Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
Slmonyi Imre HEQYEK, SlKSAQOK A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre. Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték. JÉKELY ZOLTÁN iriailer roskad! vállra — Álombéli találkozás Tamásj Áronnal — Chiovini Ferenc: Olvadás. (Óla jfestinény) Csörsz István Ketten úgy, mint azelőtt K ocsa László Csepelről költözött az anyjával Dunatelepre. Mindennap borotválkozott, vasalt ingben járt horgászni, magatartásában azonban nern volt semmi feltűnő, kivéve azt, hogy sose fordította el a fejét, amikor oldalt nézett. Mintha rajta akarta volna kapni az embereket, hogy figyelik. Haraszti minden reggel találkozott vele a negyvenhármas villamoson, megjegyezte magának a dolgot, de nem tulajdonított neki különösenbb jelentőséget egészen addig, amíg Kocsa udvarolni kezdett a húgának. Haraszti tízéves korától kezdve Rikkancsnak szólította a lányt. Irma átkozottul dühös volt ezért, annál inkább, mert a csúfnév rajta maradt. Kocsa néhány hónap múlva megkérte Irma kezét. Haraszti öszezavarodott. Irmáz- ni kezdte a lányt, de majd beletört a nyelve, és gyakran elszólta magát. Kocsa ilyenkor rávillantotta a szemét, de hallgatott. Haraszti elviselhetetlennek érezte jövendő sógora pillantását. Amikor a dunatelepi telek kerítését kötözték, megkérdezte tőle: »Te, mond: merev a nyakad, vagy mi baja van?...« A telek Irma hozománya volt. Kocsa a szokottnál is kevesebbet beszélt, amikor a telken dolgoztak — annál jobban megnézett mindent. a virágkaróktól kezdve az utolsó deszkadarabig, amit évek során odahordott a család. »Egyszer majd ház épül itt« mondogatta az apjuk. Egyszer. Kocsa válasz helyett leszakított egy ringlót a fáról. Gondosan megtisztogatta és úgy emelgette, mintha ennek az egy gyümölcsnek a súlyából akarta volna kiszámítani az egész termés súlyát. Haraszti akkor gondolt rá igazán először, hogy Kocsáélesz a telek és a ház. Mindezek az apróságok kikezdték az idegeit. A pja és az anyja mintha semmit se vettek volna észre. Irma persze elmúlt huszonnégy éves, és attól féltek, hogy a nyakukon marad. Haraszti egyre dühösebb lett. Bár az eljegyzés napján megfogadta, hogy befogja a száját, képtelen volt fegyelmezni magát. Az fájt neki a legjobban, hogy Irma is megváltozott. Mintha eltanulta volna Kocsától szemének azt a hülye rángatását... Haraszti egy alkalommal olyan dühbe gurult, hogy pofon vágta a lányt. A dunatelepi építkezésen az egész család dolgozott. Haraszti még soha nem hajtotta így magát. Az össze- esésig, a megszakadásig keverte a betont, hordta a téglát. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy Kocsa is alig állt a lábán. Egyébként meglepően jól bírta a munkát. — Szívós fajta- állapította meg Haraszti, de lassú, mint a tetű! — Végre valami konkrét hibát talált Kocsa jellemében. Irma már a hetedik hónapban volt és egyre formátlanabb lett. Haraszti döbbenten nézegette. Felfordult a gyomra a látványtól. A legnagyobb kétségbeeséssel gondolt a jövőre. Az se vigasztalta, hogy őt igazolták az események. Amim az új házba költöztek a fiatalok, kiderült, hogy Kocsa nem segít a házi munkában. Megszokta, hogy az anyja végez el helyette mindent. De nem törődött a telekkel és a házzal sem. Hamarosan Dunatelepre költözött Kocsa anyja is, aki az első pillanattól kezdve gyűlölte Irmát. A gyerek koraszülött lett, csípőficamos. Bőgésen kívül nem hagyta el más hang a torkát. Az utcában már mondogatták, hogy néma, pedig nem volt az. Kiderült, hogy Kocsa anyja terjeszti a hírt Harasztit az egészségügyi problémáknál: jobban érdekelte, hogy kire hasonlít a gyerek. Szerencsére Irmára ütött, apjától csak a szemét örökölte: Haraszti egyre azt várta, hogy rángatni kezdi, mint az apja. Megkérdezte az üzem orvosától, örökölhető-e az ilyesmi. Az orvos azt mondta, nem. Hát akkor majd teszünk róla, hogy ne tanulja meg — gondolta Haraszti, s elhatározása új értelmet adott az életének. E gy év múlva Irma visszaköltözött a gyerekkel — a szülői házba. Megindult a pereskedés, hogy kié legyen a dunatelepi ház. Kocsa nem vitatkozott. Egy régi csepeli ügyvéd barátja igazgatta helyette a dolgait, aki sajnos értette a dolgát: egyik fellebbezés a másikat követte, irmának végül is volt helye, a gyereket befogadták, és úgy nevelték, mintha semmi köze se lett volna Kocsá- hoz. Egyelőre nem volt baj a szemével. Szerencsére lány, gondolta Haraszti. Egy lány mégis nehezebben tanulja , meg az apja hülyeségeit. A kislány szerette. Haraszti ezt jóindulatúan, de komoran tudomásul vette. Végre jó ügyvédet fogadtak; a szódás cigány fiát, aki valamikor Haraszti iskolatársa volt. Vajónak hívták a fiút, és általában lenézték a környéken, ugyanúgy, mint az apját. Nagy darab férfi lett belőle, keveset mozgott, de gyorsan beszélt és vágott az esze. Fél év alatt elhalászta a házat Kocsától. Februárban megkapták a végzést hogy Kocsának és az anyjának ki kell takarodnia a házból. Irma azonban nem költözött vissza Dunatelepre. A Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott, és ez a szülői házhoz volt közelebb. Jóformán csak takarítani jártak Dunatelepre az asszonyok. Kocsa meg az ügyvédje új tervet eszeltek ki: előbb a gyerekláttatás ügyében, aztán a gyerektartás összege miatt, végül azért indítottak pert Irma ellen, hogy elvegyék tőle a gyermeket. Az utóbbi nyilván Kocsa anyjának az ötlete volt: a kislányt ugyan nem szerette, Harasz- tiékat azonban még jobban gyűlölte, mert ei akarta adni a dunatelepi házat, hogy Csepelen vegyenek másikat az árából. Valamelyik tárgyaláson kiderült, hogy már előleget is kapott rá. Ha- rasztiékat megint Vajó védte a perben, de ezúttal nehezebb dolga volt, Irma körül ugyanis valami segédmunkás legyeskedett a Kertészeti Kutatóban. Irma azt állította, hogy az egésznek nincs jelentősége, de akkor már valamennyien tudták, hogy másképp festenek a tények a periratban mint a valóságban. Kocsa azzal az indoklással adta be a keresetét, hogy Irma erkölcstelen életet él és nem alkalmas a gyereknevelésre. Haraszti úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Szólt a barátjának. Pálosnak, és egy délután megvárták Irma fiúját a Kertészeti Kutató kapujában. Kovácsnak hívták, Haraszti már kinyomozta. Pálos valamikor ifi válogatott birkózó volt — ő állt elöl, és amíg Haraszti beszélt, a vállát emelgette. Kovács magas, fekete fiatalember volt csak igennel és nemmel válaszolt Nem tagadott semmit. Azt mondta, hogy komoly szándékai vannak Irmával; bármikor kész feleségül venni gyerekestől, de éppen házat épít Érden, ezért nem áll valami fényesen anyagilag. Ügy gondolták Irmával, hogy várnak egy évet. Mire idáig jutottak, Haraszti harci kedve erősen lelohadt, Pálost azonban, aki már dél óta hergelte magát, nem lehetett visszafogni. Egyre fenyegetőbben emelgette a vállát és végül mégiscsak lekevert a fiúnak két pofont, mire az hátraesett a kecs- kefűzbokrok alá. Sápadtan felállt, leporolta a ruháját. Szó nélkül otthagyta őket. Két nap múlva ismét megvárták Kovácsot, és megint kapott két pofont — ezúttal minden kísérő szöveg nélkül, csak azért, hogy komolyan vegye a múltkori szavaikat. Ezzel lezárták az ügyet. Pálos ötiete volt, hogy Kocsát is meggyőzzék: hiábavaló a további piszkálódá- sa. Szombat délután volt, és tudták, hogy Kocsa kint ül a gáton. Haladéktalanul hozzáfogtak a terv kivitelezéséhez. de amikor Haraszti átemelte jobb lábát Pálos motorjának hátsó ülése felett, iszonyú fájdalom hasított a derekába. A lumbágó, gondolta. — Állj meg! — könyör- gött Pálosnak. Homlokát és hátát kiverte a víz. Pálos azonban két napjí cserélte ki a motor lökésgátlóit és büszke volt, hogy milyen jól bírják a strapát. Amikor Pálos gázt adott, Haraszti némán, rémült nyugalommal eleresztette barátja vállát és jobbra dőlt a víz felé. ■£■ rezte a fű árintését, p amely selymes volt, ™ mint Irma haja. Pálos hátranézett Nagyot csillant a fényben a motor nikkelezett kipufogódobja. Haraszti már hanyadt feküdt a fűben félig ájultan a fájdalomtól. Látta maga fölött Pálos árnyékát: válla közepén kis dudornak tűnt a feje. Mintha kérdezett volna valamit, amíg a bukósisak szíját babrálta az álián. Haraszti nézte az ujjai között hajladozó szíjat. Feje fölött lassan mozogtak a fűzfa ágai. Pálos ledobta mellé a bukósisakot: a tetejére esett, s megállt egy földhányáson. Haraszti úgy bámulta, akár egy csodát. Pálos himbálózó járásával megindult a gát felé. Kocsa mozdulatlanul figyelte őket. Horgászbotja végéről pókhálószerű fényes fonál vezetett a vízig. Haraszti félrefordította fejét a fűben, akár egy nyúl az alomban. Tudta, hogy Kocsa fél, és arra gondol, hogy mindjárt megverik. Miért nem fut el? Én se futnék, jutott eszébe. Hová is futnék? (Borongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam; nekem háttal, magában ült: csak a felső teste látszott, se pad, se szék alatta. Kietlen környezete, elhagyatottsága szívenfogott. S hirtelen a feje fölül, a magasból lamentáló verses beszéd hallatszott, ilyenformán:) »Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! A ház vége nyirkos, ez a hideg gyilkos. Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! Megfagy itt a lélek, ahol üldögélek, Szánj meg ember, szánj meg, és tűzzel kínálj meg! De ne csak gyufával: kőből ütött lánggal, lángoló csóvával! Hadd jusson belőle szemre, szemfedőre, s úgy szálljak az égbe, mint a csillag, égve1« (Sírás környékezett. Mögéje léptem s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam — nem tudom, honnan került a kezembe ... Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 májusában.) Alomból fogant, álomból ébrenlétbe átmentett versek, úgynevezett álomlátások, jelentések ősidők óta számon- tarthatók. Mindenki álmodik. Költők is álmodnak, nem csak álmodoznak. Szerencsére nem egyformán s nem ugyanazt! De még ha ugyanazt álmodnák is, más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is. Rám az álmaim már ifjúkoromban olyan erősen hatottak, hogy napokig foglalkoztam egy-egy furcsább, igézetesebb álmommal. Kivált olyanokkal, melyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem találtam meg; amelyek mintha máshonnan, messzebbről, vagy inkább mélyebbről származtak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeret- anyaga ... Később. amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy- egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát; néha csak foszlányokban, máskor olyan »épkézláb« sorokban, hogy csak papírra kellett őket vetni. Előfordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszólaltak. Halottak is, élők is,' és ami a legérdekesebb: mindig egyéniségükre jellemző mondokával, vagy versszerű- en tagolt mondatokban közöltek velem »valamit«. S ha vers nem is lett minden ilyen megnyilatkozásból, naplómban számos álom-inspirációt jegyeztem fel évtizedek során. Tamási Áron gyermek- és ifjúkorom egyik nagyrabe- csült és szeretett, legendákkal körülvett erdélyi író hőse. Később, a 40-es évektől Kolozsvárott, majd Budapesten. egészen haláláig, csak erősödött a közös szülőföldélményből is táplálkozó barátság és tisztelet érzése. Az életből való korai kidőlése nekem is érthető megrendülést okozott, s annak a már- már árvaságérzetnek jelentkezésével járt, mely aztán, egy évvel később, apám halálával természetesen az igazi, nagyon keserű árvaság gyászába öltöztetett... Tamási Áron halála fölötti fájdalmamnak, veszteségérzetemnek két versben próbáltam akkor kifejezést adni. Eltűnésében a budai utcákról, a baráti körből, a muzsikás vacsorázóhelyek törzsasztala mellől nem lehetett egyhamar beleMjrődni. Ezt a veszteségérzetet álmaimban való gyakori • megjelenése kárpótolta — ha ugyan nem az ellenkezőjét érte el. Az alábbi vers néhány sora a fentebb érintett »mások hangján« szólaló álomversek közül való (1970 májusából). Ha nem is Tamási életbeli hangján, de archaikus tartalmú és tárgyú mivoltában mintha mégis ő szólalt volna, s fejezte ki a?t a környezet érzést és lelki- állapotot, melyek a zord helyen, hol találtam, nyilván én tulajdonítottam neki, vagy fogtam rá álmomban, az álom jellemábrázoló és megjelenítő erejével. Félreértés tehát ne essék! Bármily fájdalmas is, csak szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy valóban az ő másvilági alakjával találkoztam, s az ő másvilági — s az életbelitől ezért különböző fátylaspanaszos hangját hallottam! Valószínűbb, hogy a lehetetlent nem ismerő, bennem is működő emberi álom-gépezet produkciója volt. A szoba sötétjében, frissiben firkantott sorokat véletlenül találtam meg, évek múlva, egy nagy levélborítékon. s az el nem homályo- sult kísérő-érzések felhasználásával, kiegészítettem. — Micsodaaaa??!!! —üvöltött Bodrogi a telefonba. — Hogy én...? — mély lélegzetet vett. — Nahát, majd én megmutatom... Ez is csak egy tisztességes munkásemberrel történhet meg ... Disz- nóság! Tiszta fejjel állok minden vizsgálat elébe! Lecsapta a telefont, arca lassan visszanyerte eredeti, ciklámenvörös színét. Amíg telefonált, püspöklila volt. Maga elé bámult a földre, gondolkodott. Húsos füle mozgott. »Tiszta fej?« gondolta, »vagy emelt lélek?« legyin- gyintett. »Valamit összekevertem megint, az biztos?« Száznegyven kilóját meghazudtoló fürgeséggel felkelt és kiabálni kezdett. — Fülest kaptam fiacskám a Robitól, jön a Köjál, meg az élelmiszervizsgáló... Még ma! Megbántott tónusú, mély hangja leesett a földre és kigurult ery nyitott ajtón. Kintről zörgés hallatszott, mintha egy lábasra tették volna rá a fedőt, s az ajtóban megjelent egy vékony, csúnyácska nő. — Mit nézel? — förmedt rá Bodrogi. — Jól hallottad... Kampis Péter Kttlyakolbást — Honnan tudták meg? — kérdezte halkan az asszony. — Megtudták, megtudták? Mit tudtak meg? Te is csak nyöszögsz itten; megtudták... Mit tudtak meg? Valami barom reggel kolbászt zabáit a kettesben, nem ízlett neki és kitalálta, hogy kutyahúsból van... A disznó, majd én megmutatom! Bodrogi arca újból püspöklila lett. Részben indulataitól, amelyek éppoly iiastagok és húsosak voltak, mint ő maga, részben a megerőltetéstől — Bodrogi József pecsenyesütő volt, három bódé karmestere (egyik a saját, a másik a felesége, a harmadik a testvére nevén) és csak paufleckben volt képes huzamosabb ideig gondolkodni. A telefon a kereskedelmi osztályról érkezett és annyira fölkavarta, hogy kétszer is elmondta: majd én megmutatom ét hogy disznó. Egyszer eszébe jutott a varázsige is: ez is csak egy tisztességes munkásemberrel történhet meg. De zavarodottságát mi sem bizonyította jobban, minthogy összekeverte a tiszta lelket és az emelt' főt. Na, mindegy. Tenni kell valamit. Bodrogi, mint egy vadkan, becsörtetett a szobába, zsírpecsétes, vonalas irkát tett maga elé, zsebéből előkerült egy csökött ceruza. »Bemenni Pityuhoz« — írta először, aztán alá sorban: »bemenni Fityó elvtárshoz« — itt rágott egyet a ceruzán —, »bemenni a megyére« és végül: »bemenni Lacza cimborához«... Bodrogi József délelőtt tízkor kezdte a bemenést. Délután kettőkor rajtaütésszerűen meglepték bódéit az ellenőrök. Lefoglalták a kolbászkészletet, mintákat vettek, szimatoltak és vegyele- meztek. Bodrogi estére püspöklila fejjel és gUambfehér lélekkel állt a szobában a telefonnál. — Köszönöm, cimbora. Hát persze, hogy nem találtak. Hogy is találhattak ott, ahol nincs, hehehe. Még ilyet! Csak egy tisztességes mun- kásemberrél... Nyolc egyforma telefonbeszélgetést bonyolított le. Megizzadt. Aztán betúrt az ing nyakába és kiabált: — Készítsetek elő, nincs áru, holnap nem tudunk indúlni. Gyerünk, gyerünk, legalább ötven kiló kell! Lassan átöltözött. Fölhúzta a valamikor fehér, zsírpac- niktöl és vércsimbókoktól megkeményedett henteskötényt, hosszú kést fogott a kezébe és kiment az udvarra. Alkonyodott. Hátul, egy deszkából táko t fáskamrafé- le előtt megállt és a torkát köszörülte. Béniről valami kaparászás hallatszott. Bodrogi kinyitotta a reteszt, be nyújtotta fejét a félhomályba. Nagy, virsliujjú jobb kezével diszkréten csapkodni kezdte a combját. — Na, gyere ide — mondta halkan és megmarkolta a kést. Arca piros volt most mint a hóhér süvegje. — Gyere szépen..,
