Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
V-alakban szűkül az út Fut velünk az autóbusz. Megkörnyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométerkövek egy pontban találkoznak, annál a fánál megszólítalak, apám — gondolom. Ügy teszek, mintha gondolkoznék. Apámnak az arcizma se rán- duL Nézi az utat Jobb oldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüggő kerítéssé varázsló sebességet Odébb a domb. Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mondjárt odaér a domb tetején ágaskodó szilvafához. Még egy perc, és a fa kése torkon szúrja. Közelebb a mezőn sasfiókák tanulják a repülést Az öreg sas kifeszített szárnyával alájuk száll. Lebegve vigyázza a kicsinyek repülését. Már túljutottunk azon a ponton, elhagytuk azt a fát, ahol meg kellett volna szólítsalak, apám. Szétszóródott gondolataim közt tüntetést rendezek magam ellen. Nehezebb lenne veled beszélgetést kezdeni most, mint egy szál gyufával lángba borítani egy jéghegyet Figyeled az utat Átadod magad a sebességnek. Számodra most már más nem létezik, csak az aszfalt végtelen szalagja, a kilométerkövek, szembejövő autók, a gázpedál. Csak feketére keményedéit kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredet Ó, hogy szégyelltem én valamikor a te két fekete kezedet! Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat Szégyenkeztem a mesterséged miatt önveszélyes sihederkoromban. ha kékposztó egyenruhádban voltál, még az utcára is szégyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kékcsempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este. A gyerekkor más volt Kölyökkutyaként szerettelek. Lévágott orrú cipőimben minden este "‘szaladtam eléd, egész a kis- állomásig. Boldogan szagolgattam biztonságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő benzinszagot bőröd izzadtságát Mámorosán botladoztam melletted. Szorítottam a fejem fölé nyújtott mutatóujjadat Hazafelé menve előre elmeséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet, és te megbocsátottad mindet... Cipeltem táskádat, zsebeidbe nyúlkáltam. és ott kincseket találtam: kiégett kis villanykörtét, használt autó- gyertyát, rugót, ellenállásokat, anyacsavarokat. Valódi gyű j teményem volt már ezekből az értékes darabokból. Azt mondtad: ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autóba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és nagyobb csavarokból áll. És a csavaroknak nagyon rosszul esne, ha eldobnám őket Fájna, ha szétszórnám őket A csavarfejeknek is vannak gondolataik, örömeik. Bánatuk. Dehogy is dobáltam volna el semmi kincsért őket... Nem a búcsúk, a húsvétok, az volt az igazi ünnep, amikör öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kormányt! Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaimmal rúgdostalak: »gyerünk, gyorVarga Rudolf apámmal sabban !« Boldog idők ! Visz- szahozhataüanul elmúltak már. E mlékszem, amikor a fájdalom és öröm hat napja után végre hazajöttél, és otthon maradtál. Rózsaszín, fekete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet. Le- húnyt szemed mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett, szombatestéken. Szempilláid résén akartad elhessegetni fekete madarait az éjszakának. Hallgattad anj'ám könyörgő hangját: csináld be a tetőt. Három helyen is eltört az ócska cserép. Az eső miatt pedig... Tehetetlenségedben csikorgattad fogaidat. Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki is súlyos pilláid alól, hanem egy könnycsepp, mintha nem negyvenhat éved aljáról jönne puskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha çsak azért lett volna ott, hogy levezesse azt a könnycseppet, mint a futóárok. Nem láttam én szemedben több könnyet. Befelé folytak azok. Vártunk vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted : »Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...« Hányszor ébredtem anyám sírására éjjelenként. Áldást kértünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó időért. Ünnepeltük életbenmara- dásodat. Mert láttunk autóroncsot eleget, üvegcserepekkel, vértócsával, leszórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatal embert ütött el gz autó. Föltörülte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok golyószórójának nyomai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponton hasmánt fekvő teste alatt... A járdaszigetről ágaskodók gyűrűjében Üj könyvekről — röviden A Szépirodalmi Könyvkiadó most jelentette meg Hatvány Lajos Arany Jánosról írt cikkeinek, tanulmányainak ízléses kis kötetét Szalontától Pestig címmel. A kötet sok érdekes adattal gazdagítja a magyar líra egyik legnagyobb alakjának portréját. Mai témájú regény Lajtha Kálmán Családtagok című könyve és Kurucz Gyula Négy csend között a hallgatás című regénye. Sokadik kiadásban látott napvilágot G. Hajnóczy Rózsa rendkívül érdekes naplójegyzeteinek vaskos kötete, a Bengáli tűz. Az Olcsó Könyvtár sorozatban jelent meg Leonyid Szo- lovjov Az elvarázsolt herceg című kötete. A szerző korábban A csendháborítóval már nagy népszerűségre tett szert hazánkban is. A Zeneműkiadó is több érdekes kiadvánnyal jelentkezett. Első helyen említjük a kiállításban is pompás Haydn-kötetet; Somfai László munkája Joseph Haydn élete képekben és dokumentumokban címmel került a könyvesboltokba. Ez az eddig megjelent leghitelesebb életrajz a bécsi klasszika óri- sáról, akinek életét, munkásságát kizárólag egykorú képek, dokumentumok alapján mutatja be a szerző. Bővített és átdolgozott kiadásban jelent meg — Az én zeneszerzőm sorozatban — a Mozart életét, munkásságát vázoló kis kötet, Gál Zsuzsa tollából. A nemrég indított librettosorozat új kötete három Verdi-mű — A Rigolet- to, A trubadúr és a Traviata — szövegét ismerteti. A magyar zenei életben, de egész kulturális életünkben kimagasló szerep jutott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolának. A nagy hírű felső- oktatási intézmény alapításának 100. évfordulója alkalmából a Kossuth-díjas zenetudós, Üjfalussy József szerkesztésében d- mentumok, tanulmányok, mlékezések kötete jelent meg — sok érdekes képpel —, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve címmel. Pécsi Gabriella Lacrimo, boldog Istvánért Kormos István emlékére Surabajában vásált gyöngye v :sak iSolt, de szétosztotta. Nekem is jutott. Bejártam Tolnát—Baranyát, pincém-padlásom átkutattam; elvesztettem. Aztán csak látom: üveg alatt, tárlóban őrzik. Menny dörög; A TÖBBIT KERESD, KÖLKEM! Azért adtam, hogy magad tudjad, merre forduljon vásott csizmád, ha véletlenül gyalogolnál. Nem fújja Győr felé a szél selyemrongy haját, csak hideg markol. Megmaradt férfiarcaim oltárképe: a triptichon egyik szárnya fekete kombinéval takarva Oldalánál ott áll a velocipad, immár örökre. • • • Húsz év. Október hatodika. Kass János Formák című budapesti kiállításáról (Németh Ernő felvételei — KS) Fekete Gyula Kislány bundában láttam a halál sóhajbuborékjait, ahogyan fölfelé szálltak a szemerkélő szárazságban. Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csil- logású városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a vidámparkba, mi pedig kint vártuk őket Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motorházra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent. Utána fölemeltél a nyomóskúthoz, és úgy nyeltem lebegve a tiszta vízsugarat — Régóta nem voltam már veled, apám — szólalok meg M rekedten. — Apám csak egy 1 pillanatra néz rám. Két va- | dúl hajtó motoros srác előzi meg a buszt Csillogó bukósisakjaikon harsány feliratok. Bőrmellényben feszítenek. Országút vagányai! Mit tudtok ti az országútakról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantomautókat, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halálról mit tudtok ti?! Észre sem vettem, beértünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat. A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ruhákban, arcuk kifestve, hajuk kicsinosítva. Férfiak cigarettáznak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta bevándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidáman köszönnek apámnak, viccelődnek vele. Mindé. :inek jut ülőhely. Göröngyös, rázós a bekötőút, amin hajtunk. Dobálja hátul az embereket. — Használat előtt felrázni! — kiabálja valaki nevetve. Hangját elnyeli a motor « zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Újra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyű- | rótt Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakai műszakból jönnek. Egy szürke ruhás ember beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg hogy úgyis útba esik. Ott már várják, no... Apám morog, aztán bólint. — Jó ember maga, csak ügyesen titkolja — mondja a szürke ruhás. Mosolyog. Indulunk. Apám túráztatja a motort. Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apám! Várnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitjáik a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szálingózik a hó, a városka főterére szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hüljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsillabundás kislány ácso- rog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkuosma, ezüstös bunda, rövid szárú, piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal ösz- szehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint vagy turkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. »Randevú a mamával« — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, hogy komolyabb, így az ezüstszürke bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjára a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja Id, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplan- varrásos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda, luxus kivitelben, a város egyéb viszonyaihoz képest némi rongyrázással, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek közül vasárnap is sokan ebédelnek itt A kislány erre felé tekint- get Várja a következő fogást, harangozik a csizmács- káival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére fe’kapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópeiy- hek szállongását bámulta. Tűnődőn komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel- villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkai nyúlt bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdezem — törzsvendég? — Igen, hogyne... Majdnem mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Á ... egyedül. Előre, egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr ... Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. MOSt halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú, piros csizmácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg tekintete az izgő-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán; szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menet közben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván? Mindene megvan? Mindene? m HÁROM NŐVÉR II. Murfedas (Spanyolország) kisplasztikáin. Berták László TALPIQ FEHÉRBEN Imádkoznak a szerencsétlenek igéznek kisjézust kicsi pénzt géznek utolsó ép fogat maradék tyúkot csöpp vetést kéve zsuppot rozoga ágyba jólelkű hivatalnokot a tanács' és azon túl is békességet nekem szerencsét egészséget mintha nem életre-halálra menne a játék boldogságra menne a maradék bölcsességre hogy amíg mondják nincsen i hogy addig nem fáj béke van kamra és lélek tele van addig mint testté vált ige leülök ágyuk szélire s nézzük egymást talpig fehérben hóemberkék a napsütésben.
