aztán kilencesztendős korában kimustrálták, és vágóhídra szánták. Kelemen Mihály — fehér üstökű, veres orcájú hajósi magánzó — mentette meg a korai és csúfos haláltól. Most ott áll — kifogva — Mihály bácsi pincéje előtt, a hófoltos domboldalon; felkötött farokkal, nagy szürke pokróccal betakarva, jól ápoltan és egészségesen. Lejjebb és messzebb néhány őz szélvédett helyet, * kökénybokrot keres. öcsi megemeli busa nagy fejét, s hosszan néz az őzek felé. — Hatezer forintért vettem a tanácstól három évvel ezelőtt: tizenkét forintért kilóját. Vágóhídra szánták, mert nem tudott ráállni a bal mellső lábára. Megnéz- tmm, a mindjárt tudtam, Dosztojevszkij: Szegény emberek Halk tragédiát, szemérmes kapcsolatot vittek színre a figurák alakítói. Keres Emil játszotta Gyevuskint. Pályáján már megfogalmazott egy Dosztojevszkij-hőst: Raszkol- nyikovot a Bűn és bűnhődés- ben. Gyevuskinja tétova, kicsit szószátyár ember. A tisztesség torzószobra. Konvenciók szorításában. Közhelyes regényekért, boldog befejezésekért rajongva : kulcshelyzet a nagyszerű gogoli mű, a Köpönyeg beolvasztása. Gyevus- kin felismeri önmagát, de még megnyugtató, a kishivatalno- kot kárpótló megoldást sürget Körülötte minden elveszti a statikusságát: odúja szinte kiürül, mintha a bútorok lég- neműsödve illannának el. Már-már a szenilitás határán él. De talaj szinte a lába alatt az a viszony, amely a kedves nőalakhoz fűzi. Féltik tőle a kincstári kefét: bekoszol ja. Már-már azt hinnénk, tovább nem süllyedhet, amikor megtudja, hogy Varvara férjhez megy... Keres Emil különösen az elesettséget ábrázolja szép színekkel. Varvarának Venczel Vera kölcsönözte magát. Ez a szelídszép, gyönyörű színésznő ebben a játékban voltaképpen olyan, mint az a gyertya, amelyet néha az ikonhoz visz. Lángnyi életét kis huzat is kiolthatja — ezt érezzük Venczel Vera figuraformálásából. A produkciót Bencze Zsuzsa rendezte, s nem volt köny- nyű dolga, hiszen a kamarajáték két szereplője ritkán kerül közvetlen kapcsolatba, s ez egyfajta sterilitást jelent Bencze Zsuzsa a lehetőségeket kihasználta, többet nem tehetett. Meluzsin Márta jelmezei jól mutatták a figurák anyagi helyzetét, s ennek megfelelő lelkiállapotukra is utaltak. Leskó László Lengyel könyvek a világban Dosztojevszkij Szegény emberek című levélregényének színpadi változatával vendégszerepeit két este a kaposvári Latinca művelődési központban a budapesti Radnóti Miklós Színpad. A mű Dosztojevszkij első igazi irodalmi sikere, 1845-ben irta. Grigoro- vics, Nyekraszov, Bjelinszkij kézről kézre adták, a felfedezés friss örömével: »Új tehetség első regénye«. Pedig az eisömüves író kisregényére erősen rányomta bélyegét az elődi és a kortársi hatás, amely nemcsak a tematikában jelentkezett. (Cejtlin a 40-es évek irodalmi terméséből 150 kishivatalnok fpsze- replöjű elbeszélést számolt össze.) Bjelinszkijék őszinte csodálatának azonban volt alapja: Dosztojevszkij müve ugyanis nemcsak egy voit a sok »csi- novnyik-eibészélés« közül, hanem árnyaltságával, hiteles lé- lekrajzával az elsők közt a helye. Makar Gyevuskin kishivatalnok figurájában már ott van minden, ami a későbbi, kiforrott Dosztojevszkij- művek csinovnyik hőseire jellemző. S ott van az odúlakó lét pszichikai, szellemi állapotának részletes, kitűnő rajza. Rusztikusán valószerű díszletben — Csikós Attila munkája — játssza a Radnóti Miklós Színpad Dosztojevszkij művét. Két jellegzetes orosz faház két helyiségét látjuk. Anélkül, hogy a szereplők a színen lennének, tudjuk: a kamraszerű, szűk helyiséget férfi lakja majd, a valamivel tágasabb, otthonosabb szoba pedig magán viseli nő lakójának kezenyomát. Azt is tadjuk már a színpadképből: két »megalázott és megszomorí- tott« emberrel ismerkedünk meg. Gyevuskin — az isten tudja, hányadik osztálybeli kis írnok — és Varvara Dobrosz- jolova egymással szemben laknak. Leveleik, ritka találkozásaik színesítik meg életüket. Gyevuskin a kevésbé intellektuális, ezt azonban szinte észrevehetetlenné teszi megőrzött gyermeki tisztasága. Csecsemőrnaív, öreg gyerek, akit apaival vegyes — nem, nem szerelem! — szeretet, érzelem, pontosabban: érzemény fűz a szegény, erkölcsös Varvarához. Jó értelmű cinkosság, gyengédségen alapuló szövetség alakul ki közöttük. Varvara mosolyogva olvassa Gyevuskin hencegéseit: »talpraesett ember vagyok!«. Olykor apró, akaratlan szúrásokkal ejtenek pici sebeket egymás lelkén, hogy aztán nagy en- gesztelések következzenek. Gyevuskin végképp lecsúszik Felismeri: léte zéró értékű. Hiába kap hirtelen kielégítésül száz rubelt, a fölismerést már nem lehet kitörölni belőle. Varvara pedig — nincs más választása — férjhez megy egy földbirtokoshoz. Egyre népszerűbbek a különböző országok olvasói és kiadói körében a lengyel könyvek. Évente mintegy 300 rnű jelenik meg lengyel szerzőktől külföldön; csupán a múlt évben 316 szerződést kötöttek külföldi kiadókkal lengyel írók műveinek publikálására. A legtöbb szerződést — 133-at — a Szovjetunió kiadóival, 68-at Csehszlovákiával, 38-at az NDK-val, 25-öt Magyarországgal, 16-ot Bulgáriával, 8-at Olaszországgal, 6-ot Svédországgal, 4-et az NSZK-val és 3-at Japánnal kötöttek. A szerződésekből ítélve 1975-ben külföldön a legnépszerűbb lengyel író Stanislaw Lem, Ja- roslaw Iwaszkiewicz, Jerzy Putrament és Jerzy Andrze- jewski. A szerzői ügynökség részletes, 1945—1970-re vonatkozó bibliográfiája szerint 5000 lengyel könyvet fordítottak le a világ 70 nyelvére. Az 5000-ből 1139 klasszikus mű, 3326 kortárs írók könyve, a többi pedig antológia és egyéb gyűjtemény volt. Ezekben az években a legtöbb lengyel könyvet a Szovjetunióban (1063-at), Csehszlovákiában (917-et) és az NDK-ban (500-at) fordították le. A klasszikusok közül legszívesebben Henryk Sien!cie- wicz, Adam Mickiewicz és Bo- leslaw Prus műveit, a kortársak közül pedig Wanda Wasilewska, Stanislaw Lem és Jaroslaw Iwaszkiewicz alkotásait adták ki. ; ÖCSI hogy nem járhatok vele rosszul — mondja Mihály bácsi. — Hazavittem, három napig lekötöttem a fejét: csak úgy dőlt belőle a keh. Hát minden lóban van egy kevés keh; mondjuk, benne meg elég sok volt, de szépen kitisztult. Láttam, hogy nincs ennek a lónak más baja, csak telezab áltatták kukoricával. Na, aztán megereltem. A bal mellső lábából vagy négy liter vért vettem le; sűrű volt és olyan fekete, mint a korom. , A jobb rriellső lábából csak két litert vettem, a két hátsóból meg egyet-egyet, mert azokból piros vér jött. Szóval levettem összesen nyolc liter vért. Na, aztán utána hónapokig úgy tanult járni, mint az embergyerek. Csak úgy támolygott az udvaron. Hónapokig nem fogtam be, nem hajtottam, csak ott próbálgatta a járást a kertben Aztán olyan ló lett belőle, hogy nem kell neki se ostor, se gyeplő. Mihály bácsi csak odaszól neki: »öcsi, állj meg! öcsi fordulj«, és csinálja. Meg is lovagolta: úgy futott, mint csikókorában... — Aztán jöttek, kérdezték: hogy csinálta ezt Miska bácsi? Mit csinált ezzel a lóval? Mondtam nekik, hogy jó barátom az öreg presbiter, minden héten dolgozok neki két órát, cserébe aztán imádkozik a lovam egészségéért, meg hogy nekem legyen étvágyam, ezért lett jó a ló. Nem fogom az orrukra kötni. Én se kérdezem a szomszédtól, hány tyúkja van... Most már kínáltak érte huszonötezret, de nem adnám oda semmi pénzért... Ezt csinálják: amig húz a ló, ajnározzák, aztán ha valami kis baja lesz, mehet a vágóhídra. Amíg a versenyló jól fut, dijakat nyer, kényeztetik, aztán lekerül egy téesz- be, onnan a cigányhoz, aztán vagy fölfordul az út szélén, vagy megy a vágóhídra. Különben ugyanez van az embereknél is: amíg egy futó jól fut, egy futballista jól rúg, egy táncdalénekes divatos és fiatal, addig reflektor- fényben van, díjakat kap, agyonajnározzák; aztán megsérül vagy megöregszik, ét mehet a süllyesztőbe. Elhallgat. Gondolkozik kit ideig, aztán hozzáfűzi: — Na, én még jól bírom. Itt van a pince, ez a kis cukros víz, ez a kis szoba. Aztán ha tavasz van, kinyitom az ablakot: itt a domboldalban mindenütt hársfák vannak, s beszívom azt a jószagú levegőt. Erre kevesen járnak; ha kinézek, csak a hársfákat meg az eget látom. Csornák Árpád
